Pécsi Napló, 1925. június (34. évfolyam, 1-13. szám)

1925-06-28 / 13. szám

2. oldal Aratás idején. lila : Tomory Jenő, a ,,Petőfi Társaság” tagja, volt nemzetgyűlési képviselő. Az aranykalászba szökkent acélos búza sűrű, tömött rendekben dúl a Verejtékező ember arató kaszájának minden villaná­sára. Péter és Pál napja nevezetes dátum a magyar gazda kalendáriumában. Ekkor kezdődik meg országszerte az aratás napja. Az Istennek bő áldását, vagy gyenge ter­mését, csak akkor vesszük észre, amikor a gyönyörű, aranysárga búzatáblákban megvillan a fényes kasza pengéje. Tüzelő, forró napsugárban verejté­kezve dolgozik napestig a mezőn a szorgal­mas munkásnép. Terhes, nehéz munkáját sokszor még éjfélig is kitolja, csakhogy megkeresse, előteremtse magának és az egész emberiség fogyasztásához megkíván­­tató egy egész évre való mindennapit: az Isten áldotta kenyeret. Az országban sok helyen az Isten sza­bad ege alatt csöndesen, vidám nótázás nélkül folyik a munka. Gondterhes baráz­dák szántják a földműves nép izzadó, vere­j­tékező, forró homlokát, •­ mert nem sike­rült az idei termés. Hasztalanul, hiába küzdött, fáradott ! Hiába dolgozta meg az áldott anyaföldet a legjobb tudása, fáradhatatlan szorgalma és megfeszített ereje szerint, elmaradt a reménylett isteni bő áldás s alig ereszt va­lami szemet a csenevész búzakalász. Sok helyen az országban ürest, sovány szalmát csépelnek a tanyákon, aminél üre­sebbet csak a honboldogító politikusaink tudnak nagy passzióval űzni a képviselő­házban — még most a munka nagy napjai­ban is, amikor kétszeresen reá van szo­rulva ez a szerencsétlen ország, hogy min­den magyar elme termelő erejét, tehetsé­gének minden szikráját a hazáért áldozza föl. Kietlen, sivár a parlament, annyira szürke, színtelen, mintha az utolsó csepp vérét is kieresztette volna az erekből. Ha keressük az általános tespedés és tehetet­lenség okát, mélyen lesújtó és elszomorító valósággal megdöbbentő és kétségbeejtő eredményre jutunk. Munkája és fontos nemzetbevágó dolga talán sohasem volt a magyar képviselő­háznak, mint amennyi elintézetlen és ha­laszthatatlan vitális ügy re­ várakozik. De úgy látszik, hogy a magyar törvényhozó uraknak sehogysem akaródzik dolgozni, hi­hetetlen Pató Pál módjára veszik az ország dolgait. Sokszor a halottas szobák ijesztő csen­dessége Veszi körül a tisztelt Házat . (csak néha egy kis művihar ver nagyobb hullá­mokat.) Elszállott a lélek, a tettvágy, az ambíció, a sok milliárdos, fényes palotából. Míg hajdan, a megboldogult béke ide­jében az obstrukció néven ismert nagy, nemzeti küzdelem folyt édes anyanyelvünk jogaiért, mig dacolt a nemzeti ellenállás az elnyomó bécsi hatalommal szemben s mig semmi érdembevágó munkát végezni nem lehetett, addig elevenek, érdekesek voltak a képviselőház ülései. Hiába •— turáni faj vagyunk! Szeret­jük a harcokat, az ingó bársonyszék ke­lle­mes látvány s kivétel nélkül lázasan les­tük, hogy hány darab kormányelnököt emegi meg a rendes alkotmányos élt­­ fenn­akadása. Akkor nyakig benne voltunk a politikában, mig most érdeklődésünk megcsappant, figyelő elménk kifáradt s tompa közönnyel szemléljük a közélet si­ralmas tengődését. De nemcsak a tisztelt képviselő urak, hanem az ország különböző részein a pol­gárok is teljesen jólaktak úgy a politiká­val, mint egyes képviselő urakkal s a pasz­­szív rezisztencia álláspontjára helyezkedtek. A zűrzavaros pártviszonyok komoly tévedésbe ejtették még a gondolkodó ele­meket is s a legmegállapodottabb elvű pol­gár sem tudja, milyen zászlót kövessen­, kit ismerjen el vezéréül ? Mióta Bethlen István gróf miniszter­­elnök genfi utjával sikereket ért el, azóta megerősödött az emberek lelkében az a gondolat, hogy csak az egységes erőben van az összefogó igazi erő s a nemzet őt ismeri el vezéréül. « A nemzet dolgos, munkás életéből ve­hetnének példát a politika tétlen lustái s még ha nem is biztat a munka eredménye valami nagyszabású sikerrel, akkor is leg­alább munkára való hajlandóságot lásson az ország­­ fiaitól! Tehát munkára föl! A zöld asztal mel­­­lett levők keljenek nemes versenyre az aranysárga búzatáblákon szorgoskodókkal. Ne csak a haza lásson el bennünket min­dennel, hanem egyszer már ő is lásson fiai­tól egy kis ellenszolgáltatást. A nemzet vetésében teljen gyönyörűsége minden ma­gyarnak, mert csak így lesz munkájukon Isten áldása ! (K. E. K.) PÉCSI NAPLÓ 1925. június 29. ilkiknek sikerült. Városunk értékei. Ifingyán János dr. egyet. ny. r. tanár az ifjúság pályaválasztásáról. Igen tisztelt Szerkeszt­őség ! Felkérésre vel- Sőt éppen ezek legkevésbbé. Megdöbbentő az a­latt feladatom az, hogy elmondjam mit tettem, hogy küzdöttem,, hogyan értem el célomat, mik a sikereim titkai ? Nem hiszem, hogy ,,a ma érett­ségizett ifjúság aggódnék és megrettenve nézne arra a harcra és tülekedésre, amely ma az élet­pályákon uralkodik“. Ez ellenkeznék ifjúi n­i­­voltával és közöttük bizonyára csak elvétve akadunk koravén hypochonder egyénekre. Ez az ifjúság bizonyára telve van reménnyel és ön­bizalommal saját jövője iránt, az aggodalmas­kodók inkább a sz­ülők , e rovat olvasói is és ta­lán megértői is inkább ezek sorából várhatók. Az én példám a következő: Atyám híres orvos volt, három fia közül az egyiknek orvosnak kellett lennie. Ezt n mi egy évvel idősebb test­vérbátyám,mai legalább így képzel­tük. S mintegy örökségnek tekintve az ő kiváló­ságát, nevét, hírét, mint értéket fogadtam el bátyámtól azt, amikor ő az elsőszü­lött jogáról lemondva, más pályára lépett. Valóban az orvosi pályán orvos fiának lenni nagy előny. Kiváló orvos atyának nevelésében részesülni már magában véve is siker. De minden siker, amellyel az ember már az életbe kilépett és amelyet életpályáján magával hozott, egyszersmind teher is, amellyel az életpályán futtatott versenyben az egyén handicapekben van. ,,Arra törekedj, hogy atyád nyomdokaiba lépj“ mondották tanáraim, ,,arra törekedj, hogy több légy mint atyád“, mondotta atyám. H. és R. or­vostan hallható társaim vol­tak a legszorgalmasabbak és ha v. Limit nem értettek meg az előadáson, hozzám jöttek meg­kérdezni, hisz nekem tudnom kellett ! A sikerem, másik titka tehát, hogy ezen fele­lősségét teljesen átéreztem és amennyire csak erőm engedte ennek megfeleltem. Az orvosnak a szakismereten felül is nagy műveltséget kell magának szereznie; ha valamely szülő arra gon­dol, hogy fiát orvosnak nevelje, é­s tőle telhetőleg tegyen meg mindent annak érdekében, hogy gyer­meke az általános művelődés eszközeit és ezek között első­sorban az idegen nyelvekét, legtökéletesebben a német nyelvet, de a francia és angol nyelvet is el­sajátítsa. De nemcsak az ezen eszközökkel meg­szerezhető vagy általános műveltség­h az, melyre az orvosnak szüksége van. Minden téren igyekeznie kell képességeit felhasználva nagyobb műveltséget szereznie, mint amekkorára az átlagnak más pályán szüksége van, mert fölényét, amelyre az orvosi sug­gestio szempontjából szüksége van, csak ez bizto­sít­hatja. Sikereim harmadik titka, hogy szüleim e téren nagy áldozatokat hoztak. Orvoshallgat­ó koromban vakációm nem volt és minden szabad időmet arra használtam fel, hogy az orvosi intézetekben a vizsgáló módszerek technikájában tökéletesít­sem magam­; egy nyári vakációt nyolcadik egye­temi félévem után Berlinben töltöttem és ott a bakteriológia, serológia és hematológia vizs­gáló módszereiben nyertem alaposabb kiképzést. Persze az ilyen külföldi tartózkodás kölségei szüleimét terhelték, de diákosan nyomorogva, a hazulról kapott sütemény csomagokkal támo­gatva nem kerülhetett sokba. Onnan visszatérve ezen technikai ismeretek juttattak ahhoz a siker­hez, hogy a budapesti járványkórházban, egy akkor váratlanul fellépett kiütéses tífuszjárvány tanulmányozására boldogult Petrik tanár inté­zetében Krom­pacher tanár és Goldzieher dr. akkor első tanársegéd, engem, mint orvostan­hallgatót munkatársul maguk mellé vettek. Az orvostanhallgatók tanulmányai nagyon költségesek és sokszor szomorúan kell megálla­pítanom azt, hogy tehetős szülők sem hozzák m­eg azokat az áldozatokat gyerm­ekü­k érdeké­ben, amellyel sikerüket jobban biztosít­hatnák, szűkkeblűség, az a meg nem értés, amellyel a magyar szülők gyermekeik iránt viseltetnek. Megdöbbentő az áldozatkészségnek az a teljes hiánya, amellyel a jobbmódú magyar társadalom képes elfogadni az egyszerű holland, belga és svájci polgároknak áldozatait, amelyeket gyermekükért hoznak. És ez már évek óta folyik és a mi társadalmunk még mindig nem okult. De talán jobb így, mert azokban az egyszerű iparos, kereskedő, kishiva­­talnok stb. hollandus családokban nemcsak ki­adós jó táplálkozásban részesül a magyar gyer­mek ; az anyagi áldozatoknál, amelyet ezek a családok hoznak még sokkal nagyobb érték az, amit ezek a gyermekek ezen családoktól etikai értékben magukkal hoznak. Tartok tőle, hogy ezekben az etikai értékekben a mi mai jobbmódú társadalmunk oly szegény, hogy ezért nem is volna jogosult arra, hogy gyermekeinket reá bízhassuk. A sikereim legnagyobb részét tehát szü­leimnek köszönhetem és ám vonják le ennek tanul­ságát magukra nézve első­sorban a szülők. Mikor orvosi tanulmányaimat elvégeztem, az egyik budapesti klinika tanára ezt írta atyám­nak : ,,fiad nálam kitűnően szigorlatozott, szívesen látom őt klinikámon és jövőjét biztosítom.“ Én nem mentem oda, de elmentem Jendrassik tanár­hoz, aki midőn klinikájára díjtalan gyakornokul kinevezett velem is, mint mindegyik tanítvá­nyával aláíratta azt, hogy tudomásul vesszük, hogy ezen kinevezés után minden időnket, képes­ségünket, munkaerőnket a klinika szolgálatába állítjuk anélkül, hogy c­upán ez alapon mi a kli­nikai ranglétrán az időbeli sorrendben, az elő­menetelre számíthatnánk. További sikereim kul­csát tehát mesterem megválasztásában látom. 1912- ben az ő elismerése juttatott állami ösztöndíj­hoz, melynek segítségével egy évet Német-, Francia- és Angolországban töltöttem. Az ott folytatott tudományos munka elismerését meg­kaptam akkor, amikor egy évvel később a strass­­burgi klinika belgyógyász tanára első assziszten­sül hívott meg. Ez az állás bár nagyon csábított és azzal az ígérettel járt, hogy egy év múlva a strassburgi egyetem magántanára lehetek, már számomra nem volt elfoglalható, mert az nőt­lenség kötelezettségével járt és ekkor már jegy­ben jártam. Jött azután a háború, mely a bel­orvost és a hygiénikust nagyszerű feladatok elé állította. Technikai előképzettségem másfél évi csapatszolgálat után kivont a golyózáporból és igy speciális képzettségemnek köszönhetem talán puszta létemet is. Magasabb képzettség tehát nagy védelem a létért való küzdelemben. Amikor az orvos­­tanbanhallgató az egyetemi tanulmányait elvégezte, nagyon jól tudja és érzi gyengeségét és oly gyakran kell látnunk, hogy a szülői áldozatkészség hiánya miatt még azt a 2-3 évet nem szabad gondtalanul töltenie, a szülők már követelik a diplomának apró­pénzre való felváltását. A háború után a budapesti egyetemen nyer­tem el a magántanári fokozatot és e helyre, ahol most állok, eddigi munkásságom alapján barátaim és pályatársaim baráti szeretete juttatóit. A pályát választó ifjúságnak ma még inkább, mint soha, csak azt a figyelmeztetést adhatom, hogy kényes ízléssel válassza meg barátait, társaságát. Sajnos nagyon rossz társaságba keveredtünk! Társadal­munk tele van alacsony gondolkodású, romboló illetlen, neveletlen, erkölcstelen, forradalmas jó, elé­gedetlen, élősdi elemekkel. Az egyik napilapban csak a napokban olvastam, hogy ,,majd ha a tisz­tességes munkának meglesz a tisztességes bére, akkor az a sok himpellér, akiktől csak egm hemzseg a mai társadalmunk, majd versenyre fog egymással kelni a tisztességességben”. Ebben a jóslatban nem bízom ! A munkát, a kötelességteljesítést az ellenszolgálta-

Next