Pedagógiai Műhely, 1989 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
című gyűjteménye, a költőnő Boszorkánydalok címen kiadott válogatott versei, illetve Kis Margit monográfiája (Czóbel Minka) jelzik: elfelejtett, de újra felfedezésre méltó pálya az övé. „Czóbel Minka — vallja Weöres Sándor — igen nagy lírikus, és nem értékelik kellőképpen. A modern magyar líra legnagyobb előfutára volt.” Margócsy József könyvében megjelenik ez a furcsa, kezdetben progresszív, később az időből egyre inkább kihulló, bár e folyamattal alig számot vető, magát makacsul művésznek tekintő, s az árvaságtól folytonosan szenvedő, de a magányból esztétikumot, lírát szublimáló költőnő, aki 1922-ben, a Bessenyei Körben tartott felolvasásán büszkén emlegette dédatyját, Orczy Lőrincet, s a neki első művészi impulzusokat adó festőt, sógorát, Mednyánszki Lászlót. (Anyai ágon Minka a Kazinczyak rokona.) A franciául, németül, angolul jól tudó, Párizsban gyakran megforduló művelt teremtés alkotó korszaka 1890—1914-ig tart, a Nyírfalomboktól Az erdő hangjai című kötetig. A népnemzeti iskola eszményétől induló lírikus impresszionista—szimbolista képekkel, olykor buddhista elemekkel is tűzdelt versei a magyar szecesszió korszakának határozott értékei. Életének fontos korszaka a Justh Zsigmondhoz (1863—1894) fűződő barátság ideje. Justh „a századvég halai siető generációjának talán legvonzóbb és legfájóbb vesztesége” (Pór Péter). 1889—1894 között Minka bizalmas jóbarátja, művének értő olvasója, akinek számtalan levélben vallja meg gondolatait. (Kozocsa Sándor szerint Justh összegyűjtött leveleinek több mint egyharmadát írta az anarcsi „arisztokrata kisasszonyhoz”.) Számomra az Egy régi udvarház utolsó gazdáinak itt vannak a legmegindítóbb lapjai: Minka vallomásai a méltatlan környezetről, a mérhetetlen magányról, a „mándokizmusról”: „Tudja, mi hibázik nekem itt legjobban? Hogy senki, de abszolúte senkivel nem beszélhetek azon dolgokról, amelyek legjobban érdekelnek...” — írja Justhnak Mándokról 1891- ben. Naplójában ez idő tájt pedig a „művész, a filozófus Golgotájáról”, a társai közül történő kiemelkedésről, következésképp az elmagányosodásról értekezik: „Ha a művész férfi, talán találhat társat, asszonyt, mely nem kérdez, csak követi. De ha a művész leány?” 1893 tavaszán fogalmazza meg: „írom, mit írnom kell, s nem törődöm tovább semmivel, csak néha ez a mindig fokozódott magány fáraszt. . .” Pár nappal ké 130