Pécsi Szabad Szó, 1945 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1945-05-19 / 1. szám
I. évfolyam, 1. szám. Pécsi Szafatdrsz, 3. oldal, 1945. május 19. A Nemzeti Parasztpárt történelmi felelősséggel történelmi feladatot teljesít, amikor a magyarországi svábság kitelepítését követeli. Ezer éve élünk egymás mellett németek és magyarok, s az ezer év nem volt elég arra, hogy a két nép őszintén, a lélek mélységeiben gyökerező baráti viszonyt teremtsen. S ha eddig nem tudtuk rendezni közös dolgainkat, akkor erről most már szó sem lehet és nincs is remény arra, hogy a két nép békésen megférjen egymással. Az egyiknek menni kell, s nem problematikus, hogy kinek ... Történelmünkön végighúzódik az örökös küzdelem a németséggel. A hivatalos történetírás tagadta, vagy szépítette harcunkat, de akik mélyebben belenéztek a letűnt századok titkaiba, megdöbbenten eszméltek rá a nagy igazságra: a magyar történelem egyetlen nagy szabadságharc legkitartóbb, legmegátalkodottabb, leggyűlöltebb elnyomónk, a németség ellen. Szent István fején még bizonytalanul állt a korona, amikor már pogány lázadások, valójában németellenes forradalmak lobogtak fel szerte az országban, s ha a királyi önkény, az idegen, a germán segítség el is taposta azokat, gyepütűzként terjedtek tovább, vagy mint a láptűz észrevétlenül kúsztak a föld alatt, a társadalom ösztöneiben, a szolgaságra kényszerített magyarok vágyaiban, hogy megőrizzék, megtartsák a legméltóbb emberi programot, a szabadságot. Ködös alakjával néz felénk Aba Sámuel, az első népvezér, egymásnak üzengetnek a névtelenek és a nevesek, a nagy szabadságharcosok, akikben már tudatosul a németség elleni küzdelem lényege, akiknek a sorában olyan férfiak állanak, mint Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc, Esze Tamás, Kossuth Lajos és a mai időkből, az elmúlt évek és hónapok drámai szabadságharcából Bajcsy-Zsilinszky Endre. Egymásnak üzennek és nekünk is üzennek. A sok kín, a sok szenvedés, a sok vér, a sok könny üzen, most az egyszer ne engedjetek. Igen, most az egyszer, magyarok, ne engedjünk, mert többé nem lesz alkalmunk, hogy gyökeresen rendezzük a németmagyar viszonyt. Harcoltunk kifelé a németekkel és harcoltunk velük itt, bent az országban. A magyar történelemben jelentkezett elsőnek az ötödik Hadoszlop. Céltudatos, merész telepítési politikával, kirajzással helyezkedett el az országban a németség egy része, hogy akarva — akaratlanul képviselje a német érdekeket. Jöttek egy batyuval a hátukon, szemükben az új föld ígéretének varázsával, lelkükben a hűség örök fogadalmával, hogy mindig, minden körülmények között az anyanépet, az anyaországot, Germániát szolgálják. Az Árpádok alatt a lakatlan területeket szállották meg, s a királyoktól olyan kiváltságokat kapatak, melyek a német községeket és városokat magasan a magyarok fölé emelték. A tatárjárás, majd a török háborúk után a feldúlt, felperzselt országrészeket újból kellett benépesíteni, de most már a bécsi udvar szándékos, szisztematikus telepítési politikájának a szellemében. Jöttek nagybirtokosok, jöttek földmívesek. Jöttek azzal a nem titkolt szándékkal, hogy germanizálják, németté tegyék Magyarországot. Jöttek, hogy egyszers mindenkorra elébe vágjanak minden olyan törekvésnek, mely a magyar szabadságot és függetlenséget akarja. Jöttek, hogy bent az országban akadályozzák meg, fojtsák el a szabadságharcokat. Kollonics bíboros őszintén bevallja hírhedt Einrichtungs-Werkjében, hogy mi a cél. Ezt írja Lipót császárnak: „Kivált Felséged német örökös tartományaiból a német közemberek és magasabb rangúak előnyben volnának részesítendők, hogy a királyság, vagy legalább annak nagy része, idővel germanizáltassék, a forradalomra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel mérsékeltessék és így tartós hűségre és szeretetre kényszerüljön természetes örökös királya ésira iránt.“ Igen, a királyság, Magyarország földje legyen a németeké, a magyar vért hígítsák fel a némettel, s öljék ki ebből a népből a szabadság szeretetét. Jöttek a német urak és megkapták a nagybirtokokat, jöttek a német parasztok és megkapták az elpusztított, kiirtott magyar falvak jobbágyainak földjeit. A XVII. század végére ellepték az egész országot. Főleg a nyugati részeken terjeszkedtek, a Tolna-Baranyai nagy német tömb akkor keletkezett, Bácska, Bánság németté vált. Torontál és Temes vármegyék nagy része szintén, nagyobb német település zárta körül Budát, nagy tömegben telepedtek le a Vértesben, a Bakonyban. Idővel ezek is összefüggő nyelvterületté alakultak, s a XVIII. században már teljes a német világ Magyarországon. A két nép sohasem tudott megbarátkozni. A magyarok nem közeledtek a németekhez, a németek, ha elvétve próbálkoztak is, nem találtak megértésre, a magyarok visszautasították őket. Külsőségekben talán történt egymásrahatás, de a lélek nem engedett, a lélek harcolt. A modern népzene- és népdalkutatás megállapította, hogy magyarok és szlávok, magyarok és románok, magyarok és oroszok dallamanyaga cserélődött, a lélek összekapcsolta az idegen motivációkat, de nincs egymásrahatás német és magyar viszonylatban. Gőgösen, dölyfösen élhettek gazdag falvaikban, nagy házaikban a svábok, beszivároghattak a magyar községekbe, megtanulhatták törve, borzalmas kiejtéssel a magyar nyelvet, átvehettek magyar szokásokat, találkozhattak városokban, búcsúkban, együtt katonáskodhattak magyarokkal, de a magyar lelket, a magyar lelkiséget nem tudták megközelíteni, a magyar-német ellentétet nem tudták feloldani. Nem volt egyezkedés, nem volt kiegyezés: örök ellentét tartotta távol egymástól a két népet. Mohó, kielégíthetetlen szenvedéllyel vetették rá magukat a gazdasági, politikai, társadalmi, egyházi és kulturális életre. Hitler még nem volt, vagy csak a germán ösztönökben készülődött borzalmas ámokfutására, de az Ötödik Hadoszlop már az ő érdekében dolgozott. A svábság könyörtelen rendszerességgel terjeszkedett. Kiszimatolta, hogy hol van eladó föld, tönkrement kisbirtokos, fuldokló egykés falu. Kinyújtotta csápjait minden irányban és lelkiismeretlenül bezsebelt mindent. Meghökkentő eltéréseket láthatunk az egymás mellé fektetett térképeken egy-két évszázad elteltével a nyelvhatár és a birtoklási terület kitolódásáról. Amőba-szerű mozgással terjeszkedtek, ahol kisebb volt az ellenállás gyorsan előrenyomultak, egyegy erősebb magyar községet körülöleltek, hátrahagytak, aztán megfojtották. A terjeszkedő németség szorító halálgyűrűjéből nem tudtak kitörni az egykés dunántúli falvak. Emlékezzünk csak vissza a harmincas évekre, amikor először vert fejbe bennünket a dunántúli helyzet. Emlékezzünk az elsüllyedt dunántúli falvakra, a hidasi református templomra, amelyet át kellett adni a németeknek és amelyiknek harangját ott láthattuk árván a Kálvintéri templom előtt. Emlékezzünk és ne felejtsük el, hogy mit éreztünk és mit fogadtunk meg akkor ... Előre küldte pionírjait a németség a közhivatalokba, az egyházhoz, a gazdasági életbe. Ott voltak mindenütt, ahol a magyarságról, a magyar szellemről, a magyar lélekről határoztak. Hányszor hajolt össze négy-öt magyar és kesergett bánatában, tehetetlenségében. Hiába volt minden szép magyar szándék, hiába volt a legelszántabb fellépés, hiába voltak a nagy akarások, valahol mindig minden elakadt, láthatatlan kezek bezárták az ajtókat, láthatatlan, de annál érezhetőbb erők útját állták minden magyar kísérletnek, próbálkozásnak: egyház és közhivatal, sajtó és kultuszminisztérium idegen kezekben, idegen szellemmel akadályozta meg a magyar vágyak kiteljesedését. Püspökök és miniszterek, írók és publiciszták gondoskodtak jóelőre arról, hogy Hitler ellenállás nélkül vonulhasson be a magyar életbe, később hatalmilag, katonailag az országba. A pionírokat a németség küldte előre, a mögöttük fölzárkózó seregek a nagy népi rezervoárból, a sváb falvakból táplálkoztak. És amikor ütött az óra, amikor választani kellett a magyarság egyetemes érdekei és a németség egyetemes érdekei között, a megmételyezett társadalom, habozás, gondolkozás nélkül tudta, hogy hol a helye. Hiába volt nagy öröm az asszimilációs sikerekért, hiába írt, szónokolt magyarul a svábság minden jó fia, a döntés órájában a lélek tárnáiból fölbúgott az ősi germán érzés, a lagymatag, de a Horst Wessellied dallamára pezsdülő, gyorsabban nyargaló vér dobolt a halántékokon, a fülekben és nem engedte el felejteni, hogy honnan jöttek és valójában hová tartoznak. Emlékezzünk csak vissza, amikor sok magyarban, magyarnak hit emberben kettéhasadt a lélek, megkezdődött a disszimiláció folyamata és riadtan figyeltük, hogy mi lesz ennek a vége. A felvett magyar nevek visszacserélődtek németre, s mind többször vágták arcunkba, hogy alacsonyabbrendű nép vagyunk és megalázottságunkban nem kaphattunk elégtételt, mert a hivatalos magyar politikát át- meg átszőtte az imperialista germán törekvés, a társadalmi és kulturális élet hajszálcsövein felszívódott német szellemiség. Akik addig tagadták, azoknak is meg kellett érteni, tudomásul kellett venni, hogy nincs egyezkedés, nincs kiegyezés, a magyarság és a németség útjai széjjeltartanak. Hitler sokkal korábban itt volt már, mint ahogy azt március 19-ike jelzi. Itt volt a svábjaiban, itt volt az asszimilánsokban, itt volt szellemi imperializmusában. A német propaganda a hitleri ébredéssel egyidejűleg a Dunavölgy szellemi birtokbavételét hirdette s arra törekedett, hogy felrázza az itt élő, esetleg beolvadásra kész németeket. Mind többet beszéltek az európai zavarózónáról, a Szovjet Unió és a Harmadik Birodalom közötti területről, mely szerintük rendezetlen viszonyaival ki van téve a bolsevizálódásnak. Persze Hitlernek kell közbelépni, hogy azt megakadályozza. Német írók és tudósok megkezdték az imperialista politika előkészítését, szemérmetlenül hirdették a német imperialista törekvések jogosságát, indokoltságát. Karl C. von Loesch egészen új és különleges állampolgárságot követelt a Birodalom határain kívül élő németek számára. Határmenti németeknek minősítette a lengyelországi, csehszlovákiai, svájci, olaszországi, jugoszláviai, romániai és magyarországi németeket, azt állította, hogy ők az Anschluss fogalomkörébe beletartoznak. Otto A. Isbert, aki bejárta Magyarországot és a dunántúli középhegység németeiről feltünést keltő könyvet írt, a német népi elmélettel a nép alsó- vagy anyarétegét és abból gyökerező felsőréteget különböztette meg. A dunántúli német parasztság az anyaréteg, ebből sarjadnak a vezetők. Albrecht Penck, a német kultúrtalajelmélet feltalálója: szerinte a népterületet, mint magát körülveszi a kultúrterület. Walter Kuhn tovább fejlesztette Penck elméletét és azzal érvelt, hogy a kultúrterület expanzív erőként hat. A Dunántúlt már úgy könyvelte el, mint a német nyelvterületet körülölelő nagynémet kultúrterületet. A horvát falvak népéről azt állította, hogy a németséggel „akarati közösségben“ élnek. Veszedelmes tanával azt szerette volna elérni, hogy a kultúrhatárból államhatár és a szellemi-gazdasági nemzetközösségből a nagynémet népiség hazája legyen. Ezek a német tudósok a magyar népet alacsonyabbrendűnek minősítették, a magyar kultúrát pásztorkultúrának tartották, amelynek terjeszkedését a Duna vonalával lezártnak tekintették. A német propaganda gondoskodott arról, hogy ez a megkülönböztetés áthassa a magyarországi németeket, s míg korábban a Kulturvereinek tervezték titokban az ország bekebelezését a Harmadik Birodalomba, addig a Volksbund már nyíltan hirdette programját és a német népiséget kiszakatolta a magyarságból. Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. Ha végigtekintünk az elpusztított országon, a felrobbantott hidakon, a kiégett Váron, ne feledjük e, hogy ez majdnem teljes egészében az ő bűnük, ők hozták, ők közvetítették Hitler politikáját Magyarországra, a propaganda ocsmány szólamaiban éppúgy, mint az ördögi robbantások detonációiban benne van az ő hangjuk is. A háborút a maguk ügyének tekintették. Német egyenruhába öltöztek. Budapestet a magyarországi svábokból sorozott SS-hadosztályok védték, a svábság Hitlerrel vállalta a sorsközösséget, most osztozzék Hitler sorsában. Mentőkörülményeket nem fogadunk el, nincsenek is, ne beszéljünk róluk. Az egész magyarság együtt bűnhődik bűnös politikájukért, az egész svábság együtt felelős a svábok tetteiért, nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból. A fasiszta métely, a hitleri őrület, a bűnös háborús politika szálláscsinálói és melegágyai voltak, most takarodjanak. Takarodjanak, úgy ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. A házuk, a birtokuk itt marad a magyar történelem legmostohább harcosának, az agrárproletárnak. Le merjük írni, ki merjük mondani: harminc kilós csomaggal és ötven pengővel menjenek. Erre már volt példa, éppen az ő jóvoltukból. Tavaly ilyenkor már megérlelődött a Harmadik Birodalom magyarországi ügynökeinek és cinkosainak koponyájában a zsidóság deportálásának gondolata. S irgalmatlanul, kegyetlenül véghezvitték. Emlékezzünk a hosszú sorokra, amikor megszégyenülten, megalázottan, gyáván, anélkül, hogy valamit is tettünk volna ellene, végignéztük a zsidók elhajtását. Szuronyok között mentek, aki nem bírta, lelőtték, az országút szélén hagyták. A bécsi út mentén újság- és csomagolópapírokkal letakart hullák jelezték a szomorú karavánok nyomát. n Nem a zsidókért, az egyenlő elbánás elve alapján követeljük, hogy ugyanúgy, mivel semmiféle szállítóeszköz nem áll rendelkezésre, menjenek. A zsidók sorsa tragikusabb volt, két ellenség, haláltábor várta a határon túl, a svábok hazamennek. Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint ahogy mi is élünk, hogy örökre megszabaduljunk tőlük. Am b a tii iubil... írta: KOVÁCS IMRE, nemzetgyűlési képviselő