Pécsi Napló, 1909. április (18. évfolyam, 74-98. szám)

1909-04-11 / 83. szám

a azt a területet, mely a Ferenrendiek temploma és a szigeti városkapu , illetve a városfal közé ékelődött. A kisebbik házat, minthogy arra szüksége nem volt, az iratcsomóban meglevő okirat szerint még maga Vech­y átengedte a Ferencrendi zárdának.Az utolsó pontban emlí­tett ingatlan a budai kapun kívül, a hegy tö­vében a nagy kőromoknál nem más mint a Tettye. Az a kérdés merül itt föl, vájjon a két­száz kaszaalja rét és a hatvan hold szántó mellett miféle gazdasági értéke, jelentősége le­hetett a csekély kiterjedésű Tettyének, hogy Vech­y egyáltalán érdemesnek tartotta azt az udvari kamarától elkérni? Erről is találunk fölvilágosítást az iratokban. A Tettye birtokával ugyanis velejárt a malmok vízjoga és Radonay püspök egyebek közt azért is haragudott rop­pantul Vech­yre, mert ez a Tettye vízfolyásán őrlő összes malmoktól évenkint beszedte a viz­­árendát, holott arra Radonay tartott igényt, mi­vel a török idő előtt a Tettye püspöki­­birtok volt. Radonay ezen sérelmet megemlíti az udv. kamarához intézett fölterjesztéseiben, kiemelvén, hogy azonnal a török hódoltság elmúltával ki­lenc malom állott ezen vízfolyáson, utóbb a számuk tizenötre is fölszaporodott és Vech­y, mint a Tettye ura, valamennyitől behajtja a malombért. Viszont Vincens pécsi kam. prefektus ama följelentésében, melyben Radonay püspök ellen súlyos vádakat emel, erre nézve azt mondja, hogy a püspök nem respektálja az udvari kamara intézkedéseit, hanem a saját embereivel személyesen elment a malmokba, megfenyegette a molnárokat, hogy malmaikat leromboltatja és a molnárokat mind elkergeti, ha más va­lakinek és nem a püspöknek fizetik a malom­bért (vízbért.) A Tettye birtokosát tehát a forrás mintegy földesurrá tette az összes malmok fölött és ép­pen ez kellett Vech­ynek, kinek sohasem volt elég a pénze és mindig úszott az adósságban, ámbár a házasság intézményének üzleti oldalát jókor fölismerte és bölcsen kihasználta, az ak­kori időkben in­ka­s szinte óriási összeget, tízezer rénusi pengőt vágván zsebre hozomány címén, de amit ennek ellenében a menyasszo­nyának igért, avval bizony adós maradt. Erről szól az iratok közt levő következő eredeti szerződés: „Az 1676. márc. 20-án a császári biro­dalom Lauterburg városában házasság kötte­tett a templomban a helybeli plébános előtt egyrészről Vech­y Gábor gróf ő excellenciája, a szt. Móric és sz'' Lázár rend lovagja, jelen­ti srok mindent, ami az útban áll, eltiprom az erényt is. Az én materiális erkölcsöm, az igazi erkölcs pedig, azt parancsolja: ne kö­zeledjenek nő és férfi egymáshoz, hol nem vonzza őket a szerelem mágneses ereje; de ha fellépett az erő, sem az erény, sem a for­mák, sem a raffinált emberi koponya ezerféle mesterkedései azt fel nem tartóztathatják. Az ölelés jogából kötelesség lesz és az igy cse­rélt csóknak nem az önámítás, nem a szen­timentális ábrándozás és nem a bestiálitás, hanem az igazság a forrása. A balgák fel­áldozzák az erkölcsöt az erény javára, pedig ezzel az örömet, az életet áldozzák fel, örülni akarok, élni akarok, úgy amint a materiális erkölcsöm azt megkívánja. Akarom ezt a leányt. Szép halvány or­cája zaklatja nyugalmam, könnyed kacérsága visz, ragad magával, szomjas, lágy mosolya felselkesít, biztat, de gyötör a kétség, taga­dás marcangol és én menekülök tőle. Nem ez az a leány, akit én kerestem, nem ez az a leány, akinek énjével harmóniát lelek. El­bájol szépsége és eszembe ötlik a korán elher­vadt rózsabimbó, vonz a vonzódása, ha nem hagynak nyugodni a gelád csalások, miket meg­szenvedtem. Erkölcsöt keresek, tiszta, igazi, erényromboló erkölcsöt, keresem a nőt érzel­gés nélkül, bestiálitás nélkül, keresem ezt a nőt 6s elmélázik lelkem azon a leányon, akinek szépségét prózában írott vers meg zengeni szegény. Karjai kitárva, ajka csókot­­ kínál, de nem kell a csókja, ölelő karjait nem csukom én össze. Én a nagy, a lelke­ket átfogó összetalálkozást reméltem és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak leg altábornagy és a szigeti magyar királyi vár s a hozzátartozó helyek parancsnoka, annak idején pedig csász­­parancsnok Lauterburgban és Alsó-Eliasz szomszédos helyiségeiben, — másrészről méltóságos Lambertini Mária Flo­­rencia Sarolta bárókisasszony között, aki leánya néhai méht. Lambertini Lőrinc bárónak, ő kir. felsége volt dzsidás századosának Belgiumban és néhai felesége Mitchlen Florenciának Ugyan­azon a napon megállapittatott a hozomány (dós) tízezer rajnai forintban, melyet a vőlegény a maga részéről menyasszonyának megduplázni igért (contrados). A menyasszony a tízezer fo­rintot kedves vőlegényének azonnal készpénz­ben lefizette, a vőlegény a kétszeresét, húsz­­ezer forintot, menyasszonyának ígérte és ezen ígéretét most az alulírott tanuk előtt ünnepé­lyesen megismétli. Ezenfölül nászajándékul (donatio obnuptialis) drágakövekre, gyöngyökre s egyéb a nőket díszítő ékszerekre igért és ma újból ígér menyasszonyának, illetve nejének tízezer rajnai forintot. Úgy a tízezer forintnyi hozomány, mint ennek dupluma húszezer forint, összesen tehát harmincezer forint halál esetén a túlélő házas­­társat illeti meg, melyet az nem köteles az elhalt házastárs rokonainak kiadni Ha a nő éli túl a­­férjét, a harminezer forinton fölül a tízezer forintnyi nászajándék is az övé, vagyis össze­sen negyvenezer, forint és csak ha másodszor férjhez mentse, leend köteles a . g.7ezer forint­nyi nászajándékot és csakis ezt, az elhalt-férj rokonainak (örököseinek) visszatéríteni. A férj az ál­tala igért összegek biztosítá­sára zálogul ezennel­, leköti neje javára összes ingó és ingatlan vagyonát. Jelen szerződést ágfelek a m. kir. udvari kancellária utján őfelsége­ által megerősittetni fogják, miért is azt három egyenlő eredeti pél­dányban állították ki, úgymint egy-e­gy példányt a házasfelek és egyet a m. kir. udv.''.kancellária számára, minthogy Vech­y gróf birtokai és lakó­helye is ezidőszerint Magyarországon vannak. Kelt Wien, 1692. évi nov. 27-én.“ A Vechhy-házaspáron kivü­l ezen okmányt aláírták mint tanuk: Strassoldo Miklós gróf és Prumbergi Tullius An­glia báró, mindketten szintén olasz származásúak. Két másik tanú alá­írása olvashatatlan. Jellemző, hogy a házasságkötés után tizen­­hat esztendő múlva Vech­y még mindig a puszta ígéretnél tartott, melyet nejének még mint menyasszonyának az átvett hozomány fejében tett és beváltatlan régi ígéretét az aggódó nő­k megnyugtatására a király elé terjesztendő hite­szeszély foglya, azé a szeszélyé, mely akkor pillanatra erőt vett rajta. És igy nem kell a nő, megroncsolt lélekkel, cafatokra tépett kedélylyel menekülök tőle, mert­­ mate­riatista vagyok. A harmadik. Elmerengve gondolkozom éa úgy fáj a szivem . . . Izgatott nyugtalansággal bentergem párnáim között és kerül az álom. Ha üldöz az ő képe, itt lebeg előttem, szeme most is tüzel, sikán most is mosoly, mely bá­natot, szemrehányást egyaránt tartalmaz. Ezzel a mosolylyal, ezzel a révedező, bána­tos tekintettel láttam őt ma újból és ettől a képtől nem tudok szabadulni. Itt áll most is előttem, kisér folyton folyvást, egész lelkem­mel nézem, elmerengve gondolkozom és úgy fáj a szívem ... Szerettem már sokszor, szerettem már sokat, de ezt, amit most érzek, nem éreztem soha. Minden energiának koncentrációja, minden idegemnek legmagasabb feszültsége jelzi, hogy lenyűgözött rab lettem, de lá­zongó, kitörni készülő rab, ki börtönének cellájával be nem éri. Hiába a legerősebb impresszió, hiába törnek rám parancsoló erővel a fékevesztett idegek, az ész parancs­szavára el kell némulniok. Az erkölcs har­móniáját keresem és hogy ezt megtaláljam, naivnak kellene lennem, tele bizalommal, tele hittel, megnyugvással. És itt táncol köröttem annyi emlék, kiáltó figyelmeztető­jük rám zúdul, megtántorítanak s én­­ nem hiszek semmiben és tagadok mindent. É­­­les okiratban előkelő tanuk jelenlétében meg­újítania s minden birtokát zálogul lekötnie kellett. A grófnénak azonban a szép ígéretek írásba foglalása mit sem használt, sőt utóbb saját hozományának visszanyerésével szívesen megelégedett volna. Vech­y szívtelen zsarnok módjára szoron­gatta és fosztogatta a pécsi polgárságot. A város a bécsi haditanácsnál panaszt tett ellene, honnét az a válasz érkezett, hogy a generális szigorú büntetés terhe és a császár kegyének is külön­beni elvesztése mellett ne avatkozzék többé sem a város, sem a püspök ügyeibe, mégis — Így szól egy ujóbbi följelentés — Terzi­­basa nevű rácot önhatalmúan megtette a pécsi rácok városbirójává, ezáltal a város dolgaiba avatkozott és zavart idézett elő, mert a rácság Pécsett nem elismert egyenjogú nemzetiség. Megjegyzem itt, hogy mindjárt a török hódoltság után még a bosnyákság sem volt Pécsett elismert nemzetiség, hanem városbirót akkor csak a németek és magyarok sorából vá­lasztottak. Meg volt hagyva excellentiájának — mondja a város panasziratában — hogy a pé­csieket nem szabad bántani, ennek dacára ka­tonai alparancsnokai által elfogatja a polgáro­kat, becsukatja őket és pénzbírságot zsarol ki tőlük. Ha valamely pécsi polgár csak a leg­közelebbi szomszéd községbe akar menni, a generális útlevelet követe­­tőlé, hogy e címen is minden egyes esetben ötven denárnyi taksát bevasalhasson Nehogy az alparancsnokai utján elkövetni szokott excessusai nagyon nyilvánvalókká vál­janak, embere­t havonkint változtatja, kicseréli és hónapról hónapra új alparancsnokokat új in­strukciókkal küld a nyomorgatott polgárok sa­nyargatására. A katonák a pécsi várban akként vannak elzárva, hogy éjnek idején a váron kívül a vá­rosban különféle tolvajlásokat követnek el, fényes nappal pedig a polgárok szeme láttára lopkodnak a szőlőhegyekben, tetemes kárá­­rokat okozva. A mészárosokat, ha a levágott marhák nyelveit az alparancsnokoknak át nem engedik, vagy ezek pénzértékét nekik ki nem­ fizetik, be­zárják és megbírságolják. Vech­y elviselhetetlen kihágásainak ten­denciája — folytatja panasziratában a polgár­ság — nyilvánvalóan odairányul, hogy a bé­kés lakosság végre minden türelméből ki­fogyva, az itteni katonákra, vagy a tábornoktól tombolhat tehát a legerősebb szenve­dély,­­kavarogjanak bír a legforróbb érzel­mek, el kell némulniok. Illúziók áltatásától eltérít a szkepszis, kétes értékekkel szembe­helyezkedik a materializmus és a hideg ér­telem előtt jajgatva hátrál meg a szív, az érzelmek világa. De ez a jajgatás magtalan kiáltás, nem talál visszhangra, elenyészik, elvész. Elmerengve gondolkozom és úgy fáj a szívem .. . Itt lebeg előttem az ő halvány arca. Mosolya, nézess kacérkodik velem, szédítően csábít. És akarom ezt a nőt, akarom őt teljesen, osztatlanul, akarom az ő akaratát, akarom az ő f ölelését, akarom őt megát, akarom azt a lányt, akinek szépségét prózá­ban írott­­a megtzengeni szegény. Ne ólál­kodják kerítő ördögként az idetolakodó műst, elűzöm a légiót,­ hogy ne lássak semmit. Kitárva a­karok és nem tudok ellenállni, kínálkozó ajknak érzem parancsszavát; ha hazug, hazudjon, h­a csaló, ámítson, akarom ezt a nőt, még ha é­rte magam kell is adnom. Ha mások hazudtak, lehet ő őszinte; ha másokban csal­ódtam, tán ő nyújt elég­tételt. Halovány ordaján nincs disszonáns rezgés, tiszta szemeiben nincs zavaró Ár­nyék; elnéztem őt im­áma, egész lelken ével néztem és rajta csüngve nem tudok tőle szabadulni. Fel fo­gom keresni, feszült ide­gesség kerget közelébe, ölelő karjait ölelésre zárom, kacár ajakúnak érzem varázslehet és gondterhes lélekkel­­ pattogom, panaszos szívvel e’jajgatoro neki: én nem vagyok szkeptikus, nem vagyok materialista, én — szamár vagyok. „Pécsi Napló* 1009 április 11.

Next