Pécsi Napló, 1895. december (4. évfolyam, 286-310. szám)

1895-12-01 / 286. szám

, művirágok, konyha-szakba vágó dolgok stb. stb. Mennyi kincs, mennyi pompa Itt egy halomba’. Háromszáz kiállítónak vagy hatezer darab tárgya, selyem, bársony, arany, csipke, hónapok, sőt évek hosszú, türel­mes munkája, amit magát pénzben alig lehetne kifejezni; s ez a sok művészet, amelylyel mindez a drága jószág­­készült. Hát az mit ér? A tárgyak tűzbiztosítása­kor tizenhatezer forintra becsülték ezt a kincses halmazt, pedig ez az összeg ha­mar kimerül, ha csak egy-egy csoport­nak a becsét határozzuk meg pénzértékben. Hogy mindezekről a tárgyakról, min­den kiállító keze munkájáról vagy általa készíttetett és közszemlére kitett tárgyról megemlékezzünk, ezt tőlünk kívánni való­ban nem is illenék. De hiszen így futóla­gosan csak a különlegességeket föl­sorolni is szinte szédületes munka. — Ez a kiállítás különben maga beszél maga helyett, maga írja le önma­gát. Azért most — kifogyván helyből és időből — bocsánatot is kérek kiállítóktól és az én szerkesztőmtől, ha impressziói­mat kénytelen vagyok magamba fojtani s esetleg más alkalommal mondani el. Fővárosi levél. Nők az egyetemen. — Egy asszony, ki igazán kedveli a tudományokat. — Lányok szempontja. — Tréfák a boncz­­teremben. — A mindenható czigaretta. — Egy barna leány véleménye. Budapest, november 30. »Nők az egyet­emen!« Ennél nagyobb eseménye egyhamar alig lesz a magyar köz­életnek. A kubai forradalom is nagy dolog s iránta az érdeklődés nagyon természetes: a törökországi forrongás meg éppen közel jár a mi szféránkhoz, sőt a tőzsde árfolyamának hullámzása meg egyenest hol éget, hol fagyaszt bennünket, de hogy a mi lányaink az egye­temre bejuthatnak, az egyszerre túlhaladja fontosságban és úgy mondhatnék, mélységben valamennyit. Eddi csak három tényező szó­lott hozzá: a kirá.y, a kultuszminisztérium és a sajtó. (A társaság így nem rossz, — leg­alább nekünk nem.) De hozzászól majd még ehhez mindenki — legutoljára talán maguk a lányok. Pedig mintha őket érdekelné a dolog legközelebbről? Pedig a nőkben nagy a tudásvágy, mert önérzetük, fokozatosan azzal, amint látókörük fejlődik, mindig erősebben tiltakozik az ellen, hogy őket csupán mulatságra alkalmas, ked­ves cziczomákuak, vagy amint Ő£ néha mon­dogatják, »dajkának« tekintsék. Van is egy ismerősöm a sok között, aki nemcsak mint művelt hölgy, de mint a tudományok nagy kedvelője is ismeretes »daczára« annak — hogy a régi felfogásnak megfelelően szóljak — hogy nagyon szép és fiatal asszony. — Képzelem, — szólok hozzá, — hogy nagyságod, a ki olyan szeretettel foglalkozik minden tudománynyal, mennyire örül a re­formnak, hogy a nők bejuthatnak az egye­temre. — Oh igen, igazán örülök neki — fe­lelte kissé hidegebben mint vártam. — De úgy látszik, nem lelkesedik érte túlságosan? Pedig maga annyira vitte a tudo­­mánykedvelést, hogy ha jól tudom, még a szabad liczeum előadásaira is rendesen eljárt tavaly. — Ne tudja,­­ megvalljam ősontén? A tudományt én nagyon kedvelem, meg a szabad liczeumot is meglehetősen, de az elő­adásokra még­sem egészen tudományked­­velésből jártam. Hanem hát a férjemnek néha mégis el kell menni a klubba, a bará­taihoz, a­hován nem járhatok." Hát mit csi­náljak otthon egymagam ? Örökké nem kézi­munkázhatok, nem is olvashatok folyton . . . gyermekünk pedig nincsen . . . Ezért jártam én a szabad liczeumba olykor-olykor. . . . Ez az interview tehát nem sikerült töké­letesen. Ebben is én voltam a hibás. Elvégre mit törődhetik a reformmal egy olyan asz­­szony, aki annak már semmiféle módon hasz­nát nem veheti ? Különösen hogy lánya sincs, a­kinek a jövőjével ebből­­a szempontból foglalkozhatnék. S ebbe a szobába . . . — Betaszítják az új diákot és rázárják az ajtót. A látvány legalább­ia „barátságtalan”. Ha helyén van a szíve a diáknak, akkor nyugodtan rágyújt, — föltéve, ha van mire — s megvárja, a­míg kibocsátják. A legtöbb­jét azonban elfogja az iszony, az undor, a rémület és azt hiszi, hogy ő most meg fog őszülni egy óra alatt. Sokakat visszariasztott már az efféle az egész orvosi pályától . . . Hát maga, kis Jolán, mit mond hozzá? A szegény leány úgy lihegett az egész elbeszélésem alatt, mint egy kis madár, aki valami kígyó igézete alatt áll és bárhogy sze­retne menekülni, nem bír. Lázas volt, reszke­tett, elpirosodott, meg elsápadt s felelni nem tudott jó ideig. Elkezdett föl s alá járkálni, ökölbe s­­ontotta a kezét s igazán azt lehetett gondolni, hogy most valami nagy válságon megy keresztül. Az anya meg én a legmeg­­feszültebb kíváncsisággal néztük, lestük, min­den mozdulatát, mit fog mondani? Szinte úgy éreztük, mintha ennek a gyermek­lánynak az eszében és a szívében most dőlne a nagy reform egész sorsa. Minő sorsa lesz! Egyszerre megállt és amikor valószínű­leg meglátta, hogy a nagy figyeléstől úgy megfeszül arezunkon a bőr, mint a dobon, hirtelen elnevette magát s igy szólt: — Ha ott czigaretázni lehet, pedig a szag miatt kell, ugy­e ? — akkor fölösleges minden rémüldözés. A reform sorsa tehát eldőlt. Még pedig kedvezően. A lányok majd meghalnak azért, hogy a férfiak jogaiból valamit elhódítsanak s egy czigarettet is óriási vívmánynak tekin­tenek. Élni fognak a reformmal, az egészen kétségtelen. Hanem a leányok ! . . . Jolán — a­kit tulajdonképen Zsuzsiká­nak neveznek, de a valódi keresztnevét el­árulni nem akarom — most lesz 16 esztendős. Dühösen tanul és már­is rengeteg sokat tud. Ő kétségkívül erős, örömteljes szívdobogás­gaztett elkövetőjét öt évvel a merénylet után, 1218 ban aquileiai pátriárkává lép­tette volna elő ?­­ Ez legalább is való­színűtlen. Bármiként is okoskodjunk tehát, a hiteles kútfők és az események logi­kája nyomán,­­ mindenképpen arra a konklúzióra jutunk, hogy a Melinda-affér reális alappal nem bir. A nép képzeletében szülemlett az meg, — a Záck-­és a Q eset folytán plauzibi­lissé lévén, utat talált a történelembe is, és ennek valamint a költészet révén, — egész Európában ismeretessé lett — és általános hitelre talált. Katona „Bánk-bánja“ ezt a hitelt csak növelte. A magyar kö­zönség sajnálkozva nézte a nemes jellemű Bánk bukását a hölgyek pedig könyekre fakadtak, a bájos Melindának őrjöngéssel határos kinos vergődéseire és bizonyos elégtétellel vették, midőn Bánk, a meg­sértett férj és főur, a királynét megölte. Valónak, igaznak gondolták azt, — a mit a fantázia szült. De sajnos „l’age des illusions est passé,“ — korunk, a melynek tekintete nem állapodik meg a csillogó külsőn, ha­nem mélyebbre hatol, — kénytelen e gyönyörű regétől minden valódiságot megvonni, s mi a­kik oly szívesen néz­zük „Bánk-bán“ szenzácziós jeleneteit, eleven alakjait különösen Melindáját csa­lódva fölsóhajtunk. Egy szép illúzióval kevesebb! Mindazonáltal e kalandos történet — részben azon, körülmény folytán is, hogy éppen azon krónikák forogtak közkézen a melyek a szerelmi történetről regéltek, — egészen a legutolsó évtizedekig, majd­nem összes történészeinknél, — Katona István és Prayt kivéve, — föltétlen hitelre talált. Sőt az iskolai tanítás és a népkölté­szetnek termékei révén lassankint az a hit erősödött meg, hogy a szerelmi rege történelmi alappal bir. Az utóbbiak közt legnagyobb keletnek örvendett Valkai And­rásnak XV. századbeli, s hat év alatt négy kiadást ért „Históriás éneke az nagyúr Bánk-bánról,“ — amelyben Bonfin nyomán mondá el Bánk „ékes termetű“ nejének esetét, a kinek Gertrud, cselvetése folytán „jámborsága meg romla virágában, megtöreték az ő tisztaságában.“ Szégyenségét — úgymond — az asszony nem titkolható és mikor Bánk hazatért be is vallá ezt neki. „Vitéz uram — szólt — nem vagyok méltó ápolásodra, ölelésedre, sőt én méltó vagyok megölé­sedre, mert megromlottam tisztaságomban és nem is akarok élni ez világban, mert a te ágyad immár szép lé sülé­ses másodnapon erre Bánk megöli a királynét. A legna­gyobb mértékben hozzájárult még ezen tévhit ápolásához Katona remek drámájá­nak ritka nagy hatása. A szerelmi történet valódiságának utolsó apologefája Pór Antal, a ki Bene­dek vajdát egy személynek tartván Bánk bánnal, annak­­nejét, Totót is, a kinek csodaszépségét Kézai is említi. — Bánk nejével azonosítja, a­kin Bertrud gyalá­zatos merényletét elkövette volna. Igen szellemesen előadja, mint csalta a királyné Bánk nejét az udvarba, hogy az Bertold urfinak a közelében lehessen, a kivel bű­zös viszonyt szőtt, mint aranyozták meg a korosabb férj szarvait, az által, hogy her­­czeggé tették, és mikép boszulja meg leálcrázott nejét, Bánk bán az által, hogy Bertoldot megbotoztatja, a királynét pedig megöli. Elbeszélése azonban téves alapról indult ki. Bánk ugyanis nem azonos Benedek vajdával, a­mint az 1221-diki ok­levélből is kitűnik, a melyben Endre szám­űzött Benedek vajda vagyonából, nejének, Totának hozományi birtokát visszaadja . — Bánk pedig ugyanazon időben nemcsak hogy száműzetésben nem volt, hanem a királyi udvarbiró tisztét is viselte. Külön­ben is Bertold megbotoztatása a merénylet előtti időbe esik s csak mintegy preludiu­­­­mát képezte a későbbi véres drámának,­­ — a mely árnyékát előrevetette már ak­kor, midőn egynéhány főúr — a kik ezen tettért száműzetéssel bűnhődtek — Bertol­­­dot megbotozta. De, ha egyetlen egy bi­­­­zonyítékunk sem volna arra, hogy a sze­­­­relmi história költött, — a­mint azonban­­ tényleg elég kimerítő számmal vannak, — , föltehetnő- e, hogy a pápa Bertoldot, ilyen „Pécsi Napló„ 1835. deczember 1.

Next