Pécsi Napló, 1895. december (4. évfolyam, 286-310. szám)

1895-12-01 / 286. szám

1895. deczember 1. A kiállítás megnyitása. A nőegylet választmányi tagjai már reggel 9 órakor kezdettek gyülekezni a fellob­­bogózott gyermekkerti épület termeiben, me­lyek mind kiállítási csarnokokká alakul­tak át. A hölgyek elegáns toilletjeiket és legbájosabb mosolyukat öltötték föl, büsz­kén pillantva végig a minden zugban szebbnél-szebb kiállítási tárgyakkal teli termeken. Tíz órára csaknem teljes szám­ban együtt voltak a notabilitások is. Ott láttuk: Blaskovich István kir. táblai elnököt, Sávér Kálmán, kúriai biró, tör­vényszéki elnököt, Troll Ferencz pápai praelátust, ez. püspököt, Dragonescu Döme kir. tanácsos pénzügyigazgatót, Opris Péter posta- és távirdaigazgatót, Erreth János orsz. képviselőt, Zsolnay György, főügyészi helyettest, Linke József ker. és iparkama­rai elnököt, Bolgár Kálmán anyakönyvi felügyelőt, Spiess János és Szeredy József dr. kanonokokat, Hinka László püspöki jogtanácsost, Bánffay Simon kir. tanácsos, Salamon József tanfelügyelőt, Majorossy Imre főjegyzőt, Záray Károly dr. keresk. kamarai titkárt, Schneider István városi iskolai felügyelő igazgatót, Károly Ignácz apátplébánost, Magenheim József, belvárosi plébánost, Km­ácsffy Kálmán főmérnököt stb. Röv­id idővel 10 óra után eljött Kar­dos Kálmán főispán, titkárának, Daróczy Aladár dr. társaságában, mire az egész társaság a nagy teremben gyűlt egybe, ahol Sávéi Kálmánné, mint a nőegylet al­elnöknője a következő beszédet intézte a megjelentekhez: Igen tisztelt hölgyeim és uraim ! Élénk emlékezetünkben él még a hét év előtt Pécsett megtartott nagyon fényes sikerű, általános jellegű kiállítás, melynek keretében he­lyet foglalt a Pécsett és környékén lakó hölgyek kézi munkájának kiállítása is. Azóta örvendetes haladást észlelhetünk minden téren, az ipar te­rén épúgy, mint a kézi, és női kézimunka terén is. Ezen haladásból és fejlődésből kivettük mi, nők is a magunk részét, kik mindenben követni akarjuk a haladást. Jó ez az út, a­melyen hala­ regét is előadja. A­mint­ tehát látszik, maga a szerző, — a­ki valószínűleg osztrák ba­rát volt és Magyarországon jártakor hal­lotta e királyregét, — sem tulajdonított az egésznek reális alapot, mert több ma­gyar néptörténet között emlékezik meg róla versekben. E szerint a királyné fi­vére, Bertold kalocsai érsek­­heves szere­lemre gyűlt Bánk neje iránt. Szerelmét megvallja a királynénak is és egyúttal elpanaszolja, hogy majd elpusztul a szo­morúságtól. A királyné asszonyi mó­don segít rajta s alkalmat nyújt fivéré­nek arra, hogy Bánk nejét hatalmába ke­rítse. Bánk megtudja az esetet,­­ össze­esküvést sző társaival és a királynét me­zei sátrában megöli. Ez a verses elbeszé­lés képezi a Melinda affér főforrását. Az összes későbbi krónikák belőle merítettek. Az 1258 iki bécsi krónikában Bertold a me­rénylet idejében, 1213-ban, már mint aqui­­leiai pátriárka szerepel, holott ezen állást csak 1218-ban nyerte el. A XV. századbeli pozsonyi krónika a merényletnek s ezt megelőzőleg a szerelmi afférnak idejét 1212-re teszi, rettenetes bosszuállást emle­get, a melyből folyólag II. Endre Bánkot és családját ivadékostul birtotta volna, sőt még arról is tud regélni, hogy Gertrud halálának hírére egész Pannónia vissz­hangzott a sírástól, holott nagyon jól tud­juk, hogy a király sem Bánkot sem csa­ládjait nem irtotta ki, mert Bánk 1222 ben brnk, azt megfolik látni a mi szerény igényű kiállításunktól. D­­ehordtunk ide mindent a múltból és jelenből, ése­gy így megtéve az össze­hasonlításokat elbírálni tudják, meg tudtunk-e fe­lelni a nemes czélnak. Már magánál, tervünk megvalósításánál szép sikert tudtunk elérni, amennyiben a kiállításon háromszázan vesznek részt. Mutatja ezen részvét, hogy a nők a megpen­dített ■ színét szívesen karolták föl. Midőn ezen ünnepélyes alkalomnál való szíves megjelenésükért a pécsi jótékony nőegylet nevében köszönetet mondok, a kiállítást megnyitottnak nyilvánítom. (Éljenzés.) Az alelnöknő amily szerencsés kezű rendezőnek, oly jó szónoknak is bizonyult. A megnyitó beszéd után a főispán karját nyújtotta Sávelnénak, és a kiállítás meg­szemlélésére indultak, majd az előterem­ben fölhalmozott szeszes italokat és sü­teményeket is megízlették, és ezzel a rö­vid és egyszerű megnyitási czerimónia vé­get ért, a közönség pedig a kiállítás szem­léjére indult. A kiállítás. Őszintén megvallva, zúg a fejem, ahogy erről a kiállításról írni akarván gondolatban csoportosítani igyekszem az anyagot. Mennyit szeretnék elmondani erről a kiállításról s vele kapcsolatban sok minden másról — és mily keveset leszek képes írni róla is, meg azokról a dolgokról is, amiket hozzáfűzve mind el szeretnék mondani. Pedig erről a kiállí­tásról csakugyan írni kell, Írni sokat és szépet. Írni kellene apoteózist a nő keze ügyességéről, lelke türelméről, esze talá­lékonyságáról, s arról a finom érzékről, ízlésről, melybe beleönti egész asszonyi mivoltát, bele leheli azt a gyöngédséget, mely az ő lényét áthatja és karakteri­­zálja. És megnyerő szavakkal nagyon, de nagyon a lelkükre kellene kötni a fér­fiaknak, hogy okvetetlenül elmenjenek megnézni ezt a kiállítást, mert ha szak­értelem nélkül is, csak úgy felületesen futtatják is át szemeiket a sok-sok látni­valón, visznek haza egy hosszú sor ta­pasztalást és egy halom lelki kincset, köztük például azt az érzelmet, melyet az asszony tisztelő német költő így önt belénk : „Ehret die Frauen, sie flechten und we­ben !“ . . . Amíg ilyen kiállításokat látok, addig nem féltem a mi nőinket attól, hogy a számukra is megnyílt tudomány­­egyetem proletárokat fog nevelni az ő soraik között. A kiállítás maga a női kézi munkák­hoz egyáltalán nem értők előtt is imponáló látványosság számba megyen, melynek észhatása is élvezetet nyújt. — Ez a rendezés érdeme, ami meg viszont Sávéi Kálmánna alelnöknőnek, a választmány több közresegítő tagjainak és a pécsi köz­ségi tanítónők érdeme, akik nagy segít­ségére voltak a páratlan rendezői talen­tummal megáldott alelnöknőnek a tárgyak szakszerű csoportosításában és ízléses el­helyezésében. S az elrendezés valóban teljesen vi­lágossá, áttekinthetővé teszi az egész ki­állítást. Négy főcsoportra osztották el a rengeteg anyagot. A nőegylet nagy ter­mét a magánosok kiállítása foglalja el, a nagy terem pódium-mélyedésében majd­nem tisztán a Matyasovszkyné-féle gyűj­temény kapott helyet, a gyermekóvó he­lyiség nagyobbik termében helyezték el a pécsi városi iskolák női kézimunka-ki­állítását, az azon túl levő szobában a gép­pel készített női ipari munkák kiállítása látható. Ebben a négy főcsoportban aztán a­­ tárgyak milyensége szerint munkakör-cso­portok keletkeztek. Különösen a nagy te­remben van sok ilyen csoportosítás, ahol természetesen a legkülönfélébb fajtájú ké­zimunkák halmozódtak össze. Külön cso­portot képeznek a fehér kivarrások, a se­­lyemhímzések, az aranyszövések, a kézi készítésű csipkék, hímzések, selyemrefes­tések, akverellek, régi kézimunkák, bos­­nyák, török, kínai, indiai s más excentri­kus női kézimunkák, majolika festések, „Pécsi Napló“ is még mint királyi udvarbiró szerepelt — és hogy széles e hazában nem igen akadt ember, a ki Gertrudért könyeket hulla­tott volna, hanem ellenkezőleg az egész magyar nemzet örült, hogy befolyásának lidércznyomásától a haza megszabadult. A pozsonyi krónika különben, —­ a mely a bécsi képesnek szószerinti máso­lata, — a szerelmi affért következőkben adja elő: „Endre, Béla fia . . . neje volt németországi Gertrud úrnő, Bélának, Kál­mánnak és sz. Erzsébetnek anyja. De hajd ! az említett úrnő — mindenesetre — az emberi nem ellenségének sugallatára, Bánk bán nagyúr nejét átadta a r­ála ven­dégségben levő fivére bűnös vágyainak. Miért is ugyanazon Bőr nemzetségbeli Bánk bán kardját kegyetlenül a királyné vérébe mártotta és őt 1212-ben szörnyű módon lemészárolta. Gertrud halálát a király Bánk összes ivadékain véghez vitt kegyetlen öldökléssel boszulta meg .“ Az i­szti elbeszélésben levő anakronizmusokra és abszurditásokra vonatkozólag már fen­tebb megtettük észrevételeinket. A diesseni krónika, — a­mely azt állítja Gertrudról, hogy Krisztusért (t. i. a németek ügyéért szenvedett) és ezért szentté is avattatott, — még tovább megy és azt beszéli, hogy a merénylők a tett színhely­én megmeredtek és egytől-egyig igy kas­zbolta le őket a házi nép. Ger­trud tehát szentté avattatott és a merény-De valamennyin túltesz Bonfin, az udvari pletykamemoárok íróinak méltó elő­képe. Ő szerinte Bánk akkor ölte meg Gertrudot, mikor Endre a szentföldön járt (!) de megbánva tettét, Konstantiná­­polyba a király elé ment, a­hol töredel­mesen bevallotta tettét; — szóról-szóra közli azon poetikus párbeszédeket, a­me­lyeket Bánk, Melinda és Gertrud folytat­tak volna, sőt még azt is tudja, hogy Bertold Bánk nejét nem annyira szépsége, mint inkább szendesége miatt szerette, hogy a királynak Bánk kihallgatásakor az arczizmai sem rándultak meg. Szeretnék tudni, honnan vette Bonfin ezen adatokat? Az anakronizmusok, valószínűtlensé­gek és ellentmondások e halmaza annál is inkább megdönti a szerelmi rege való­diságát, mivel mint látható az egész törté­netnek főforrása az említett verses krónika a melynek adatait más krónikák átvették,­­ élénken kiszínezték és számtalan, több­nyire képtelen részletekkel megoldották, tök megmeredtek! A katolikus egyház ép oly tervet tud ezen sz. Gertrudról, mint a komoly egykorú kútfők a tettesek meg­merevedéséről. Íme ilyenek azok a kút­fők­, a­melyekre támaszkodva némelyek a Melinda-affér valódiságát szeretnék vi­tatni. Dajkamesék ezek és nem kútfők ! *) Érdujhelyi »Petur és Bánk bán« ezm­iü müvében sorra megczáfolja ezen kútfőket; — az általunk fölhozottaknak bírálata is az övén alapul. r * . 3

Next