Pécsi Napló, 1925. június (34. évfolyam, 1-13. szám)
1925-06-28 / 13. szám
2. oldal Aratás idején. lila : Tomory Jenő, a ,,Petőfi Társaság” tagja, volt nemzetgyűlési képviselő. Az aranykalászba szökkent acélos búza sűrű, tömött rendekben dúl a Verejtékező ember arató kaszájának minden villanására. Péter és Pál napja nevezetes dátum a magyar gazda kalendáriumában. Ekkor kezdődik meg országszerte az aratás napja. Az Istennek bő áldását, vagy gyenge termését, csak akkor vesszük észre, amikor a gyönyörű, aranysárga búzatáblákban megvillan a fényes kasza pengéje. Tüzelő, forró napsugárban verejtékezve dolgozik napestig a mezőn a szorgalmas munkásnép. Terhes, nehéz munkáját sokszor még éjfélig is kitolja, csakhogy megkeresse, előteremtse magának és az egész emberiség fogyasztásához megkívántató egy egész évre való mindennapit: az Isten áldotta kenyeret. Az országban sok helyen az Isten szabad ege alatt csöndesen, vidám nótázás nélkül folyik a munka. Gondterhes barázdák szántják a földműves nép izzadó, verejtékező, forró homlokát, • mert nem sikerült az idei termés. Hasztalanul, hiába küzdött, fáradott ! Hiába dolgozta meg az áldott anyaföldet a legjobb tudása, fáradhatatlan szorgalma és megfeszített ereje szerint, elmaradt a reménylett isteni bő áldás s alig ereszt valami szemet a csenevész búzakalász. Sok helyen az országban ürest, sovány szalmát csépelnek a tanyákon, aminél üresebbet csak a honboldogító politikusaink tudnak nagy passzióval űzni a képviselőházban — még most a munka nagy napjaiban is, amikor kétszeresen reá van szorulva ez a szerencsétlen ország, hogy minden magyar elme termelő erejét, tehetségének minden szikráját a hazáért áldozza föl. Kietlen, sivár a parlament, annyira szürke, színtelen, mintha az utolsó csepp vérét is kieresztette volna az erekből. Ha keressük az általános tespedés és tehetetlenség okát, mélyen lesújtó és elszomorító valósággal megdöbbentő és kétségbeejtő eredményre jutunk. Munkája és fontos nemzetbevágó dolga talán sohasem volt a magyar képviselőháznak, mint amennyi elintézetlen és halaszthatatlan vitális ügy re várakozik. De úgy látszik, hogy a magyar törvényhozó uraknak sehogysem akaródzik dolgozni, hihetetlen Pató Pál módjára veszik az ország dolgait. Sokszor a halottas szobák ijesztő csendessége Veszi körül a tisztelt Házat . (csak néha egy kis művihar ver nagyobb hullámokat.) Elszállott a lélek, a tettvágy, az ambíció, a sok milliárdos, fényes palotából. Míg hajdan, a megboldogult béke idejében az obstrukció néven ismert nagy, nemzeti küzdelem folyt édes anyanyelvünk jogaiért, mig dacolt a nemzeti ellenállás az elnyomó bécsi hatalommal szemben s mig semmi érdembevágó munkát végezni nem lehetett, addig elevenek, érdekesek voltak a képviselőház ülései. Hiába •— turáni faj vagyunk! Szeretjük a harcokat, az ingó bársonyszék kellemes látvány s kivétel nélkül lázasan lestük, hogy hány darab kormányelnököt emegi meg a rendes alkotmányos élt fennakadása. Akkor nyakig benne voltunk a politikában, mig most érdeklődésünk megcsappant, figyelő elménk kifáradt s tompa közönnyel szemléljük a közélet siralmas tengődését. De nemcsak a tisztelt képviselő urak, hanem az ország különböző részein a polgárok is teljesen jólaktak úgy a politikával, mint egyes képviselő urakkal s a paszszív rezisztencia álláspontjára helyezkedtek. A zűrzavaros pártviszonyok komoly tévedésbe ejtették még a gondolkodó elemeket is s a legmegállapodottabb elvű polgár sem tudja, milyen zászlót kövessen, kit ismerjen el vezéréül ? Mióta Bethlen István gróf miniszterelnök genfi utjával sikereket ért el, azóta megerősödött az emberek lelkében az a gondolat, hogy csak az egységes erőben van az összefogó igazi erő s a nemzet őt ismeri el vezéréül. « A nemzet dolgos, munkás életéből vehetnének példát a politika tétlen lustái s még ha nem is biztat a munka eredménye valami nagyszabású sikerrel, akkor is legalább munkára való hajlandóságot lásson az ország fiaitól! Tehát munkára föl! A zöld asztal mellett levők keljenek nemes versenyre az aranysárga búzatáblákon szorgoskodókkal. Ne csak a haza lásson el bennünket mindennel, hanem egyszer már ő is lásson fiaitól egy kis ellenszolgáltatást. A nemzet vetésében teljen gyönyörűsége minden magyarnak, mert csak így lesz munkájukon Isten áldása ! (K. E. K.) PÉCSI NAPLÓ 1925. június 29. ilkiknek sikerült. Városunk értékei. Ifingyán János dr. egyet. ny. r. tanár az ifjúság pályaválasztásáról. Igen tisztelt Szerkesztőség ! Felkérésre vel- Sőt éppen ezek legkevésbbé. Megdöbbentő az alatt feladatom az, hogy elmondjam mit tettem, hogy küzdöttem,, hogyan értem el célomat, mik a sikereim titkai ? Nem hiszem, hogy ,,a ma érettségizett ifjúság aggódnék és megrettenve nézne arra a harcra és tülekedésre, amely ma az életpályákon uralkodik“. Ez ellenkeznék ifjúi nivoltával és közöttük bizonyára csak elvétve akadunk koravén hypochonder egyénekre. Ez az ifjúság bizonyára telve van reménnyel és önbizalommal saját jövője iránt, az aggodalmaskodók inkább a szülők , e rovat olvasói is és talán megértői is inkább ezek sorából várhatók. Az én példám a következő: Atyám híres orvos volt, három fia közül az egyiknek orvosnak kellett lennie. Ezt n mi egy évvel idősebb testvérbátyám,mai legalább így képzeltük. S mintegy örökségnek tekintve az ő kiválóságát, nevét, hírét, mint értéket fogadtam el bátyámtól azt, amikor ő az elsőszülött jogáról lemondva, más pályára lépett. Valóban az orvosi pályán orvos fiának lenni nagy előny. Kiváló orvos atyának nevelésében részesülni már magában véve is siker. De minden siker, amellyel az ember már az életbe kilépett és amelyet életpályáján magával hozott, egyszersmind teher is, amellyel az életpályán futtatott versenyben az egyén handicapekben van. ,,Arra törekedj, hogy atyád nyomdokaiba lépj“ mondották tanáraim, ,,arra törekedj, hogy több légy mint atyád“, mondotta atyám. H. és R. orvostan hallható társaim voltak a legszorgalmasabbak és ha v. Limit nem értettek meg az előadáson, hozzám jöttek megkérdezni, hisz nekem tudnom kellett ! A sikerem, másik titka tehát, hogy ezen felelősségét teljesen átéreztem és amennyire csak erőm engedte ennek megfeleltem. Az orvosnak a szakismereten felül is nagy műveltséget kell magának szereznie; ha valamely szülő arra gondol, hogy fiát orvosnak nevelje, és tőle telhetőleg tegyen meg mindent annak érdekében, hogy gyermeke az általános művelődés eszközeit és ezek között elsősorban az idegen nyelvekét, legtökéletesebben a német nyelvet, de a francia és angol nyelvet is elsajátítsa. De nemcsak az ezen eszközökkel megszerezhető vagy általános műveltségh az, melyre az orvosnak szüksége van. Minden téren igyekeznie kell képességeit felhasználva nagyobb műveltséget szereznie, mint amekkorára az átlagnak más pályán szüksége van, mert fölényét, amelyre az orvosi suggestio szempontjából szüksége van, csak ez biztosíthatja. Sikereim harmadik titka, hogy szüleim e téren nagy áldozatokat hoztak. Orvoshallgató koromban vakációm nem volt és minden szabad időmet arra használtam fel, hogy az orvosi intézetekben a vizsgáló módszerek technikájában tökéletesítsem magam; egy nyári vakációt nyolcadik egyetemi félévem után Berlinben töltöttem és ott a bakteriológia, serológia és hematológia vizsgáló módszereiben nyertem alaposabb kiképzést. Persze az ilyen külföldi tartózkodás kölségei szüleimét terhelték, de diákosan nyomorogva, a hazulról kapott sütemény csomagokkal támogatva nem kerülhetett sokba. Onnan visszatérve ezen technikai ismeretek juttattak ahhoz a sikerhez, hogy a budapesti járványkórházban, egy akkor váratlanul fellépett kiütéses tífuszjárvány tanulmányozására boldogult Petrik tanár intézetében Krompacher tanár és Goldzieher dr. akkor első tanársegéd, engem, mint orvostanhallgatót munkatársul maguk mellé vettek. Az orvostanhallgatók tanulmányai nagyon költségesek és sokszor szomorúan kell megállapítanom azt, hogy tehetős szülők sem hozzák meg azokat az áldozatokat gyermekük érdekében, amellyel sikerüket jobban biztosíthatnák, szűkkeblűség, az a meg nem értés, amellyel a magyar szülők gyermekeik iránt viseltetnek. Megdöbbentő az áldozatkészségnek az a teljes hiánya, amellyel a jobbmódú magyar társadalom képes elfogadni az egyszerű holland, belga és svájci polgároknak áldozatait, amelyeket gyermekükért hoznak. És ez már évek óta folyik és a mi társadalmunk még mindig nem okult. De talán jobb így, mert azokban az egyszerű iparos, kereskedő, kishivatalnok stb. hollandus családokban nemcsak kiadós jó táplálkozásban részesül a magyar gyermek ; az anyagi áldozatoknál, amelyet ezek a családok hoznak még sokkal nagyobb érték az, amit ezek a gyermekek ezen családoktól etikai értékben magukkal hoznak. Tartok tőle, hogy ezekben az etikai értékekben a mi mai jobbmódú társadalmunk oly szegény, hogy ezért nem is volna jogosult arra, hogy gyermekeinket reá bízhassuk. A sikereim legnagyobb részét tehát szüleimnek köszönhetem és ám vonják le ennek tanulságát magukra nézve elsősorban a szülők. Mikor orvosi tanulmányaimat elvégeztem, az egyik budapesti klinika tanára ezt írta atyámnak : ,,fiad nálam kitűnően szigorlatozott, szívesen látom őt klinikámon és jövőjét biztosítom.“ Én nem mentem oda, de elmentem Jendrassik tanárhoz, aki midőn klinikájára díjtalan gyakornokul kinevezett velem is, mint mindegyik tanítványával aláíratta azt, hogy tudomásul vesszük, hogy ezen kinevezés után minden időnket, képességünket, munkaerőnket a klinika szolgálatába állítjuk anélkül, hogy cupán ez alapon mi a klinikai ranglétrán az időbeli sorrendben, az előmenetelre számíthatnánk. További sikereim kulcsát tehát mesterem megválasztásában látom. 1912- ben az ő elismerése juttatott állami ösztöndíjhoz, melynek segítségével egy évet Német-, Francia- és Angolországban töltöttem. Az ott folytatott tudományos munka elismerését megkaptam akkor, amikor egy évvel később a strassburgi klinika belgyógyász tanára első asszisztensül hívott meg. Ez az állás bár nagyon csábított és azzal az ígérettel járt, hogy egy év múlva a strassburgi egyetem magántanára lehetek, már számomra nem volt elfoglalható, mert az nőtlenség kötelezettségével járt és ekkor már jegyben jártam. Jött azután a háború, mely a belorvost és a hygiénikust nagyszerű feladatok elé állította. Technikai előképzettségem másfél évi csapatszolgálat után kivont a golyózáporból és igy speciális képzettségemnek köszönhetem talán puszta létemet is. Magasabb képzettség tehát nagy védelem a létért való küzdelemben. Amikor az orvostanbanhallgató az egyetemi tanulmányait elvégezte, nagyon jól tudja és érzi gyengeségét és oly gyakran kell látnunk, hogy a szülői áldozatkészség hiánya miatt még azt a 2-3 évet nem szabad gondtalanul töltenie, a szülők már követelik a diplomának aprópénzre való felváltását. A háború után a budapesti egyetemen nyertem el a magántanári fokozatot és e helyre, ahol most állok, eddigi munkásságom alapján barátaim és pályatársaim baráti szeretete juttatóit. A pályát választó ifjúságnak ma még inkább, mint soha, csak azt a figyelmeztetést adhatom, hogy kényes ízléssel válassza meg barátait, társaságát. Sajnos nagyon rossz társaságba keveredtünk! Társadalmunk tele van alacsony gondolkodású, romboló illetlen, neveletlen, erkölcstelen, forradalmas jó, elégedetlen, élősdi elemekkel. Az egyik napilapban csak a napokban olvastam, hogy ,,majd ha a tisztességes munkának meglesz a tisztességes bére, akkor az a sok himpellér, akiktől csak egm hemzseg a mai társadalmunk, majd versenyre fog egymással kelni a tisztességességben”. Ebben a jóslatban nem bízom ! A munkát, a kötelességteljesítést az ellenszolgálta-