Pécsi Szemle, 2007 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2. szám - Győrfi Csabáné: Vikár Béla emlékezete

--------------------------------------------------------------- GYŐRFI CSABÁNÉ --------------------------------------------------------------- VIKÁR BÉLA EMLÉKEZETE Kedves finn barátaim! Többen vagyunk, akik emlékezünk Arto Mansala volt budapesti finn nagykövet­re, aki mielőtt következő állomáshelyére, Pekingbe utazott volna, Pécsett az Értelmi­ségi Klubban előadást tartott a finn magyar közös történelemről, nyelvrokonságról. Ma is emlékszem az egyik mondatára: „Rég volt, amikor az Ural-vidéki őshazából elindul­va eltávolodott egymástól a finn és a magyar nép. Nekünk, finneknek vannak még ro­konaink közel, az észtek, de ti itt Európa közepén egészen egyedül vagytok." Mit tesz az ember, ha egyedül van, mit tesz egy kis nemzet? Vallatja az időt, kutatja a kort, a múltat, amikor tartozott valahová, valakihez, keresi a gyökereit. Magyarországon ez a rokonságkutatás a múlt század derekán, s még vala­mivel később kezdődött. Ekkor fordult a tudósok figyelme a finnugor őshaza, a nyelvrokonság irányába. Voltak korábbi kezdeményezések, de ezek egyediek vol­tak, Verseghy Ferenc, a felvilágosodás szerencsétlen sorsú költője, nyelvtudósa Gabriel Portrannal levelezett a magyar és a finn nyelv hasonlóságáról. Intézményesen azonban csak a múlt században került sor erre. A pesti egyetemen altajisztikai tanszék alakult, a mai finnugor tanszék­intézet elődje, ahol a rokonnyelveket Budenz József, Szinnyei József, az első finn-magyar szótár ké­szítője, később Zsirai Miklós oktatták. Budenz professzor tanítványa volt a fiatal Vikár Béla is, akinek most emlék­táblája előtt állunk, hogy a Pécsi Magyar-Finn Társaság nevében/részéről tiszte­legjünk az elsősorban a Kalevala fordítójaként ismert kiváló műfordító előtt, ugyan­akkor emlékezzünk Vikár Bélára, az etnográfusra, a népdalgyű­jtőre, a rokon népek néprajzi kutatójára, hiszen éppen a Kalevalát fordító Vikár Béla elválaszthatatlan a néprajztudóstól, a tárgyi és szellemi néprajz kiváló úttörőjétől. Vikár Béla pályájá­nak kezdete arra az időszakra esett, amikor kibontakozóban volt a rokon népek ku­tatása. Az ő számára ugyanazok adták az indítást, akik Munkácsi Bernátot, Jankó Jánost, Pápay Józsefet a távoli rokon népek felkeresésére buzdították. Az igen gazdag könyvtárral rendelkező, görög, latin, héber, francia, olasz és német nyelvet ismerő református lelkész édesapa mellett családi örökségként kap­ta több nyugati nyelv ismeretét. Vikár Béla egyetemi hallgató volt, amikor Budenz megismertette a Kalevalá­val, és az eposz lefordítására biztatta. A német és svéd fordítás után 1871-ben ma­gyarul is olvasható volt már a teljes új Kalevala Barna Ferdinánd fordításában. A néprajz, a népdal iránt elkötelezett fiatal Vikár Béla számára nagyszerű ki­hívás volt a Lönnrot által egybeszerkesztett népi eposz lefordítása. Több volt ez egy közönséges szépirodalmi mű fordításánál. Egészen más ismereteket kívánt meg a fordítótól. Evégett az első 9 ének elkészülte után 1889 nyarán több hónapos utazást tett Finnországba, a Kalevala földjére, így jutott el Karjaléba, ahol felkeres­te az erdők mélyén rejtőzködő finn kunyhók öreg dalosait. „Olyan ős finnusok között lehettem, akik azóta már szobrot kaptak, pedig egyszerű parasztemberek voltak, akik fenntartották az őshagyományt élőszóval" - írja úti beszámolójában. 128

Next