Pécsi Napló, 1895. október (4. évfolyam, 234-260. szám)
1895-10-01 / 234. szám
li£95. október 1. „Pécsi Napló* Pellérdről le egész Báttaszékig czukorrépát szállítanak Kaposvárra és míg a múlt évben a kaposvári czukorgyár csak 3ooo kocsirakomány czukrot dolgozott föl, az idén már 5000 kocsirakomány répa érkezett 5 havi időtartam alatt Kaposvárra, melyet a gyárban kisajtolnak és mint igen alkalmas takarmányanyagot szállítanak vissza a gazdákhoz. Ezen többnyire vicinális vasutak alig győzik ezen nagymérvű szállítást, mely egy helyen központosítja jóformán az egész alsó dunántúli vidék répatermését. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy épen a pécsi vonalakon a gabona, kő és borszállítás által amúgy is igen nagy forgalom, s hogy itt akkor sem kevesebbedett a forgalom, mikor az ország különböző vidékein be kellett szüntetni a tehervonatok egy részét. Ha ezen forgalom lebonyolítása mégis lehető rendben történik, úgy ez a csekély vasúti személyzet fáradhatatlanságának, ügybuzgóságának és a czéltudatos beosztásnak köszönhető, melyért felsőbb helyről ritkán jó az elismerés, de mi látva a nagy munkásságot, ez után rójjuk le az elismerést a derék vasutasoknak. — Üzletvezető jubileuma. Tiz éve, hogy Tausz Sámuel üzletvezetőként működik a Hirschfeld-féle sörgyárban. A gyár alkalmazottai és munkásai e handikép ovácziókban részesítik a sörfőző telep régi emberét. — A péca-bar. kertészegylet I. é. szeptember hó 28-án tartott választmányi ülésén megejtett fasorsoláson következő tagok nyertek 10—10 darab nemes gyümölcsfákat, melyek i. é. deczember hó végéig átveendők; és pedig Áronffy Rókus, Blachier Cäsar, Csigó János, Doma Lőrincz, Dobszay Antal, Draskovics Iván gróf, Egri József, Erreth Kálmán, Fekete Mihály, Feiler Mihály, Hirchsfeld Samu, Hanny Gábor, Joós József, Irgalmas szerzet, Dr. Kereky Mihály, Körösztös József, Károly Ignácz, Kimm Gáspár, Kraszonyi Ferencz, Krasznay Miklós, Komáromy Tivadar, Kristóf József, Ludvig Károly, Ladányi Sándor, Lauber Rezső, Otocska Géza, Otrokóczy Lajos, Rat Mátyás, Siptár Lajos, Szuly János, Schlauch Imre, Szuszits Károly, Dr. Schaurek Bódog, Lipetz István, Dr. Szeredy József, Szeifritz István, Spitzer Lajos, Tauszig Zsigmond, Dr. Tolnay Vilmos, Vörös Mihály, Wachter Ede, Vásárhelyi Gerő, Zsiga László. — Pályavétség. F. hó 25-én az 1805 sz. személy vonata 179 80 sz. szelvénynél kénytelen volt megállani, mert,Vincze György uram kis-bicsérdi lakos 2 kiérdemült lova a pályatesten konferenciát akart tartani. — Vincze uram a b. szent-lőrinci járásbíróság előtt eszmecserélő lovai miatt felelőségre fog vonatni. F. hó 24 énpedig az 1803 sz. személy vonat a 18/20 sz. szelvénynél volt kénytelen megállani, mivel egy ismeretlen és valószínűleg ártatlan anarchista a sínekre darantyut helyezett el. Szerencséje a viczelő atyafinak, hogy eddig még becses neve nem tudódott ki. — Szeretem a nőket! Kopcza Mihály uram ugyancsak megkedvelte ezt a mondást. Először jól teleszivta magát a korcsmában s ezután hazafelé menet csintalan dolgokat forgathatott meg fejében, mert ölelésre, csókra vágyott a szive. A Ferencziek utczáján egyik urhölgynek, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, neki ugrott és ölelgetni kezdte. A megrémült nő futásnak eredt, de Kopcza sem volt s mindenütt a nyomában volt. Végre is az utczán járó urak egyike mentette meg a nőt a részeg ember elől, egy rendőrnek adva át a csókra, ölelésre szomjas atyafit, ki most a börtönben él A főherczeglaki ebéd. Sajátságos véletlen ! Éppen most múlott száz éve, most, a napon, mikor Frigyes főherczeg ünnepélyesen átvette baranyamegyei birtokait s bevonult Fő herczeg-Lakra, hogy Károly főherczeg a főherczeg-laki kastélyának alapkövét letétette. Karikás száz év, sem több, sem kevesebb s még az ünnepélyes átvétel is az alapkő évfordulójának napos napját esett, anélkül, hogy erről előzetesen tudtak volna. — Nagyon jó ómen ! Fenség. Nagyon jó ! Mondogatta az ünnepélyekről elmaradhatatlan Troll czimzetes püspök, a vastag aranylánczon mellére lecsüngő hatalmas arany keresztet boldog megelégedéssel simog°tva. Őfensége pedig mosolyogva mondá a nyájaskodó főpapnak: — Százhúszezer holdas örökséget átvenni mindig jó ómen , még ha nem is esik, száz éves évfordulóra az átvétel napja. S ebben őfenségének tökéletesen igaza volt. A nagy kiterjedésű uradalom a Duna és a Dráva által képezett szögben egyike az ország legdúsabb vidékeinek. Vannak gazdagon termő földjei, buja fűvel benőtt messzenyúló rétjei, rengeteg erdői, melyekben a szarvasok falkákban járnak s vannak vizei, a melyekből évenként ezreket és ezreket halásznak ki. Ilyen birtokot örökölni minden körülmények közt jó ómen. El is nevezte a főherczegi család baranyai birtokait „az Ígéret földjé“-nek. Nem kevésbbé emeli a birtok értékét az e vármegye földjén lakó népek, különösen pedig az uradalom szomszédos lakóinak őszinte vonzalma és szeretete, melylyel Frigyes főherczeg és családja iránt viseltetnek. A merre járt a fenséges család, mindenütt a legbensőbb hódolattal fogadták. Mintha csak valami bűvös varázsereje volna a főherczegnek, olyan hatást gyakorol megjelenésével. A magyar megéljenzi, a német meghobozza, a sokácz zsivóval köszönti s a mohácsi hajóállomás fölött levő Rosenthal Samu-féle téglagyár olasz munkásai "ecivíz"-val üdvözlik a Habsburg főherczeget. Minden nemzetiség egyaránt szereti s viszont el lehet mondani, hogy ő is nemes szivü emberbarát; mindenkivel igyekszik jót tenni. Többször hallotta, hogy a szarvasok károkat okoznak a mohácsiaknak. Mindannyiszor intézkedett, hogy az erdőket sodronykeritésekkel lássák el. A főherczeglaki nagy vendégség alkalmával újabb kifejezést adott érdeklődésének. — Megszólította Sztajevics Jánost, a mohácsi választókerület országgyűlési képviselőjét s kérdezősködött a szarvasai s az általuk okozott károk felől. — Tesznek-e még károkat a szigeti birtokosoknak az én szarvasaim ? — Nem annyit, mint ez előtt, válaszolá Stajenics, de még mindig fordulnak elő panaszok. — A világért sem akarom, hogy e panaszok ismétlődhessenek. Intézkedni fogok. — Ez által fenség nagy hálára kötelezi le a mohácsiakat, így és ehhez hasonlókép nyilatkozik meg őfenségében a jóindulat, a mi kétségkívül mindenkiben rokonszenvet kelt s innen van, hogy oly határtalan ragaszkodással viseltetnek Baranyában Frigyes főherczeg iránt. A meghívottak, akik őfensége ebédjén szombaton részt vettek, nem győzik dicsérni azt a kedves és szívélyes modort, azt a barátságos bánásmódot, a melylyel úgy a főherczeg, mint a főherczegasszony s leánykái, ezek a kis Habsburg angyalok, a vendégek iránt viseltettek. A mikor a frakkos társaság az étkező-terembe ért s megpillantotta az aranypaszamánttal fölczifrázott „stripflis“ lakájok borotvált arczú hadát, a vértezett egyenruhában mozgó pohárnokokat, a zsinóros attillába bujtatott magyar Szolgákat, a pazar pompával, fejedelmi fénynyel terített asztalt, azt gondolta mindenki, hogy itt visszafojtott lélekzettel, hallgatagon- némán fogják az udvari ebédet elfogyasztani s megmozdulni se szabad, addig, mig a székeket udvari szokás szerint el nem rántják a vendégek alól. S milyen másként folyt az ebéd ! Alig ültek asztalhoz, őfenségeik jó példával járva elő, megkezdték a kedélyes csevegést. Nincs az „Haus-nudli“, amelyen fesztelenebből érzi magát a társaság. Troli, az aranykeresztes szentatya, annyira otthonosan érezte magát, hogy a fenséges asszonynyal koczczintani is akart. Az udvar természetesen nem ismeri ezt a bohémszokást, aminek tulajdonítható, hogy őfensége Izabella főherczegnő mindanynyiszor elfordult a szentatyától s a poharát érintetlenül hagyta. A bájos kis Hinnette azonban igen vallásosan lévén nevetve, nem akart a püspök-bácsival ellenkezni ; leírhatatlan kedvességgel csöndítette poharát a szentatya poharához, a mi Trollnak nagy lelki gyönyörűséget okozott, a kis főherczegnőnek pedig a mulatságot. Volt, a ki szürcsölte a levest, csak úgy, mint otthon, volt a ki a tudmáj pástétomot kézzel vette ki s volt a ki az articsókát befőtt gyanánt ananásznak ette. Egy pár vörösboros poharat is döntöttek föl, be is sózták az abroszt rendes házi szokás szerint. Szóval, ezen az udvari ebéden úgy evett-ivott mindenki, mintha nem is egy uralkodóházi főherczeg, hanem egy jó barát asztalánál lett volna, ahol, ha valamelyik vendég történetesen feldönti a leveses tálat, hát azt mondják : nem tesz semmit, van még a konyhában elég. Akkor érezték csak a vendégek, hogy udvari ebéden vannak, amikor az ebédnek vége lett. Mindenki elé szájmosó készletet tettek. Az egyik falusi notabilitás, aki most volt először udvari ebéden, szörnyű zavarba jött; de hogy megmutassa, miszerént érti az udvari szokást: fölhajtotta a poharat s lenyelte a langyos vizet. Olyan fehér lett, mint a felébe vágott fekete retek ; de az önérzete ki jön elégítve : udvarképesnek érezte magát. S a mikor megpillantotta, a mint Dobszay Antal kanonok javában öblögette a száját s kibukta a vizet a pohár aljába, meglökte a szomszédját s odaszólt hozzá Dobszay felé mutatva : — Hát illik ez ? . . . A főherczeg s főherczegasszony mindezekből azonban nagyon keveset láthattak, tudhattak ; mert Kardos Kálmán főispán és Szily László alispán eltartották őket szóval. Egész ebéd alatt szakadatlanul csevegtek, nevetgéltek egy-egy jóízű mondás, sikerült ötlet felett Nem volt annyi üres idejük, hogy végig tekintve az asztaltársaságon, egyik-másik mulatságos epizódot elleshették volna. Pedig mennyi kínálkozott ! De talán jobb is, hogy nem vettek észre egyetmást, így legalább az éremnek csak a fényes oldalát látták. Azt se látták, amint az asztal sarkán kilószám markolták ki az ezüst „sturcz“-ból a főherczegi család arct emélkedhetik a felett, hogy egy ölelés, vagy egy csók miatt már országok dőltek romba, s így legalább vigasztalást nyújt neki az a tudat, hogy az ő esete csak tragikomédia. IS