Pécsi Napló, 1895. december (4. évfolyam, 286-310. szám)
1895-12-01 / 286. szám
, művirágok, konyha-szakba vágó dolgok stb. stb. Mennyi kincs, mennyi pompa Itt egy halomba’. Háromszáz kiállítónak vagy hatezer darab tárgya, selyem, bársony, arany, csipke, hónapok, sőt évek hosszú, türelmes munkája, amit magát pénzben alig lehetne kifejezni; s ez a sok művészet, amelylyel mindez a drága jószágkészült. Hát az mit ér? A tárgyak tűzbiztosításakor tizenhatezer forintra becsülték ezt a kincses halmazt, pedig ez az összeg hamar kimerül, ha csak egy-egy csoportnak a becsét határozzuk meg pénzértékben. Hogy mindezekről a tárgyakról, minden kiállító keze munkájáról vagy általa készíttetett és közszemlére kitett tárgyról megemlékezzünk, ezt tőlünk kívánni valóban nem is illenék. De hiszen így futólagosan csak a különlegességeket fölsorolni is szinte szédületes munka. — Ez a kiállítás különben maga beszél maga helyett, maga írja le önmagát. Azért most — kifogyván helyből és időből — bocsánatot is kérek kiállítóktól és az én szerkesztőmtől, ha impresszióimat kénytelen vagyok magamba fojtani s esetleg más alkalommal mondani el. Fővárosi levél. Nők az egyetemen. — Egy asszony, ki igazán kedveli a tudományokat. — Lányok szempontja. — Tréfák a bonczteremben. — A mindenható czigaretta. — Egy barna leány véleménye. Budapest, november 30. »Nők az egyetemen!« Ennél nagyobb eseménye egyhamar alig lesz a magyar közéletnek. A kubai forradalom is nagy dolog s iránta az érdeklődés nagyon természetes: a törökországi forrongás meg éppen közel jár a mi szféránkhoz, sőt a tőzsde árfolyamának hullámzása meg egyenest hol éget, hol fagyaszt bennünket, de hogy a mi lányaink az egyetemre bejuthatnak, az egyszerre túlhaladja fontosságban és úgy mondhatnék, mélységben valamennyit. Eddi csak három tényező szólott hozzá: a kirá.y, a kultuszminisztérium és a sajtó. (A társaság így nem rossz, — legalább nekünk nem.) De hozzászól majd még ehhez mindenki — legutoljára talán maguk a lányok. Pedig mintha őket érdekelné a dolog legközelebbről? Pedig a nőkben nagy a tudásvágy, mert önérzetük, fokozatosan azzal, amint látókörük fejlődik, mindig erősebben tiltakozik az ellen, hogy őket csupán mulatságra alkalmas, kedves cziczomákuak, vagy amint Ő£ néha mondogatják, »dajkának« tekintsék. Van is egy ismerősöm a sok között, aki nemcsak mint művelt hölgy, de mint a tudományok nagy kedvelője is ismeretes »daczára« annak — hogy a régi felfogásnak megfelelően szóljak — hogy nagyon szép és fiatal asszony. — Képzelem, — szólok hozzá, — hogy nagyságod, a ki olyan szeretettel foglalkozik minden tudománynyal, mennyire örül a reformnak, hogy a nők bejuthatnak az egyetemre. — Oh igen, igazán örülök neki — felelte kissé hidegebben mint vártam. — De úgy látszik, nem lelkesedik érte túlságosan? Pedig maga annyira vitte a tudománykedvelést, hogy ha jól tudom, még a szabad liczeum előadásaira is rendesen eljárt tavaly. — Ne tudja, megvalljam ősontén? A tudományt én nagyon kedvelem, meg a szabad liczeumot is meglehetősen, de az előadásokra mégsem egészen tudománykedvelésből jártam. Hanem hát a férjemnek néha mégis el kell menni a klubba, a barátaihoz, ahován nem járhatok." Hát mit csináljak otthon egymagam ? Örökké nem kézimunkázhatok, nem is olvashatok folyton . . . gyermekünk pedig nincsen . . . Ezért jártam én a szabad liczeumba olykor-olykor. . . . Ez az interview tehát nem sikerült tökéletesen. Ebben is én voltam a hibás. Elvégre mit törődhetik a reformmal egy olyan aszszony, aki annak már semmiféle módon hasznát nem veheti ? Különösen hogy lánya sincs, akinek a jövőjével ebbőla szempontból foglalkozhatnék. S ebbe a szobába . . . — Betaszítják az új diákot és rázárják az ajtót. A látvány legalábbia „barátságtalan”. Ha helyén van a szíve a diáknak, akkor nyugodtan rágyújt, — föltéve, ha van mire — s megvárja, amíg kibocsátják. A legtöbbjét azonban elfogja az iszony, az undor, a rémület és azt hiszi, hogy ő most meg fog őszülni egy óra alatt. Sokakat visszariasztott már az efféle az egész orvosi pályától . . . Hát maga, kis Jolán, mit mond hozzá? A szegény leány úgy lihegett az egész elbeszélésem alatt, mint egy kis madár, aki valami kígyó igézete alatt áll és bárhogy szeretne menekülni, nem bír. Lázas volt, reszketett, elpirosodott, meg elsápadt s felelni nem tudott jó ideig. Elkezdett föl s alá járkálni, ökölbe sontotta a kezét s igazán azt lehetett gondolni, hogy most valami nagy válságon megy keresztül. Az anya meg én a legmegfeszültebb kíváncsisággal néztük, lestük, minden mozdulatát, mit fog mondani? Szinte úgy éreztük, mintha ennek a gyermeklánynak az eszében és a szívében most dőlne a nagy reform egész sorsa. Minő sorsa lesz! Egyszerre megállt és amikor valószínűleg meglátta, hogy a nagy figyeléstől úgy megfeszül arezunkon a bőr, mint a dobon, hirtelen elnevette magát s igy szólt: — Ha ott czigaretázni lehet, pedig a szag miatt kell, ugye ? — akkor fölösleges minden rémüldözés. A reform sorsa tehát eldőlt. Még pedig kedvezően. A lányok majd meghalnak azért, hogy a férfiak jogaiból valamit elhódítsanak s egy czigarettet is óriási vívmánynak tekintenek. Élni fognak a reformmal, az egészen kétségtelen. Hanem a leányok ! . . . Jolán — akit tulajdonképen Zsuzsikának neveznek, de a valódi keresztnevét elárulni nem akarom — most lesz 16 esztendős. Dühösen tanul és máris rengeteg sokat tud. Ő kétségkívül erős, örömteljes szívdobogásgaztett elkövetőjét öt évvel a merénylet után, 1218 ban aquileiai pátriárkává léptette volna elő ? Ez legalább is valószínűtlen. Bármiként is okoskodjunk tehát, a hiteles kútfők és az események logikája nyomán, mindenképpen arra a konklúzióra jutunk, hogy a Melinda-affér reális alappal nem bir. A nép képzeletében szülemlett az meg, — a Záck-és a Q eset folytán plauzibilissé lévén, utat talált a történelembe is, és ennek valamint a költészet révén, — egész Európában ismeretessé lett — és általános hitelre talált. Katona „Bánk-bánja“ ezt a hitelt csak növelte. A magyar közönség sajnálkozva nézte a nemes jellemű Bánk bukását a hölgyek pedig könyekre fakadtak, a bájos Melindának őrjöngéssel határos kinos vergődéseire és bizonyos elégtétellel vették, midőn Bánk, a megsértett férj és főur, a királynét megölte. Valónak, igaznak gondolták azt, — a mit a fantázia szült. De sajnos „l’age des illusions est passé,“ — korunk, a melynek tekintete nem állapodik meg a csillogó külsőn, hanem mélyebbre hatol, — kénytelen e gyönyörű regétől minden valódiságot megvonni, s mi akik oly szívesen nézzük „Bánk-bán“ szenzácziós jeleneteit, eleven alakjait különösen Melindáját csalódva fölsóhajtunk. Egy szép illúzióval kevesebb! Mindazonáltal e kalandos történet — részben azon, körülmény folytán is, hogy éppen azon krónikák forogtak közkézen a melyek a szerelmi történetről regéltek, — egészen a legutolsó évtizedekig, majdnem összes történészeinknél, — Katona István és Prayt kivéve, — föltétlen hitelre talált. Sőt az iskolai tanítás és a népköltészetnek termékei révén lassankint az a hit erősödött meg, hogy a szerelmi rege történelmi alappal bir. Az utóbbiak közt legnagyobb keletnek örvendett Valkai Andrásnak XV. századbeli, s hat év alatt négy kiadást ért „Históriás éneke az nagyúr Bánk-bánról,“ — amelyben Bonfin nyomán mondá el Bánk „ékes termetű“ nejének esetét, a kinek Gertrud, cselvetése folytán „jámborsága meg romla virágában, megtöreték az ő tisztaságában.“ Szégyenségét — úgymond — az asszony nem titkolható és mikor Bánk hazatért be is vallá ezt neki. „Vitéz uram — szólt — nem vagyok méltó ápolásodra, ölelésedre, sőt én méltó vagyok megölésedre, mert megromlottam tisztaságomban és nem is akarok élni ez világban, mert a te ágyad immár szép lé süléses másodnapon erre Bánk megöli a királynét. A legnagyobb mértékben hozzájárult még ezen tévhit ápolásához Katona remek drámájának ritka nagy hatása. A szerelmi történet valódiságának utolsó apologefája Pór Antal, a ki Benedek vajdát egy személynek tartván Bánk bánnal, annaknejét, Totót is, a kinek csodaszépségét Kézai is említi. — Bánk nejével azonosítja, akin Bertrud gyalázatos merényletét elkövette volna. Igen szellemesen előadja, mint csalta a királyné Bánk nejét az udvarba, hogy az Bertold urfinak a közelében lehessen, a kivel bűzös viszonyt szőtt, mint aranyozták meg a korosabb férj szarvait, az által, hogy herczeggé tették, és mikép boszulja meg leálcrázott nejét, Bánk bán az által, hogy Bertoldot megbotoztatja, a királynét pedig megöli. Elbeszélése azonban téves alapról indult ki. Bánk ugyanis nem azonos Benedek vajdával, amint az 1221-diki oklevélből is kitűnik, a melyben Endre száműzött Benedek vajda vagyonából, nejének, Totának hozományi birtokát visszaadja . — Bánk pedig ugyanazon időben nemcsak hogy száműzetésben nem volt, hanem a királyi udvarbiró tisztét is viselte. Különben is Bertold megbotoztatása a merénylet előtti időbe esik s csak mintegy preludiumát képezte a későbbi véres drámának, — a mely árnyékát előrevetette már akkor, midőn egynéhány főúr — a kik ezen tettért száműzetéssel bűnhődtek — Bertoldot megbotozta. De, ha egyetlen egy bizonyítékunk sem volna arra, hogy a szerelmi história költött, — amint azonban tényleg elég kimerítő számmal vannak, — , föltehetnő- e, hogy a pápa Bertoldot, ilyen „Pécsi Napló„ 1835. deczember 1.