Pécsi Napló, 1902. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1902-01-01 / 1. szám

g­ gyűlését, mely az egész éven át nagy szorgalommal és szigorú kritikával ellenőrizte a tanács működését, mely azonban, épen tekintettel a fontorgó nehéz körülményekre, termékeny nem lehetett. A második fontos mozzanat a tisztujítás lesz, mely május havára esik. Ezen irányban meglepetéstől alig kell tartanunk, mert Pécs sz. kir. váro­sának kiváló tisztikara van, mely fel­adata magaslatán áll. Tetterős, munka­képes, jó­részt fiatal erők állanak közigazgatásunk élén, úgy, hogy sze­mélyváltozásokra épenséggel nincsen szükség. A rendszerváltozást pedig a pénzügyi helyzet megváltozása fogja magával hozni, mely immár kü­szöbön van és melynek kedvező előfel­tételét a pénzpiac­ bősége adja meg. És most visszatérünk Sylveszter­­éjszakai elmélkedésünk kiinduló pont­jához Nincs, amiért könnyeket ejtsünk az elmúlt év ravatalánál, melyet nem díszít virág, melynél nem nyújt vigaszt az örökkévalóságra való gondolat és az a tudat, hogy a természet rendje köve­teli meg a múl­ékonyságot Mikor hullámokat szelve a tenge­reken e­ltörtet a nagy hajó és a távol­ban ezer mértföldnyire nem környezi a hajó utasait más, mint víz és ég, visszapillantva az útra, újólag átélve a tenger borzadályait, a veszélyt, melyet szerencsésen leküzdöttünk, mikor újólag látjuk a bősz hullámokat, mint verdesték a végtelenségben parányinak látszó hajót, mely állta a vihart, ködöt és az útnak ezer veszélyeit, már csak előre pillantunk, ahol lassan bontakozik ki a túlsó part, ahol véget ér a tenger, a semmi és ajra emberi lényekkel talál­kozunk, akik újabb reményekkel üdvöz­­lik az érkezőket. Az egész élet ily tengeri úthoz hasonlít, telve örvényekkel, veszedel­mekkel, ismert és rejtett veszélyekkel. De még ha léket kap is hajó, még mindig élteti a remény a fuldoklókat. Miért ne reménykedhetnénk tehát mi, akik parton vagyunk, akiket egészsé­ges testtel és lélekkel áldott meg a gond­viselés a szebb és jobb jövőben. Erre a reménysugárra mutatunk mi is a mai éjszakán, mikor búcsút intünk az el­múlt évnek! Ha mindent elvesztettünk, ha alig bírjuk már az élet küzdelmét, ha kietlen a táj, alig kecsegtet a jövő, mindenütt, merre szemünk pillant, pan­gást, pusztulást, sivárságot látunk, egyet őrizzünk meg legbecsesebb klenodiumként: a reményt! Ameddig ezt el nem vesztettük, semmi sincs elveszve! így kívánjunk egymásnak a mai napon boldogabb évet, mint a­milyen az elmúlt volt. Szerelemnek rózsafája... Irta: Lenkei Henrik. Szerelemnek rózsafája . . . Elrejtőzünk árnyékába. Mást se hallunk, mást se látunk... Ez az árnyék a világunk Messze tőlünk let fut, herczeg, Kéjrevágyó embersereg, Nem gondolja meg a kába, Nem lel üdvöt, csak magába. De én és kis feleségem Ismerjük e titkot régen S egymást forrón átölelve Szánva nézünk a tömegre. Örömöt más nem nyújt nékünk, De nem is zavarja bökünk, Mert a világ olyan gonosz: Egy kézzel ád, mással oroz ... Szerelemnek rózsafája ... Elrejtőzünk árnyékába Mást se hallunk, mást se látunk .. Ez az árnyék a világunk. S még sídétől csúf viszálynak A többiek szerteszállnak — Összebújunk rés égül­ve !S még több rózsa hall fejünkre Pécsi Nazpír Ünnepi gondolat-töredékek. Irta: Feinsilber Hóbert Frigyes. mottó: ,Adóm, az eled ember, Jézus oly ember, akihez hasonlatos nincs.* Egy tudós művében olvastán:,A bölcs ismeri a bolond h­elyzetét, mert va­lahi a bö­jt is bolond volt; de a bolond nem ismerheti a bölcs helyzetét, m­i, a bolond sohasem volt bölcs.“ Ez­en igaz kijelentést némi változtatással más esetre is alkalmazhatuk. Azt mondhatjuk ugyanis: „Adóm ismerhette a bűnös em­ber helyzetét, mert később maga is bűnbe esett, de mi, bűnös emberek, nem ismer­hetők Adómnak bűnbeesése előtti álla­potát, mert mi sohasem vol­unk bűn nél­kül.“ Vizsgáljuk ezt közelebbről. Ádám, mint teljesen kifejlett, felnőtt és ép­eszű ember jött a világra, öreg ember ifjú világba. Megjelenése után azonnal érett­elmével mindent meglátott és meghallott, mindent megszemlélt és megértett. Más a mi heyzetünk. A­mi­nt a világban megje­lenünk, érzékeink még fejletlenek. Bár szemetek nai­vák, még sem látunk, mint látni kellene; bár füleink vannak, de nem hallunk, a mint hallani kellene; so­káig meg nem fogh­atjuk és meg nem érthetjük, a mit látunk és hallünk,­­ mint ifjú emberek öreg világban jele­nünk meg. A világ minden jelenségével mély benyomást tett Adamra ; ránk sok minden egyáltalában nem gyakorol benyomást, mert egymásb­an sok jelenség van hatás­sal ránk; sok dolgot tekintetbe sem ve­szünk. Még a sz­ó Budapestünkra első ízben felránduló paraszt sem hasonlítható a s'­nmeit, első ízben megnyitó és a világot meglátó Adimhoz. A parasztnak ugyan sok új dolgot kell Budapesten megtekin­tenie és megcsodálnia, de e dolgok még­sem egészen régiek előtte. Csak a látot­tak alakja­, rendjét és mennyiségét találja újnak. A faluban csak kis házakat, egy­szerűen építve és rend nélkül szétszórva látott. Budapesten több ezerre menő, nagyszabású és gazdag díszt­ésű palotákat lát nyílegyenes irányban büszkélkedni. A faluban egyszerű kutat lát durva faalkot­­mánynyem, a szektetővárosban szökőku­takat mű­­szi szobrával. Falujában a­ki­s csermely felett egy egyszerű deszka képezi a hidat, Budapes­en a hatalmas Duna partjai, óriási hidak kötik össze. A paraszt a fővárosban a látottak felett va­lóban csodálkozik, de csodálatát nem a látott tárgyak maguk, hanem azok nagy­szerűsége, szépsége, tökéletessége okozza. A csengettyűnek éles hangja zavar meg gondalasaimban s inasom egy egész paksamélauj évi üdvözletet nyuj­­át. Felüle­tesen forgatómeret kezemben, egy sem ér­dekes. Vájjon hánynál fakad a jó kívánság tiszta szivvel, önzetlen szeretésből? Hány küldötte el, névjegyét csak azért, mert egy fózd­ás, és hány azzal a gondolattal nagy nékem jól fog eam­ az ő megemlékezése. Az emberi tettek rugója, sajnos, az ön érdek. Az örökös küzdelem, a letér, való harct elidegeníti az egyem az egyéntől, kény­szerítve őt arra, hogy másra nem gon­dolva, csak önönmagával törődjék. Dj nini­ egy illatos reveikt a sok között !­­ó belükkel tötrény kinézéssel. Itt forgalom a kezemben kíváncsisággal vizsgálva minden oldalról , megerőltetem emlekezetime , hogy eltaláljam: várjon ki írhatta. Nem jövök reá. S csak midőn szemembe ötlött az aláírás, jött ti ön kénytelen sikimon a meglep­etés, eláru­l ab. É­elkel ezelőtt mindig felkeresett csandes magányomban az esztendővek utolsó napj­án egy ilyen i­ratos levél. Sánts vartam, sőt számláltam a napokat, melyeknek meg el kell mu­nno­, hogy kezembe kerüljön az a pár sort tartal­mazó pipiknap, melyet aztan dühösen dobtam oda martalékul a kandaló tüzé­nek Azután év­e során keresztül hiába vártam a­­ mellőzés szinte tájt nekem. Ha észreveszszük, hogy mellőznek ben­­nünket, büszkék, d­ezosak leszünk, ha látjukk, hogy elfe* ejtenek, hivaágyakat sérti­. S most ismét itt a levél, melyből oly kellemes illat s oly meleg hang arad ki Még egyszer elolvastam, hogy nem tévedek-e csakulyan . Írja e s meggyőző­ Sylvester éjjel. — A­­Pécsi Napló* eredeti tározója. — Az évnek utolsó napján ott ültem gaigon lakásom egyik jól befü­ett szobá­jában s elgondolkoztam azon, hogy tsz fejem felett ismét egy esztendő tűnt el, odasorakozván a már lepergett hatvan kattöhöz így mulask napok, évek, év­századok. Az idő kereke nem pihen s zicca olyan fontos esemény, mely meg­akasztaná pontos menetéb­e. Hízzon bár jót vagy rosszat, örömöt vagy bánatot nyomort vagy boldogságot,­­ meg nem áll, a­m résztvevő tekintete sem örömtel­jes pillantást nincs senki számára. Mi ilyen lepergett hat évtizedről mennyit rengethetnek ! Hisz ennyi idő magában foglalja a legboldogabb gyermek­éveket; ez ifjúkornak szarv korszakát, a büszke férfiúnak a létért való küzdelmét s az aggastyánnak végső napjait. Az élet­nek mind a négy időszaka. Mindegyik külön-külön egy fejezet s az egésznek összefoga egy ember regénye. Hőse a gyarló halandó; irója a sors. Amaz a báb emennek kezében. Lehet belőle vígjáték, lehet tragédia teljesen a szerző tetszéése szerint. S mintha a végzet inkább az utóbbi felé hajolna elő a Zivatattól. Én már az u­olsó fel­vonást járom s ez rendszerint iamar szokott lebonyolód­ni. A végső évek egy­forma esemény nélküli napjai gyorsan isinek s közelebb visznek bennünket a véghez. Legfsissbb egy pir­o d ifrubb óra odasi­i meg az u­l­só porczekst, talán azért, hogy annál nehe­­z­ibb legyen az elválás mindattól, amit itt hagyoi vagyunk kénytelenek. 902. január 1.

Next