Pécsi Napló, 1902. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1902-01-01 / 1. szám
g gyűlését, mely az egész éven át nagy szorgalommal és szigorú kritikával ellenőrizte a tanács működését, mely azonban, épen tekintettel a fontorgó nehéz körülményekre, termékeny nem lehetett. A második fontos mozzanat a tisztujítás lesz, mely május havára esik. Ezen irányban meglepetéstől alig kell tartanunk, mert Pécs sz. kir. városának kiváló tisztikara van, mely feladata magaslatán áll. Tetterős, munkaképes, jórészt fiatal erők állanak közigazgatásunk élén, úgy, hogy személyváltozásokra épenséggel nincsen szükség. A rendszerváltozást pedig a pénzügyi helyzet megváltozása fogja magával hozni, mely immár küszöbön van és melynek kedvező előfeltételét a pénzpiac bősége adja meg. És most visszatérünk Sylveszteréjszakai elmélkedésünk kiinduló pontjához Nincs, amiért könnyeket ejtsünk az elmúlt év ravatalánál, melyet nem díszít virág, melynél nem nyújt vigaszt az örökkévalóságra való gondolat és az a tudat, hogy a természet rendje követeli meg a múlékonyságot Mikor hullámokat szelve a tengereken eltörtet a nagy hajó és a távolban ezer mértföldnyire nem környezi a hajó utasait más, mint víz és ég, visszapillantva az útra, újólag átélve a tenger borzadályait, a veszélyt, melyet szerencsésen leküzdöttünk, mikor újólag látjuk a bősz hullámokat, mint verdesték a végtelenségben parányinak látszó hajót, mely állta a vihart, ködöt és az útnak ezer veszélyeit, már csak előre pillantunk, ahol lassan bontakozik ki a túlsó part, ahol véget ér a tenger, a semmi és ajra emberi lényekkel találkozunk, akik újabb reményekkel üdvözlik az érkezőket. Az egész élet ily tengeri úthoz hasonlít, telve örvényekkel, veszedelmekkel, ismert és rejtett veszélyekkel. De még ha léket kap is hajó, még mindig élteti a remény a fuldoklókat. Miért ne reménykedhetnénk tehát mi, akik parton vagyunk, akiket egészséges testtel és lélekkel áldott meg a gondviselés a szebb és jobb jövőben. Erre a reménysugárra mutatunk mi is a mai éjszakán, mikor búcsút intünk az elmúlt évnek! Ha mindent elvesztettünk, ha alig bírjuk már az élet küzdelmét, ha kietlen a táj, alig kecsegtet a jövő, mindenütt, merre szemünk pillant, pangást, pusztulást, sivárságot látunk, egyet őrizzünk meg legbecsesebb klenodiumként: a reményt! Ameddig ezt el nem vesztettük, semmi sincs elveszve! így kívánjunk egymásnak a mai napon boldogabb évet, mint amilyen az elmúlt volt. Szerelemnek rózsafája... Irta: Lenkei Henrik. Szerelemnek rózsafája . . . Elrejtőzünk árnyékába. Mást se hallunk, mást se látunk... Ez az árnyék a világunk Messze tőlünk let fut, herczeg, Kéjrevágyó embersereg, Nem gondolja meg a kába, Nem lel üdvöt, csak magába. De én és kis feleségem Ismerjük e titkot régen S egymást forrón átölelve Szánva nézünk a tömegre. Örömöt más nem nyújt nékünk, De nem is zavarja bökünk, Mert a világ olyan gonosz: Egy kézzel ád, mással oroz ... Szerelemnek rózsafája ... Elrejtőzünk árnyékába Mást se hallunk, mást se látunk .. Ez az árnyék a világunk. S még sídétől csúf viszálynak A többiek szerteszállnak — Összebújunk rés égülve !S még több rózsa hall fejünkre Pécsi Nazpír Ünnepi gondolat-töredékek. Irta: Feinsilber Hóbert Frigyes. mottó: ,Adóm, az eled ember, Jézus oly ember, akihez hasonlatos nincs.* Egy tudós művében olvastán:,A bölcs ismeri a bolond helyzetét, mert valahi a böjt is bolond volt; de a bolond nem ismerheti a bölcs helyzetét, mi, a bolond sohasem volt bölcs.“ Ezen igaz kijelentést némi változtatással más esetre is alkalmazhatuk. Azt mondhatjuk ugyanis: „Adóm ismerhette a bűnös ember helyzetét, mert később maga is bűnbe esett, de mi, bűnös emberek, nem ismerhetők Adómnak bűnbeesése előtti állapotát, mert mi sohasem volunk bűn nélkül.“ Vizsgáljuk ezt közelebbről. Ádám, mint teljesen kifejlett, felnőtt és épeszű ember jött a világra, öreg ember ifjú világba. Megjelenése után azonnal érettelmével mindent meglátott és meghallott, mindent megszemlélt és megértett. Más a mi heyzetünk. Amint a világban megjelenünk, érzékeink még fejletlenek. Bár szemetek naivák, még sem látunk, mint látni kellene; bár füleink vannak, de nem hallunk, a mint hallani kellene; sokáig meg nem foghatjuk és meg nem érthetjük, a mit látunk és hallünk, mint ifjú emberek öreg világban jelenünk meg. A világ minden jelenségével mély benyomást tett Adamra ; ránk sok minden egyáltalában nem gyakorol benyomást, mert egymásban sok jelenség van hatással ránk; sok dolgot tekintetbe sem veszünk. Még a szó Budapestünkra első ízben felránduló paraszt sem hasonlítható a s'nmeit, első ízben megnyitó és a világot meglátó Adimhoz. A parasztnak ugyan sok új dolgot kell Budapesten megtekintenie és megcsodálnia, de e dolgok mégsem egészen régiek előtte. Csak a látottak alakja, rendjét és mennyiségét találja újnak. A faluban csak kis házakat, egyszerűen építve és rend nélkül szétszórva látott. Budapesten több ezerre menő, nagyszabású és gazdag dísztésű palotákat lát nyílegyenes irányban büszkélkedni. A faluban egyszerű kutat lát durva faalkotmánynyem, a szektetővárosban szökőkutakat műszi szobrával. Falujában akis csermely felett egy egyszerű deszka képezi a hidat, Budapesen a hatalmas Duna partjai, óriási hidak kötik össze. A paraszt a fővárosban a látottak felett valóban csodálkozik, de csodálatát nem a látott tárgyak maguk, hanem azok nagyszerűsége, szépsége, tökéletessége okozza. A csengettyűnek éles hangja zavar meg gondalasaimban s inasom egy egész paksamélauj évi üdvözletet nyuját. Felületesen forgatómeret kezemben, egy sem érdekes. Vájjon hánynál fakad a jó kívánság tiszta szivvel, önzetlen szeretésből? Hány küldötte el, névjegyét csak azért, mert egy fózdás, és hány azzal a gondolattal nagy nékem jól fog eam az ő megemlékezése. Az emberi tettek rugója, sajnos, az ön érdek. Az örökös küzdelem, a letér, való harct elidegeníti az egyem az egyéntől, kényszerítve őt arra, hogy másra nem gondolva, csak önönmagával törődjék. Dj nini egy illatos reveikt a sok között !ó belükkel tötrény kinézéssel. Itt forgalom a kezemben kíváncsisággal vizsgálva minden oldalról , megerőltetem emlekezetime , hogy eltaláljam: várjon ki írhatta. Nem jövök reá. S csak midőn szemembe ötlött az aláírás, jött ti ön kénytelen sikimon a meglepetés, elárul ab. Éelkel ezelőtt mindig felkeresett csandes magányomban az esztendővek utolsó napján egy ilyen iratos levél. Sánts vartam, sőt számláltam a napokat, melyeknek meg el kell munno, hogy kezembe kerüljön az a pár sort tartalmazó pipiknap, melyet aztan dühösen dobtam oda martalékul a kandaló tüzének Azután éve során keresztül hiába vártam a mellőzés szinte tájt nekem. Ha észreveszszük, hogy mellőznek bennünket, büszkék, dezosak leszünk, ha látjukk, hogy elfe* ejtenek, hivaágyakat sérti. S most ismét itt a levél, melyből oly kellemes illat s oly meleg hang arad ki Még egyszer elolvastam, hogy nem tévedek-e csakulyan . Írja e s meggyőző Sylvester éjjel. — APécsi Napló* eredeti tározója. — Az évnek utolsó napján ott ültem gaigon lakásom egyik jól befüett szobájában s elgondolkoztam azon, hogy tsz fejem felett ismét egy esztendő tűnt el, odasorakozván a már lepergett hatvan kattöhöz így mulask napok, évek, évszázadok. Az idő kereke nem pihen s zicca olyan fontos esemény, mely megakasztaná pontos menetébe. Hízzon bár jót vagy rosszat, örömöt vagy bánatot nyomort vagy boldogságot, meg nem áll, am résztvevő tekintete sem örömteljes pillantást nincs senki számára. Mi ilyen lepergett hat évtizedről mennyit rengethetnek ! Hisz ennyi idő magában foglalja a legboldogabb gyermekéveket; ez ifjúkornak szarv korszakát, a büszke férfiúnak a létért való küzdelmét s az aggastyánnak végső napjait. Az életnek mind a négy időszaka. Mindegyik külön-külön egy fejezet s az egésznek összefoga egy ember regénye. Hőse a gyarló halandó; irója a sors. Amaz a báb emennek kezében. Lehet belőle vígjáték, lehet tragédia teljesen a szerző tetszéése szerint. S mintha a végzet inkább az utóbbi felé hajolna elő a Zivatattól. Én már az uolsó felvonást járom s ez rendszerint iamar szokott lebonyolódni. A végső évek egyforma esemény nélküli napjai gyorsan isinek s közelebb visznek bennünket a véghez. Legfsissbb egy piro d ifrubb óra odasii meg az ulsó porczekst, talán azért, hogy annál nehezibb legyen az elválás mindattól, amit itt hagyoi vagyunk kénytelenek. 902. január 1.