Pedagógusok Lapja, 1984 (40. évfolyam, 1-24. szám)
1984-05-25 / 10-11. szám
..Ez a világ amilyen nagy... A jugoszláviai Petőfi-iskolák találkozója Jugoszláviában, a Petőfi Sándor nevét viselő bánáti, bácskai, baranyai általános iskolák, valamint a Petőfi brigádról, illetve annak parancsnokáról, Kis Ferencről elnevezett iskolák minden esztendőben változatos és színvonalas programú baráti találkozón vesznek részt a Jó Pajtás gyermeklap és az Újvidéki Gyermekrádió szervezésében. A diákokat és a pedagógusokat felsorakoztató év végi seregszemlén a volt harcosok is megjelennek. Ezen a nagy (az utóbbi időben rendre háromnapos) ünnepen felidézik Petőfi ihlető szellemét, és felelevenítik az 1944 novemberében, Topolyáról elindult Petőfi brigád (mintegy 1200 önkéntes) harci útját és győzelmeit a jugoszláviai felszabadító háború záró szakaszából. Ezenkívül az együtt élő nemzetek és nemztiségek testvériségét-egységét mélyítik el, a forradalmi hagyományokat és vívmányokat ápolják, az irodalom és a történelem emberformáló erejét mérik le újra és újra ilyen alkalmakkor. A tizenkettedik, idei találkozót a jugoszláviai Baranyában, Laskán (Lugon) tartják június 1-én, 2-án és 3-án a helybeli Petőfi Sándor iskolában. De mondhatnánk úgy is, hogy a faluban, mivel egy-egy ilyen baráti találkozó mindig az egész falu vagy város meghitt ünnepe, így volt ez Magyarcsernyén, Becsén, Örömön, Újvidéken, így volt ez tavaly is Bácstopolyán s a korábbi találkozók színhelyén. A falvak, városok tartalmas, látványos műsorokat szerveztek a Jó Pajtás gyermeklap és az Újvidéki Gyermekrádió szerkesztőségével karöltve; iskolák, pedagógusok, diákok, vendégek, vendéglátók, szabadságharcosok és ifjú nemzedékek kerültek közel egymáshoz. Mindenki sok újjal-széppel, emlékezetes élménnyel gazdagodott. Ezért is örülünk az újabb seregszemlének, a nagyszabású megmozdulásnak, meg azért is, mert bármilyen gazdaságszilárdítási intézkedések történtek és történnek is Jugoszláviában, e találkozó létét sohasem fenyegették az anyagi gondok, korlátozások. Ellenkezőleg, éppen két esztendeje annak, hogy a Petőfi-iskolák hagyományos összejöveteléről immár a jugoszláv tévéhálózat (az egységes műsor) is áttekintést ad. Ily módon Petőfiről és verseiről, a Petőfi brigádról és harcairól nemcsak a magyar ajkú jugoszláv tévéelőfizetők hallanak, hanem azok is, akiknek szerbhorvát,, szlovén, macedón vagy éppen román, szlovák, török, albán az anyanyelvük. Ezáltal nyelvek és kultúrák, irodalmak és történelmek, emberi sorsok színesítik, gazdagítják egymást, szélesebb körben ismerik meg azt, amire minden nép és minden nemzet fiai büszkék lehetnek. Ebben a közös büszkeségben nagy szerepet kap a szabadság, a béke, a közös sors, az együvé tartozás eszméje. Olyan történelmi időket élünk, amikor mindannak örülni kell, ami tiszta szívből fakad, és ami a népek, nemzetek, szomszédok közeledését szolgálja, a „kis” és „nagyvilág” összefogását a békéért, szabadságért. A Jó Pajtás Petőfi költészetéből merítő irodalmi vetélkedőjének a címe is ilyesmit sejtet, amikor Petőfi Sándor 1844 júniusában irt versének címével azt sugallja, hogy EZ A VILÁG (amilyen nagy ...) sohasem lehet meg a népek barátsága és kölcsönös megbecsülése nélkül. Szűcs Imre Vita egy pofonról Testületi értekezlet. A. témája: L. kolléga vétke ésannak általános tanulságai. Izgatott fészkerőttés, beszédes — csoportok szerinti — elhelyezkedés az asztalok körül, majd — az igazgató torokköszörülése után — mély csend. A tekintetek egy pontra szegeződnek: a semmibe. Az igazgató ismerteti az eset körülményeit: „Anno egy héttel ezelőtt otthonunk két gyermeke szokásos esti rutinverekedését végezte — az első vérig. Kollégánk, É., aki történetesen terhes, megpróbált közbelépni. Eközben a nagyobbik fiúcska véletlenül úgy rúgta meg, hogy az»állítólag veszélyeztette«. A munkaidő végeztével É. hazatért, és elmondta az esetet férjének, L.-nek, aki történetesen kollégája, igaz a mi kollégánk is. Másnap reggel L. felkereste a vétkes gyermeket, és tettlegesen járt el vele szemben, aminek nyoma is maradt. Ezt természetesen látleletezés követte, ami tudvalévően bizonyos következményekkel jár. Addig is hallgassuk meg a kollégák véleményét az ügyről!” Termékeny, gondolatgazdag szünet. Utána a szokásos sorrendben követik egymást a hozzászólások. Először a nők taglalják, mennyire agresszív dolog az agresszió. A férfiak többsége viszont szolidárisan hitet tesz L. mellett, „meg tudják érteni” L-t, noha természetesen helytelenítik tettét. L. egyébként az egyik legjobb nevelő. Hamarosan nem is az ő tettéről folyik a vita, hanem a pofon pedagógiájáról. Egymást követik a vallomások: „Sokszor már én sem tudok mit tenni”; „Annak idején én is pofont adtam”; „A gyerekek is elvárják”; „Én is kénytelen vagyok használni”. Egy kollegina figyelmeztet, óvakodjunk ettől a következtetéstől, hiszen ellentétes a rendtartással. Egyébként is: aki pofont ad, az tehetetlen. Mások felidézik a tantestület katartikus, bár nem hivatalos beszélgetéseit, amelyek a „Fehér rozsda” című tévéfilm bemutatását követték; a film nagyon életbevágó mondanivalóján túl azért is, mert a történet végén a tanárarcul csap egy végletesen pimasz diákot. Ami az egész (meglepően felélénkült) beszélgetésből összeáll: a testi fenyítés ilyen-olyan fajtái fel-fellobbannak a pedagógiánkban ... A közhangulat görcseit látva, az igazgató elemezni kezdi a pofon fajtáit, élesen elkülönítve az indulatból adottat és az előre megfontoltat. A jelen eset — történetesen — az utóbbi kategóriába tartozik. Tanulság: egyetlen tanár sem lehet magánember a munkahelyén, L. tette azonban magánemberként is — menthetetlen. Tatai László A Pedagógusok lapja Az ő a felhívása Szépen magyarul - szépen emberül! Meglátogattuk és „Kiolvastuk az Árendás közi általános iskolát. „Kiolvastuk", mert ebben az újpalotai iskolában már a bejárat üvegfalán bőségesen talál olvasnivalót" a látogató. A magyar nyelv szépségét méltató, a kulturált beszédre buzdító feliratok fogadják az érkezőket. A redisztollal, filccel, egyébbel rótt idézetek folytatódnak benn is: valósággal kitapétázták velük a folyosókat, hirdetőtáblákat, tantermeket. A nyomok az 5.§-ba vezetnek. Áprilisban, a magyar nyelv hetének kezdetén javasolta az osztályfőnök, hogy miközben hétről hétre más megyében foglalkoznak az ifjúság beszédkultúrájával, tegyen az Árendás közi iskola ifjúsága is valamit. Meghányták-vezették a javaslatot, és az osztályfőnöki órán megszületett a felhívás: „Szépen magyarul — szépen emberül! -Meleg szerettel függj a hon nyelvén, mert haza, nemzet és nyelv három egymástól várhatatlan dolog, s ki az utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatra készen lenni nehezen fog." Mi, az iskola 5. a osztályos tanulói Kölcsey Ferenc intelmét magunkra is értelmezzük, s elhatároztuk, hogy tanáraink példamutatásával és segítségével arra törekszünk, ha szólunk, igyekszünk kellő hangerővel, tisztán, helyesen képzett hangokkal, világos, áttekinthető mondatokkal, lehetőleg érzékletesen, képszerűen, konkrétan fogalmazni. Úgy akarunk szólni, hogy beszédünk bizonyítsa: szépre, jóra vágyó őseink örökségét megbecsülő, egymást tisztelő, felelősségtől áthatott fiatalok vagyunk.” Így hangzik egyebek közt a felhívás, amelyet a tanulók és az n.a-ban tanító pedagógusok aláírtak, Fábián Imréné igazgató és a tantestület pedig csatlakozásra szólította föl az ifjúságot. Az eredményről Kalászné Kállai Eszter osztályfőnöktől érdeklődtünk. Elmondotta, hogy 16 osztály csatlakozott a felhíváshoz, aláírásával hitelesítve ígéretét. Részt is vettek a szép beszéddel kapcsolatos aforizmák, közmondások, szállóigék gyűjtésében, az idézeteket, mondatokat lapokra írták, kartonokra pingálták, feldíszítették velük az iskolát. Igyekeztek teljesíteni azt a vállalásukat is, hogy mind a tanórákon, mind a szünetekben, mind a délutáni foglalkozásokon vigyáznak a szép beszédre. Vannak mondatok, amelyeket több ifjú „címfestő” is kiválasztott, ezért szinte minden osztályban olvashatók. Ilyen például e szállóige: „Nyelvében él a nemzet.” „Szólj is ki vagy, elmondom”, ez Kazinczy mondása. Füst Milán sokat idézett sorai is olvashatók: „Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok, S azt meg kell védened.” A költészet napja ihlette a Belinszkij-idézet kiválasztását: „Minden érzést, minden gondolatot képben kell kifejezni ahhoz, hogy költői legyen.” Az ifjúság játékos kedvét mutatja, hogy leíróra talált Lewis Carol versikéje: „Nem beszél a kecsege. De aki bölcs, fecseg-e . . .” Az idézetek nem falra hányt borsószemek, most, sok nap után is nézegetik, a nehezebbeket értelmezik, magyarázzák, tanároktól kérdezik a gyerekek. Két hetedikesforma kislány ahirdetőábla előtt a csatlakozásokat böngészi. A kérdésre, hogy meddig tartják magukat a felhíváshoz, hogy szépen beszélnek-e, nem mondanak-e csúnyát, a szőkebbik, kis megfontolás után, szellemesen így felel: — Hát legalább addig, amíg az aláírásunk kint lesz a táblán. A felhívást kibocsátó 5. §-ban Bíró Zoli és Babai Karcsi — persze Eszter néni jelenlétében — már hosszabb határidőt ígér, meg a durva beszéd mellőzését is. Feriről pedig kuncogva mesélik, hogy a „szépen, emberül” napjaiban követte a rádiótréfabeli szeszbarát módszerét: ha valami rút szó került volna nyelvére, nem mondta ki, hanem fütyült pár taktust, ő is ígéri, hogy amíg bírja, kordában tartja a nyelvet. Jó volna, ha az iskola — és még sok más iskola — komolyan venné és térben-időben is igyekezne kiterjeszteni a „szépen, emberül beszélni” eszméjét. Talán a szülőket is be lehetne venni ebbe a mozgalomba, mert a tartós sikert az ő közreműködésük szavatolná a legjobban. Csomna Béla JUBILEUMI HANGVERSENYNYEL ünnepelte meg a tapolcai Batsányi János Művelődési Központ kórusa fennállásának 15. évfordulóját. Az ötventagú vegyes karban együtt énekelnek pedagógusok, bányászok, vasutasok és diákok. A hangversenyen közreműködött a Hajdúszoboszlói, valamint a salgótarjáni kórusunk. Biczó Antal: Folyó Rési vizsgaünnepek Olyankor már ringó búzatáblát lengetett a szél, nyári fuvallat suhant át a pusztai tájon. A tanyák iskoláiban ilyenkor volt a néptanítók ünnepe, az akkoriban szokásos év végi vizsga. Emlékszem az első ilyen vizsgámra. A tanterem, mely soha még olajozva sem volt, ünnepi díszbe öltözött. Az óriási, szvette padok tisztára súrolva, mindegyiken virág, a rétek, a puszták szép virágai. A dobogó csodálkozva nézte a tantermet, az ócska tábla szinte mosolygott a sarokban. Az asztalról is sok vadvirág integetett. A gyerekek ünneplőbe öltöztek. A fiúk mezítlába csizmába bújt, a zsíros kalapok ott várták a vizsga végét a folyosón. A falon a gyermekek rajzai, kézimunkái. Lassan gyülekeztek a szülők, nagymamák, ángyikák. A vizsga elnöke az egyik iskolaszéki tag volt, mellette legtöbbször a szomszép ez az „oskola", mondták. Az osztályban áhítatos, mélységes csend, ünnepi hangulat volt, majd peregtek a kérdések s a feleletek. Vizsgáztak a tanyasi „diákok" — a dalokkal, versekkel, dramatizálásokkal, számképekkel, olvasással telített ünnepségen. A kendők alatt, a redős arcokon sokszor végigfolytak a meghatottság, az öröm könnyei. Bíztak a fejkendősök, a kezükben szorongatott zsebkendők a szemük elé kerültek, ünnep volt ez, évzáró ünnepély, melyet annyira vártak már. A zöld gyepszőnyegen már harapdálták a friss füvet a kicsi libák. Kellett a sok libapásztor. A feketébe öltözött tanyai asszonyok hazafelé menet is „ríttak”. E közvetlen, egyszerű tetszésnyilvánulás volt a tanyai néptanítók legnagyobb jutalma. Rudisch Ferencné A mi fiaink dicsérete A Bojtorján együttes Úgy kezdődött minden, mint a mesékben. Hódmezővásárhelytől kőhajításnyira, valahol a Tiszaháton, kerek erdő kellős közepén élt nyaranként egy nyugdíjas pedagógus apa a legkisebb gyermekével. A családban mindenki pedagógus volt, a leány, a nagyobbik fiú, annak a felesége. Természetesnek látszott, hogy a legkisebb gyermek is tanítani fog. Fel is vették a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, ének-történelem szakra. De közbejött egy Ki mit tud?, amelyen a fiú vidám zongorakíséretet adott a rajzzal parodizáló katonatársának. A Mikroszkóp Színpad akkori igazgatója, Komlós János azonnal egyéves szerződést ajánlott a két fiatalnak. Nagy volt az izgalom. Nyáron, a családi tanácskozáson még mi, szomszédok is részt vehettünk. Győzött a megfontoltság, és a fiú, Veres Andor ősztől tanárképzős lett. Meg is szerezte a tanári oklevelet becsülettel, noha első perctől kezdve a Bojtorján együttes oszlopos tagjaként működik. Azóta hosszú idő telt el. Időnként a „Bojtorján-gyerekek” hazajönnek pihenni, kikapcsolódni, nagy csendességben élnek közöttünk, szerényebbek mint a többi fiatal. A legutóbbi látogatásuk alkalmat kínált egy kis beszélgetésre. — Halász Jutkával hogy találtak kapcsolatot? Ki kereste a másikat? — Jutkának már megvolt a gyermekeknek szóló első nagylemeze, amikor elkezdtünk együtt dolgozni. Ő is érdeklődött a munkánk iránt, mi is iránta, végül menedzserünk hozott össze bennünket. — Tulajdoképpen mi a countryzene, amit művelnek? — Eredetileg az első amerikai bevándorlók zenéje volt. — Úgy tudom, kétszer voltak az Egyesült Államokban. Hallhatnánk erről valamit? — Először Kansasban jártunk, ott elnyertük a nemzetközi country-fesztivál nagydíját. Egyórás műsort adtunk Elvis Presley szülővárosában, a tévében, ami nagy dolog, mert az a közönség Elvisen kívül ma is keveseket fogad el. Olyan óriási ott a kultusza, hogy sugárutat neveztek el róla, s hatalmas szobra áll a városban. Második szereplésünk Mississippi államban volt, ahol — miként Kansasban is — díszpolgárok, illetve sheriff-helyettesek lettünk, és 15 perces műsort adtunk egy Neww York-i televíziós showban. — Itthon igazán semmi jelentősége nincs annak, hogy sheriffhelyettesek. — Dehogy nincs, büszkék vagyunk rá! — Arra is büszkék lehetnek viszont, hogy jótékony célú koncerteket is szoktak adni . .. — Évente legalább kettőt. Ott, ahová hívnak. Mozgássérülteknek és óvodásoknak. Szegedi óvodában is játszottunk már. — Művészeti célkitűzésük? — Kissé bölcselkedő, de értelmes szöveggel jó muzsikát, kulturált szórakozást nyújtani minden korosztálynak. A népi táncos Egy tanítónő a nyáron Szegeden nagyon boldog volt. A Játékok egyik legnagyobb művészi kasszasiker darabjának az ő fia, Szögi Csaba volt a főszereplője. Csaba hivatásos népi táncos, aki a Hegyen-völgyön lakodalom című nemzetközi táncjátékban a vőlegény szerepét táncolta. Hozzánk járt általános iskolába. Sok betegeskedésem miatt hamar eltűnt a szemem elől, most édesanyja mondta el pályájának alakulását. — Sok gondunk adódott Csabával felsős korában. Nyugtalan, örökké izgő-mozgó gyerek volt. Bár én sohasem tanítottam — akkortájt három gyerek mellett ez nem ment volna könnyen —, de azért tudtam, hogy Csaba mozgásigényét valahogyan helyes irányba kell terelni. Székely, erdélyi vagyok, nálunk a tánc szeretete szinte velünk születik. Észrevettem, hogy Csaba mozdulatai az ugra-bugrálásban is rendezettek, a ritmusérzéke kitűnő. Népi táncra gondoltam. Be is mentem, ahogy illik, az iskolátokba, hogy engedélyt kérjek a tánccsoportba való beiratására. Egy kicsit elvette az egyik tanára a kedvemet, amikor megjegyezte: a gyerek előbb talán az oroszt tanulja meg és aztán táncoljon. De az engedélyt megkaptam, és ekkor kezdődött a fiam pályafutása. A Tömörkény gimnáziumba került, ahol tanárai támogatták, biztatták, hittek benne. Harmadik is gimnazista korában már szólót táncolt, a szabadtéri játékokon, egy mezőségi legénytáncot. Most már hivatásos táncos, a Dunai Vasmű népi tánccsoportjának vezetője. Sokat jár külföldön, sokat szerepel tévében. Hadd vegyem át a szót az édesanyától! Láttam azt a bizonyos mezőségi legényláncot meg a mostani produkciót is. A régen fegyelmezetlennek vélt Csaba komolyan, tehetségesen, „pontosan, szépen” tette a dolgát kétszáz táncos élén, hatezer néző gyönyörködtetésére. Bemutatta a franciákkal, az oroszokkal, a románokkal, a szerbekkel, a hollandokkal együtt az ő vőlegénytáncukat is. Úgy éreztem, végül is jól megtanulta az oroszt: a népek nyelvén, a tánc nyelvén. Kiss Lászlóné