Pécsi Napló, 1914. október (23. évfolyam, 235-261. szám)

1914-10-01 / 235. szám

, hogy közel 3 milliós hadseregünkből nem akad százezer ember arra, hogy eltávolítsa a könnyű beütés hadiszégyenét s megmentse Magyarországot egy orosz seregjárás mindent elpusztító káraitól ? Nagyon is hiszékenyek voltatok akkor, ti nagy süvegü szarmaták. Hiszen fellázadt volna Magyarország! A Timok-divízió is azt hitte, hogy Buda­pestre vezet az útja, pedig sokkal messzebbre vezetett, abba a fekete országba, amelyikbe csak „bemenet” van, de kijövet többé soha. Nem számítva a nagy feltámadást. Az egér is megmássza az egérfogót s ki boldogabb nála, amikor egy felugrással belemélyed a kis drótbirodalomba. Hanem aztán, aztán ! Amilyen egyszerű volt a beugrás, olyan komplikált a többi. Az az érdekes, hogy nálunk is akadtak, kik megijedtek. De nem soká tartott ijedtségük s annál szebb volt mosolygó ébredésük. Az öreg Kárpát maga roppant volna össze sziklahordáival, ha az ő kedves ezer éves lakóját a völgyben baj fenyegette volna. Ismeri­k az ő szorosait. Odaültetve egy bóbiskoló hordát keresztül tudja rajtuk tenni gáncsvető lábát s ha egy kissé félremegy, az odatámasztott székje elég, mert aki át akar rajta ugrani, halálugrást tesz. Bekergették a jó öreg muszkát s a geni­ális orosz vezérkar ráparancsolta, menjenek akár Debrecen, akár Budapest felé. Vagy éppen a szerb határhoz. Van ott, hej, mit látnia ! De csakhamar toppantottunk, hogy állj ! S mikor ezt toppantottuk, nemcsak a nagy csizma, a lélegzet is megállt. Futottak, amerre lehetett és most meg se állhatnak, amíg kívül nem kerülnek Bukovinából, Galiciából. Szükség lesz a csapatokra muszka jóidon, ahol több sikerrel operálhatnak vé­reik ellen az orosz csapatok, mint a mo­­narkia területén. ваш Háborús apróságok. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Még a háború első napjaiban történt... Ah...i postahivatalba beállít egy kapi­tány, — táviratokat akar feladni. A munka csendben folyik és a hölgyeken, valamint a tisztviselőkön nem is látszanak a háború izgalmai. Még a telefonos kisasszony is oly szorgalmasan dolgozik, hogy látszólag tudo­mást sem vesz a világ folyásáról. Vannak ugyan rossz nyelvű emberek, kik erősen állítják, hogy a látszat gyakran csal... sze­rintem, jelen esetben ez csak amolyan üres beszéd. Kint az utcán azonban hirtelen trom­­­bitaszó barsan, dob perdül, a­mire min­denki abba­hagyva munkáját az ablakhoz rohan. Maga a kapitány is kisiet az utcára,­ mivel e percben úgy sincs senki, ki felvegye táviratát. Odakint egy egész ezred vonul végig zeneszóval, felvirágozva, mintha leg­alább is lakodalomba, nem pedig háborúba mennének. Általunk már sokszor látott,­­ vagy olvasott jelenetek játszódnak le, az­után a katonák dongó lépése mind messzebb-­ ről hallatszik, az utca is visszanyeri lassan rendes külsejét és bent a hivatalban újra szorgalmasan dolgoznak, mintha mi sem történt volna. A kapitány is visszatér az illetékes ablakhoz és szótlanul teszi le a táviratokat­­ a maga elé mélázó hölgy asztalára és türel­mesen vár. A hölgy azonban nem mozdul, hanem lassan két nehéz könnycsepp gördül végig arcán. Kapitányunknak megesik a Érdekes, hogy a legtöbben, kik még nem kihallották ágyúszát, el sem tudják képzelni, illetve sokkal rémesebbnek gondolják, mint amilyen. Egy, a tűzvonalban levő községben alkalmam nyílt, hogy szem- és fültanúja legyek egész éjszakákon át tartó, szakadat­lan ágyúzásnak, illetve tüzérségi harcnak és ily módon közvetlen személyes tapasz­talatokat szerezzek. Őszintén és nagyítás nélkül mondhatom, hogy egyikünkre sem tett semmiféle különös hatást. Általában „Pécsi Napló" 1914. október 1. A szerbek garázdálkodásának nyomai a Szerénységben. Pécs, szeptember 30. A Drau egyik munkatársa egy honvéd főhadnagy társaságában, akinek ott hiva­talos teendője volt, fölkereste a szerb be­­özönlés által sokat szenvedett Szerém vár­megyét. A tudósító meggyőződött róla, hogy a Szerémségben hírmondója sincs már a szerbnek, tehát nem igaz az sem, hogy Zi­­monyba a napokban újabb betörést kísérel­tek meg szerb katonák, vagy komitácsik. A menetrendszerű vasút két nap előtt még csak Martinéi faluig mehetett, néhány kilo­méternyire Mitrovicától, ahova vezető sín­pár most áll javítás alatt, de mire e sorok megjelennek bizonyára helyreáll már a szerb ga­rázdálkodás által sokat szenvedett egész pályatest is. Martinicből autó­mobilon folytattuk utun­kat Mitrovicára, ahol láthatók a pusztítás beszédes bizonyítékai. A szép, új nagy szál­loda, mely nemrég épült föl, leégett. Ugyan­ezt mondhatom az állomásépületről és a mel­lette álló Műv­ elemi iskoláról. De más épü­letek is áldozatául estek a szerb ágyuk tüzé­nek, ezek között a szerb egyesületi ház is. Nyugodtan megyünk végig a csöndes, jórészt üres utcákon. Több házat figyelünk meg, melyek nagy fehér keresztekkel vannak megjelölve. Ezek a szerbek házai, melyeknek tulajdonosai ezzel figyelmeztették a betörő­ket, hogy ezeket a komitácsiknak nem szabad­­ fosztogatni. Mitrovica szerb lakosai sem igen hihettek fölszabadításukban. Egy öreg emberrel találkozunk az utcán, aki ijedősen tér ki utunkból, és csak mikor biztosítjuk, nincsen mitől tartania, beszédesebb lesz. Kevés örvendetes dolgot mesél a szerbek rövidéletű mitrovicai üzelmeiről. Nagy pom­pával özönlöttek be a szerb partról jövet a városba, de a „fölszabadított“ lakosság kitörő lelkesedését hiába várták. Csak kevés em­ber, természetesen ezek is a hírhedt helyi szerbek voltak szemtanúi a bevonulásnak. A szerbek első dolga volt a requiráció, hogy minél gyorsabban élő marhát, élelmi cikke­ket és sót szerezzenek. Elszedték azt, ahol szive és kedves figyelemmel szólítja meg. — Ugye nagyság, önnek is elindult már egy öccse a harctérre. A megszólított az utóbbi szavakra fel­riad merengéséből. — Talán azt akarta mondani, hogy a bátyám..."! A kapitány helyben hagyólag mosolyog. Újabb könnycsepp görgetegek következnek. Kapitányunk vigasztalni próbálja. — Ne sírjon kisasszony. Visszajön ezt a sok szép, egészséges fiú mind egytől-egyig, különben láthatta mily vígak voltak. Nem kell őket siratni. — Nem is azt siratom! — ? ? ? ? — Hanem, hogy még mindig nem jutott nekem egy sem, pedig mennyi sokan vannak. Azt hiszem ő maga is megijedhetett ez őszinte szavaktól, mert nagyon elpirult ,és egy távirat sem lett még soha oly gyor­­­san elintézve, mint a kapitányé, találták, úgy a horvátoktól, mint a szerbek­től. Éhes ember, mert láthatóan éhes volt mindmegannyi szerb hős, nem nézi honnét körül az élelmiszer. Fizetni, sehol semmit se fizettek. A horvát lakosság elmenekült és akik otthon maradtak, minden barátságos fölszólítás dacára, nincs mitől tartaniok, ki nem mozdultak házaikból. Ugyanúgy, mint Mitrovicában jártak el a szerbek a többi helyen is, melyet beroha­­násukkal megtiszteltek. Nem követtek el sehol vérengzést, nehogy maguk ellen izgas­sák a lakosságot, de azért mindent elloptak, a­mi kezük ügyébe esett. Mitrovicából több más határmenti köz­ségbe mentünk, ahol mindenütt visszatért a régi rend, de visszatért a szerbek elöl el­menekült lakosság is. A hatóságok, posta és távirda ismét rendesen működnek. Az elmenekült lakosság mindenütt visszatért otthonába. Néhány falu drágán fizette meg a rabló csapatok pusztítását, az ott lefolyt harcokat. Több paraszttal találkoztunk, a­kik keservesen siratták elpusztult javaikat. Azzal, hogy mindent meg fognak téríteni, csak félig-meddig lehetett őket megvigasz­talni. Visszatérőben még Bjelináben állapod­tunk meg, mely város fontos pozíciója a szer­­bek ellen való támadásainknak. Ott sem volt még olyan élet mint most. Kereskedelme révén ugyan régen élénk, lüktető életnek örvend ezen város, de most lett csak központ a vá­roska. Több, ott ápolt sebesült mondta, hogy nem is jelentékeny haderőnk Szerbiában gyönyörűen halad most már előre. Az idő­járás azonban ezideig nem kedvezett a hadműveleteknek, melyeknek kézzel fogható eredményei, a szerbek teljes elcsüggedésének és katonáink csodálatra méltó bátorságának tudható be. Bród vasúti állomásnak most a „hosz­­szú Tom” a látványossága, melyet csapa­taink az utolsó napokban hoztak el a monte­­negróiaktól. Ez a 15 centiméteres ágyú az orosz cár ajándéka, melyet még a békében juttatott kedvelt pártfogoltjainak pénz és katonaság helyett. Mintha ez az impozáns ágyú is örvendene annak, hogy most már ezt is ép úgy meg lehet szokni, mint bármi mást. Egy társaságunkhoz tartozó hölgy pél­dául, az átvirrasztott éjszaka hervasztó nyo­­ maival arcán, kérdi: — Hallotta az ágyulövéseket ? Bor­zasztó ! Én a szemem nem tudtam tőle le­hunyni egész éjszaka. Pár nap múlva érdeklődöm a szóban forgó hölgynél, a kinek azóta ismét üdén rózsás az arca, — hogy miként telnek napjai. — Borzasztó unalmasan — adja meg a választ. Rettenetes hely mégis csak ez a falu. Még a hadvezetőség sem méltányolja sem­mire és egyedüli szórakozásunktól is meg­fosztj­a az ágyúszótól. Nem mertem felvilágosítani, hogy üte­geink már szerb földön játszák az isteni kon­certet, mert ismerve temperamentumát, fél­tem hogy még utánuk találna menni, csak azért, hogy szórakozzon. Nem is lenne csoda, — annyira meg­szokta már. Egy másik hölgy, mikor először szólal­tak meg az ágyuk, kétségbeesésében elővette az imakönyvet, gondolva, hogyha kiimád­­kozza magát, — isteni jutalomkép — majd el tud aludni. Előveszi az imakönyvet és keresgél benne. Hiába. A világháborúra nincs imádság, csak az égiháborúra. Nem csoda tehát, ha háborgó lelke nem talált megnyugvást és kénytelen volt ébren tölteni az egész éjszakát.

Next