Pécsi Napló, 1914. október (23. évfolyam, 235-261. szám)
1914-10-01 / 235. szám
, hogy közel 3 milliós hadseregünkből nem akad százezer ember arra, hogy eltávolítsa a könnyű beütés hadiszégyenét s megmentse Magyarországot egy orosz seregjárás mindent elpusztító káraitól ? Nagyon is hiszékenyek voltatok akkor, ti nagy süvegü szarmaták. Hiszen fellázadt volna Magyarország! A Timok-divízió is azt hitte, hogy Budapestre vezet az útja, pedig sokkal messzebbre vezetett, abba a fekete országba, amelyikbe csak „bemenet” van, de kijövet többé soha. Nem számítva a nagy feltámadást. Az egér is megmássza az egérfogót s ki boldogabb nála, amikor egy felugrással belemélyed a kis drótbirodalomba. Hanem aztán, aztán ! Amilyen egyszerű volt a beugrás, olyan komplikált a többi. Az az érdekes, hogy nálunk is akadtak, kik megijedtek. De nem soká tartott ijedtségük s annál szebb volt mosolygó ébredésük. Az öreg Kárpát maga roppant volna össze sziklahordáival, ha az ő kedves ezer éves lakóját a völgyben baj fenyegette volna. Ismerik az ő szorosait. Odaültetve egy bóbiskoló hordát keresztül tudja rajtuk tenni gáncsvető lábát s ha egy kissé félremegy, az odatámasztott székje elég, mert aki át akar rajta ugrani, halálugrást tesz. Bekergették a jó öreg muszkát s a geniális orosz vezérkar ráparancsolta, menjenek akár Debrecen, akár Budapest felé. Vagy éppen a szerb határhoz. Van ott, hej, mit látnia ! De csakhamar toppantottunk, hogy állj ! S mikor ezt toppantottuk, nemcsak a nagy csizma, a lélegzet is megállt. Futottak, amerre lehetett és most meg se állhatnak, amíg kívül nem kerülnek Bukovinából, Galiciából. Szükség lesz a csapatokra muszka jóidon, ahol több sikerrel operálhatnak véreik ellen az orosz csapatok, mint a monarkia területén. ваш Háborús apróságok. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Még a háború első napjaiban történt... Ah...i postahivatalba beállít egy kapitány, — táviratokat akar feladni. A munka csendben folyik és a hölgyeken, valamint a tisztviselőkön nem is látszanak a háború izgalmai. Még a telefonos kisasszony is oly szorgalmasan dolgozik, hogy látszólag tudomást sem vesz a világ folyásáról. Vannak ugyan rossz nyelvű emberek, kik erősen állítják, hogy a látszat gyakran csal... szerintem, jelen esetben ez csak amolyan üres beszéd. Kint az utcán azonban hirtelen trombitaszó barsan, dob perdül, amire mindenki abbahagyva munkáját az ablakhoz rohan. Maga a kapitány is kisiet az utcára, mivel e percben úgy sincs senki, ki felvegye táviratát. Odakint egy egész ezred vonul végig zeneszóval, felvirágozva, mintha legalább is lakodalomba, nem pedig háborúba mennének. Általunk már sokszor látott, vagy olvasott jelenetek játszódnak le, azután a katonák dongó lépése mind messzebb- ről hallatszik, az utca is visszanyeri lassan rendes külsejét és bent a hivatalban újra szorgalmasan dolgoznak, mintha mi sem történt volna. A kapitány is visszatér az illetékes ablakhoz és szótlanul teszi le a táviratokat a maga elé mélázó hölgy asztalára és türelmesen vár. A hölgy azonban nem mozdul, hanem lassan két nehéz könnycsepp gördül végig arcán. Kapitányunknak megesik a Érdekes, hogy a legtöbben, kik még nem kihallották ágyúszát, el sem tudják képzelni, illetve sokkal rémesebbnek gondolják, mint amilyen. Egy, a tűzvonalban levő községben alkalmam nyílt, hogy szem- és fültanúja legyek egész éjszakákon át tartó, szakadatlan ágyúzásnak, illetve tüzérségi harcnak és ily módon közvetlen személyes tapasztalatokat szerezzek. Őszintén és nagyítás nélkül mondhatom, hogy egyikünkre sem tett semmiféle különös hatást. Általában „Pécsi Napló" 1914. október 1. A szerbek garázdálkodásának nyomai a Szerénységben. Pécs, szeptember 30. A Drau egyik munkatársa egy honvéd főhadnagy társaságában, akinek ott hivatalos teendője volt, fölkereste a szerb beözönlés által sokat szenvedett Szerém vármegyét. A tudósító meggyőződött róla, hogy a Szerémségben hírmondója sincs már a szerbnek, tehát nem igaz az sem, hogy Zimonyba a napokban újabb betörést kíséreltek meg szerb katonák, vagy komitácsik. A menetrendszerű vasút két nap előtt még csak Martinéi faluig mehetett, néhány kilométernyire Mitrovicától, ahova vezető sínpár most áll javítás alatt, de mire e sorok megjelennek bizonyára helyreáll már a szerb garázdálkodás által sokat szenvedett egész pályatest is. Martinicből autómobilon folytattuk utunkat Mitrovicára, ahol láthatók a pusztítás beszédes bizonyítékai. A szép, új nagy szálloda, mely nemrég épült föl, leégett. Ugyanezt mondhatom az állomásépületről és a mellette álló Műv elemi iskoláról. De más épületek is áldozatául estek a szerb ágyuk tüzének, ezek között a szerb egyesületi ház is. Nyugodtan megyünk végig a csöndes, jórészt üres utcákon. Több házat figyelünk meg, melyek nagy fehér keresztekkel vannak megjelölve. Ezek a szerbek házai, melyeknek tulajdonosai ezzel figyelmeztették a betörőket, hogy ezeket a komitácsiknak nem szabad fosztogatni. Mitrovica szerb lakosai sem igen hihettek fölszabadításukban. Egy öreg emberrel találkozunk az utcán, aki ijedősen tér ki utunkból, és csak mikor biztosítjuk, nincsen mitől tartania, beszédesebb lesz. Kevés örvendetes dolgot mesél a szerbek rövidéletű mitrovicai üzelmeiről. Nagy pompával özönlöttek be a szerb partról jövet a városba, de a „fölszabadított“ lakosság kitörő lelkesedését hiába várták. Csak kevés ember, természetesen ezek is a hírhedt helyi szerbek voltak szemtanúi a bevonulásnak. A szerbek első dolga volt a requiráció, hogy minél gyorsabban élő marhát, élelmi cikkeket és sót szerezzenek. Elszedték azt, ahol szive és kedves figyelemmel szólítja meg. — Ugye nagyság, önnek is elindult már egy öccse a harctérre. A megszólított az utóbbi szavakra felriad merengéséből. — Talán azt akarta mondani, hogy a bátyám..."! A kapitány helyben hagyólag mosolyog. Újabb könnycsepp görgetegek következnek. Kapitányunk vigasztalni próbálja. — Ne sírjon kisasszony. Visszajön ezt a sok szép, egészséges fiú mind egytől-egyig, különben láthatta mily vígak voltak. Nem kell őket siratni. — Nem is azt siratom! — ? ? ? ? — Hanem, hogy még mindig nem jutott nekem egy sem, pedig mennyi sokan vannak. Azt hiszem ő maga is megijedhetett ez őszinte szavaktól, mert nagyon elpirult ,és egy távirat sem lett még soha oly gyorsan elintézve, mint a kapitányé, találták, úgy a horvátoktól, mint a szerbektől. Éhes ember, mert láthatóan éhes volt mindmegannyi szerb hős, nem nézi honnét körül az élelmiszer. Fizetni, sehol semmit se fizettek. A horvát lakosság elmenekült és akik otthon maradtak, minden barátságos fölszólítás dacára, nincs mitől tartaniok, ki nem mozdultak házaikból. Ugyanúgy, mint Mitrovicában jártak el a szerbek a többi helyen is, melyet berohanásukkal megtiszteltek. Nem követtek el sehol vérengzést, nehogy maguk ellen izgassák a lakosságot, de azért mindent elloptak, ami kezük ügyébe esett. Mitrovicából több más határmenti községbe mentünk, ahol mindenütt visszatért a régi rend, de visszatért a szerbek elöl elmenekült lakosság is. A hatóságok, posta és távirda ismét rendesen működnek. Az elmenekült lakosság mindenütt visszatért otthonába. Néhány falu drágán fizette meg a rabló csapatok pusztítását, az ott lefolyt harcokat. Több paraszttal találkoztunk, akik keservesen siratták elpusztult javaikat. Azzal, hogy mindent meg fognak téríteni, csak félig-meddig lehetett őket megvigasztalni. Visszatérőben még Bjelináben állapodtunk meg, mely város fontos pozíciója a szerbek ellen való támadásainknak. Ott sem volt még olyan élet mint most. Kereskedelme révén ugyan régen élénk, lüktető életnek örvend ezen város, de most lett csak központ a városka. Több, ott ápolt sebesült mondta, hogy nem is jelentékeny haderőnk Szerbiában gyönyörűen halad most már előre. Az időjárás azonban ezideig nem kedvezett a hadműveleteknek, melyeknek kézzel fogható eredményei, a szerbek teljes elcsüggedésének és katonáink csodálatra méltó bátorságának tudható be. Bród vasúti állomásnak most a „hoszszú Tom” a látványossága, melyet csapataink az utolsó napokban hoztak el a montenegróiaktól. Ez a 15 centiméteres ágyú az orosz cár ajándéka, melyet még a békében juttatott kedvelt pártfogoltjainak pénz és katonaság helyett. Mintha ez az impozáns ágyú is örvendene annak, hogy most már ezt is ép úgy meg lehet szokni, mint bármi mást. Egy társaságunkhoz tartozó hölgy például, az átvirrasztott éjszaka hervasztó nyo maival arcán, kérdi: — Hallotta az ágyulövéseket ? Borzasztó ! Én a szemem nem tudtam tőle lehunyni egész éjszaka. Pár nap múlva érdeklődöm a szóban forgó hölgynél, a kinek azóta ismét üdén rózsás az arca, — hogy miként telnek napjai. — Borzasztó unalmasan — adja meg a választ. Rettenetes hely mégis csak ez a falu. Még a hadvezetőség sem méltányolja semmire és egyedüli szórakozásunktól is megfosztja az ágyúszótól. Nem mertem felvilágosítani, hogy ütegeink már szerb földön játszák az isteni koncertet, mert ismerve temperamentumát, féltem hogy még utánuk találna menni, csak azért, hogy szórakozzon. Nem is lenne csoda, — annyira megszokta már. Egy másik hölgy, mikor először szólaltak meg az ágyuk, kétségbeesésében elővette az imakönyvet, gondolva, hogyha kiimádkozza magát, — isteni jutalomkép — majd el tud aludni. Előveszi az imakönyvet és keresgél benne. Hiába. A világháborúra nincs imádság, csak az égiháborúra. Nem csoda tehát, ha háborgó lelke nem talált megnyugvást és kénytelen volt ébren tölteni az egész éjszakát.