Pedagógusok Lapja, 1995 (51. évfolyam, 1-24. szám)

1995-10-17 / 17. szám

1995. OKTÓBER 17. SZABADEGYETEM­­ 11 CSIZMADIA ERVIN NEM POLITIKAI BESZÉD Le sem merem írni, mi a címe annak az interjúrészletnek (a teljes interjú egy olasz folyóiratban jelent meg), amelyet Ewa Domanska a 2000 című folyóirat szeptemberi számában készített Hayden White-tal 65. születésnapja tiszteletére. Mondom, nem merem le­írni a címet, mert az olvasót egészen biztosan el­rémítené a nyaka­­tekerten blikkfangos és tudományoskodó fejléc. Ám - cím ide vagy oda - mégis azt mondom, aki teheti, olvassa el a nem túl hosszú, annál érdekesebb és „kiismerhetetlenebb" interjút. De kicsoda is White? Miért kellene bárkinek is elolvasnia, hogy mit mond? Nos, Hayden White egyáltalán nem egy a tengernyi nyugati (és persze általunk kevéssé ismert-reklámozott) sztártu­dós közül. Tudtommal magyarul alig jelent meg valami tőle, pedig a hatvanas évektől kezdődően rengeteg érdekes tanulmánnyal és könyvvel rukkolt elő. Nevét az 1973-ban írott Metahistory című könyvével alapozta meg. Sokan a posztmodern zászló bontásának tartják ezt a könyvet, de maga White - mostani interjúja tanúsága szerint - nem fogadja el ezt a besorolást. Nem posztmodernnek, hanem inkább strukturalistának tekinti magát. De mielőtt az olva­só végleg elcsüggedne, megnyugtatom: nem az adja valaki rang­ját, hogy posztmodern, strukturalista vagy - éppenséggel - vala­milyen hagyományos iskolához tartozik, netán besorolhatatlan. White rokonszenvesen lecsupaszított ars poeticája szerint: „A címkék nem érdekesek. Én csak annyit mondok: itt a könyvem. Olvasd el. Ha segít rajtad - jó, ha nem­­ felejtsd el!" Tegyük tehát föl még egyszer a kérdést: kicsoda ő? Hogy nem fi­lozófus, azt ő maga mondja el. Történész? Talán. A legközelebb a művelődéstörténet és a művelődésfilozófia áll hozzá. Éppen ez a köztes szerepe teszi lehetővé számára, hogy „elképesztő" állításo­kat engedjen meg magának, például a történelemmel kapcso­latban. A történészek persze régóta rágódnak vizsgálatuk tárgyán. De a szaktudós általában győz a szkeptikus fölött. Elvégre a történelem mégiscsak kínál valami matériát az események megragadásához. Ritka madár az olyan - mint White -, aki azt mondja: a múlt volta­képpen nem létezik. A kelet-közép-európai olvasó számára - legalábbis a felszínen - nem ismeretlen az efféle megközelítés. A sztálinizmust értékelve többen rámutattak már, hogy a totális diktatúrában a múltnak nincs állandósága, azaz a rendszer belső hatalmi igényeinek meg­felelően változik a múlt szerepe, megítélése is. A „sosem lehet tudni, mit hoz a múlt"-szerű szlogenek pontos kifejeződései egy teljességgel bizonytalan helyzetnek. De ez csak a felület. White-nak a világon semmi köze nincs a to­talitarizmus ideológiájához; ő a múlttal kapcsolatban teljességgel gondolkodói alapon fogalmaz meg következtetéseket. Meglehet, hogy a következtetés nem helytálló, de mindenképpen elgondol­kodtató. El kell például gondolkodnunk azon, hogy maguk a különböző elméletalkotók sem önmagukban álló, önmagukban érdekes vagy éppen irreleváns tünemények. Marx valamiért volt fontos va­lakiknek, miként Hayek vagy Bibó István is. Nem (vagy nem csak) azért váltak fontosakká, mert tudományos-teoretikus produkcióik önmagukban érdekesek voltak, hanem mindenekelőtt azért, mert fölhasználhatók voltak valamire. Ez persze a világ rendje, nincs benne semmi rendkívüli, mégis szomorúság tölti el az em­ber szívét, ha arra gondol, mennyi remek gondolkodó hullik ki a rostán pusztán csak azért, mert az éppen aktuális közmegítélés nem tartja használhatónak vagy éppenséggel nem is ismeri. Más­részről azt is mondhatnánk: eleve előnyben vannak azok a teore­tikusok, akiknek írásai valamilyen rejtett (vagy nem is annyira rej­tett) politikai üzenetet is hordoznak. A politika az a köznyelv, vagy ha tetszik, befogadási nyelv, amelyre átfordítva, átváltva egyesek emészthetővé, ellenben mások fogyaszthatatlanná válnak. White-tal talán épp ez a baj: politikailag emészthetetlen, ami pedig nem politikai benne, az ugyan kit érdekel. Holott csupa olyasmiről beszél, ami pedig az általunk hőn vágyott nyugat-euró­pai kultúra és elmélet integráns része. S nem csupán valamikről, hanem valakikről is beszél, olyan személyekről, akik az elmúlt év­tizedekben (és részben ma is) a nyugati, posztmodernnek neve­zett kultúra vezető reprezentánsai. Kik ők? Gyanítom, a vájt fülű szak­közönségen kívül nemigen ismerik őket. Foucault, Ricoeur, Barthes, Derrida, Rorty. Pedig ők éppúgy a Nyugat szülöttei, mint azok a szovjetológusok, akiktől a politikailag legtájékozatlanabb sarki fűszeres is megtanulta a szovjet rendszerek lebontásának stratégiáit. Hát nem csodálatos? A sarki fűszeresnek lehet Nyugat­élménye, mert a szovjetológia apparátusai erősek és hatékonyak voltak, de vajon mit kezdjünk a Nyugat önelemző tradíciójával? White interjúja arra hívja fel a figyelmet, hogy a Nyugatnak is ren­geteg arca van, és bizony mi - akarjuk vagy sem - csak azt ismer­jük, ami politikailag kézzelfoghatóbb. Ami a politika kategóriájá­ba nem gyömöszölhető bele, arról nemigen tudunk, sőt el is akar­juk hessenteni magunktól, mint az olyan betegséget, ami egy ide­ig nem fáj. Pedig White és társai olyasmiket mondanak (mondhatnának) nekünk, amiről illene tudnunk. Például megtaníthatnák valóban tisztelni a nyugati hagyományt és gyakorlatot. A mostani Nyugat­viszonyunk ugyanis inkább kimerül a politikai utánzásban, mint­sem az igazi értékek fölfedezésének igyekezetében. A dolog para­­doxona persze az, hogy olyan korban kellene kíváncsiságot mu­tatnunk, amikor az embernek erre az eredendő tulajdonságára nemigen van szükség, hiszen a kész receptek­­átvétele világvi­szonylatban történik a fejlett és a fejletlenebb régiók kapcsola­tában. Ugyanakkor az is bizonyosnak látszik, hogy azért mindig lesz­nek, akiket érdekelnek a kuriózumok, akik a dolgok (akár a törté­nelem) mögé akarnak nézni. White-ot azért érdemes olvasni, mert valami teljesen ismeretlen világot mutat nekünk, amelynek szereplői nem a megszokott reklámrekvizítumok, tévékonzumok. Ugyanakkor White nem akar semmilyen „megváltó" szerepben tetszelegni, hiszen ezt mondja interjújának végén: „Nem hiszek az interjúkban. Mit szedett most ki belőlem? Egyetlen konkrét állítást sem kapott tőlem. Csak egy további változatot. Annyit azért le sze­retnék szögezni, hogy mindent, amit csinálok, sok történéshez ha­sonlóan azért teszem, mert a múltban mindig problémát látok." Olyan periódusban, amikor a Nyugat-képünk a feltétlen követ­ni akarásra egyszerűsödik, ez az álláspont egyáltalán nem kevés. White higgyen csak az interjúkban. A magyar olvasók pedig örül­jenek: egy élő klasszikus beszélt hozzánk. A történelem nem tudomány. Hogy akkor micsoda? A tör­ténelem kutatásának számtalan különféle módja és még több oka van. Mégsincs lehetőségünk arra, hogy megálla­pítsuk a történelem elemzésének egzakt szabályait és módszereit. Az egyedüli, amit tehetünk, hogy áttekintjük a történetírás történetét, és megállapítjuk, hogy csak stiliszti­kai variánsok léteznek. A történészek mindig azt hiszik, hogy az éppen aktuális módszer a történelemkutatás leg­helyesebb útja. Ez naivitás. A történelmi események per definitionem megismétel­hetetlenek. Nem tudjuk őket újra meg újra előállítani, mint a laboratóriumban a fizikai kísérleteket. A történelmi eseményeket nem lehet újra meg újra megtapasztalni. Ezért nem lehet empirikus módon vizsgálni őket. Elemez­hetők viszont más, nem empirikus módokon. Egy biztos: nincs végérvényes módszer a probléma megoldására, nem tudható, hogy mi a legjobb segédelmélet a történelem ta­nulmányozásához. Michelet-ről például az jut eszünkbe, hogy „Hát ez ré­mes, mi sokkal jobbak vagyunk nála. Milyen naiv volt". A mai történészek Voltaire-ről, Frankéról, Burckhardtról szólva megjegyzik: „Ők a történetírás számos módszerével kísér­leteztek. Érdekesek mint írók, de a történetíráshoz a mi módszerünk alkalmasabb." Úgy gondolom, hogy az ilyes­mi mindig csak illúzió. Nem lehet egyszer s mindenkorra eldönteni, hogy az emberek hogyan viszonyuljanak a múlthoz, elsősorban azért nem, mert a múlt fantázia szü­lötte. A múlt nem létezik. Kutatni is csak azoknak a dolgok­nak a prizmáján keresztül lehet, amelyek a múlt létezésé­nek következményeként ránk maradtak.

Next