Pécsi Napló, 1895. november (4. évfolyam, 261-285. szám)

1895-11-01 / 261. szám

IST egyedik évfolya m. 3Ja*rfc*ss$6«ég: &s»b»ciy- •)» kiiály- •ívt* eaikán ÍRotb- » iiiUsr-t U; ház.) log. £Ialókl7*til: $«iä?-kö* 2. uám *.ü s3#gZl irmli ííayrnyc tr daj ában. Xi trafói »»« tömni vissza. Pécs, (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI NAPILAP. ElSSsetésJ ín* Égés* éne . 12 fii TP érre . . 6 „ Negyed éne S „ Egy hóra . 1 „ Egyes szám in 5 kr. Egyel uámok kaphatók minden lapelárn silónál. Péntek, november 1. 261. (887.) szám. Mindazon tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük október 31-vel le­járt, kérjük az előfizetés szives meg­újítására, nehogy a lap rendes küldé­sében zavar álljon elő. A kiadóhivatal. Járjatok a temetőbe! Pécs, okt. 31. Háiomszázhatvannégy nap a miénk, egy az övéké. Háromszázhatvannégy nap mi ver- senyzünk itt a létért, ők pihenik az örök béke álmát és egy napon kinnt járunk közöttük, vágyódunk a rögös párnák után és ők háborognak, hábo­rítjuk őket. Mintha az örök feledni nem tu­dás, a szerető kegyelet annál hatalma­sabban fénylene a gyertyák kápráztató világánál ez egy napon, mintha az em­ber szivében elrejtett fájdalmas emlé­kezet takarékoskodnék kifejezéseivel és egy hittől megszentelt napra őrzi meg bánata kiöntését. Jól is van igy. Csak hadd pihenjék örökös nyu galmukat azok a poros csontok, a mi szomorúságunk csak múló keserve szi­vünknek. Mi érezünk, ő nyugszik, mi siratjuk, ő hallgat örökre, mi tűrjük a válás elviselhetetlen fájdala át és ő bol­dog, míg mi bánkódunk. Örökre nyugovók siralmas hazája, bejárom ma én is édesítő, bánatot szün­tető földedet. Am nekem nincs halottam, aki benned nyugszik. Ám az én halottam nem a békét hirdető pálmafák árnyékában pihen, csak az egyik én-je halt meg, a másik itt rágódik bennem szüntelen, kegyet­lenül. Én nem az én halottamat kere­sem, hanem a temetőét! Itt nincs enyém, tiéd, övé. Az egyik bíborban született, királyasszony szülte, tündér dajkálta, tudós nevelte és koporsóba tették. A másik vályogvető czigány magzata, zugó vihar daikálta, a min- denség nevelte és őt is koporsóba tet­ték. Ez az egyenlőség, testvériség, sza­badság tere, amit nem emberirtó har- czok tettek azzá, hanem a vallásos szel­lemben megöregedett századok. Itt nincs szegény, itt mind gazdag, van egy kis házikója, egy kis földje, itt piheni múltja fáradalmait és nincs Halottaink. i (»Pécsi Napló« eredeti tárczája.) „Homo memento móri!" Ember em­lékezzél meg a halálról! — S mi emlé­keznünk. Midőn végig haladunk e napon a halottaknak mind — nagyobb tért fog­laló birodalmán, — a temetőn, — minde­nütt láthatón tűnik szemeinkbe az emlé­kezés, mely manapság már kevéabbé a halottakért ájtatos imában, mint a bizarr gondja, nincs bánata, csak irigyei vannak. Megállók egy sírnál. Bánatos férj gyújtogatja kegyelte fáklyáit a szo­morú, egyhangú hantokon és könyáz- tatta szemeivel néz le mélyen a dom­borulatra, mintha felrázni akarná nyu­govó hűséges feleségét. Sirhalma egy­szerű, nefelejts bokrok díszítették a tavaszszal, most már elsárgultak, mintha ők is gyászolnák a rög alatt nyugovót. Odébb megy, ott is az övé pihen, itt is. Öt gyermeke volt és a könyörtelen halál nem kímélte egyiket sem, elvitte a feleségét, gyermekeit, mindenét, csak azt a szüntelen rágódó bánkódást hagyta meg neki, fájdalmas szive kín­jait. Megáll és hallgat. Elapad a könye folyása, nem tud már simi, csak nézi, nézi ezt az ő kis falucskáját, hat ha­lottja sirhalmait, mintha vágyódnék közéjük, oda a szive szerelme mellé, ahol nem kellene éreznie sivár embe­rek igaztalanságait, nem kellene hall­gatnia az élők panaszait, nyugodna hosszasan, háborítatlanul, álmodna éde­set, szerelmesét. És ha jönne a halot­tak napja, az ő sírjukat már nem há­borgatná senki sem, nem szakadna meg álmatlan álmuk, aludnának örök éjben. pompa kifejlésének csúf versenyében nyil­vánul. — Szinte fáj szivemnek e nappali fény! ndkivánkozom oda messze, messze, hová nem hat e nyüzsgő tömeg vig ka- czaja, hová mélán rezegve jut el az imára szóló kis harang csengése, — a temető kápolnájának e bus éneke, — hol a nem­rég hantolt sir fekete göröngyére térdel az anya, kinek lelke — mindene a hant alatt! Nem tudja, hogy van e kis helyen kívül még másik élet; ez az ő világa — élete. Oh ti pazar fényű sírok mellett tér­delő gazdagok! S ti közönyös szemlélők, kik profán kaczajotokkal megmételyezitek e léget, mely imának, kegyeletnek van szánva! Jöjjetek velem és tanuljatok em­lékezni ! Nézzétek ez anya fájdalmát, ki nap­számba járt, igy kereste a mindennapi ke­nyeret, küzdött, fárauott szívesen, hogy megélhessen az a csöpp kis jószág, az az édes kís buba, ki neki mindene volt, — mindene ... Ha este a munkától agyon­gyötörtén tért haza nedves pinczeodujába, uj erőt merített a kővetkező napra abból a két szemből, — a kis Buba csillagsze­méből. — Most már letűnt e két csillag s helyette két silány gyertya ég a kopár F Mai számunk ÍO oldalra terjed, Szemem mégis lehunytam S elforditám fejem. A hársfa száraz ága Szólott hivő gat ón: Jer, jer csak régi pajtás, Itt megnyugodhatól. Arczomba vágta éten A szél a zúzmarát, Kalapom is lefújta, De csak mentem tovább, Most — távol estem onnan, — De mintha hallanám Susogni hársfa lombját; Itt nyugtod volna ám! Sirius. Schubert-A lbum. Az én helyem. — Rellstab. — Zajló folyót, Szélvészt nekem! S bérczmeredék Az én helyem. Egy hab a másra miként tóiul, Kónyám árja is úgy megújul. Fák koronája megmeginog, Úgy szivem nyugtalan egyre dobog. S mint változatlan a sziklakő, Bánatomon sem enyhít idő. A hársfa. A ház előtt a kutnál Magányos hársfa áll, Árnyában hej nem egyszer Szép álmot áimodám. Kérgébe van bevésve Szivem nem egy szava, Örömben, bíiban lelkem Csak csak hízott oda. Ma is ott vitt el utam S az éj bár fénytelen,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék