Pécsi Napló, 1911. november (20. évfolyam, 248-272. szám)

1911-11-01 / 248. szám

t felelőleg eljárva, boldogulásunkat és egészsé­günket előmozdíthassuk. Életünknek majdnem felét alvásban töltjük, de vele egy fél életet nyerünk. A rendes életmód által éveinket megkétszerezhetjük, mely életmódban az alvás­nak egy fontos szerepet kell juttatnunk, mert nélküle kisebb szerepeknek nem leszünk ké­pesek megfelelni. Az alvás a kisded és gyer­mekkorban az oly sokágú fejlődés előmozdí­tója, mely hatás azonban tart, míg a fejlődés korszaka el nem múlik. Az iskoláskor beáll­­­­tával már tekintettel kell lennünk az éjszaka tartamára, illetve a napfelkelésre, s igy a tan­idő kezdetére. A reggeli álom a legédesebb s azért a legjótékonyabb is. Ajánlatos volna tehát a téli napokban az előadást 9 órakor kezdeni, mert a homályos idő nem alkalmas a szellemi munkára. Világos, derült időben : éledjj a gondolat és derült a kedély; fogékony az elme és gyümölcsöző a munka. Ne kurtít­suk meg tehát a tanuló alvásra szánt idejét sem a túl sok munka által, melyet tán éjjel kénytelen elvégezni, sem pedig a korai munka­kezdet által, mert ezen eljárás az ifjúságnak csak romlását idézi elő. Adjunk a növendékeknek időt a test­mozgásra, játékra és alvásra. Ne éljük meg a test fejlődését a szellem fejlesztésével, hanem a lélek fejlesztése mellett, erősítsük a testet is, mert ma­ holnap oda jutunk, hogy a testi erők hiányában nem leszünk képesek a szellemieknek eleget tenni. Az életpályákon szintén találkozunk oly foglalkozásokkal, melyek az e téren való abnor­­mitásokat szükségessé teszik. Azonban ezen pályák nagyobb részénél, az éjjeli szolgálat a munkának megfelelő szabadidővel kárpótol­­tatik, s így a szenvedett hiány részben pótol­­tatik. Ez az úgynevezett felváltó munkarend­­szer, mely a maga terhes volta mellett még akceptálható ; ide ezektől eltérőleg, különösen egynéhány iparágnál találkozunk oly esetekkel, ahol az iparostanulót, ki koránál fogva leg­jobban volna utalva a rendes életmódra, oly munkákkal halmozzák el, melyek majdnem az egész alvásra szánt idejét fölemésztik. Nemcsak, hanem a munkája közben szerzett veszteségéért, nem is kárpótoltatik. Az ilyen serdülő ifjú, a reá nappal várakozó munkát, azt lehet mondani alva teljesíti, mert állva is képes elaludni; a szellemi munkára pedig teljesen képtelen. Mindezen jelenségek az­­­­llető egyén idegeinek — egész a végkim­erü­­­ lésig — túlfeszített voltát bizonyítják. Az ily eljárásban részesített iparostanulók aztán min­den tekintetben tönkre lesznek téve, elsat­­nyulnak, elcsenevésznek és igazi munkabíró törekvő iparosok sohasem lesznek. Kívánatos volna tehát az éjjel is üzem­ben levő iparágaknál, hogy az alkalmazottak­kal szemben az illető iparosgazda szintén a­­ váltórendszert követné. Ezáltal csak nyerne a munkaadó épúgy, mint a munkás, mert a kellő rendben tartott test munkája kétszeresen fizet. Ha az emberiséget edzeni, erősíteni óhajtjuk, meg kell ragadnunk mindazon alkal­mat és eszközöket, melyek azt bármi tekin­tetben is előmozdíthatják. Művész szerelme. — A „Pécsi Napló“ eredeti tárcája. — A zongora mélabús, siró hangja végig rezgeti a tágas termen és nem egy szempár­ból facsarta ki az emlékezés fájó könyeit. A busongó dal akkordjai, mintha csak egy meg­tört szív szakadó húrjain fakadnának, egy hánykódó lélek sajgó sebének nyilamló fáj­dalmának élő mérgét csepegtették cukrozot­tam mézédesen a hallgatók szórakozni vágyó szivébe-A művész hatni akart. Szivének összes szenvedését, lelkének minden, még szét nem foszlott ábrándját öntötte a dalba. Szövegét szivéből tépte, dallamát felkorbácsolt érzelem­világából mentette és játszta azzal az utánoz­hattam csodálatos teknikával, verve-vel, amely­­lyel csak ő tudott. És hangzott a dal lassan, bánatosan, majd tűzzel, lázas szenvedéllyel. Néha lágyan, behízelgőn, mint májusi reggelen langy, jól­eső, enyhe fuvallat a megelégedés, a szerelem, a boldogság közepette, majd mint a villám dörg bele a csalódás, a megvetés, a vissza­utasítás fájdalmának irtózatos fajja. Egy elhibázott élet kevés öröme és bol­dogsága, tenger búja és szenvedése őrült összevisszaságban rezgett ki a dal szivet­­facsaró melódiájából. Siri csend követte a dalt. A hallgatók szemei felcsillantak és zugó tapssal fizettek a művész csodálatos játékának. Mindenki­­ sietett kezet fogni Zádorival, csak egyetlen egy­­ hallgatója ült hidegen, érzéketlenül, pedig az a dal csak egyetlen egynek, és épen ennek az egynek szólott. Zádori mibe sem vette a reá zúdult el­ismerést, őt csak egy érdekelte, csak egy, az az érzéketlen, hideg márványszobor. Oda szeretett volna kiáltani ahhoz a márványalakhoz: hát nincs szived, nincs lel­ked? Hát nem indít meg egy megtört szív haláltusája? Kétségbeesett jajkiáltásának szi­­vetfacsaró melódiája? Ormainé nyugodt, hideg maradt. Ne felejtskék szemei elkerülték Zádori szemrehányó, fájdalmas tekintetét. Gyűlölte-e, avagy szerette? Vágyta-e, avagy félt tőle? Ki tudja?! Ormainé szép volt. Szép, mint egy görög istenasszony, és hideg, érzéketlen, mint egy márványszobor. Szépsége elbájolt, megbúvóit, érzéketlensége megőrjített. Ezt az érzéketlen, hideg asszonyt szerette Zádori.* Ormainé egyedül ült kárpitozott budok­­­jában. A magányt kereste, egyedül vágyott lenni. Zádori dalának csodálatos melódiája folyton fülében csengett. Abban a dalban a múlt ölelkezett a jelennel. A jelen, a múlt. Mily különös harmóni­ája a sors szeszélyének. Most, mint dús­gazdag özvegy látja újra leányálmának esz­ményképét. Hiszen szerette Zádorit. Szerette szűzies lelkének teljességével, de . . . szegény volt. Gazdag akart lenni, habár boldogsága árán is. És azzá lett. Szivét Zádori birta, kezét a dús­gazdag Ormainak nyújtotta. Hiú volt, hát fel­áldozta szerelmét, feláldozta nyugalmát múló kincsekért. Eldobta magától az ifjú lángoló szivét, eldobta magától azt az egyetlent, aki önzés nélkül, szivét, lelkét szerette, imádta. Zádort tűrt, hallgatott, és — szeretett. Múltak évek. A baba arcú leánykából nagyvilági hölgy lett. Férje mellett korlátlan szabadságot élvezett. A jelennek élt, feledte a múltat; első szerelmét, — mindent. Öt évi házasság után özvegyen maradt. ,Pécsi Napló 1911. november . Utóhangok a fóvárosi Liszt ünnepélyekről. Pécs, október 31. Nem szeretem az oly bírálatokat, amelyek a jó és tökéletes dolgon is mindig kifogásolni valót találnak és ott is gáncsoskodnak, ahol erre semmi ok sincs Az ily bírálatok íróit az efféle igazságtalan kritikánál nem vezetheti más szempont, mint személyes hiúságuk ki­elégítése, mert gáncsoskodásuk által bizonyos fölény látszatát akarják kelteni és saját, sokszor nagyon gyenge lábon álló szaktudásukról kívánnak fényes bizonyítványt kiállítani. Ezen régi megfigyelésemet megerősítették most új­ból a Budapesten lezajlott Liszt-ünnepélyek. Röviden végezhetek ezekkel, mert a napi sajtó bőven is foglalkozott velük, habár nem oly mértékben, amint azt valóban meg­érdemelték volna. E ritka és fényes ünnepélyek rendezéséért a legnagyobb elismerés első­sorban a kor­mányt, a székesfőváros törvényhatóságát, a társadalmat és főkép a művészeket és ezek vezetőit illeti meg. Megtettek mindent, hogy az ünnepélyt magas színvonalra emeljék, ami teljes mértékből­ sikerült is. Budapest be­bizonyította, hogy hazai művészekkel és veze­tőkkel a zene terén a legnehezebb feladatok is fényesen megoldhatók. A külföldi vendégek, akik e tekintetben a legmagasabb igényeket támaszthatják és támasztják is, el voltak ra­gadtatva az előadások szabatosságától; ki is jelentették, hogy ennél tökéletesebbet nyújtási egyáltalában nem lehet. A művészeti rész rendezésén meglátszott Zichy Géza gróf művészi szelleme. Zseniális ötlet vol­t két estére Liszt Ferenc tanítványainak leghíresebbjeit össz­pontosítani és egymás után a közönségnek bemutatni; ezek oly élvezetet nyújtottak, amilyenben a világ részesülni többé soha nem fog, mert Liszt közvetlen tanítványai már mind oly korban vannak, hogy legnagyobb részük ősz hajú és előreláthatólag már akkor nem fognak élni, ha negyedszázad múltával esetleg újból ily jubileumi ünnepélyek tartatnának. Ha ezen­ fényes ünnepélyekhez mégis néhány megjegyzést fűzök, ez nem vonatkoz­­hatik a művészeti részre, hanem a mellékkörül­ményekre és ezt csak azért teszem, hogy más hasonló ünnepélyeknél, amennyiben e sorok egyáltalában az úgynevezett „mértékadó körök elé jutnak, bizonyos mulasztások ne ismétlőd­jenek és bizonyos, a hazai talajban gyöke­redző bajok kiirtassanak. Első­sorban is az előadások látogathatását biztosító belépti jegyek megszerzése.­­ Már augusztus végén megjelent a hírlapokban a közlemény, melyben az ünnepély programmja közhírré tétetett, azon megjegyzéssel, hogy a közönség felkéretik, részvételi szándékát, vala­mint a kivánt helyek számát az ünnepélyt rendező bizottsággal közölni, de sok jelentkező a bizottságtól választ még mai napig, tehát már jóval az ünnepélyek után, sem kapott. Ellenben az ülések szétosztása körül a szoká­sos visszaélések és protekciók uralkodtak. Az Operaházban tartott 3 előadás mindegyi­kénél jelentette a színlap, hogy az összes jegyek elfogytak , de a „Krisztus-Oratórium“ előadásánál a földszinti zártszéksor harmad­része, sőt fele is üres volt. Zeneértők és tanulók, mely utóbbiaknak alkalom kínálkoz­nék sokféle előadási móddal megismerkedni — azok kiszorultak a két hangverseny estén; ellenben voltak ott sokan, kikről meglátszott, hogy bármihez értenek, csak zenéhez nem. A budapesti hírlapok ez alkalommal nem állottak a helyzet magaslatán és bebizonyí­tották, hogy művészeti ügyekben még nagyon távol állnak az utánzásra annyira méltónak talált nyugat-európai sajtótól­. Vegyünk kézbe bármilyen bécsi lapot: ott nemcsak a leg­kisebb művészecske hangversenyét előzetesen Remek kivitelű báli és utcai cipők 7% 8’50, 10'—, 13*— és 17 — kor. egységárban óriási választékban kaphatók. Férfi vadászbakancsok és csizmák. Valódi pétervári férfi és női sár- és hó­cipők MtJbVib’Wt asaUniai ciyígyir fi­éiba» ?105, Hiríly­iUa.

Next