Pécsi Szabad Szó, 1945 (1. évfolyam, 1-28. szám)

1945-05-19 / 1. szám

I. évfolyam, 1. szám. Pécsi Szafatd­rsz, 3. oldal, 1945. május 19. A Nemzeti Parasztpárt történelmi felelősséggel történelmi feladatot tel­jesít, amikor a magyarországi svábság kitelepítését követeli. Ezer éve élünk egymás mellett németek és magyarok, s az ezer év nem volt elég arra, hogy a két nép őszintén, a lélek mélységei­ben gyökerező baráti viszonyt teremt­sen. S ha eddig nem tudtuk rendezni közös dolgainkat, akkor erről most már szó sem lehet és nincs is remény arra, hogy a két nép békésen megfér­­jen egymással. Az egyiknek menni kell, s nem problematikus, hogy kinek ... Történelmünkön végighúzódik az örökös küzdelem a németséggel. A hi­vatalos történetírás tagadta, vagy szé­pítette harcunkat, de akik mélyebben belenéztek a letűnt századok titkaiba, megdöbbenten eszméltek rá a nagy igazságra: a magyar történelem egyet­len­ nagy szabadságharc legkitartóbb, legmegátalkodottabb, leggyűlöltebb el­nyomónk, a németség ellen. Szent Ist­ván fején még bizonytalanul állt a ko­rona, amikor már pogány lázadások, valójában németellenes forradalmak lobogtak fel szerte az országban, s ha a királyi önkény, az idegen, a germán segítség el is taposta azokat, gyepü­­tűzként terjedtek tovább, vagy mint a láptűz észrevétlenül kúsztak a föld alatt, a társadalom ösztöneiben, a szol­gaságra kényszerített magyarok vá­gyaiban, hogy megőrizzék, megtartsák a­ legméltóbb emberi programot, a sza­badságot. Ködös alakjával néz felénk Aba Sámuel, az első népvezér, egy­másnak üzengetnek a névtelenek és a nevesek, a nagy szabadságharcosok, akikben már tudatosul a németség el­leni küzdelem lényege, akiknek a so­rában olyan férfiak állanak, mint Bocskai István, Bethlen Gábor, Thö­köly Imre, Rákóczi Ferenc, Esze Ta­más, Kossuth Lajos és a mai időkből, az elmúlt évek és hónapok drámai szabadságharcából Bajcsy-Zsilinszky Endre. Egymásnak üzennek és nekünk is üzennek. A sok kín, a sok szenve­dés, a sok vér, a sok könny üzen, most az egyszer ne engedjetek. Igen, most az egyszer, magyarok, ne enged­jünk, mert többé nem lesz alkalmunk, hogy gyökeresen rendezzük a német­magyar viszonyt. H­arcoltunk kifelé a németekkel és harcoltunk velük itt, bent az or­szágban. A magyar történelemben jelent­kezett elsőnek az ötödik Hadoszlop. Céltudatos, merész telepítési politiká­val, kirajzással helyezkedett el az or­szágban a németség egy része, hogy akarva — akaratlanul képviselje a né­met érdekeket. Jöttek egy batyuval a hátukon, szemükben az új föld ígére­tének varázsával, lelkükben a hűség örök fogadalmával, hogy mindig, min­den körülmények között az anyanépet, az anyaországot, Germániát szolgál­ják. Az Árpádok alatt a lakatlan terü­leteket szállották meg, s a királyoktól olyan kiváltságokat kapatak, melyek a német községeket és városokat ma­gasan a magyarok fölé emelték. A ta­tárjárás, majd a török háborúk után a feldúlt, felperzselt országrészeket új­ból kellett benépesíteni, de most már a bécsi udvar szándékos, szisztematikus telepítési politikájának a szellemében. J­öttek nagybirtokosok, jöttek föld­mívesek. Jöttek azzal a nem tit­kolt szándékkal, hogy germanizálják, ném­e­t­té tegyék Magyarországot. Jöt­tek, hogy egyszers mindenkorra elébe vágjanak minden olyan törekvésnek, mely a magyar szabadságot és függet­lenséget akarja. Jöttek, hogy bent az országban akadályozzák meg, fojtsák el a szabadságharcokat. Kollonics bí­boros őszintén bevallja hírhedt Ein­­richtungs-Werkjében, hogy mi a cél. Ezt írja Lipót császárnak: „Kivált Felséged német örökös tartományaiból a német közemberek és magasabb ran­gúak előnyben volnának részesíten­­dők, hogy a királyság, vagy legalább annak nagy része, idővel germanizál­­tassék, a forradalomra és nyugtalan­ságra hajló magyar vér a némettel mérsékeltessék és így tartós hűségre és szeretetre kényszerüljön természe­tes örökös királya és­­ira iránt.“ Igen, a királyság, Magyarország földje le­gyen a­ németeké, a magyar vért hígít­sák fel a némettel, s öljék ki ebből a népből a szabadság szeretetét. Jöttek a német urak és megkapták a nagybir­tokokat, jöttek a német parasztok és megkapták az elpusztított, kiirtott ma­gyar falvak jobbágyainak földjeit. A XVII. század végére ellepték az egész országot. Főleg a nyugati részeken terjeszkedtek, a Tolna-Baranyai nagy német tömb akkor keletkezett, Bácska, Bánság németté vált. Torontál és Temes vármegyék nagy része szintén, na­­gyobb német település zárta körül Bu­dát, nagy tömegben telepedtek le a Vértesben, a Bakonyban. Idővel ezek is összefüggő nyelvterületté alakul­tak, s a XVIII. században már teljes a német világ Magyarországon. A két nép sohasem tudott megba­rátkozni. A magyarok nem köze­ledtek a németekhez, a németek, ha elvét­ve próbálkoztak is, nem találtak megér­tésre, a magyarok visszautasították őket. Külsőségekben talán történt egy­­másrahatás, de a lélek nem engedett, a lélek harcolt. A modern népzene- és népdalkutatás megállapította, hogy magyarok és szlávok, magyarok és ro­mánok, magyarok és oroszok dallam­­anyaga cserélődött, a lélek összekap­csolta az idegen motivációkat, de nincs egymásrahatás német és magyar viszonylatban. Gőgösen, dölyfösen él­hettek gazdag falvaikban, nagy háza­ikban a svábok, beszivároghattak a magyar községekbe, megtanulhatták törve, borzalmas kiejtéssel a magyar nyelvet, átvehettek magyar szokáso­kat, találkozhattak városokban, bú­csúkban, együtt katonáskodhattak ma­gyarokkal, de a magyar lelket, a ma­gyar lelkiséget nem tudták megköze­líteni, a magyar-német ellentétet nem tudták feloldani. Nem volt egyezkedés, nem volt kiegyezés: örök ellentét tar­totta távol egymástól a két népet. M­ohó, kielégíthetetlen szenvedél­lyel vetették rá magukat a gaz­dasági, politikai, társadalmi, egyházi és kultu­rális életre. Hitler még nem volt, vagy csak a germán ösztönökben készü­lődött borzalmas ámokfutására, de az Ötödik Hadoszlop már az ő érdekében dolgozott. A svábság könyörtelen rendszerességgel terjeszkedett. Kiszi­matolta, hogy hol van eladó föld, tönk­rement kisbirtokos, fuldokló egykés falu. Kinyújtotta csápjait minden irányban és lelkiismeretlenül bezse­belt mindent. Meghökkentő eltéréseket láthatunk az egymás mellé fektetett térképeken egy-két évszázad elteltével a nyelvhatár és a birtoklási terület ki­tolódásáról. Amőba-szerű mozgással terjeszkedtek, ahol kisebb volt az el­lenállás gyorsan előrenyomultak, egy­­egy erősebb magyar községet körül­öleltek, hátrahagytak, aztán megfoj­tották. A terjeszkedő németség szorító halálgyűrűjéből nem tudtak kitörni az egykés dunántúli falvak. Emlékez­zünk csak vissza a harmincas évekre, amikor először vert fejbe bennünket a dunántúli helyzet. Emlékezzünk az el­süllyedt dunántúli falvakra, a hidasi református templomra, amelyet át kel­lett adni a németeknek és amelyiknek harangját ott láthattuk árván a Kálvin­­téri templom előtt. Emlékezzünk és ne felejtsük el, hogy mit éreztünk és mit fogadtunk meg akkor ... Előre küldte pionírjait a németség a közhivatalokba, az egyházhoz, a gazdasági életbe. Ott voltak minde­nütt, ahol a magyarságról, a magyar szellemről, a magyar lélekről határoz­tak. Hányszor hajolt össze négy-öt ma­gyar és kesergett bánatában, tehetet­lenségében. Hiába volt minden szép magyar szándék, hiába volt a legel­szántabb fellépés, hiába voltak a nagy akarások, valahol mindig minden el­akadt, láthatatlan kezek bezárták az ajtókat, láthatatlan, de annál érezhe­tőbb erők útját állták minden magyar kísérletnek, próbálkozásnak: egyház és közhivatal, sajtó és kultuszminisz­térium idegen kezekben, idegen szel­lemmel akadályozta meg a magyar vá­gyak kiteljesedését. Püspökök és mi­niszterek, írók és publiciszták gondos­kodtak jóelőre arról, hogy Hitler el­lenállás nélkül vonulhasson be a ma­gyar életbe, később hatalmilag, kato­nailag az országba. A pionírokat a né­metség küldte előre, a mögöttük föl­zárkózó seregek a nagy népi rezer­­voárból, a sváb falvakból táplálkoz­tak. És amikor ütött az óra, amikor választani kellett a magyarság egye­temes érdekei és a németség egyete­mes érdekei között, a megmételyezett társadalom, habozás, gondolkozás nél­kül tudta, hogy hol a helye. Hiába volt nagy öröm az asszimilációs sike­rekért, hiába írt, szónokolt magyarul a svábság minden jó fia, a döntés órá­jában a lélek tárnáiból fölbúgott az ősi germán érzés, a lagymatag, de a Horst Wessellied dallamára pezsdülő, gyorsabban nyargaló vér dobolt a ha­lántékokon, a fülekben és nem enged­te el felejteni, hogy honnan jöttek és valójában hová tartoznak. Emlékezzünk csak vissza, amikor sok magyarban, magyarnak hit ember­ben kettéhasadt a lélek, megkezdődött a disszimiláció folyamata és riadtan figyeltük, hogy mi lesz ennek a vége. A felvett magyar nevek visszacseré­lődtek németre, s mind többször vág­ták arcunkba, hogy alacsonyabbrendű nép vagyunk és megalázottságunk­­ban nem kaphattunk elégtételt, mert a hivatalos magyar politikát át- meg át­szőtte az imperialista germán törekvés, a társadalmi és kulturális élet haj­szálcsövein felszívódott német szel­lemiség. Akik addig tagadták, azok­nak is meg kellett érteni, tudomásul kellett venni, hogy nincs egyezkedés, nincs kiegyezés, a magyarság és a né­metség útjai széjjeltartanak. H­itler sokkal korábban itt volt már, mint ahogy azt március 19-ike jelzi. Itt volt a svábjaiban, itt volt az asszimilánsokban, itt volt szellemi impe­rializmusában. A német propaganda a hitleri ébredéssel egyidejűleg a Duna­­völgy szellemi birtokbavételét hirdette s arra törekedett, hogy felrázza az itt élő, esetleg beolvadásra kész némete­ket. Mind többet beszéltek az európai zavarózónáról, a Szovjet­ Unió és a Harmadik Birodalom közötti terület­ről, mely szerintük rendezetlen viszo­nyaival ki van téve a bolsevizálódás­­nak. Persze Hitlernek kell közbelépni, hogy azt megakadályozza. Német írók és tudósok megkezdték az imperialista politika előkészítését, szemérmetlenül hirdették a német imperialista törek­vések jogosságát, indokoltságát. Karl C. von Loesch egészen új és különle­ges állampolgárságot követelt a Biro­dalom határain kívül élő németek szá­mára. Határmenti németeknek minősí­tette a lengyelországi, csehszlovákiai, svájci, olaszországi, jugoszláviai, ro­mániai és magyarországi németeket, azt állította, hogy ők az Anschluss fo­galomkörébe beletartoznak. Otto A. Isbert, aki bejárta Magyarországot és a dunántúli középhegység németeiről feltünést keltő könyvet írt, a német né­pi elmélettel a nép alsó- vagy anyaré­tegét és abból gyökerező felsőréteget különböztette meg. A dunántúli német parasztság az anyaréteg, ebből sarjad­nak a vezetők. Albrecht Penck, a né­met kultúrtala­jelmélet feltalálója: sze­rinte a népterületet, mint magát körül­veszi a kultúrterület. Walter Kuhn to­vább fejlesztette Penck elméletét és azzal érvelt, hogy a kultúrterület ex­panzív erőként hat. A Dunántúlt már úgy könyvelte el, mint a német nyelv­­területet körülölelő nagynémet kultúr­­területet. A horvát falvak népéről azt állította, hogy a németséggel „akarati közösségben“ élnek. Veszedelmes ta­nával azt szerette volna elérni, hogy a kultúrhatárból államhatár és a szellemi-gazdasági nemzetközösségből a nagynémet népiség hazája legyen. Ezek a német tudósok a magyar né­pet alacsonyabbrendűnek minősítették, a magyar kultúrát pásztorkultúrának tartották, amelynek terjeszkedését a Duna vonalával lezártnak tekintették. A német propaganda gondoskodott ar­ról, hogy ez a megkülönböztetés át­hassa a magyarországi németeket, s míg korábban a Kulturvereinek ter­vezték titokban az ország bekebelezé­sét a Harmadik Birodalomba, addig a Volksbund már nyíltan hirdette prog­ramját és a német népiséget kiszaka­tolta a magyarságból. N­em érdemli meg a svábság a ke­gyelmet. Ha végigtekintünk az elpusztított országon, a felrobbantott hi­dakon, a kiégett Váron, ne feledjük e, hogy ez majdnem teljes egészében az ő bűnük, ők hozták, ők közvetítették Hitler politikáját Magyarországra, a propaganda ocsmány szólamaiban épp­úgy, mint az ördögi robbantások deto­nációiban benne van az ő hangjuk is. A háborút a maguk ügyének tekintet­ték. Német egyenruhába öltöztek. Bu­dapestet a magyarországi svábokból sorozott SS-hadosztályok védték, a svábság Hitlerrel vállalta a sorsközös­séget, most osztozzék Hitler sorsában. Mentőkörülményeket nem fogadunk el, nincsenek is, ne beszéljünk róluk. Az egész magyarság együtt bűnhődik bűnös politikájukért, az egész svábság együtt felelős a svábok tetteiért, nincs irgalom, nincs kegyelem. A leg­radikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől-egyig ki kell telepí­teni az országból. A fasiszta métely, a hitleri őrület, a bűnös háborús poli­tika szálláscsinálói és melegágyai vol­tak, most takarodjanak. T­akarodjanak, úgy ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. A há­zuk, a birtokuk itt marad a magyar tör­ténelem legmostohább harcosának, az ag­rárproletárnak. Le merjük írni, ki merjük mondani: harminc kilós cso­maggal és ötven pengővel menjenek. Erre már volt példa, éppen az ő jóvol­tukból. Tavaly ilyenkor már megérle­lődött a Harmadik Birodalom magyar­­országi ügynökeinek és cinkosainak koponyájában a zsidóság deportálásá­nak gondolata. S irgalmatlanul, ke­gyetlenül véghezvitték. Emlékezzünk a hosszú sorokra, amikor megszégye­nül­ten, megalázottan, gyáván, anélkül, hogy valamit is tettünk volna ellene, végignéztük a zsidók elhajtását. Szuro­nyok között mentek, aki nem bírta, le­lőtték, az országút szélén hagyták. A bécsi út mentén újság- és csomagoló­papírokkal letakart hullák jelezték a szomorú karavánok nyomát. n Nem a zsidókért, az egyenlő elbánás elve alapján követeljük, hogy ugyanúgy, mivel semmiféle szállítóeszköz nem áll rendelkezésre, menjenek. A zsidók sorsa tragikusabb volt, két ellenség, haláltábor várta a határon túl, a svá­bok hazamennek. Németországban lesz számukra hely, éljenek az alka­lommal, mint ahogy mi is élünk, hogy örökre megszabaduljunk tőlük. A­m b a tii iubil... írta: KOVÁCS IMRE, nemzetgyűlési képviselő

Next