Pécsi Napló, 1916. január (25. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-13 / 9. szám

1916. január 13 „Pécsi Napló* közgazdasági téren való óriási kiterjedését félti, sőt egyik vezérének kijelentésen szerint ezen intézmény az ország lakosainak nagy részére nézve a politikai függetlenség utolsó foszlányát tenné tönkre. * Merőben téves azonban az a beállítás, mintha az ország összes pénzintézetei a Pénzintézeti Központtal szemben függő avagy akár inferioris helyzetbe kerülnének. Hisz ennek ellent­mond a tervezetnek­­ egész struktúrája és pedig elsősorban az a rendel­kezés, hogy a pénzintézetekre nézve semmi­féle belépési kényszer fenn nem forog, tehát a legkisebb vidéki pénzintézetnek is saját tetszésére és elhatározására van bízva, hogy be akar-e lépni a Központba és viszont a már belépett tag bármely üzleti év végével bármikor kiléphet (Alapszabályok 17. §.) és kiválás esetében visszakapja üzletrészeit. És kérdem, olyan gerinctelen, pity-pety ala­kok Magyarország pénzintézeteinek vezetői az a 20.000-nél több pénzintézeti igazgató­­sági tag, akik rendszerint a vidéki társada­lom színe-javát, legfüggetlenebb elemeit al­kotják, hogy ők minden egyéni és politikai függetlenségüket feláldozni engedik, a kor­mánynak esetleg túlkapásokra és erőszakra hajló egyes közegeivel szemben, akik a Pénz­intézeti Központ igazgatóságában részt fog­nak venni. Hisz minden pénzintézetnek éppen abban rejlik az erőssége, ha egyoldalú párt­­politikai és más hatalmi befolyások ellen meg tudja magát védeni és rögtön elveszti maga alól a talajt, ha minden irányban, tehát társadalmi vagy politikai téren való függetlenségét föltétlenül meg nem őrzi. Az a pénzintézet, amely klikkek, vagy pláne politikai tényezők által ráncigáltatja magát és féltő gonddal a maga önállóságát meg­védeni nem tudja, rögtön felborul, mert egy pénzintézet azonnal elveszti egyensú­lyát, mihelyt működésében a tárgyi krité­riumokat szem elől téveszti. Egyik fontos hivatása a Pénzintézeti Központnak a bajba kerülő intézetek sza­nálása. Eddig a segélyezés mélységes titok­ban, a pénzügym­iniszter utasítása szerint és anyagi támogatásával, egyes fővárosi in­tézetek szindikátusi belevon­ásával történt. Éppen az eddigi eljárás, ezen in camera caritatis bizalmasan és négyszem­közt végre­hajtott segélynyújtási akcióból fejlődhetett volna ki a legkényelmesebben a politikai visszaéléseknek­­melegágya, s ennek dacára sohasem hallottuk, hogy eddig a kormányt, amikor egy pénzintézet bajainak orvoslásá­ról volt szó, ebben az akciójában­ pártpoli­tikai motívumok,nem pedig közgazdasági és egyéb közérdekű tekintetek irányították vol­na. Hát nem sokkal helyesebb, megnyugta­tóbb éppen az ellenzéknek aggályaiból in­dulva ki, a szanálásnak a törvény­tervezetben javasolt módja, amikor azt kivonja a pénz­ügyminiszter eddigi diszkrecionális jogköré­ből és azt úgyszólván a nyilvánosság ellen­őrzése alá helyezi, hogy a pénzintézetek, ha bajba kerülnek, orvoslás végett ne szorul­janak politikai kilincselésekre, egy vidéknek valamely pénzintézet összeomlása által fe­nyegetett gazdasági rekonstruálása ne a miniszteri kegyektől függjön a jövőben, ha­nem egy a törvényhozás által alakított intézmény a maga intézményesen körülbás­tyázott törvényes hatáskörében és nyilvános ellenőrzés mellett intézze a válságba kerülő pénzintézetek ügyeinek kibontakozási mun­káját a törvényhozás által e célra rendelke­zésre bocsájtott anyagi eszközökkel. Avagy talán a revízió az, ami az inté­zetek függetlenségét fenyegeti és a pénzügy­­miniszter fojtogató karjaiba dobja Magyar­­ország pénzintézeteit ? A revíziót az összes szakkörök általános közgazdasági érdekek­ből már régóta sürgetik és hogy hazánkban a pénzintézetek működését minden szakava­tott ellenőrzés nélkül továbbra is szabadon, egészen végelfrel hagyni nem helyes, azt az ellenzék is elismeri. A revízió csak azon eset­ben lehet hatályos, ha az némi hatósági jelleggel birand, amellett azonban nem sérti az intézetek autonómiáját és pénzének, sza­bad fejlődését. Aki közvagyon, árvák ala­pítványoknak stb. (nem szólva a betevőknek és a részvényeseknek milliárdjairól) kezelé­sét vállalja, annak vállalnia kell azt is, amint azt már más alkalommal is kifejtettem, hogy működését szakférfiak ellenőrizzék. Ezt az ellenőrzést pedig a javaslat a legmesszebb­menő tapintatossággal és körültekintéssel, másrészt pedig a revízió alá kerülő intézetek jogainak és érdekeinek, nemkülönben a re­vízió által érintett közérdeknek szigorú figye­lembevételével és teljes respektálásával oldja meg. Komoly felelősséget vontak volna ma­gukra azok, akik a nemzeti életműködésnek lehetőleg szabályos mederben való fenntar­tására, a háborúval kapcsolatos gazdasági károk enyhítésére és gazdasági rombolások rekonstruálására, hitelszervezetünknek és hi­teléletünknek a világháború következtében még súlyosbodó bajainak orvoslására hiva­tott Pénzintézeti Központ megvalósulása elé csupán pártpolitikai aggályok miatt nagyobb akadályokat gördítettek volna. A kormány a pártközi béke kedvéért a javaslat lényeges rendelkezéseit módosítja ugyan, de meggyőződésünk szerint a jövő országgyűlés azokra hamarosan vissza fog térni, mert nagy kár volna, ha a Pénzintézeti Központ­nak a kompromisszum folytán rés imperfekta jelleget öltő intézménye csak átmeneti időre és csonka hatáskörrel telje­­síthetné közhasznú hivatását, a fia mellett nyugodhat. Elutazott Krasznikba. Ott jelentkezett a parancsnokságnál, igazolta magát, felmu­tatta az írásait,­­mire kiküldték a bizottságot. Egy orvos, a temetőgondnok és hat orosz fogoly, akik fel fogják bont­ani a sirt. Másnap reggel kimentek a temetőbe. Már érezni lehetett az ősz hidegét, már sok sárga levél volt a fákon, de­ a katonatemető­ben az új sírokon volt elég friss virág, új zöld. . A gondnok megmutatta a sirt és a hat orosz el kezdett ásni. . Az öreg Hiszeknek kihoztak egy széket, arra ráültették, állni úgy sem tudott volna a meghatottságtól. Összetette a kezeit, imád­kozott, sírt és sóhajtozott. Tizenöt perc múlva már elég mélyre ástak a foglyok, még egy-két perc és az egyik ásó fába koppant. A szép barna föld­ből kilátszott az egyszerű, gyalult koporsó. Hiszek bácsi odatámolygott a sírhoz és úgy integetett le a sírba : — A fiam... Az én édes, drága, jó fiam... A koporsót kiemelték és most egy igen szomorú jelenet következett. Amikor a fe­dél levételére került a sor, egy ismeretlen katona teteme feküdt benne. Az öreg Hiszek fájdalmas csalódással fordult el, az orvos pedig nem engedte meg a sír további boly­gatását. Valahol tévedés történt; ez a sír tömegsír volt, ahová egy csomó más vitézzel együtt temették el Hiszek Pál altisztet. Amikor az apa megkapta az exhumá­lásra az engedélyt,­erre nem gondoltak, vagy nem tudták, most azonban a temetőgondnok maga adta meg a felvilágosítást. — Természetes, hogy altisztet nem te­methetünk külön sírba. Ássunk tovább, meg fogjuk találni Hiszek Pált. Egészen biztosan itt fekszik ő is. De az orvos nem engedte. Tömegsírt nem szabad bolygatni, az exhumálás ez esetben meg nem­ engedhető. . Az orosz katonák már szórták is vissza a hantokat, a bizottság sajnálkozó szavakat mondott a megtört apának és csendesen el­távoztak. Az öreg még egy darabig ott topogott a betemetett sírnál. Imádkozott, kezével áldóan kereszteket rajzolt a sírra, aztán ő is megindult lassan befelé a városba. Ez a jelenet megint visszalökte abba az állapotba, amiben a szomorú hír vételé­nek első napján volt. Vége, most már min­dennek vége. Most vesztette el igazán, vég­leg és örökre a fiát. Most érezte a legsúlyo­sabban, nincs többé viszontlátás. Lassan ment a város felé. Nem tudta hova, nem tudta merre. Reményekkel jött ide, de most bánattal volt tele, hogy meg­semmisült az utolsó kívánsága is, most érezte, milyen idegen helyen van. Furcsa házak, ismeretlen utcák, idegen emberek. Neki már minden idegen ezen a világon. — Haza utazom — határozta el magá­ban, pedig ettől félt a legjobban. Egészen messze szakadni a fia sírjától. — Majd­ díszes sírkövet emeltetek a közös­­sírra. És valami szép alapítványt te­szek, húsz-harmincezer koronát, hogy a vá­ros gondozza a sírt és ne bolygassa, amíg élek. Szegény fiam, többet úgy sem adhatok ennél már neked. Most egyszerre magyar szót hallott az utcán. Három fiatal tiszt jött Vele szemben, szép, jókedvű magyar fiúk, akik vidáman beszélgettek azon az édes nyelven, ami most különösen jól esett a fülének. Önfeledten tartóztatta fel a tiszteket útjukban, és kitárta a karját : — Édes fiam, csakhogy magyar szót hallok megint. A tisztek is nagyon megörültek a civil honfitársuknak. Megölelték és belekaroltak, úgy kérdezték ki, mit, csinál ebben az idegen városban. — A fiam... a szegény Pali — mesélte az öreg... Hősi halált halt... A tábornok úr maga mondotta... Haza akartam vinni a holttestét, de nem lehet. Tömegsírban fek­szik. Hát miért nem jár ki minden hősnek külön str.? De olyan emléket kap, hogy meg­ y A képviselőház ülése. Politikai munkatársunk expressz és távirati jelentése. Budapest, jan. 12. A képviselőház mai ülésének napirend­jén több különféle javaslat szerepelt, de az ülés megnyitásánál mégis csak kevesen voltak a teremben. A napirend első pontja a keres­kedelemügyi miniszter törvényjavaslata a munkaközvetítés hatósági ellátásáról és a keres­kedelemügyi­­ miniszter jelentése az iparfel­ügyelők 1913. évi tevékenységéről. Azután következik az izlám vallás elis­meréséről szóló javaslat tárgyalása, majd a pénzügyminiszter jelentése az 1912-ik évi közösügyi zárszámadásról, végül a miniszter­­elnök határozati javaslata a Magyarország és Horvát-Szlavon- és Dalmátországok kisebb egyesített címerének megállapítása céljából kiküldendő regnikoláris bizottság megválasz­tása tárgyában. Beöthy Pál elnök háromnegyed tizenegy órakor nyitotta meg az ülést. Antal Géza előadó beterjesztette a pénz­ügyi bizottság jelentését a Pénzintézeti Köz­pontról szóló javaslat módosításairól, továbbá ugyanennek a bizottságnak jelentését a had­­bavonult tanítók özvegyeinek és árváinak kivételes ellátásáról. A hatósági munkaközvetítésrő­l szóló törvényjavaslatnál elsőnek Bródy Ernő szólalt fel. Elfogadja a ja­vaslatot. Reméli, hogy ez a javaslat nem új hatalmi eszköz, hanem a munkásközvetítés hathatós szerve lesz. A munkakereset és a munkakínálat helyes felismerésével kell szer­vezni a munkaközvetítést. Válasz interpellációkra. Ezután következtek az interpellációk; ezek előtt Hazai Sámuel honvédelmi miniszter válaszol Sághy Gyula tegnapelőtti inter­pellációjára a katonai hatóságok és parancs­nokságokhoz beküldött névtelen feljelentések tárgyában. A miniszter kijelentette, hogy a katonai hatóságok a névtelenül érkezett feljelen­téseket minden vizsgálat mellő­zésével eldobják. Ezután Sághy Gyula interpellál Szekfű egyetemi magántanár habilitálása tárgyában. Követeli a megerősítés megtagadását és azt, hogy az erre vonatkozó iratok a ház elé ter­jesztessenek. Jankovich Béla vallás- és közoktatás­­ügyi miniszter az interpellációra azt feleli, hogy érdemileg ez ügyben nem nyilatkozha­­tik, míg az iratok hozzá föl nem terjesztetnek. Megjegyzi a miniszter, hogy a tanári habili­­táció az egyetem autonóm hatáskörébe tar­tozik és a miniszternek csak annyi joga van, hogy a habilitált tanárt megerősítse. (Nagy zaj a baloldalon. Tagadja meg, felkiáltások.)

Next