Pécsi Napló, 1914. március (23. évfolyam, 49-73. szám)
1914-03-01 / 49. szám
2 „Pécsi Napló" 1914. március 1 Pécs, február 27. A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete múlt évi december hó 7-én a szőlőfelujítási kölcsönök tartalékalapjának visszatérítése ügyében gyűlést tartott és az Egyesület kérvényét másnap küldöttség vitte a pénzügyminiszter elé. A miniszter fogadta a küldöttséget, de semmi reményt nem nyújtott a kérelem teljesítésére. A gazdák leginkább méltányossági okokat hoztak fel, a rossz termésekre, a szőlőművelés válságára és arra hivatkoztak, hogy a tartalékalapot ért veszteségek nem az ő hibáik folytán keletkeztek. Az Agrárbank elismeri, hogy a követelés elvileg helyes, de a tartalékalapból nem maradt semmi, mert Vak Bottyán seregét, csapatánál jelentkezvén, első kérdéssel Gaál kapitány iránt érdeklődött. Az urasági tiszttartói lakba utasították azzal, hogy előtte való nap egy portyázásnál egy eltévedt golyó Gaál kapitányba ütközvén, sebesülve szállították a hadiszállásra. Svastics hadnagy belépett az épület utolsó szobájába, ott találta bajtársát egy tiszta fehér ágyon, melynek négy sarkán egy-egy gyertya égett. Ott feküdt holtan Gaál Kristóf, talpig gálában, kezében a feszülettel, még halottkorában is büszkén kipödrött kuruc bajusszal. Svastics Gábor letérdelvén, egy a mentére tévedt könnyet igyekezvén elrejteni, egy miatyánkkal adózott a halott bajtárs lelki üdvének és megszólal: Eljöttem búcsúzni bajtárs, nyugodjál békében azon tudatban, hogy hős halált haltál a hazáért. Temetésedről gondoskodni fogok, én pedig megyek tovább, mert a nagyságos fejedelemnek hős vitézekre és nem halottakra van szüksége. — Nyugszik pedig az egykori vitéz kuruc kapitány, gyulai Gaál Kristóf a büssüi családi sírboltban, jobbra a nagymama koporsója mellett és álmodik a kurucok vitézségéről és a magyar haza boldogulásáról. Várjon milyen lesz az ébredése ? M. A. i letve olyan ügyek vitelére, amelyek a járásbeli összes községek érdekeit érintik, vagy szolgálják. Ha a járás ennek a kettős szerepkörnek figyelembevételével válik önkormányzati szervezetté, illetve, ha ezen kettős szerepkörnél sem kisebb, sem nagyobb hatáskört nem kap , kizártnak látszik az aggodalom, hogy a járási önkormányzat a községi autonómia korlátozását, szűkebb térre szorítását eredményezné. A község a saját belügyeiben föltétlenül autonóm maradhat tovább is, mint ahogy autonóm ma is magával a vármegyei törvényhatósággal szemben ; mindössze csak az a különbség állhat elő a jövőre nézve, hogy határozatai másodfokon nem a törvényhatóság, hanem a hozzá sokkal közelebb álló és ügyeit ennélfogva jobban megérteni képes járási önkormányzati hatóság fogja fölülbírálni és másfelől, hogy a reform folytán létesülni fog egy olyan szerv, amely legális fölhatalmazással rendelkezik arra, hogy a községeket, amikor egyenként egyes feladatok ellátására elegendő erővel nem rendelkeznek, közös munkára, közös tevékenységre, közös alkotásra tömöríti. Nincs tehát semmi ok arra, hogy községeink, vagy községeinket vezető tisztviselőink a maguk hatalmát, befolyását, vagy önállóságát a járási autonómia behozatalától féltsék, mert föltételezhető, hogy nálunk, ha a járási autonómiát megvalósítják, a tapasztalaton kialakult hasznos és üdvös módok fölhasználásával fogják a reformot létesíteni. Az egész ország közvéleménye megbarátkozott immár az államosítás gondolatával, sőt türelmetlenül várják minden vonalon a gondolat megvalósítását. Alig van tisztviselő, aki örömmel ne várná a kinevezési rendszer életbeléptetését, mellyel a hat évről hat évre megújuló választás esélyeinek izgalmaitól egyszer s mindenkorra megszabadul. A vármegye szűk határai ledőlnek s a tisztviselők előtt megnyílik az egész ország. Az államhatalom gyarapszik, kezvén elrejteni, amely végiggördült mentéjén odalépett az eszméletlen vitézhez. Isten veled jó bajtárs, régi cimbora, igy szólott: Belőled mint látom semmi felcser ez életben jó katonát összevarrni nem fog. Haljál meg békében, szép temetésedről gondoskodni fogok és nyugodjál azon tudatban, hogy a csatatéren hős halált haltál a hazáért. És most búcsúzom és megyek tovább, mert a nagyságos fejedelemnek vitéz huszárokra és nem nyomorékokra van szüksége. Tovább zajlott a harc. Hogyan hogyan nem, megtörtént az a csoda, hogy a súlyosan sebesült Svastics hadnagy rövid idő alatt fölépült és midőn erőre kapott, igy szólott az őt ápoló irgalmas nővérhez: Életemet kedves testvér elsősorban neked köszönhetem, majd megfizet érte a mindenhatók Ura és most légy szíves megmondani, hol van az én jó kardom, Murza per lovam és hol találom meg Gaál bajtársamat és csapatomat. Jó uram, szólt az irgalmas nővér, kardod itt van a mellékszobában, Murza lovad itt áll kipihenve az istállóban, Gaál uramnak pedig a jó Isten fölvitte a sorát, mert ő azóta egy század huszárt vezényel Vak Bottyán seregében. Tehát megyek őt fölkeresen és az elmulasztottakat pótolni, búcsúzott Svatics hadnagy. Valahol Ozora körül érte után erősbödik s emellett a voltaképpeni önkormányzat is kibővül a járási autonómia hatáskörével. Senkin sem esik sérelem. A tisztviselőkar is nyer, az önkormányzat is, az ország is. Mindenki szívesen látja, örömmel üdvözli az államosítást , csak az ellenzéki pártpolitikusoknak nem kell a reform. Az ellenzéknek soha se kell az, amit a kormány és a többség akar. Az ellenzék mindig mást akar s amihelyt a kormány az ellenzéknek valamely ideáját kisajátítja, rögtön frontot változtat az ellenzék és a saját ideája ellen foglal állást, mert neki soha se szabad a kormánnyal egy véleményen lenni. A koalíció idejében is szó volt az államosításról. Akkor az ellenzék semmi veszedelmet se látott abban, ha a vármegyei tisztviselőt nem minden hat évben választják, hanem életfogytiglan nevezik ki. Most, mivel a kormány és a többségi párt akarja az államosítást tető alá hozni, az ellenzéknek nem kell. Vagy kell a reform, vagy nem. Ha kell, amint hogy kell, Tisza István gróf meg fogja alkotni. Eddig se kérdezgetett senkit, hogy kinek kell, kinek nem kell a reformok egész sorozata, amelyet — mert jónak, az országra szükségesnek, hasznosnak s üdvösnek tartott — meg is valósított. Remélhető, a vármegyei közigazgatás államosítása is ; ha késik is, még ez évben törvénnyé válik. Az agrárkölcsön tartalékalapja visszajár, az egészet a behajthatatlan tartozások fedezésére kellett fordítani . Dióhéjban így lehet összefogni a három érdekeltnek: a gazdáknak, az államnak és a banknak felfogását. Azóta egy pár hírlapi hozzászóláson kívül tudomásom szerint semmi sem történt ez ügyben. A gazdák keserű megadással tudomásul vették a miniszter válaszát. Mint érdekelt szőlősgazda tanulmányoztam az ügyet s ama a meggyőződésre jutottam, hogy ez a dolog kizárólag pénzügyi kérdés. Az agrárkölcsönöket és ezek tartalékalapját az 1896 évi V. tc. létesítette. A filloxeravész pusztításait összetett kezekkel szemléltük. A meglevő szőlők fenntartásáról nem gondoskodtunk kellően, holott előttünk voltak a franciaországi tapasztalatok. Csak midőn meg volt a baj, jött az állam segíteni, kezességet vállalt az Agrárbank által folyósított szőlőfelújítási kölcsönökért. Az államnak ezen kezessége azonban csak másodsoros, mert a bank minden egyes kölcsönből ,,a kölcsön folyósítása napján a kölcsönösszeg egyévi kamata és törlesztési járadékának megfelelő összeget biztosíték gyanánt készpénzben a pénzügyminiszter által kijelölendő állami pénztárba fizet be“. Ezen levonások a kölcsönöknek körülbelül egy tizedrészét teszik és ezekből alakult a kérdéses tartalékalap. A tartalékalap a kölcsönök kamatra és törlesztési járadékának biztosítására szolgál. A kölcsönvevők tehát egymásért kölcsönüknek egy tizedrésze erejéig kezességet vállaltak, közöttük üzletrészeik egy tizedrészéig korlátolt egyetemes szavatosság jogviszonya áll fenn. Ha tehát a tartalékalap elveszett volna, úgy ebből semmit sem kaphatnának vissza. A tartalékalap azonban nem veszhetett el és nem is veszett el. Akik ezt állítják, azok nem ismerik a törvény rendelkezéseit, nincsenek tisztában magával az intézménnyel, vagy helytelen referálás jóhiszemű behatása alatt vannak. A magam részéről én nem osztom azok nézetét, kik tagadják az egyetemes szavatosságot, mert kölcsönünk egy tized része erejéig egymásért tényleg kezeskedünk. Igazolja ezt a törvény 15. paragrafusának utolsó kikezdése. Nem kívánom azt sem vitatni, várjon azokért a veszteségekért, amelyek közreműködésünk nélkül érték az alapot, szenvedhetünk-e mi és pedig azért nem kívánom vitatni ezt, mert a törvény tényleg feltételezte ilyen vesztességek lehetőségét, sőt intézkedéseket tartalmaz az esetleg bekövetkeztére s ezáltal a kölcsönadás ügyleti, feltételévé tette a vesztesség lehetőségét. És mégis a tartalék alapba lefogott tőkénket talán egészen, de mindenesetre nagyobbrészt visszafogjuk kapni. A tartalékalap elsősorban a kölcsönök folyósításakor befizetett egytized részekből alakult. Az első kölcsönöket az 1896. évi V. tc. kihirdetése után folyósíthatták az utolsót 1910. évi december hóban. Mondhatjuk, hogy a folyósított kölcsönök összege tízmillió koronát tett ki, ebből a tartalékba került egy millió korona. Tudomásom szerint az agrárkölcsönzők összege jóval nagyobb, példánk azért megállhat, mert a lényegre nincs befolyással. Ezen egy millió korona a tartalékalap elsőrendű bevétele. A pénzügyminiszter a befizetett összegeket gyümölcsözőleg helyezi el“. (Törvény 15. paragrafusának második kikezdése.) Az egymillió korona kamatai és a kamatok kamatja a tartalékalap második bevétele. A kölcsön folyósítása után csak öt év múlva állhat be az eset, hogy a kölcsönvevő nem fizet pontosan, mert a törlesztés csak öt év múlva veszi kezdetét. A legritkább esetek közé tartozhatott az is, hogy a kölcsönadás után mindjárt az első években fölmondták a kölcsönt. Minden egyes kölcsönből levont összeg tehát öt évig vígan gyarapodott a kamatos kamatokkal. A kir. kincstár így kényszerítette a szegény embert, hogy tőkepénzes legyen. Amint azonban az idő telt, elérkeztek a törlesztési határidők és ezt nagyon sokan nem tartották meg. Közben a férgese elhullott, sok kölcsönt felmondtak.