Pécsi Napló, 1893. július (2. évfolyam, 149-174. szám)

1893-07-05 / 152. szám

II. évfolyam, óriási fedezetet igényelve, az arany értékét oly nagy mérvben fogja felemelni, (amelynek hatását már a mai agro mellett észlelhetjük), hogy az arany értéke eddig még nem ismert magasságra fog felszökni. S ha még ehhez hozzávesszük, hogy Mexico szintén aranyvalutát iparkodik behozni, s a kép a maga valóságában tárul elénk: minden oly állam, amely most akarja pénzügyi viszonyait rendezni, s a tarthatatlan papírpénzről az aranyvalutára átmenni, oly óriási kötelezettséget vállal magára, hogy annak teljesítését csak a legsúlyosabb áldozatok árán érheti el. De még egy másik fenyegető hírt is közöl a kábel, s ez az, hogy Amerika Egyesült Államai az ezüst bilit, mely a praxisban már márczius óta szünetel, törvényileg is meg fogják szüntetni. Már most az óriási ezüstmennyiség amit eddig az állam természetes monopóliumként visszatartott, mint egy rohanó ár fog a kontinensre törni s azon természetes következménynyel fog járni, hogy az ezüst értékét a minimumra fogja leszállítani, s az arany értékét még jobban növelni. Hogy mily nehéz lesz helyzetünk akkor, ha ezen hír törvényes szankcziót nyer, azt hiszem szükségtelen behatóbban ecsetelnem, oly világosan domborodik ki az akadály, mely e részről törekvéseink útjába gördül. És daczára ezen akadályoknak, hazánknak nem szabad egy pillanatra sem haboznia. Nem csak anyagi érdekeink követelik feltétlenül a valuta rendezését, a kényszerfolyamú papírpénz beváltását, melynek diságiója az ország és lakói érdekeinek rovására az arany értékével szemben rohamosan emelkedik, hanem ez egyszersmind erkölcsi kötelezettség is hárul reánk. Ha tettszett az adósságot konvertálni, ami csupán azon szép reményben történt, hogy az aranypénz hatalmasan előmozdítja közgazdasági viszonyainkat, akkor tessék ezen reményt meg is valósítani, nehogy a vád, amit idekint már hangoztatnak, megvalósuljon, hogy csupán azért kezdtünk nagy hangon pénzügyeink rendezéséhez, mert adósságainkat akartuk előnyös módon konvertálni. Ha ezen vád csakugyan megvalósulna, oly erkölcsi vereség volna ez hazánkra, amit az állam etnikai lénye csak mint szennyfoltot viselhet el. Íme itt áll a valóság, az óriási akadály a mit óriási erőfeszítés árán, de mégis le kell győznünk. De ha ez sikerül is, ha pénzügyi viszonyaink egy-két év alatt a kívánt módon rendezve lesznek is, szomorúan kell konstatálnunk, hogy a jövő képe nem kecsegtető, sőt ellenkezőleg a legnagyobb közgazdasági válsággal fenyeget. — Miattam lehet. Igaz kissé szoronkodunk, mert eddig már négy vendégem akadt s még öt vizitem van, ahol valaki bizonyosan nyakamra köti magát. — Elférek én a saraglyában is ! Amint akarod! — Azonban nem jövök érted, magad gyere a „Konkordiá"-nál állomásozó fogatomhoz. Várj ! hogy a kocsisom fölvegyen, adok valami tourista-jelvényt. Talán ezt a kötelet? vagy ezt a revolvert? — nem, itt van ez a cyankali. Servus! Mégegyszer megcsendülnek a poharak, még egy futó mosoly lebben át a mehetnékes öccs piros pozsgás arczain, aztán eltűnik a cyankali és tompa zuhanás, görcsös sóhaj hallatszik: servus! Ez a vörös halál. Nem jön, de hívják, nem unszol, hanem ellenkezik s amit kiont, az nem a beteg megfeketült vére, hanem az maga az eleven piros, forró, villamos, pezsgő, szökellő élet. A vörös halál nem akar ölni, de kiragadják kezeiből a fegyvert s a XIX. század boldogtalan fiai maguk döfik sziveikbe Újságíró vagyok, megkoszoruzatlan krónikása a „ma£, történetének s éjfélenkint oly érzéssel hagyom el íróasztalomat, mint a hóhér a bitófát: e héten körülbelül 10 vörös halálnak voltam a siratója. Aggastyán, ifjú, férfi, nő lejtett előttem a sirba hol kaczagva, hol könyezve s én írtam reszkető, de nem habozó kézzel: ezt a szerelem, azt a nyomor s ezt Isten tudja mi vitte rá! Mi ? A bölcsek azt mondják: őrültség; a gyakorlati emberek; gyávaság! a vallás pedig azt mondja, hogy bűn. Mi vitte rá ? — ne keresd ... Ha őrültség, szenvedés volt, ha gyávaság, bátorság is kellett hozzá ; ha bűn . . . dobjon követ rá, a ki bűn nélkül való! Haldoklik a század, haldoklik fiainak szive, lelke, zavar, pusztulás állott be a lelkek világában. Áll a templom, de megölték a hitet; meggyalázták a múltat s mégis ágyukkal, szuronyokkal kényszerítenek, hogy tiszteletet hazudjunk neki. A XIX. század embere meghasonlott önmagával az ő halála a vörös halál: a XX. századnak szabad szív és tiszta ész kell, mely nemcsak ismeri, de követi s szolgálja is az igazságot! Vörös halál! ... tovább ! tovább ! Romme. Pécsi Napló, 1893. julius hó 5. ) A függetlenségi párt ügye. A régi függetlenségi párt e hó 16-án értekezletet tart, hogy megválaszsza az Eötvösükkel való egyezkedést vezető bizottság három tagját. Korábbi határozatától, mely az egyezkedést őszre kivánta halasztani, a párt nyilvánvalóan azért tért el, hogy elhárítsa magáról a kiegyezés fennakadásának ódiumát. Hogy azonban a békéltető-bizottság kiküldése sikerre vezessen, arra, különösen a n.-kőrösi nyilatkozatok után, nem igen van többé remény. Hiszen eddig is többen voltak a pártkörben benmaradtak közt, akik határozottan kijelentették, hogy ők Eötvössel többé együtt nem tanácskoznak. S ebben az elhatározásukban kétségtelenül csak megerősítheti őket az, hogy Eötvös, két héttel az egyezkedő tárgyalások megkezdése előtt, úgy viselkedik, mintha az egyezkedés feltételeit egyszerűen ő diktálhatná s már eleve kijelenti, hogy álláspontjából, melyet a párt többsége leszavazott volt, egy tapodtat sem hajlandó engedni. Ily körülmények közt, úgy látszik, hogy az egyezkedési tárgyalásokba mind a két fél csak azért megy bele, hogy sikertelenségükért e másikat okolhassa. Az elárvult hegedű. — A néhai pécsi czigányprimásról. — Darázs Miskáról a napokban elhunyt pécsi czigányprimásról sokat írnak a székesfejérvári lapok. Az ottani „Szabadság“ nyomán közöljük az alábbi sorokat: A czigány-aristocratiának — írja a »Szabadság“ egyik munkatársa — nagy halottja van. Egy európaszerte ismert név: a Darázs Miskáé tűnik le az actuális napirendről. Egy igazi bohém-vér tűzzel a húrjaiban és a férfias keleti szépségében, — aki hódított a hideg Skandináviában, a szenvedélyes magyar hazában, a szőke missek holdimádó földjén s a párisi boulevardok előkelőbb és léhább áradatában. Született magyar czigány, a művészet minden temperamentumával s a bonvivant élet minden könnyelműségével. Ne higgyék, hogy kicsinyeljük az embert. Mert a mi másokban köznapi árnyék az ő bennük a virtuozitás éltető lelke. E sorok íróját régi ismeretség köti e par excellence nagyúri prímáshoz s a mikor redactiónkban elmesélte, hogy hogyan indította meg a velszi herczeget, Milánt, vagy Boulangert — s hogyan rnkatta meg a „Figaró” szerkesztőit, tűz égett szemeiben, mely a valódi inspirátiónak és a diadalszomjnak volt ismert vegyüléke. Alig egy--két hónapja a dán király udvaránál játszott fényes kitüntetés mellett, értékes ajándékok kíséretében ünnepeltetve. Utóbbi években sokat betegeskedett s sok mindenféle keserűség bántotta. Egyszer eljött hozzám és így szólt: — Nagyon beteg vagyok. Sok szívességet tett nekem, hadd háláljam meg végre. — Eh, hagyjuk... — De követelem ! — Jó, jó, majd még beszélünk ma erről. Este találkoztunk a Hübner kávéházban. Újból felszólított igazi nondhalance-szal, hogy mivel tartozik. Valami pezsgővel meglapozott melancholikus órám volt és éreztem, hogy szükségem van ezen úr baráti jobbjára. — Jöjjetek — mondom — az egész banda! S vittem őket az éj sötét csendjében egy ablak alá, hogy szolgáltassanak hódolatot az örök démonnak . A prímás érezte, hogy most ideáliszmussal fizet. S játszott, úgy, hogy a szívünk siratóra űzött bennünket. Ihletett volt körülöttünk minden: a művész, a hangulat, a játszók s a boldogtalan muzsikáltató.