Pécsi Napló, 1895. december (4. évfolyam, 286-310. szám)
1895-12-01 / 286. szám
1895. deczember 1. A kiállítás megnyitása. A nőegylet választmányi tagjai már reggel 9 órakor kezdettek gyülekezni a fellobbogózott gyermekkerti épület termeiben, melyek mind kiállítási csarnokokká alakultak át. A hölgyek elegáns toilletjeiket és legbájosabb mosolyukat öltötték föl, büszkén pillantva végig a minden zugban szebbnél-szebb kiállítási tárgyakkal teli termeken. Tíz órára csaknem teljes számban együtt voltak a notabilitások is. Ott láttuk: Blaskovich István kir. táblai elnököt, Sávér Kálmán, kúriai biró, törvényszéki elnököt, Troll Ferencz pápai praelátust, ez. püspököt, Dragonescu Döme kir. tanácsos pénzügyigazgatót, Opris Péter posta- és távirdaigazgatót, Erreth János orsz. képviselőt, Zsolnay György, főügyészi helyettest, Linke József ker. és iparkamarai elnököt, Bolgár Kálmán anyakönyvi felügyelőt, Spiess János és Szeredy József dr. kanonokokat, Hinka László püspöki jogtanácsost, Bánffay Simon kir. tanácsos, Salamon József tanfelügyelőt, Majorossy Imre főjegyzőt, Záray Károly dr. keresk. kamarai titkárt, Schneider István városi iskolai felügyelő igazgatót, Károly Ignácz apátplébánost, Magenheim József, belvárosi plébánost, Kmácsffy Kálmán főmérnököt stb. Rövid idővel 10 óra után eljött Kardos Kálmán főispán, titkárának, Daróczy Aladár dr. társaságában, mire az egész társaság a nagy teremben gyűlt egybe, ahol Sávéi Kálmánné, mint a nőegylet alelnöknője a következő beszédet intézte a megjelentekhez: Igen tisztelt hölgyeim és uraim ! Élénk emlékezetünkben él még a hét év előtt Pécsett megtartott nagyon fényes sikerű, általános jellegű kiállítás, melynek keretében helyet foglalt a Pécsett és környékén lakó hölgyek kézi munkájának kiállítása is. Azóta örvendetes haladást észlelhetünk minden téren, az ipar terén épúgy, mint a kézi, és női kézimunka terén is. Ezen haladásból és fejlődésből kivettük mi, nők is a magunk részét, kik mindenben követni akarjuk a haladást. Jó ez az út, amelyen hala regét is előadja. Amint tehát látszik, maga a szerző, — aki valószínűleg osztrák barát volt és Magyarországon jártakor hallotta e királyregét, — sem tulajdonított az egésznek reális alapot, mert több magyar néptörténet között emlékezik meg róla versekben. E szerint a királyné fivére, Bertold kalocsai érsekheves szerelemre gyűlt Bánk neje iránt. Szerelmét megvallja a királynénak is és egyúttal elpanaszolja, hogy majd elpusztul a szomorúságtól. A királyné asszonyi módon segít rajta s alkalmat nyújt fivérének arra, hogy Bánk nejét hatalmába kerítse. Bánk megtudja az esetet, összeesküvést sző társaival és a királynét mezei sátrában megöli. Ez a verses elbeszélés képezi a Melinda affér főforrását. Az összes későbbi krónikák belőle merítettek. Az 1258 iki bécsi krónikában Bertold a merénylet idejében, 1213-ban, már mint aquileiai pátriárka szerepel, holott ezen állást csak 1218-ban nyerte el. A XV. századbeli pozsonyi krónika a merényletnek s ezt megelőzőleg a szerelmi afférnak idejét 1212-re teszi, rettenetes bosszuállást emleget, a melyből folyólag II. Endre Bánkot és családját ivadékostul birtotta volna, sőt még arról is tud regélni, hogy Gertrud halálának hírére egész Pannónia visszhangzott a sírástól, holott nagyon jól tudjuk, hogy a király sem Bánkot sem családjait nem irtotta ki, mert Bánk 1222 ben brnk, azt megfolik látni a mi szerény igényű kiállításunktól. Dehordtunk ide mindent a múltból és jelenből, ésegy így megtéve az összehasonlításokat elbírálni tudják, meg tudtunk-e felelni a nemes czélnak. Már magánál, tervünk megvalósításánál szép sikert tudtunk elérni, amennyiben a kiállításon háromszázan vesznek részt. Mutatja ezen részvét, hogy a nők a megpendített ■ színét szívesen karolták föl. Midőn ezen ünnepélyes alkalomnál való szíves megjelenésükért a pécsi jótékony nőegylet nevében köszönetet mondok, a kiállítást megnyitottnak nyilvánítom. (Éljenzés.) Az alelnöknő amily szerencsés kezű rendezőnek, oly jó szónoknak is bizonyult. A megnyitó beszéd után a főispán karját nyújtotta Sávelnénak, és a kiállítás megszemlélésére indultak, majd az előteremben fölhalmozott szeszes italokat és süteményeket is megízlették, és ezzel a rövid és egyszerű megnyitási czerimónia véget ért, a közönség pedig a kiállítás szemléjére indult. A kiállítás. Őszintén megvallva, zúg a fejem, ahogy erről a kiállításról írni akarván gondolatban csoportosítani igyekszem az anyagot. Mennyit szeretnék elmondani erről a kiállításról s vele kapcsolatban sok minden másról — és mily keveset leszek képes írni róla is, meg azokról a dolgokról is, amiket hozzáfűzve mind el szeretnék mondani. Pedig erről a kiállításról csakugyan írni kell, Írni sokat és szépet. Írni kellene apoteózist a nő keze ügyességéről, lelke türelméről, esze találékonyságáról, s arról a finom érzékről, ízlésről, melybe beleönti egész asszonyi mivoltát, bele leheli azt a gyöngédséget, mely az ő lényét áthatja és karakterizálja. És megnyerő szavakkal nagyon, de nagyon a lelkükre kellene kötni a férfiaknak, hogy okvetetlenül elmenjenek megnézni ezt a kiállítást, mert ha szakértelem nélkül is, csak úgy felületesen futtatják is át szemeiket a sok-sok látnivalón, visznek haza egy hosszú sor tapasztalást és egy halom lelki kincset, köztük például azt az érzelmet, melyet az asszony tisztelő német költő így önt belénk : „Ehret die Frauen, sie flechten und weben !“ . . . Amíg ilyen kiállításokat látok, addig nem féltem a mi nőinket attól, hogy a számukra is megnyílt tudományegyetem proletárokat fog nevelni az ő soraik között. A kiállítás maga a női kézi munkákhoz egyáltalán nem értők előtt is imponáló látványosság számba megyen, melynek észhatása is élvezetet nyújt. — Ez a rendezés érdeme, ami meg viszont Sávéi Kálmánna alelnöknőnek, a választmány több közresegítő tagjainak és a pécsi községi tanítónők érdeme, akik nagy segítségére voltak a páratlan rendezői talentummal megáldott alelnöknőnek a tárgyak szakszerű csoportosításában és ízléses elhelyezésében. S az elrendezés valóban teljesen világossá, áttekinthetővé teszi az egész kiállítást. Négy főcsoportra osztották el a rengeteg anyagot. A nőegylet nagy termét a magánosok kiállítása foglalja el, a nagy terem pódium-mélyedésében majdnem tisztán a Matyasovszkyné-féle gyűjtemény kapott helyet, a gyermekóvó helyiség nagyobbik termében helyezték el a pécsi városi iskolák női kézimunka-kiállítását, az azon túl levő szobában a géppel készített női ipari munkák kiállítása látható. Ebben a négy főcsoportban aztán a tárgyak milyensége szerint munkakör-csoportok keletkeztek. Különösen a nagy teremben van sok ilyen csoportosítás, ahol természetesen a legkülönfélébb fajtájú kézimunkák halmozódtak össze. Külön csoportot képeznek a fehér kivarrások, a selyemhímzések, az aranyszövések, a kézi készítésű csipkék, hímzések, selyemrefestések, akverellek, régi kézimunkák, bosnyák, török, kínai, indiai s más excentrikus női kézimunkák, majolika festések, „Pécsi Napló“ is még mint királyi udvarbiró szerepelt — és hogy széles e hazában nem igen akadt ember, a ki Gertrudért könyeket hullatott volna, hanem ellenkezőleg az egész magyar nemzet örült, hogy befolyásának lidércznyomásától a haza megszabadult. A pozsonyi krónika különben, — a mely a bécsi képesnek szószerinti másolata, — a szerelmi affért következőkben adja elő: „Endre, Béla fia . . . neje volt németországi Gertrud úrnő, Bélának, Kálmánnak és sz. Erzsébetnek anyja. De hajd ! az említett úrnő — mindenesetre — az emberi nem ellenségének sugallatára, Bánk bán nagyúr nejét átadta a rála vendégségben levő fivére bűnös vágyainak. Miért is ugyanazon Bőr nemzetségbeli Bánk bán kardját kegyetlenül a királyné vérébe mártotta és őt 1212-ben szörnyű módon lemészárolta. Gertrud halálát a király Bánk összes ivadékain véghez vitt kegyetlen öldökléssel boszulta meg .“ Az iszti elbeszélésben levő anakronizmusokra és abszurditásokra vonatkozólag már fentebb megtettük észrevételeinket. A diesseni krónika, — amely azt állítja Gertrudról, hogy Krisztusért (t. i. a németek ügyéért szenvedett) és ezért szentté is avattatott, — még tovább megy és azt beszéli, hogy a merénylők a tett színhelyén megmeredtek és egytől-egyig igy kaszbolta le őket a házi nép. Gertrud tehát szentté avattatott és a merény-De valamennyin túltesz Bonfin, az udvari pletykamemoárok íróinak méltó előképe. Ő szerinte Bánk akkor ölte meg Gertrudot, mikor Endre a szentföldön járt (!) de megbánva tettét, Konstantinápolyba a király elé ment, ahol töredelmesen bevallotta tettét; — szóról-szóra közli azon poetikus párbeszédeket, amelyeket Bánk, Melinda és Gertrud folytattak volna, sőt még azt is tudja, hogy Bertold Bánk nejét nem annyira szépsége, mint inkább szendesége miatt szerette, hogy a királynak Bánk kihallgatásakor az arczizmai sem rándultak meg. Szeretnék tudni, honnan vette Bonfin ezen adatokat? Az anakronizmusok, valószínűtlenségek és ellentmondások e halmaza annál is inkább megdönti a szerelmi rege valódiságát, mivel mint látható az egész történetnek főforrása az említett verses krónika a melynek adatait más krónikák átvették, élénken kiszínezték és számtalan, többnyire képtelen részletekkel megoldották, tök megmeredtek! A katolikus egyház ép oly tervet tud ezen sz. Gertrudról, mint a komoly egykorú kútfők a tettesek megmerevedéséről. Íme ilyenek azok a kútfők, amelyekre támaszkodva némelyek a Melinda-affér valódiságát szeretnék vitatni. Dajkamesék ezek és nem kútfők ! *) Érdujhelyi »Petur és Bánk bán« ezmiü müvében sorra megczáfolja ezen kútfőket; — az általunk fölhozottaknak bírálata is az övén alapul. r * . 3