Pécsi Napló, 1902. május (11. évfolyam, 100-122. szám)

1902-05-01 / 100. szám

1902. május 1 Fi; s isi api Sör-uzsora és sör-sztrájk. — Saját tudósítónktól. — Budapest, április 30. Fővárosi tudósi­ónk híradása szerint nagy veszedelem fenyegeti a közel jövőben Budapest sörkedvelő közönségét. A sört pedig ki ne szeretné, legkivált nyáron, amikor perzseli kánikulában szinte elepe­­dünk egy pohár jó hideg sörér. Úgy lehet azonban, az idén aligha lesz részünk benne. A látszat gyakran esel. Ha be­megyünk valamelyik budapesti sörcsar­­nokba, vagy elegáns étterembe, a gazda látszólagos jómódját, a gyönyörű beren­dezést, a remek konyhai fölszerelést ne igen irigyeljük. Ez legtöbbször csak azifra nyomorúság s a czifra látszatért a ven­déglősnek ugyancsak drágán kell meg­fizetnie. Egyes honi sörgyáraink szívesen űzik azt a praxist, hogy bizonyos egyéneknek, fa ez ér czipészeknek, borbély legényeknek és más hasonszőrű egyéneinek vendéglői helyiséget rendeznek be s kieszközlik nekik — ami egyébként nem is múlhatat­­lanul szükséges — hogy a vendéglős és kávé-ipartestület agjai lehessenek. Gyak­ran nagyobb pénzösszeget is kölcsönöznek nekik­, hogy üzletüket megnyithassák. Ennek fejében az illető korcsmárosnak nem szabad más sört kimérnie, csupán az illető ezég sörét. Fizet pedig a korcs­mát berendező gyáros jóvoltáért ez a sze­gény kantár a rendes áron fölül még két koronát egy-egy hordó sörért. Eladván ekkép testét-lelkét a vendéglős, óriási uzsora kamatot fizet a c­égnek, amelynek zsebére tulajdonképen dolgozik, nem rit­kán csődbe is kerül és nagy pénzzel marad adósa a gyárosnak. Ez az a sör uzsora, amely a nagy közönség előtt alig ismeretes, de amely­nek átkát súlyosan sínyli a tőke nélkül dolgozó vendéglős iparos. A berendezéssel és a fölszereléssel nem sokat koczkáztat az illető sörfőző-ezég, mert hiszen arra előzetesen és első helyen beábiáztatja magát, élünk. Hogy mit szenvedtem azéta, azt csak én tudom, minek mondjam el önnek­, úgy se hinné. Ostoba bolond asszony va­gyok, de semmi egyébb... Könnyelmű voltam csupán és ezért megbűnhődtem. De mit törődöm én a világgal akár mit mondjon i?, rágalmazza­, jogosan teszi, én tudom, hogy ön is szeretett engem egykor. Bocsáson meg nekem, fogadjon vissza szivébe, oda a­honnan magamat önként és oly meggondolatlanul száműz­tem. Elégtételt adok mindazon­ fájdal­makért, a­melyeket önnek, okoztam meg van vele elégedve? Oh szóljon ! És kezeit összekulcsolva oda térdelt elém; szép szemei könnybe lábadtak. És e könnyek talán egy sziklát meg­indíthattak volna, de engem érintetlenül hagytak. Csak most vettem észre, hogy mily változáson mentem keresztül. Rideg szánalommal néztem e nőt, ki képes volt egyetlen tekintetével feldúlni bensőm csendes nyugalmát. Élveztem, tomboltam, de szeretni senkit sem bírtam. És ha néha vonzód­om valakihez, azt nem szerelemből tettem. Egyszerre — magam sem tudom mikép — lelkem mintha újjá­alakuláson ment volna keresztül, szivemben valami külö­ Ezekről a do­gokról a nyilvánosság előtt még nem igen esett szó, pedig hasá­bokat lehetne megtölteni e bá­rányos üzelmek részleteinek ismertetésével, a­miből kiderülne, hogy sok fényesnek vélt üzlet áll igen ingatag alapon. E mani­pult­ciójukat egyes sörfőző czégek már a vidékre is kiterjesztették, vendéglőket kért Ivén ki hasonló föltételek mellett egyes pinczéreknak s más boldogulni nem tudó iparosnak. Most végre megmozdult az érdekel­teknek egy része. Mint fő­városi tudósítónk jelenti, több mint nyolc­van budapesti vendéglős gyűlést tartott, a­melyen föl­panaszolták a sörgyárosok sérelmes visel­kedését s jelezték a vendéglősök válságos helyzetét, a­melyet a nagy jég­hiány még súlyosabbá tett. Elhatározták, hogy a sörfőzdékkel szemben az ipartestület közbenjárását fogják kérni. Ha ez nem vezetne sikerre, akkor megszüntetik a sör­kimér­ést. Szóval sör­sztrájkkal fenyegetőznek a vendéglősök. És éppen most, a sör­­fogyasztás szezonjának küszöbén. Sör nél­kül maradunk a kánikulában , vagyis mi, ártatlan polgárok, adjuk meg az érát a vendéglősök is gyárosok harczónak. Ha rossz vízzetet akarnánk csinálni ez egyéb­ként kom­oly dologból, azt mondhatjuk, hogy a közönség iszsza meg a levét annak a sörnek, a­mely­­ nem lesz Haydn-emlékek Magyar­­országon. A kis Kismartán nem a­nnyira szép, mint inkább nagyon kedves városka, melyben az utazó több érdekes dolgot láthat, melyek ugyen nem világ­jelentő­ségűek, de felette szórakoztatók és lelket üdítők. Nem is ezekről akarok szól­ni, hanem egy nagy zeneköltőről, Haydn Józsefről, ki szellemének erejével, zenei költészeté­nek magasságával kiszakítva magát egy nemzetiség szűk köréből, a minden müveit ember által megérthető zenei nyelv segé­lyével az összes müveit emberiség tulaj­donává vált. Itt Kismartonban megtaláljuk helyét az ő zenei működésének s vele együtt e működés legbicscsibb ereklyéit. A várost az Esterházyak­nak egy dombon épült nagyszerű kastélya osztja két falé. E kas­tély udvarénak déli oldalán az emeleten van a kastély temploma, hol Haydn József mint karmester 12 évig működött. A XVIII. század második felében ural­kodó herczeg Eszterházy nagy kedvelője lévén a klasszikus irányú zenének. Haydnt nemcsak mint templomi karnagyot alkal­mazta, de a kastély ny­ugeti oldalán levő nagy teremben a négy zene költő által hangversenyeket is rendeztetek. E hang­versenyek folytonosan szították teremtő értjének lángjait s elmondhatni, hogy műveinek kg­ag­yobb részit Kismartonban szerezte a nagy zenaköltő. Ha a kastély­ból éjszak-keletre húzódó utczák leg­felsőbbiken útnak indulunk, az u­tza végén áll a Szentsz.re­ncziek temploma, melynek sírboltjába a herczeg Eszterházyak temet­keznek. A templomon innét a felső olda­lon nem missza a templomtól egy kisded emeletes ház áll négy ablakkal az emele­ten. E ház hajdan a zeneköltő háza volt. Itt gyulíto­ak fel Isikében zenei eszmét, itt irta le őket a vonsszolt papírre. A háznak kisded udvarán túl az urasági kas­élyhoz tartozó s mintegy 80 holdnyi nagyságú park nyulik el s mondják, hogy a zene-költőnek szabad járása volt házából e kertbe, hol nem messze egy üdítő tó s azzal kapcsolatos vízesés pihen­­tették meg fáradosó szellemét. Már majd feledékenységbe ment, ksültetem a pamlagra s vele szem­ben én foglaltam helyet. Szódám! néztem azt a bánatos szomorú arczot, azokat a nagy sötét szempilláktól beárnyékolt sze­meket, a melyekben a könynyek vissz­fénye csillogott. Vénus ült előttem és bánkódott. Gyönyörködtem fájdalmában és szivemet szorulni érzem és valahány­szor a szél megrázta az ablakot, fölriadt és összeborzadt. — Ilon — szóltam végre remegő hangon — hallgasson meg. Tudom fáj­dalmat okozok önnek, de képtelennek ér­zem magamat arra, hogy ismét szeressem. Részemre a menyország örökre bezárult, a földi boldogságnak pedig nincs más formája mint a­mi nekem kijutott, mert a­mióta visszavonultam a világ zajától azóta más ember lettem. Nem Ilon,­­ a szív csak egy­szer nyílhat meg szerelemre, annak első dobbanása nem ismétlődhetik. Azt a rajongást a melyben szív az első szerelem tudatára fellobegett, még egy­szer átélni nem lehet; higgye meg : iga­zat szólok. Feledjük a múltat Ilon — fe­ledjük el — jobb igy. Lassanként, bagyó­­gyul az a mély seb is, a mely most ön­nek olyan nagyon fáj. Az idő megtanítja feledni és akkor — meggyógyul. (A »Pécsi Napló“ számára írva.) Hazánk nyugati oldalán foyik a százszor említett Lajta vize a Dunába. A víz folyásának h­árya éjszak keleti. A Lajta víz jobb párján egy kisebb hegy­­csoportozat terül el. Ennek legmagasabb pomja alatt, a hegység keleti oldalán Kisded város emelkedik, melyet századok óta Kismartonnak hívnak okmányaink. De a németség Eisenstadtnak keresztelte el a várost s kell is, hogy német nevének valami történeti alapja legyen, mert Vas vármegye hihetőleg innin vette nevét. nos kimondhatatlan érzés támadt, melyet eddig nem ismerum Szivem sugallatát követve vonzódtam e nőhöz, ki megjele­nésével felvázolt engem merengésemből. Ebi... Líbrioltam hozzá, szép barna haját melynek apró göndör fürtjei eltakarták magas homlokat, beárnyéko­va azt a két nagy szempárt, lassan félre simítottam azután ezt a szót súgtam oda rekedt hangon: — Feledjen ... Ilon elsépsolt, ajk­ain kínos rángás futott végi*'', Uhejtolta fejét és sirt. Mily fájdalmat okozhatott neki ez a szó ! Ő is ezt mondotta akkor, a mikor megvallottam, hogy szeretem. — Oh ! mily balga is voltam akkor. Hangosan felka­­czagott, megfordult és magamra hagy­ott fájdalmaimmal. Azt hittem, hogy meg­őrülök. Lassan főemeltem, arcza sípadt volt, görcsösen kapaszkodott karomba, miközben testén gysega reszketés futott keresztül. Egy pillanatig belsőmben meg­indulást rólam érezni s a fájdalom egy könnycseppet akart szemembe csalni, de nem tudott, a másik pere­ben már nem éreztem semmit. 3

Next