Pécsi Napló, 1899. október (8. évfolyam, 224-249. szám)

1899-10-01 / 224. szám

1899. október 1. egészségügyi viszonyok közt leszállott a legpusztítóbb járványok által okozott ha­lálozási százalék s ezekkel szemben mind magasabbra emelkedett a számok azon columnája, a mely a tüdővész-halandó­ságra vonatkozott és ma már pozitiv biz­tonsággal ki van mutatva, hogy Magyar­­országban évenkint 60 és 70 ezer közt ingadozik a tüdővész-halálozások száma. Ilyen viszonyok közt ért bennünket az 1896 iki miliennáris év históriai jelen­tőségű ünneplése. Az ország egyik végétől a másikig fellángolt lelkesedés közben úgy éreztem, hogy megjött a kellő pillanat, a melyben a hazánk népességében dúló, megerősödését és gyarapodását óriási mérvben akadályozó tüdővész jelentősé­gére a figyelmet felébresztenem sikerült s ezen meggyőződés hatása alatt szólaltam fel előbb a „Pester Lloydsban s utána a főrendiházban. Felszólalásom eredménye fölülmúlta minden várakozásomat. A sajtó egyhan­gúlag helyeselte azt. A kormány 20.000 forintot bocsátott rendelkezésemre és fel­hívta az országos közegészségügyi taná­csot, hogy terjeszszen elő javaslatokat a tüdővész elleni védekezés tárgyában. Adakozások indultak meg magánosoktól e czélra. Be kell vallanom, tisztelt Uraim, hogy a feladat, a­melyet akkor magam elé tűztem, nem terjedt tovább annál, hogy azt tegyem meg, a­mi szorosan or­vosi és tanári hatáskörömbe tartozik, megismertetni a tüdővész jelentőségét hu­manitárius tekintetben, terjeszteni az ide­vágó ismereteket az orvosok és közönség között, alkalmazni a gyógyítás eszközeit, gyakorlatom körében. Midőn azonban láttam, hogy a fel­szólalásom után a humanismus által fel­lelkesült emberek egy nem kis száma csoportosul körülöttem és rövid pár hét alatt minden felszólítás nélkül 50.000 frt, valamivel később 100.000 forint egyenesen az én kezemhez lett juttatva, midőn több tanár­ és orvostársam saját jószántából csatlakozott hozzám, akkor úgy véltem, hogy erkölcsi kötelességemmé vált az irányzatot megadni az ügy előbbrevitelé­­nek és igy felkértem azokat, akik adomá­sztu­k a lisztet s nem kell félnünk, hogy a jég kárt tesz bennük. De hát a falu népe eb­ben még igen-igen hátra van és még sok időbe kerül, amíg annyira művelődnek, hogy a búzát nem szórják bele a földbe, hogy széna teremjen belőle a lovaknak. Szénát lehet kapni a heti piaczon is. A délután is munka közt telik el. A nők burgonyát aszalnak télire vagy pedig tojásokat tesznek a költőgépekbe, amelyek a kis csibéket, réczéket, nyulacskákat és malaczkákat költik ki a tojásokból. A ser­tések tojása természetesen sokkal nagyobb, mint a közönséges tyúktojás. A férfiak ilyenkor vadászni járnak a vadaskertekbe s nagy büszkeséggel hoz­zák haza a zsákmányt: egy-egy gyönyörű sast, amelynek pecsenyéjét mi városiak vajmi ritkán vagy egyáltalában nem élvezhetjük, mert igen ritka, a falusi ember pedig irigységből a világért вэт szállítaná föl a fővárosba. Nem is él ott meg a mészáros, aki hiába vágja le a legszebb szarvasokat és őzeket. A város­ban készült borjúhúst meg épen meg sem eszi a falusi ember. Hogy is ne, mikor az ő asztalán naponta ott pirul a gyönyörű sas, bagoly, gólya, vagy más efele inyesség. nyaik által tanúsították érdeklődésüket egy értekezletre s ezen emberbarátoknak alig kifejezhető melegségü támogatásával — s ezek között nem tagadhatom meg magamtól felemlíteni báró Harkányi Fri­gyes, Ormódy Vilmos, Hatvani Deutsch Sándor és a későbben elnökül megnyert gróf Batthyány Lajos urakat — megala­kítottuk az egyesületet a czélra, hogy a tüdővész által legnagyobb mértékben sújtott, vagyontalan betegek gyógyítá­sára alkalmas sanatoriumok létrehozá­sét lehetővé tegyük. Az egyesület alakulásának eddigi története egészen megfelel a mi magyar jellemünknek, a­melyben benne fekszik a meleg lelkesedés minden humanitárius és különösen hazánk jóllétével kapcsolatos humanitárius törekvés iránt. Itt is bevált, hogy a legelső magyar ember a király . A mi fenkölt szellemű, dicsőséges uralkodónk nemcsak elfogadta az egye­sület védnökségét, de jelentékeny pénz­adománynyal is járult alapjához és ott van egyesületünk élén a mi országosan tisztelt és szeretett főherczegünk. József főher­­czegnek fenséges neje Klotild főherczeg­­asszony, mint a hölgybizottság védnök­nője. Elnökünk Batthyány Lajos, a hölgy­bizottság elnöknője Andrássy Géza grófnő, az egyesület czimképe, festészetünk nagy­mestere Benczúr Gyula kezének és szel­lemének műve és ma hozzátehettem, hogy a nagyközönség közrehatásának­­felbuzdí­­tására kezeink között van költőkirályunk Jókai Mór felhívása. Építészeink egyik legkiválóbb tagja, Czigler Győző műegye­temi tanár fölajánlotta az összes archi­tektúrás teendők díjtalan teljesítését. Egészen jellemző Budapest székes­főváros magatartása, egyhangú határozat­tal bocsátott az egyesület rendelkezésére olyan telket, a­mely nemcsak pénzértékre nézve ritkítja párját, hanem fekvése, ter­jedelme és minden megkívánt tulajdonsá­gára nézve Európa legszebb és legjobb ilynemű területei közé sorakozik. A tüdővész nem a gyerekek beteg­sége, hanem a felnőtt korúaké, a­kik a társadalom munkás, cselekvő részét képe­zik, 500.000 körül megközelitőleg 400 000 Legszebb a falusi est. A villamos ív­­lámpák kigyúlnak a falun véges-gégig s át az erdei utón, melynek aszfaltján ké­nyelmes séta esik a suttogó lombok alatt. A kakuk vígan énekel, a gólya kelepel, a mókus fütyörész az isteni éjszakában. Ha azonban az idő nem kedvez, mert a fák igen nagy szelet okoznak, akkor a falusiak otthon pótolják ezt a hangver­senyt s zongorán,a furulyán, hegedűn szebb­nél szebb csárdásokat játszanak, miközben a gazdaasszony teát forral az üstben a rendesen nyolcz-tíz főre menő család szá­mára. Ekkor már megszűnik fáz utczán a kocsik robogása, a villamos csöngetése, csend lesz mindenfelé. A falusi hold fes­tői felhők közül világít le a házak tetőire, melyeknek arczkakasát s bádog ormait beezüstözi. A távol hegytetőn magánosan álló kápolna tornyában megszólal a gúla kolompja s ekkor nyugalomra tér az egész falu, mire a villamos ivlámpák is­mét kialusznak.* Vájjon milyen kalkulust kap erre a penzumra az én Bellácska húgom ? Dr Mukl, a 20—40 éves korúak közé tartozik. Ezek legnagyobb részt a vagyontalan vagy a szakvagyoni osztályokhoz tartoznak, mun­kások, iparosok, literátusok, nagyrészük családfentartó, apa vagy anya. Én itt nem bocsátkozom azon mérhetetlen nyomor vázolásába, a­mely ezen betegség nyomá­ban kifejlődve van s a melynek képét mi orvosok mindennap szemléljük. Ezen betegek gyógyítására alakultak a czivilizált világ minden részében a sze­gény tüdőbeteg sanatóriumok. Ezen be­tegek gyógyításának lehetővé tételére alakult a mi egyesületünk is, hogy Ma­gyarország területén először Budapesten, de azután az ország más helyein is elő­­haladólag sanatóriumokat létesítsen, a­miknek előkészítésére már egy kérvényt terjesztettünk a fölművelésügyi miniszter úr elé. A napisajtó eddig kinyilvánított ro­­konszenvének köszönjük leginkább, hogy ez az ügy, a­mely 3 év előtt alig jött szóba, ma az egész ország közvéleménye előtt napirenden áll, a napisajtó hatását látom abban, hogy minden felhívás nél­kül eddig 120.000 frt gyűlt össze egyesü­letünknél, a napi sajtó készséges közre­működésével jött létre a fővárosnak azon egyhangú határozata is, a­melylyel egy pénzben 10O.OOO írtra becsült, de jelentő­ségében nem elég magasra becsülhető telek bocsáttatott a sanatorium egyesület rendelkezésére és ha szerencsések vagyunk, mint a­hogy megnyertük a Jókai Mór támogatását, megnyerni a hazai sajtóét, akkor kétség nem fér hozzá, akkor ügyünk , a szenvedő százezrek ügye, a magyar nem­zet erősödése és gyarapodásának egyik legfontosabb feltétele a győztes leend. Folyó évi október hó 1-én az ország nagy közönsége elé lépünk gyűjtőíveink­­kel. Önökhöz uraim azon tiszteletteljes kérést intézzük, méltóztassanak ügyünk­nek azon hatat таз támogatást nyújtani, a­mely már annyi nagy feladatot vezetett sikerre; szólaljanak meg székes főváro­sunk, hazánk napilapjai — ha lehet, vala­mennyien azon egy napon (okt. 1. vasár­nap) — az ország vagyontalan tüdőbete­gei érdekében, nyissák meg szerkesztő urak lapjaikat a jótékony adakozásnak. A pár hónap előtt Berlinben, az egész világ részvételével megtartott tuber­­culosis-kongresszus mindenkinek megért­hető módon kifejezésre hozta, hogy a kü­szöbön álló századnak nincsen egyetlen nagyobb fontosságú feladata, mint a tüdő­­vész pusztításai elleni védekezés, Európá­ban 800000-re tehető az évenkénti tüdő­­vészhalandóság. Ezzel szemben a sanato­riumok institútiója már minden polgárisult államban — Angliában 100 év óta — meghonosodott, bennünket immár Ausztria is megelőzött. Pedig a nemzeti érdekek sem követelik a tüdővész elleni kitartó küzdelmet s a sanatóriumok útján történő hathatós védekezést olyan mértékben, mint nálunk. Egy hatalmas állam és egy élet­erős magyar kultúra létesítésére törek­szünk és lehet-e azt elérni, a mi népese­dési viszonyaink közt? Feleletemet meg­akasztja az aggodalom. Magyarország a századok folyása alatt már többször állott a kultúra és hatalom kimagasló polctán, de ezen attribútumok kontinuitása ne­hezen tartható fenn egy kis számú, rokon­talan nemzet által még az idők kedvező folyása alatt is, mennyivel inkább küzdel­mes időben ! A hatalom és kultúra konti­­nuitásának sarkalatos feltételei közé tar­tozik, hogy egyesek és csoportok a mun­kában egymást felváltsák,. . . váljon elég-e erre a fajunkbeliek száma ? És miért nem vagyunk többen? ... A magy­r faj sza­porodási képessége a legmagasabbak közé tartozik, de a kulturnemzetek sorában Pécsi Napié .

Next