Pécsi Napló, 1900. október (9. évfolyam, 223-248. szám)
1900-10-02 / 223. szám
még a művészet és Munkácsy Mihály első volt, aki kint a nagy világban bírt és dicsőséget szerzett a magyar ecsetnek. Föllobogózték a szép ünnepségre a Munkácsy Mihály-utczát. Rövid idővel 11 óra előtt fölvonult a Pécsi Dalárda, mely nélkül hazafias ünnepség Pécsett meg nem eshetik, majd a város teljes tanácsával élén kivonultak a városházán egybegyűlt bizottsági tagok a Bindl József tulajdonát képező ház elé, ahol lepel fedte az emléktáblát, mely előtt emelvényt helyeztek el délszaki virágok közé. Az utczát ideiglenesen elzárták a kocsiközlekedés elől és így a legnagyobb csendben, áhítatban zajlott le a szép ünnepély, melyet a dalárda éneke nyitott meg. Dalosaink kitűnő énekét Simacsek Alajos karmester vezényelte, majd Majorossy Imre polgármester nagy érdeklődés közepette a következő szép és tartalmas beszédben méltatta Munkácsy Mihályt: Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! A természet újra ébredésének szép ünnepén ez évben, május hó 1 én képzőművészetünk egébe borult, annak csodásan ragyogó csillaga lehullott és eltűnt a nagy mindenség parányvilágába ! Nemzeti önérzetünk nagy büszkesége a mi Munkácsiak, hazájától, nemzetétől távol idegenben és idegenek között Bonn melletti Endenich kies gyógyintézetében csak alig haladva meg egy férfi sorának delét (56 éves volt), megszűnt élni. A szivek érzelmeit, az élet és természet igazságait fürkésző szemei lezárultak s hazája és nemzetéért rajongó szive meghidegült örökre. Bárcsak bolygó csillag lenne, hogy visszatérésének reménye vigasztalhatná a magyar képzőművészetnek fájdalomtól sújtott geniusát. .. Ninc már remény, ő már csak a múltak verőfénye, dicsősége ! — és ismerjük el — nemzeti dicsőségünk martyrra is, mert folytonos küzdés, ideg és agysorvasztó lázas alkoási vágy és munkásság volt életfolyása mindig, míg szelleme ép volt. A halál ölelése reá már csak megváltás volt, — nemzetére azonban soha el nem enyészhető fájdalom, — hisz pótolhatlanul üresen marad művészi trónusa, mint azt a franczia köztársaság hivatalos közlönyében már életében megjelent ezen hódolatteljes kritikai sorok is igazolják: „Az ő modorának utánzói eredménytelen munkát végeznének, temperamentumának gazdag forrásaiból csak ő meríthet sikerrel; Munkácsyt csak ő alkothat.“ „Ha ősöket akarunk találni ennek a magyar festőnek, a művészi história családfáján a Rembrandt vonalon kell keresnünk.“ Sorsának igazi tragikuma, hogy a nagy szellemek, önzetlen szívek legnagyobb jutalmát, örömét, boldogságát, fáradalmainak, példájának hatását az aggkor nyugalmas éveiben nem élvezhette ; nemzetének nagy csapása pedig az, hogy ép akkor borult el lángelméje s hullott ki kezeiből a csodásan alkotó ecset, a midőn a világ elismerésének babéraival elhalmozott már „haza vágyott, egyedül nemzetének élni kívánt.“ A nagy halott most már egészen a mienk, kifáradt teste a főváros sirkertjében sok jeleseink között nyert örök pihenőt s a siralma nemzeti ereklyénk. Ős városunk hazánk nagyjai iránt kegyeletben örök, s ezért törvényhatósági bizottságunk készségesen határozta el, hogy azt az utcát, a melyben ez a szerencsés ház van, ahol az ő szerető rokonai, a Reök nemes család körében 1865. és 1868 években huzamosabb ideig megpihent, viszontagságteljes életében sok örömöt, lelkesültséget teremtő kedvet, ihlettséget merített, róla nevezze el, s ezt a házat emléktáblával is megjelöltesse. M. t. ünneplő közönség ! Az emléktábla ezen ház tulajdonosa Kind József ur nemeslelküségéből jött létre s díszíteni fogja ezt a házat mindenkoron; de mielőtt az emléktáblán levő lepelt levennék, igen rövid vázlatban megboldogult nagy honosunk életviszontagságait feltüntetni el nem mulaszthatom. Született 1844 évi február hó 2- án, Munkácson, közel az égbetörő Kárpátok alján. Atyja, Lieb Leó Mihály sótiszt, anyja Reök Cecilia, nemes gondolkodású család ivadéka. Az őt becéző áldott jó anya ölelő karjai róla csakhamar lehanyatlottak, mostoha ridegsége alá került, sőt 1850 évben teljesen árvává lett testvérével egütt. A mostoha által elhagyott árvákon megkönyörültek a rokonok, s akönyvekkel belső barátságot nem tartó“ csintalan kis Miska, a nőtlen, szigorúan következetes, ha minden izében nemes gondolkodású és nagyműveltségű nagybátyja, Reök István ügyvéd védő szárnyai alá került, ki a hat éves Miskát otthonában, Békés Csabán minden lehető módon kiművelni iparkodott; ámde a midőn a fiú képeségein vágyának lehetőségét megtörélnek vélte, belőle legalább becsületes iparost akart nevelni, ami abban az időben a nemes származású öreg urnák puritán gondolkodását s a valóban nemesítő munka iránti példaadó érzékét élénken tünteti fel. A könnyektől irtózó kis Miska eleintén szabó, de nemsokára nagybátyjának is megnyugvására minden áron asztalos akart lenni, így került Lányai Mihály békéscsabai asztalosmesterhez, aki ezen szavakkal fogadta műhelyébe: „Urfiakból nehéz becsületes mesterembert faragni !“ Kezdte is ő a faragását a kis Miskán azonnal s amily örömmel lépett ez a fúrás, gyalulás, színezés, fényezés hangos műhelyébe, a folytonosan reá utalt enyvmelegítés, festéktörés, mázolás, műhelyseprés s az idősb alkalmazottak durva tréfái, a volt úri iskolatársak és rokon női volt játszópajtásoknak iránta fájón tapasztalt lenézése azonban csakhamar nagy keserűséggel töltötték el szivét. Ezerszeresen megbánta, hogy nem követte a jó nagybácsi intő szavait, de önérzete nem engedte panaszkodni s maradt az, amire meggondolatlansága kárhoztatta. Végre 1858. év őszén elérte vágyának az időszerinti netovábbját — felszabadult mesterlegénynyé lett. Az erős munka és a meleg étel nélküli életmód alatt leroskadt, a gyötrő láz dolgozni nem engedte és a büszke fiú kényszerült nagybácsija otthonát ismét igénybe venni. Itt hálás szive minden asztalos munkát kipótolt, a falon függő rézmetszetek másolásával mulatozott, a házi hajdút és családjának tagjait a természet után hűen lerajzolta, szóval oly erővel rögzítette meg a szeme elé került tárgyakat, hogy ily munkában késő éjjel őt meglepő nagybácsija oda vetette : „Belőled talán még festő is válanék.“ Így került a nagybácsija jóakaratából Fischer nevű rajztanár oktatása alá : itt ismerte őt a Szamossy, meg nemes lelkű és művelt vándor festész, aki felemelőleg azt mondá neki: azokkal atehetségekkel, amelyeket én sejtek magában, más lesz magából, nem asztalos. Szamossy magához vévén öt, két és fél évig tanította nemcsak festészetre, hanem általános művelés módozataira is és az ő révén ismerkedett meg Ormos Zsigmond műpártoló, aesthticus és íróval is,a ki midőn neki kicsiny, de szép képtárát bemutatta, Raphael egyik képénél igy szólt hozzá: „reményiem, hogy egyszer majd ön is fest ilyen szép képeket s azokat lemásolják igy Szamossy nem akarván őt a vándor művész-út vésztőjébe sodorni, elvált tőle s a fővárosba utalta őt. Egy időre saját szárnyai alatt maradván, arcz és egyéb életképek festésével kereste sok anyagi küzdelem közt kenyerét s ez időről mondta jóízűen később: „A szabóknál szerencsém volt, mert arczképért kabátot kaptam, — de sohase tudtam olyan csizmadiára akadni, aki egy pár csizmára becsülte volna arczképét.“ 1863. évben Szamossy ajánlatával és sok vázlattal végre a fővárosba került s ott nagy szerencséjére ismét egy hasonló lelkű Szamosaival — későbbi nagyságának hatalmas emeltyűjével, — Ligetivel barátságot kötött s ennek, valamint Titánnak körében másfél évig tanult. 1865. január havában a bécsi akadémiában — Rohl nagyhírű festő és egyéb kitűnőségek tanítása alá jutott. Bécsben szerencsére Engel Gyula orvosnövendék barátjával fűzte össze, akivel egy hónapos szobában lakott, ahol nem mindig füttek és nem mindennap tellett a jól lakásra. Ez a jó barát vigasztalta, bátorította a „wilder ungart“, ahogy őt az akadémiáról modoráért kitiltani akaró tanárok hívták, boszankodván reá azért is, hogy a festményein általuk tett javításokat — mihelyt elmentek — le őrölte. A sasköröm már ekkor nagyon meglátszott rajta. Itt látta mg Knausz szemfényvesztő czimü festményét, melynek tökélye annyira hatott reá, hogy eleintén a festőpályát elhagyni s azután minden áron Düsseldorfba kívánt jutni. Ligethy tanácsára és közbenjárására előbb azonban Münchenbe Kaulbachhoz került, ahol az országos képzőművészeti társaságtól havi 20 írt segélyt élvezett. Itt ismerkedett meg a reá elhatározó s habozó lelkére erősitőleg ható Rembrandt művészetével s öt havi szorgos tanulmány után Kaulbach dicséretét kiérdemelte, — pedig abban az időben is sokszor voltak olyan napjai, a mikor saját szavai szerint — „a rajzórákban sóvárogva néztem azokat a kenyérmorzsákat, melyek szenesen hullottak a rajztáblákról a földre.“ Ligethy és Telepy végre a magyar kormánytól 800 írt ösztöndíjat eszközöltek ki részére 1868. évi október hó első felében vágyainak Mekkája, Düsseldorf is megnyiltott előtte, Knausz és egyéb jelesek útmutatása alá került. Itt a különböző példa, irány ismét sok töprengést és elkeseredést okozott neki, mely hangulat vezette a „Siralomház“ eszméjére, melynek vázlatát be is mutatta Kaausznak, aki leverőleg arra figyelmeztette őt, hogy jobb lesz neki még nyugodtan és rendszeresen tanulni. Bántotta ezen rendreutasítás és elkeseredetten írta Engelnek: „Majd megmutatom annak a németnek, hogy én azt a képet mégis megfestem és lesz belőle kép . És meg is festette, 10.000 frankért egy véletlenül oda jövő angliusnak el is adta. Knausz meglepetéssel szemlélte ezen alkotást s a művész kezeit hevesen megszorítván, azt mondá neki: „Küldje el azt a képet a párisi Salonba, mert ily képet mostanában senki sem festett“. Párisban a jury a „les derniers jours“-nak nevezett képért Munkácsy- Pécsi Napló 1900. október 2.