Pécsi Napló, 1911. november (20. évfolyam, 248-272. szám)
1911-11-01 / 248. szám
t felelőleg eljárva, boldogulásunkat és egészségünket előmozdíthassuk. Életünknek majdnem felét alvásban töltjük, de vele egy fél életet nyerünk. A rendes életmód által éveinket megkétszerezhetjük, mely életmódban az alvásnak egy fontos szerepet kell juttatnunk, mert nélküle kisebb szerepeknek nem leszünk képesek megfelelni. Az alvás a kisded és gyermekkorban az oly sokágú fejlődés előmozdítója, mely hatás azonban tart, míg a fejlődés korszaka el nem múlik. Az iskoláskor beálltával már tekintettel kell lennünk az éjszaka tartamára, illetve a napfelkelésre, s igy a tanidő kezdetére. A reggeli álom a legédesebb s azért a legjótékonyabb is. Ajánlatos volna tehát a téli napokban az előadást 9 órakor kezdeni, mert a homályos idő nem alkalmas a szellemi munkára. Világos, derült időben : éledjj a gondolat és derült a kedély; fogékony az elme és gyümölcsöző a munka. Ne kurtítsuk meg tehát a tanuló alvásra szánt idejét sem a túl sok munka által, melyet tán éjjel kénytelen elvégezni, sem pedig a korai munkakezdet által, mert ezen eljárás az ifjúságnak csak romlását idézi elő. Adjunk a növendékeknek időt a testmozgásra, játékra és alvásra. Ne éljük meg a test fejlődését a szellem fejlesztésével, hanem a lélek fejlesztése mellett, erősítsük a testet is, mert ma holnap oda jutunk, hogy a testi erők hiányában nem leszünk képesek a szellemieknek eleget tenni. Az életpályákon szintén találkozunk oly foglalkozásokkal, melyek az e téren való abnormitásokat szükségessé teszik. Azonban ezen pályák nagyobb részénél, az éjjeli szolgálat a munkának megfelelő szabadidővel kárpótoltatik, s így a szenvedett hiány részben pótoltatik. Ez az úgynevezett felváltó munkarendszer, mely a maga terhes volta mellett még akceptálható ; ide ezektől eltérőleg, különösen egynéhány iparágnál találkozunk oly esetekkel, ahol az iparostanulót, ki koránál fogva legjobban volna utalva a rendes életmódra, oly munkákkal halmozzák el, melyek majdnem az egész alvásra szánt idejét fölemésztik. Nemcsak, hanem a munkája közben szerzett veszteségéért, nem is kárpótoltatik. Az ilyen serdülő ifjú, a reá nappal várakozó munkát, azt lehet mondani alva teljesíti, mert állva is képes elaludni; a szellemi munkára pedig teljesen képtelen. Mindezen jelenségek azllető egyén idegeinek — egész a végkimerü lésig — túlfeszített voltát bizonyítják. Az ily eljárásban részesített iparostanulók aztán minden tekintetben tönkre lesznek téve, elsatnyulnak, elcsenevésznek és igazi munkabíró törekvő iparosok sohasem lesznek. Kívánatos volna tehát az éjjel is üzemben levő iparágaknál, hogy az alkalmazottakkal szemben az illető iparosgazda szintén a váltórendszert követné. Ezáltal csak nyerne a munkaadó épúgy, mint a munkás, mert a kellő rendben tartott test munkája kétszeresen fizet. Ha az emberiséget edzeni, erősíteni óhajtjuk, meg kell ragadnunk mindazon alkalmat és eszközöket, melyek azt bármi tekintetben is előmozdíthatják. Művész szerelme. — A „Pécsi Napló“ eredeti tárcája. — A zongora mélabús, siró hangja végig rezgeti a tágas termen és nem egy szempárból facsarta ki az emlékezés fájó könyeit. A busongó dal akkordjai, mintha csak egy megtört szív szakadó húrjain fakadnának, egy hánykódó lélek sajgó sebének nyilamló fájdalmának élő mérgét csepegtették cukrozottam mézédesen a hallgatók szórakozni vágyó szivébe-A művész hatni akart. Szivének összes szenvedését, lelkének minden, még szét nem foszlott ábrándját öntötte a dalba. Szövegét szivéből tépte, dallamát felkorbácsolt érzelemvilágából mentette és játszta azzal az utánozhattam csodálatos teknikával, verve-vel, amelylyel csak ő tudott. És hangzott a dal lassan, bánatosan, majd tűzzel, lázas szenvedéllyel. Néha lágyan, behízelgőn, mint májusi reggelen langy, jóleső, enyhe fuvallat a megelégedés, a szerelem, a boldogság közepette, majd mint a villám dörg bele a csalódás, a megvetés, a visszautasítás fájdalmának irtózatos fajja. Egy elhibázott élet kevés öröme és boldogsága, tenger búja és szenvedése őrült összevisszaságban rezgett ki a dal szivetfacsaró melódiájából. Siri csend követte a dalt. A hallgatók szemei felcsillantak és zugó tapssal fizettek a művész csodálatos játékának. Mindenki sietett kezet fogni Zádorival, csak egyetlen egy hallgatója ült hidegen, érzéketlenül, pedig az a dal csak egyetlen egynek, és épen ennek az egynek szólott. Zádori mibe sem vette a reá zúdult elismerést, őt csak egy érdekelte, csak egy, az az érzéketlen, hideg márványszobor. Oda szeretett volna kiáltani ahhoz a márványalakhoz: hát nincs szived, nincs lelked? Hát nem indít meg egy megtört szív haláltusája? Kétségbeesett jajkiáltásának szivetfacsaró melódiája? Ormainé nyugodt, hideg maradt. Ne felejtskék szemei elkerülték Zádori szemrehányó, fájdalmas tekintetét. Gyűlölte-e, avagy szerette? Vágyta-e, avagy félt tőle? Ki tudja?! Ormainé szép volt. Szép, mint egy görög istenasszony, és hideg, érzéketlen, mint egy márványszobor. Szépsége elbájolt, megbúvóit, érzéketlensége megőrjített. Ezt az érzéketlen, hideg asszonyt szerette Zádori.* Ormainé egyedül ült kárpitozott budokjában. A magányt kereste, egyedül vágyott lenni. Zádori dalának csodálatos melódiája folyton fülében csengett. Abban a dalban a múlt ölelkezett a jelennel. A jelen, a múlt. Mily különös harmóniája a sors szeszélyének. Most, mint dúsgazdag özvegy látja újra leányálmának eszményképét. Hiszen szerette Zádorit. Szerette szűzies lelkének teljességével, de . . . szegény volt. Gazdag akart lenni, habár boldogsága árán is. És azzá lett. Szivét Zádori birta, kezét a dúsgazdag Ormainak nyújtotta. Hiú volt, hát feláldozta szerelmét, feláldozta nyugalmát múló kincsekért. Eldobta magától az ifjú lángoló szivét, eldobta magától azt az egyetlent, aki önzés nélkül, szivét, lelkét szerette, imádta. Zádort tűrt, hallgatott, és — szeretett. Múltak évek. A baba arcú leánykából nagyvilági hölgy lett. Férje mellett korlátlan szabadságot élvezett. A jelennek élt, feledte a múltat; első szerelmét, — mindent. Öt évi házasság után özvegyen maradt. ,Pécsi Napló 1911. november . Utóhangok a fóvárosi Liszt ünnepélyekről. Pécs, október 31. Nem szeretem az oly bírálatokat, amelyek a jó és tökéletes dolgon is mindig kifogásolni valót találnak és ott is gáncsoskodnak, ahol erre semmi ok sincs Az ily bírálatok íróit az efféle igazságtalan kritikánál nem vezetheti más szempont, mint személyes hiúságuk kielégítése, mert gáncsoskodásuk által bizonyos fölény látszatát akarják kelteni és saját, sokszor nagyon gyenge lábon álló szaktudásukról kívánnak fényes bizonyítványt kiállítani. Ezen régi megfigyelésemet megerősítették most újból a Budapesten lezajlott Liszt-ünnepélyek. Röviden végezhetek ezekkel, mert a napi sajtó bőven is foglalkozott velük, habár nem oly mértékben, amint azt valóban megérdemelték volna. E ritka és fényes ünnepélyek rendezéséért a legnagyobb elismerés elsősorban a kormányt, a székesfőváros törvényhatóságát, a társadalmat és főkép a művészeket és ezek vezetőit illeti meg. Megtettek mindent, hogy az ünnepélyt magas színvonalra emeljék, ami teljes mértékből sikerült is. Budapest bebizonyította, hogy hazai művészekkel és vezetőkkel a zene terén a legnehezebb feladatok is fényesen megoldhatók. A külföldi vendégek, akik e tekintetben a legmagasabb igényeket támaszthatják és támasztják is, el voltak ragadtatva az előadások szabatosságától; ki is jelentették, hogy ennél tökéletesebbet nyújtási egyáltalában nem lehet. A művészeti rész rendezésén meglátszott Zichy Géza gróf művészi szelleme. Zseniális ötlet volt két estére Liszt Ferenc tanítványainak leghíresebbjeit összpontosítani és egymás után a közönségnek bemutatni; ezek oly élvezetet nyújtottak, amilyenben a világ részesülni többé soha nem fog, mert Liszt közvetlen tanítványai már mind oly korban vannak, hogy legnagyobb részük ősz hajú és előreláthatólag már akkor nem fognak élni, ha negyedszázad múltával esetleg újból ily jubileumi ünnepélyek tartatnának. Ha ezen fényes ünnepélyekhez mégis néhány megjegyzést fűzök, ez nem vonatkozhatik a művészeti részre, hanem a mellékkörülményekre és ezt csak azért teszem, hogy más hasonló ünnepélyeknél, amennyiben e sorok egyáltalában az úgynevezett „mértékadó körök elé jutnak, bizonyos mulasztások ne ismétlődjenek és bizonyos, a hazai talajban gyökeredző bajok kiirtassanak. Elsősorban is az előadások látogathatását biztosító belépti jegyek megszerzése. Már augusztus végén megjelent a hírlapokban a közlemény, melyben az ünnepély programmja közhírré tétetett, azon megjegyzéssel, hogy a közönség felkéretik, részvételi szándékát, valamint a kivánt helyek számát az ünnepélyt rendező bizottsággal közölni, de sok jelentkező a bizottságtól választ még mai napig, tehát már jóval az ünnepélyek után, sem kapott. Ellenben az ülések szétosztása körül a szokásos visszaélések és protekciók uralkodtak. Az Operaházban tartott 3 előadás mindegyikénél jelentette a színlap, hogy az összes jegyek elfogytak , de a „Krisztus-Oratórium“ előadásánál a földszinti zártszéksor harmadrésze, sőt fele is üres volt. Zeneértők és tanulók, mely utóbbiaknak alkalom kínálkoznék sokféle előadási móddal megismerkedni — azok kiszorultak a két hangverseny estén; ellenben voltak ott sokan, kikről meglátszott, hogy bármihez értenek, csak zenéhez nem. A budapesti hírlapok ez alkalommal nem állottak a helyzet magaslatán és bebizonyították, hogy művészeti ügyekben még nagyon távol állnak az utánzásra annyira méltónak talált nyugat-európai sajtótól. Vegyünk kézbe bármilyen bécsi lapot: ott nemcsak a legkisebb művészecske hangversenyét előzetesen Remek kivitelű báli és utcai cipők 7% 8’50, 10'—, 13*— és 17 — kor. egységárban óriási választékban kaphatók. Férfi vadászbakancsok és csizmák. Valódi pétervári férfi és női sár- és hócipők MtJbVib’Wt asaUniai ciyígyir fiéiba» ?105, HirílyiUa.