Pécsi Napló, 1914. március (23. évfolyam, 49-73. szám)

1914-03-01 / 49. szám

2 „Pécsi Napló" 1914. március 1 Pécs, február 27. A Magyar Szőlősgazdák Országos Egye­sülete múlt évi december hó 7-én a szőlőfel­­ujítási kölcsönök tartalékalapjának vissza­térítése ügyében gyűlést tartott és az Egye­sület kérvényét másnap küldöttség vitte a pénzügyminiszter elé. A miniszter fogadta a küldöttséget, de semmi reményt nem nyúj­tott a kérelem teljesítésére. A gazdák leginkább méltányossági oko­kat hoztak fel, a rossz termésekre, a szőlő­művelés válságára és arra hivatkoztak, hogy a tartalékalapot ért veszteségek nem az ő hibáik folytán keletkeztek. Az Agrárbank elismeri, hogy a követelés elvileg helyes, de a tartalékalapból nem maradt semmi, mert Vak Bottyán seregét, csapatánál jelentkez­vén, első kérdéssel Gaál kapitány iránt ér­deklődött. Az urasági tiszttartói lakba uta­sították azzal, hogy előtte való nap egy portyázásnál egy eltévedt golyó Gaál kapi­tányba ütközvén, sebesülve szállították a hadiszállásra. Svastics hadnagy belépett az épület utolsó szobájába, ott találta bajtár­sát egy tiszta fehér ágyon, melynek négy sarkán egy-egy gyertya égett. Ott feküdt holtan Gaál Kristóf, talpig gálában, kezében a feszülettel, még halottkorában is büszkén kipödrött kuruc bajusszal. Svastics Gábor letérdelvén, egy a mentére tévedt könnyet igyekezvén elrejteni, egy miatyánkkal adó­zott a halott bajtárs lelki üdvének és meg­­szólal: Eljöttem búcsúzni bajtárs, nyugod­jál békében azon tudatban, hogy hős halált haltál a hazáért. Temetésedről gondoskodni fogok, én pedig megyek tovább, mert a nagyságos fejedelemnek hős vitézekre és nem halottakra van szüksége. — Nyugszik pedig az egykori vitéz kuruc kapitány, gyulai Gaál Kristóf a büssüi csa­ládi sírboltban, jobbra a nagymama kopor­sója mellett és álmodik a kurucok vitézsé­géről és a magyar haza boldogulásáról. Várjon milyen lesz az ébredése ? M. A. i­ letve olyan ügyek vitelére, amelyek a járásbeli összes községek érdekeit érin­tik, vagy szolgálják. Ha a járás ennek a kettős szerepkörnek figyelembevéte­lével válik önkormányzati szervezetté, il­letve, ha ezen kettős szerepkörnél sem kisebb, sem nagyobb hatáskört nem kap , kizártnak látszik az aggodalom, hogy a járási önkormányzat a községi autonómia korlátozását, szűkebb térre szorítását eredményezné. A község a saját belügyeiben föl­tétlenül autonóm maradhat tovább is, mint ahogy autonóm ma is magával a vármegyei törvényhatósággal szemben ; mindössze csak az a különbség állhat elő a jövőre nézve, hogy határozatai másodfokon nem a törvényhatóság, ha­nem a hozzá sokkal közelebb álló és ügyeit ennélfogva jobban megérteni ké­pes járási önkormányzati hatóság fogja fölülbírálni és másfelől, hogy a reform folytán létesülni fog egy olyan szerv, amely legális fölhatalmazással rendel­­­kezik arra, hogy a községeket, amikor egyenként egyes feladatok ellátására ele­gendő erővel nem rendelkeznek, közös munkára, közös tevékenységre, közös alkotásra tömöríti. Nincs tehát semmi ok arra, hogy községeink, vagy községeinket vezető tisztviselőink a maguk hatalmát, befo­lyását, vagy önállóságát a járási auto­nómia behozatalától féltsék, mert föl­tételezhető, hogy nálunk, ha a járási autonómiát megvalósítják, a tapaszta­laton kialakult hasznos és üdvös módok fölhasználásával fogják a reformot léte­síteni. Az egész ország közvéleménye meg­barátkozott immár az államosítás gon­dolatával, sőt türelmetlenül várják min­den vonalon a gondolat megvalósítását. Alig van tisztviselő, aki örömmel ne várná a kinevezési rendszer életbelépte­tését, mellyel a hat évről hat évre meg­újuló választás esélyeinek izgalmaitól egyszer s mindenkorra megszabadul. A vármegye szűk határai ledőlnek s a tisztviselők előtt megnyílik az egész ország. Az államhatalom gyarapszik, kezvén elrejteni, amely végiggördült mentéjén odalépett az eszméletlen vitézhez. Isten veled jó bajtárs, régi cimbora, igy szólott: Belőled mint látom semmi felcser ez életben jó kato­nát összevarrni nem fog. Haljál meg béké­ben, szép temetésedről gondoskodni fogok és nyugodjál azon tudatban, hogy a csata­téren hős halált haltál a hazáért. És most búcsúzom és megyek tovább, mert a nagy­ságos fejedelemnek vitéz huszárokra és nem nyomorékokra van szüksége. Tovább zajlott a harc. Hogyan hogyan nem, megtörtént az a csoda, hogy a súlyosan sebesült Svastics hadnagy rövid idő alatt fölépült és midőn erőre kapott, igy szólott az őt ápoló irgalmas nővérhez: Életemet kedves testvér első­sorban neked köszön­hetem, majd megfizet érte a mindenhatók Ura és most légy szíves megmondani, hol van az én jó kardom, Murza per lovam és hol találom meg Gaál baj­társamat és csa­patomat. Jó uram, szólt az irgalmas nővér, kardod itt van a mellékszobában, Murza lovad itt áll kipihenve az istállóban, Gaál uramnak pedig a jó Isten fölvitte a sorát, mert ő azóta egy század huszárt vezényel Vak Bottyán seregében. Tehát megyek őt fölkeresen és az el­mulasztottakat pótolni, búcsúzott Svatics hadnagy. Valahol Ozora körül érte után erősbödik s emellett a voltaképpeni ön­­kormányzat is kibővül a járási auto­nómia hatáskörével. Senkin sem esik sérelem. A tisztviselőkar is nyer, az önkormányzat is, az ország is. Mindenki szívesen látja, örömmel üdvözli az álla­mosítást , csak az ellenzéki pártpoliti­kusoknak nem kell a reform. Az ellen­zéknek soha se kell az, amit a kormány és a többség akar. Az ellenzék mindig mást akar s a­mihelyt a kormány az ellenzéknek valamely ideáját kisajátítja, rögtön frontot változtat az ellenzék és a saját ideája ellen foglal állást, mert neki soha se szabad a kormánnyal egy véleményen lenni. A koalíció idejében is szó volt az államosításról. Akkor az ellenzék semmi veszedelmet se látott abban, ha a vármegyei tisztviselőt nem minden hat évben választják, hanem életfogytiglan nevezik ki. Most, mivel a kormány és a többségi párt akarja az államosítást tető alá hozni, az ellenzék­nek nem kell. Vagy kell a reform, vagy nem. Ha kell, amint hogy kell, Tisza István gróf meg fogja alkotni. Eddig se kérdezge­tett senkit, hogy kinek kell, kinek nem kell a reformok egész sorozata, amelyet — mert jónak, az országra szükséges­nek, hasznosnak s üdvösnek tartott — meg is valósított. Remélhető, a vár­megyei közigazgatás államosítása is ; ha késik is, még ez évben törvénnyé válik. Az agrárkölcsön tartalék­alapja visszajár,­ ­ az egészet a behajthatatlan tartozások fede­zésére kellett fordítani­ . Dióhéjban így lehet összefogni a három­­ érdekeltnek: a gazdáknak, az államnak és a banknak felfogását. Azóta egy pár hírlapi hozzászóláson kívül tudomásom szerint semmi sem történt ez ügyben. A gazdák keserű megadással tudomásul vették a miniszter válaszát. Mint érdekelt szőlősgazda tanulmányoz­tam az ügyet s ama a meggyőződésre jutot­tam, hogy ez a dolog kizárólag pénzügyi kérdés. Az agrárkölcsönöket és ezek tartalék­­alapját az 1896 évi V. tc. létesítette. A fillo­­xeravész pusztításait összetett kezekke­l szem­léltük. A meglevő szőlők fenntartásáról nem gondoskodtunk kellően, holott előttünk vol­tak a franciaországi tapasztalatok. Csak mi­dőn meg volt a baj, jött az állam segíteni, kezességet vállalt az Agrárbank által folyó­sított szőlőfelújítási kölcsönökért. Az állam­nak ezen kezessége azonban csak másod­soros, mert a bank minden egyes kölcsönből ,,a kölcsön folyósítása napján a kölcsönösszeg egyévi kamat­­a és törlesztési járadékának megfelelő összeget biztosíték gyanánt kész­pénzben a pénzügyminiszter által kijelölendő állami pénztárba fizet be“. Ezen levonások a kölcsönöknek körülbelül egy tizedrészét teszik és ezekből alakult a kérdéses tartalék­­alap. A tartalékalap a kölcsönök kamatra és törlesztési járadékának biztosítására szol­gál. A kölcsön­ve­vők tehát egymásért kölcsö­­nüknek egy tizedrésze erejéig kezességet vállaltak, közöttük üzletrészeik egy tized­­részéig korlátolt egyetemes szavatosság jog­viszonya áll fenn. Ha tehát a tartalékalap elveszett volna, úgy ebből semmit sem kap­hatnának vissza. A tartalékalap azonban nem veszhetett el és nem is veszett el. Akik ezt állítják, azok nem ismerik a törvény rendelkezéseit, nin­csenek tisztában magával az intézménnyel, vagy helytelen referálás jóhiszemű behatása alatt vannak. A magam részéről én nem osztom azok nézetét, kik tagadják az egyetemes szavatos­ságot, mert kölcsönünk egy tized része erejéig egymásért tényleg kezeskedünk. Igazolja ezt a törvény 15. paragrafusának utolsó kikez­dése. Nem kívánom azt sem vitatni, várjon azokért a veszteségekért, amelyek közre­működésünk nélkül érték az alapot, szenved­hetünk-e mi és pedig azért nem kívánom vi­tatni ezt, mert a törvény tényleg feltételezte ilyen vesztességek lehetőségét, sőt intézke­déseket tartalmaz az esetleg bekövetkeztére s ez­által a kölcsönadás ügyleti, feltételévé tette a vesztesség lehetőségét. És mégis a tartalék alapba lefogott tőkénket talán egé­szen, de mindenesetre nagyobbrészt vissza­fogjuk kapni. A tartalékalap elsősorban a kölcsönök folyósításakor befizetett egytized részekből alakult. Az első kölcsönöket az 1896. évi V. tc. kihirdetése után folyósíthatták az utolsót 1910. évi december hóban. Mond­hatjuk, hogy a folyósított kölcsönök összege tízmillió koronát tett ki, ebből a tartalékba került egy millió korona. Tudomásom szerint az agrárkölcsönzők összege jóval nagyobb, példánk azért megállhat, mert a lényegre nincs befolyással. Ezen egy millió korona a tartalékalap elsőrendű bevétele. A pénzügyminiszter a befizetett össze­geket gyümölcsözőleg helyezi el“. (Törvény 15. paragrafusának második kikezdése.) Az egymillió korona kamatai és a kama­tok kamatja a tartalékalap második bevétele. A kölcsön folyósítása után csak öt év múlva állhat be az eset, hogy a kölcsönvevő nem fizet pontosan, mert a törlesztés csak öt év múlva veszi kezdetét. A legritkább esetek közé tartozhatott az is, hogy a kölcsönadás után mindjárt az első években fölmondták a kölcsönt. Minden egyes kölcsönből levont összeg tehát öt évig vígan gyarapodott a kamatos kamatokkal. A kir. kincstár így kényszerítette a szegény embert, hogy tőke­pénzes legyen. Amint azonban az idő telt, elérkeztek a törlesztési határidők és ezt na­gyon sokan nem tartották meg. Közben a férgese elhullott, sok kölcsönt felmondtak.

Next