Pécsi Napló, 1911. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

1911. január 1. világitó napunk, avagy tán más napnak fénye alatt örültek, vagy keservesen szenvedtek és hogy létük nem enyészhetik el ismét, nem halhat meg mindabban, amit majd a jövendő érezni, gondolni és alkotni fog — és noha mindemellett a saját kicsinységünk és semmi­ségünk önmagunkban öntudatossá is válik, mégis halljuk az örökkévalóság érvelését a saját szivünk dobogásában. A nyájas olvasó velem együtt mondhatja: Az örökéletű nagy folyamnak Szerény kis hullámja én is vagyok, A nagy rengetegnek egy levele, , Az életvihar — halk lehelete, A világűr végtelenében lény, Isten jóvoltából — vagyok én. Az örökké működő erő Szikrája bennem is föléled . A nagy mindenségtől eredő Szeretet, keblemben fölébred. Rokonságot érzek mindenhez Ami e nagy világon létez. A valóság serlegéből villog Felém is a végtelenség keese, Munkásságom közben jól felhajtok abból szerencsésebb jövőmre. Ha mi a gyorsan repülő idő szárnylebeg­tetéseinek zörgését érző szívvel megfigyeljük, nem szomoríthatja meg tekintetünket a rövid röptünk miatt, mihez természetesen a saját erőnket kell megfeszíteni, bizony nem, sőt az örökkévalóságról való öntudatunk inkább még sarkal arra, hogy éber szemekkel járjuk be életpályánkat, ennek magaslatára érve mód­dal élvezzünk és ne szomorkodjunk soha azért, mivel az oly rövidre van szabva. Honnét hová? — Nem ezek a kérdések, melyekre úgyis csak az örökkévalóság homályában találjuk a fele­letet, engedik teljes megnyugvással elviselni a rövid földi lét bajait, nehéz terhét; nem, hanem a hálásan s örömest magunkra vállalt ama feladatunk, hogy az örökkévalóságnak azon csekély, kis részét, amelyen mi közreműködünk, oly tökéletesen illeszszük be a múlt és jövő idők végtelen láncolatába, amint az csak tő­lünk telik. És a komoly s helyes önelbírálás órájá­ban, hogy várjon a lefolyt év megfelelt-e hűsé­gesen az említett feladatnak, megszenteltetik a vallásos embernek ősapáink szokása szerinti évzáró ünneplése; de ez nem nézi egyedül a saját működését, hanem tekintettel van arra is, amit a kortársai alkottak, amit az emberiség elért, amit a magyar nemzet munkájával az öröklétű értékek körében magának megszerzett. Ámde mivel az nem ül az idő szövőszékénél úgy mint az Isten minden szükség és minden kívánság nélkül, azért természetesen nem feled­­kezhetik meg a saját végességével járó, szemé­lyes kívánalmai­, vágyai­ és ösztöneiről, így föltárul előtte az ezer meg ezer kicsinységek képe, amelyekből az emberi élet össze van téve, azért alig van valaki, aki az évforduló alkalmából ne kopogna kívánságai tekintetbe­vétele miatt a nemes szívek és jeles gondol­kozás kapui előtt. Az emberek legtöbbje fődolognak tartja az év utolsó napján számot vetni és a külső ügyeit, a „tartozik“ és „fizetett“ rovatokat rendbe hozni. Ezen nincs mit csodálkozni addig, míg az emberiség nagyobb részének gondos­kodnia kell a megélhetés lehetőségéről, míg e nagy gondok miatt egyáltalában nem is tudja megfontolni, hogy miképpen kellene helyesen élnie. Azért foglalják el a külső gazdasági ügyek az év utolsó napján történő általános leszámolásnál a legnagyobb helyet az emberi gondolkodás főkönyvében. Ez évben a vég­eredmény sok emberbernél nem lesz nagyon örvendetes: közülök sokan látták dugába dőlni a reményt, melynek teljesedését az év lefoly­téban még biztosra vették; ez meg az a vál­lalat nem sikerült, és a­hol külső nyereségre számítottak, ott balesetek és véletlenségek nagyon érzékeny veszteséget okoztak. Politikai életünk válságos helyzetbe jutott, a kormány bukott és a helyébe lépett új kormány alatt is azt látjuk: „mindnyájan csak emberek vagyunk" és így most is csak „minden tehén a maga borját nyalja." A lefolyt év is a munka- és gazdasági válságot mutatja, mely nemcsak eg­yes munkacsoportokat és hivatalos szakokat sújtott, hanem általánosan az összpolgárságot is. Munkakerülés, munkanélküliség és az álta­lános nagy drágaság felavatták a szükséget és nélkülözést állandó vendégekül oly családok­ban is, a­hol eddig ily kellemetlen vendégek egészen ismeretlenek volának. Az országgyűlés oly törvényeket hozott, melyek az eddiginél még nagyobb terheket raknak a szegény nép vállára, így tehát ma sokan szomorú tekintet­tel pillantanak vissza az utolsó év gazdasági eredményére és nagy aggodalommal néznek a jövőbe e kérdéssel: vájjon a múltnál jobb lesz-e a jövő, avagy talán ez számunkra még több szükséget s nyomorúságot rejt magában ? Nem; „az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat“ Ész, erő, jóakarat, munkásság és szorgalom segítségével „még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor“ (Vörösmarthy) Tudjuk tapasztalásból, hogy saját munkásságunk, saját szorgalmunk, saját fáradozásunk nélkül jólétet megalapítani, előmozdítani teljes lehetetlenség. Azt is tudjuk jól, hogy panaszkodás, jajgatás, siránkozás nem segít a dolgon, mit sem hasz­nál a fejet lesütni azért mivel ez, vagy az a dolog rosszul ütött ki, vagy mivel a­helyett hogy előre, vagyonilag hátra­felé mentünk, avagy jövőnk bizonytalan. Tegyük ma e foga­dalmat : a valóságot nyomorgatás nélkül el­viselni, a veszteséget erős akarattal kipótolni, a létharcmezején férfiasan küzdve helyt állani és az embertársunkat segíteni és védeni bár­miféle törvényes és törvénytelen kizsákmányo­lás ellen, felekezeti gyűlölséget terjesztő „nép­­boldogitókat” utálattal a faképnél hagyni — ez legyen kész akaratunk, melylyel a külső anyagi dolgokban a lezárt évből az újév küszöbét átlépjük! A gazdasági gondnoknál azonban még sokkal nagyobb bajt, mélyebben ható fájdal­mat okozott sokaknak a lefolyt év. Nem egy jó barátunk, nem egy nemeslelkű embertár­­sünk sírját vettük körül zokogva, nekik az utolsó tiszteletet gyászkönyekkel megadva, akik az év lefolyta előtt még vidám életkedvükben velünk ujjongtak. Itt a kegyetlen halál férj és feleséget választott el egymástól, ott az apai és anyai szív örökre megszűnt dobogni szere­tett gyermekeiért, amott hófehér gyermeki karocskák ölelék utoljára a fájdalomtól lesúj­tott szülőket, emitt testvéri s baráti szivek lük­tettek utoljára e földön és az élet sokaknak rideg lett, mivel a kegyetlen kaszásember szét­vágta az örömteljes ittléthez fűződő köteléket. Az év utolsó napja feleleveníti bennünk ismét az elvesztett, szeretett úti társaink kedves emlékét, de az újonan föléledt fájdalom ne sújtson le minket, ne hasson elcsüg­­gesztőleg kedélyünkre. A hallottaink iránti szeretet s kegyelet dicsőítse fájdalmasan a saját életpályánkat, de az örökkévalóság óraütése az évforduló napján szolgáljon a sze­retett halottainkra való megemlékezéssel komoly intésül, hogy oly kifogástalan éljünk, melyet végig élni magunk is érdemesnek találjunk. A halál, mely az emberi lelkeket egymástól szét­választja, nem okozza még a legnehezebb el­válást: a lefolyt évben itt és ott, talán közénk is szállt le a hideg dér és megcsapta a sze­retet és barátság szép virágzatát, mely a má­sokkal való kellemes érintkezést, hasznos mű­ködést és őszinte örvendezést lehetségessé téve : ha most az év utolsó órájában felmerül e kér­dés: vájjon ez miért lett másképen, akkor né­­muljon el a bizonyoró makacsság szózata, a rossz akaratnak folytonos szemrehányása és térjen sziveinkbe vissza ismét a szeretet, mely­nek melegítő sugarai akaratunkat s tetteinket áthatva, mindig szemeink előtt tarthassuk azon órát, midőn sírokat állhatnánk körül ama ön­vádolással, nem viseltettünk elég szeretettel embertársaink iránt. A szeretet, mely senkinek sem tehet rosszat, képezi életünknek legmagasztosabb tartalmát, a törvényeknek teljesülését; ez irá­nyítja tekintetünket az évzáró estéjén ama eszményekre is, melyek a nemzet jólétét és a közboldogságot megalapítani hivatják. Tekint­sünk körül, vájjon előre haladott-e a magyar nép a lefolyt évben és közelebb jutott e céljá­hoz? — Emelkedett-e és mennyivel a nép általános, alaposabb műveltsége? Minden év­ben, úgy a lefolytban is, sok-sok milliót ál­doztunk a katonaság harcképességére, a dreadnoughtokra, hadi szerekre, mintha Európa kulturnépei pusztító, véres hadjárat előtt álla­nának és úgy látszik, mintha nem a békéhez való szeretet, mely a valódi kulturnépek szi­vében honos, tartja fenn az európai békét, ha­nem a nagy, véres harc kimenetelének bizony­talansága, melybe az uralkodó hatalmak sodor­tatnának— és ha szemügyre vesszük az óriási tengerészeti s szárazföldi hadikészületeket, melyeket úgy az osztrák és magyar birodalom, mint a többi európai államok a béke föntar­­tása miatt tesznek, úgy be kell vallanunk, hogy még messze, igen messze vagyunk az időponttól, midőn az egyik a másiknak jólé­tét előmozdítani hajlandónak mutatkozik. De a nemzetek beléletében is hiába vártuk az utolsó években a békét és egyetértést, hiába remél­tük az emberiesség és igazságosságnak uralo­mb­a­­jutását, magában a magyar nemzetben sem láttuk a „nemzeti műveltség és művelt nem­zetség" célja felé irányuló, határozott törekvé­sét és az egységes magyar nemzet érdekeinek határozott kidomborítását, hanem láttuk ennek épen az ellenkezőjét, így p. o. átsiklott a népne­velésügy vezetése majdnem az egész vonalon olyan pártok kezébe, melyek egymást tévedésben, balhiedelemben, tévelygésben, csalárdságban levőnek tartván, kölcsönösen tévedőnek, elámí­tottnak, megvakítottnak, az igazi hitvallás ellen­ségeinek mondják egymást és az ellenséges gyűlöletükben — amint ezt a történelem bizo­nyítja — már évszázadokon keresztül halálig üldözték, pusztították egymást. Egyik dal, a másik fél, egyik kapzsi a másik habzsi és igy az egyik hozzád a másik füled jár. Mi tűrés­­tagadás benne: e pártoskodó, ellenségeskedő szellem kisebb-nagyobb mérvben bevonult is­koláinkba, nevelőintézeteinkbe és az emberi szeretet, a mindenki iránt való jóakaró érzület, az ennek megfelelő helyes gondolkozásmód és viselkedés, melyben az Isten iránti szeretet is legjobban nyilvánul, mint az ellenséges szel­lemmel egy­ ugyanazon hajlékban meg nem férő, mindinkább elhagyja tanintézeteinket „Pécsi Napló“ .

Next