Pécsi Napló, 1902. május (11. évfolyam, 100-122. szám)
1902-05-01 / 100. szám
1902. május 1 Fi; s isi api Sör-uzsora és sör-sztrájk. — Saját tudósítónktól. — Budapest, április 30. Fővárosi tudósiónk híradása szerint nagy veszedelem fenyegeti a közel jövőben Budapest sörkedvelő közönségét. A sört pedig ki ne szeretné, legkivált nyáron, amikor perzseli kánikulában szinte elepedünk egy pohár jó hideg sörér. Úgy lehet azonban, az idén aligha lesz részünk benne. A látszat gyakran esel. Ha bemegyünk valamelyik budapesti sörcsarnokba, vagy elegáns étterembe, a gazda látszólagos jómódját, a gyönyörű berendezést, a remek konyhai fölszerelést ne igen irigyeljük. Ez legtöbbször csak azifra nyomorúság s a czifra látszatért a vendéglősnek ugyancsak drágán kell megfizetnie. Egyes honi sörgyáraink szívesen űzik azt a praxist, hogy bizonyos egyéneknek, fa ez ér czipészeknek, borbély legényeknek és más hasonszőrű egyéneinek vendéglői helyiséget rendeznek be s kieszközlik nekik — ami egyébként nem is múlhatatlanul szükséges — hogy a vendéglős és kávé-ipartestület agjai lehessenek. Gyakran nagyobb pénzösszeget is kölcsönöznek nekik, hogy üzletüket megnyithassák. Ennek fejében az illető korcsmárosnak nem szabad más sört kimérnie, csupán az illető ezég sörét. Fizet pedig a korcsmát berendező gyáros jóvoltáért ez a szegény kantár a rendes áron fölül még két koronát egy-egy hordó sörért. Eladván ekkép testét-lelkét a vendéglős, óriási uzsora kamatot fizet a cégnek, amelynek zsebére tulajdonképen dolgozik, nem ritkán csődbe is kerül és nagy pénzzel marad adósa a gyárosnak. Ez az a sör uzsora, amely a nagy közönség előtt alig ismeretes, de amelynek átkát súlyosan sínyli a tőke nélkül dolgozó vendéglős iparos. A berendezéssel és a fölszereléssel nem sokat koczkáztat az illető sörfőző-ezég, mert hiszen arra előzetesen és első helyen beábiáztatja magát, élünk. Hogy mit szenvedtem azéta, azt csak én tudom, minek mondjam el önnek, úgy se hinné. Ostoba bolond asszony vagyok, de semmi egyébb... Könnyelmű voltam csupán és ezért megbűnhődtem. De mit törődöm én a világgal akár mit mondjon i?, rágalmazza, jogosan teszi, én tudom, hogy ön is szeretett engem egykor. Bocsáson meg nekem, fogadjon vissza szivébe, oda ahonnan magamat önként és oly meggondolatlanul száműztem. Elégtételt adok mindazon fájdalmakért, amelyeket önnek, okoztam meg van vele elégedve? Oh szóljon ! És kezeit összekulcsolva oda térdelt elém; szép szemei könnybe lábadtak. És e könnyek talán egy sziklát megindíthattak volna, de engem érintetlenül hagytak. Csak most vettem észre, hogy mily változáson mentem keresztül. Rideg szánalommal néztem e nőt, ki képes volt egyetlen tekintetével feldúlni bensőm csendes nyugalmát. Élveztem, tomboltam, de szeretni senkit sem bírtam. És ha néha vonzódom valakihez, azt nem szerelemből tettem. Egyszerre — magam sem tudom mikép — lelkem mintha újjáalakuláson ment volna keresztül, szivemben valami külö Ezekről a dogokról a nyilvánosság előtt még nem igen esett szó, pedig hasábokat lehetne megtölteni e bárányos üzelmek részleteinek ismertetésével, amiből kiderülne, hogy sok fényesnek vélt üzlet áll igen ingatag alapon. E manipultciójukat egyes sörfőző czégek már a vidékre is kiterjesztették, vendéglőket kért Ivén ki hasonló föltételek mellett egyes pinczéreknak s más boldogulni nem tudó iparosnak. Most végre megmozdult az érdekelteknek egy része. Mint fővárosi tudósítónk jelenti, több mint nyolcvan budapesti vendéglős gyűlést tartott, amelyen fölpanaszolták a sörgyárosok sérelmes viselkedését s jelezték a vendéglősök válságos helyzetét, amelyet a nagy jéghiány még súlyosabbá tett. Elhatározták, hogy a sörfőzdékkel szemben az ipartestület közbenjárását fogják kérni. Ha ez nem vezetne sikerre, akkor megszüntetik a sörkimérést. Szóval sörsztrájkkal fenyegetőznek a vendéglősök. És éppen most, a sörfogyasztás szezonjának küszöbén. Sör nélkül maradunk a kánikulában , vagyis mi, ártatlan polgárok, adjuk meg az érát a vendéglősök is gyárosok harczónak. Ha rossz vízzetet akarnánk csinálni ez egyébként komoly dologból, azt mondhatjuk, hogy a közönség iszsza meg a levét annak a sörnek, amely nem lesz Haydn-emlékek Magyarországon. A kis Kismartán nem annyira szép, mint inkább nagyon kedves városka, melyben az utazó több érdekes dolgot láthat, melyek ugyen nem világjelentőségűek, de felette szórakoztatók és lelket üdítők. Nem is ezekről akarok szólni, hanem egy nagy zeneköltőről, Haydn Józsefről, ki szellemének erejével, zenei költészetének magasságával kiszakítva magát egy nemzetiség szűk köréből, a minden müveit ember által megérthető zenei nyelv segélyével az összes müveit emberiség tulajdonává vált. Itt Kismartonban megtaláljuk helyét az ő zenei működésének s vele együtt e működés legbicscsibb ereklyéit. A várost az Esterházyaknak egy dombon épült nagyszerű kastélya osztja két falé. E kastély udvarénak déli oldalán az emeleten van a kastély temploma, hol Haydn József mint karmester 12 évig működött. A XVIII. század második felében uralkodó herczeg Eszterházy nagy kedvelője lévén a klasszikus irányú zenének. Haydnt nemcsak mint templomi karnagyot alkalmazta, de a kastély nyugeti oldalán levő nagy teremben a négy zene költő által hangversenyeket is rendeztetek. E hangversenyek folytonosan szították teremtő értjének lángjait s elmondhatni, hogy műveinek kgagyobb részit Kismartonban szerezte a nagy zenaköltő. Ha a kastélyból éjszak-keletre húzódó utczák legfelsőbbiken útnak indulunk, az utza végén áll a Szentsz.rencziek temploma, melynek sírboltjába a herczeg Eszterházyak temetkeznek. A templomon innét a felső oldalon nem missza a templomtól egy kisded emeletes ház áll négy ablakkal az emeleten. E ház hajdan a zeneköltő háza volt. Itt gyulítoak fel Isikében zenei eszmét, itt irta le őket a vonsszolt papírre. A háznak kisded udvarán túl az urasági kasélyhoz tartozó s mintegy 80 holdnyi nagyságú park nyulik el s mondják, hogy a zene-költőnek szabad járása volt házából e kertbe, hol nem messze egy üdítő tó s azzal kapcsolatos vízesés pihentették meg fáradosó szellemét. Már majd feledékenységbe ment, ksültetem a pamlagra s vele szemben én foglaltam helyet. Szódám! néztem azt a bánatos szomorú arczot, azokat a nagy sötét szempilláktól beárnyékolt szemeket, a melyekben a könynyek visszfénye csillogott. Vénus ült előttem és bánkódott. Gyönyörködtem fájdalmában és szivemet szorulni érzem és valahányszor a szél megrázta az ablakot, fölriadt és összeborzadt. — Ilon — szóltam végre remegő hangon — hallgasson meg. Tudom fájdalmat okozok önnek, de képtelennek érzem magamat arra, hogy ismét szeressem. Részemre a menyország örökre bezárult, a földi boldogságnak pedig nincs más formája mint ami nekem kijutott, mert amióta visszavonultam a világ zajától azóta más ember lettem. Nem Ilon, a szív csak egyszer nyílhat meg szerelemre, annak első dobbanása nem ismétlődhetik. Azt a rajongást a melyben szív az első szerelem tudatára fellobegett, még egyszer átélni nem lehet; higgye meg : igazat szólok. Feledjük a múltat Ilon — feledjük el — jobb igy. Lassanként, bagyógyul az a mély seb is, a mely most önnek olyan nagyon fáj. Az idő megtanítja feledni és akkor — meggyógyul. (A »Pécsi Napló“ számára írva.) Hazánk nyugati oldalán foyik a százszor említett Lajta vize a Dunába. A víz folyásának hárya éjszak keleti. A Lajta víz jobb párján egy kisebb hegycsoportozat terül el. Ennek legmagasabb pomja alatt, a hegység keleti oldalán Kisded város emelkedik, melyet századok óta Kismartonnak hívnak okmányaink. De a németség Eisenstadtnak keresztelte el a várost s kell is, hogy német nevének valami történeti alapja legyen, mert Vas vármegye hihetőleg innin vette nevét. nos kimondhatatlan érzés támadt, melyet eddig nem ismerum Szivem sugallatát követve vonzódtam e nőhöz, ki megjelenésével felvázolt engem merengésemből. Ebi... Líbrioltam hozzá, szép barna haját melynek apró göndör fürtjei eltakarták magas homlokat, beárnyékova azt a két nagy szempárt, lassan félre simítottam azután ezt a szót súgtam oda rekedt hangon: — Feledjen ... Ilon elsépsolt, ajkain kínos rángás futott végi*'', Uhejtolta fejét és sirt. Mily fájdalmat okozhatott neki ez a szó ! Ő is ezt mondotta akkor, a mikor megvallottam, hogy szeretem. — Oh ! mily balga is voltam akkor. Hangosan felkaczagott, megfordult és magamra hagyott fájdalmaimmal. Azt hittem, hogy megőrülök. Lassan főemeltem, arcza sípadt volt, görcsösen kapaszkodott karomba, miközben testén gysega reszketés futott keresztül. Egy pillanatig belsőmben megindulást rólam érezni s a fájdalom egy könnycseppet akart szemembe csalni, de nem tudott, a másik pereben már nem éreztem semmit. 3