Pest Megyi Hírlap, 1973. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

A fejedelem képírója A Mányoki-emléknapok előtt Szokolyán Nincs — nem szabad legyen — Magyarországon ember, aki ne ismerné tankönyvekből, reprodukciókról, netán a Nemzeti Galériából eredetiben Mányoki Ádám 1712-ben festett II. Rákóczi Ferenc mellképét. „A fejedelmet sötétkék bársony dolmányban ábrázolja, gazdag aranylánccal, melyre jobb válláról piros aranysújtásos mente hull alá, elöl drágaköves, középen nagy zafírral díszített mentekötővel, nyakában piros szalagon az aranygyapjas rend. Fején szőrmés kucsma, melyről piros csákó Szokolya ünnepre készül. Takarítják az árkokat, hófehérre meszelik a házak falát és tornácait, a tanácsházához kerítést építenek. — Olyan emberek, akik nemigen szoktak semmi iránt érdeklődni, most jönnek hozzánk és kérdik: hol lesz az ünnepség és kell-e fizetni belépődíjat — mondja a népfront községi titkára. — Az nyilvánvaló, hogy kicsinek bizonyul majd a művelődési ház nagyterme — újságolja a művelődési ház igazgatója. — Az utcára hangszórót szereltetünk — közli a tanácselnök. — Három éve is van, hogy összeültünk néhányan — folytatja Holtság Endre tanácselnök —, arról tanakodni, miként ünnepelhetnénk meg méltóan az évfordulót. Először csak helyi ünnepségre gondoltunk, aztán ahogy híre ment a tervünknek, sorra jelentkeztek a támogatók, s javasolták, az ünnepségünk legyen alkalom, amely ráirányítja az egész ország figyelmét múltunk egyik legnagyobb festőjére, a hazáját és népét olthatatlanul szerető emberre. Minden támogatást megkaptunk a járás párt-, állami és társadalmi szerveitől, a Nemzeti Galériától, Nemzeti Múzeumtól és természetesen a község lakosságától. — Ez az évforduló alkalmas lesz arra, hogy tovább élessze a község népének jó értelemben vett lokálpatriotizmusát, amely a hétköznapokon erkölcsi és anyagi erőt jelent. Meg lehet nézni a község arculatát, s nemcsak most, az ünnepségek előtt... Minden háznak... ■— A Mányoki-kulltusznak Szokolyán van bizonyos múltja. Az utca, amelyben szülőháza áll, az úttörőcsapat, művelődési ház az ő nevét viseli. A fiatalok elég sokat tudnak róla, a felnőttek azonban lóg le s drágaköves fekete kócsagforgó díszíti" — így formálja szavakba a képet Mányoki életrajzírója, dr. Lázár Béla. Mányoki és Rákóczi-festménye az évszázadok során egy fogalommá vált. És még két fogalom kapcsolódott hozzá: hazaszeretet, függetlenségi harc. Szokolya, a szülőfalu, Mányoki születésének háromszázadik évfordulóját ünnepli kétnapos eseménysorozattal, szeptember 15-én és 16-án, jobbára csak azt, hogy valamiféle festő volt. Most azt szeretnénk, ha tudatosabbá válna ez a kultusz. Reprodukciókkal díszített ízléses kis füzetet adtunk ki Mányokiról, a község mind a négyszáznyolcvan házába jut belőle egy. És hisszük, hogy az emlékkiállításról, az ünnepi megemlékezésről, a koszorúzásról is gazdagabban térnek majd haza az emberek. A szülőház falát Kisfaludy- Stróbl Zsigmond 1932-ben avatott, Mányoki önarcképe nyomán készült domborműve díszíti. A szülőház ma a református parókia, lakója Szabó Sándor lelkész, a községi népfrontbizottság tagja, Mányoki egyik legjobb ottani ismerője. Ő állította össze az ünnepségen a kezekbe kerülő füzetecskét is. Az első kilenc esztendő — Természetesen — mondja kiigazításként —, a szülőház a mai épület helyén állt. A szájhagyomány szerint az 1879-es tűzvészkor égett le. Hosszúkás parasztháza volt. Mányoki Ádám kilenc éves koráig élt Szokolyán, az a kilenc esztendő azonban egész életére felejthetetlen nyomot hagyott benne. Döntő szerepe volt abban, hogy Mányoki külföldről is, Németországból, Lengyelországból is mindig hazavágyott. Drezdában hunyt el, a krónika szerint azonban mielőtt a koporsót lezárták volna, egyik tanítványa kopottas vászonzacskót helyezett el feje alá, kívánságának megafelelően. Drága hazája földje volt benne. Néhány pillanat szünet után Szabó Sándor már őszinte hévvel a 15-én megnyíló Mányokikiállításról beszél. Két eredeti Mányoki-képet a Nemzeti Galériából, kettőt pedig a Ráday-gyűjteményből kapunk kölcsön. Látható lesz Szokolyán Erős Ágost lengyel király arcképe, az Amerikából nemrégiben visszaszármazott Fiatal nő arcképe, Ráday Pál és felesége, Kajáli Klára arcképe. Mányoki a bujdosó fejedelem mellett, majd Erős Ágost festőjeként három évet töltött — őszinte barátok között — Lengyelországban. Nem véletlen hát, hogy most, az ünnepségsorozat első napján lengyel—magyar baráti estet rendezünk. A fiatalok már ismerik — Az úttörőcsapat minden évben megemlékezik névadójáról — mondja Farkas Ferenc iskolaigazgató, népfronttitkár. — Tavaly az egyik raj — a jelenlegi nyolcadikosok — feldolgozta Mányoki életútját. Most, az évfordulóra pályázatot hirdettünk Hogyan ismerem Mányokit? címmel. Tizenhatodik én vetélkedő lesz a váci járás és a város középiskolásainak, Mányoki életéről és munkásságáról. Szeretnénk, ha a Vácra bejáró szokolyai középiskolások külön csapatban indulhatnának. — Száznyolcvan iskolás gyerek van a községben. Azt hiszem, ők már tudják, s nem fogják elfelejteni, ki volt Mányoki. Büszkék rá. S beszélnek róla otthon. — 1950-ben lettem tiszteletdíjas művelődésiotthon-igazgató — emlékezik Kollár Mihály, akiről a tanácselnök elmondta, a község egyik legrégibb tanácstagja, s több mint tíz éve tagja a tanács végrehajtó bizottságának is. — Mányoki nevét ötvenhétben vette fel a művelődési otthon. Akkor elkezdtem gondolkodni: Mányoki Ádám. Olyan keveset tudunk róla, én magam is. Sikerült megszereznem a Lázárkönyvet, aztán felkerestem a Szépművészeti Múzeumot és pár reprodukciót kértem. Ha már a nevét viseli az intézmény, legyen néhány kép is tőle. A fiatalok néha-néha szóba klubban hozták, s az ifjúsági rendeztünk egyszer vitaestet is munkásságáról. Most majd ez a füzet teljesebben ismertté teszi. Arra gondolok, télen megrendezzük az első „saját” vetélkedőnket róla. A festőről, a szülőföldjét, a hazáját szerető emberről, és a korról, amelyben élt. Deregán Gábor Sokrétű támogatás TV-FIGYELŐ Közlekedünk, pénteken két autós műsort is láttunk. Délután a hagyományos Mindenki közlekedik ügyes riportjait, este egy új autós vetélkedősorozat, a kéthetenként jelentkező Négy kerékkel okosan első adását. Mindkét műsorban — legalábbis a kitűzött téma szerint — az autó, az autózás játszotta a főszerepet. Mégsem volt sok ez egy napra. Délután, a közlekedés, este pedig a külföldi utazások mindenkit érdeklő tárgyköre szélesítette általános érdekűvé az adásokat. Annyira, hogy ha például a vetélkedőt bírálnánk, a kifejezetten autós kérdések számát kevesellhetnénk. Mást ne mondjunk, egyetlen kérdés sem érdeklődött például a külföldi utak közlekedési rendje, sajátosságai iránt. Ahhoz, hogy felelni tudjanak, tehát hogy előrehaladjanak a versenyben, résztvevőknek tulajdonképpen a nem is kellett autósoknak lenniük. Akkor is tudtak volna válaszolni, ha vonattal vagy busszal járják végig a külhoni utakat. A hazánkra vonatkozó kérdésekben pedig mér nemcsak az autónak, de magának az utazásnak is alig volt valami szerepe. Úgy gondoljuk, a vetélkedő anyagának autós jellegét erősíteni kell. Máskülönben értelmét veszti az egyébként ügyesen kigondolt verseny. Fordulatok. Minden fordulatos film vagy tévéjáték jól szórakoztat, a változatosság — régóta tudjuk — gyönyörködtet. Bárány Tamás pénteken látott tévéfilmjére ilyen szempontból igazán nem panaszkodhatunk. A Velünk kezdődik minden című filmben a kissé lapos indítás után — fiatal lány stopol a balatoni sztrádán és egy középkorú férfi veszi fel — a meglepő fordulatok egész sorozatával találkoztunk. A cselekmény bonyolítása közben szinte mindenkiről és mindenről kiderült, hogy nem olyan, amilyennek először látszott. Mindenekelőtt kiderült ez a két főszereplőről, a húszéves Antiról és Annáról. Anti afféle modern evangélista, aki harcosan áll szemben az öregek „kispolgárságával”. autós-villás Anna viszont könnyű kis nő, aki szinte eszét veszti a fiúval való találkozás kalandjától. Aztán jön a film nagy, száznyolcvan fokos fordulata és kiderül hogy a valóság a látottaknak éppen az ellenkezője. A súlyos egyéniség szerepében tetszelgő a Anti érdektelen figura, Anna jelentékenyebb egyéniségÚtjaik szétválnak. ö. L. PEST HEGYEIkJatrlap 1973. SZEPTEMBER 9., VASÁRNAP Sok faluból egy község Sorra épülnek a szentendrei skanzen házai Az épülő skanzen területére nem egyszerű bejutni, előbb engedélyt kell kérni — mondja a szigorú portás — a gondnoktól. Csakhogy Istvánt, aki egyben a Janovich Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főrestaurátora — megtalálni még egy tájékozódási futónak is komoly feladatot jelent a nem kisebb, mint nyolcvan holdas területen. Egy fiatal lány segít: „alighanem ott a domboldalon abban a hosszú, piros cserepes tetejű házban lesz”. A kaptatón dömperek húznak el lihegés nélkül mellettem, finom por kapaszkodik nyomunkban a kíméletlenül sütő nap felé. Elvétem az utat, de aztán a bozótoson keresztül mégis felérek a megjelölt ház tornácára. Nehéz mesterség Janovich István csakugyan itt található. Méghozzá nagy munkában. Két munkatársával együtt a kisalföldi Szilsárkány községből ideszállított, majd konzervált kovácsműhely anyagát leltározza. Kicsit szomorúan állapítja meg, hogy sajnos a mintegy kilencszáz szerszámból álló készlet nem komplett. És még akkor mondja valaki, hogy könnyű mesterség a falusi kovácsé — még egy fogorvosnak sincs ennyi szerszáma. Aztán a skanzenra terelődik a szó. A főrestaurátor a házigazda büszkeségével újságolja, hogy ezen a területen gyakorlatilag az ország teljes néprajzi anyaga otthont kap. Jelenleg úgy van, hogy tizenkét jellegzetes tájegységnek hozzávetőlegesen háromszázötven épületét készítik el az eredetinek megfelelően. A domborzatilag meglehetősen változatos területről laikus azt hihetné, hogy választhattak volna sík vidéket is a skanzen részére, hiszen ott az infrastrukturális létesítmények — út, vízvezeték, csatorna — építése is lényegesen könnyebb lenne. Mégis azt kell mondani, ha nehezíti is a terep a munkát, hogy helyes volt a választás a hegyvidéki — a zempléni, a Balaton-felvidéki, az őrségi és a göcseji — költő tájegységeik teljes illúziót felépítése szempontjából. Rekonstruálva _emlékekből A munka nagyságrendje indokolja több kivitelező jelenlétét. Az utat a Pilisi Parkerdő Gazdaság, a vízvezetéket és a csatornát a Szentendrei Városgazdálkodási Vállalat építi. A műemléki jellegű épületek kivitelezője az Országos Műemléki Felügyelőség. Most a felső-tiszavidéki tájegységet építjük. Az épületek többségét eredetiben költöztettük ide. Ahol az épület rossz állapota — mint például a botpaládi juhhodály esetében — ezt nem tette lehetővé, ott az eredeti tökéletes hasonmását építettük meg. Ugyanakkor olyan épület is megtekinthető lesz majd az egyes tájegységekben, amely valamikor létezett, de az már csak az öregek emlékezetében él. Vilma néni háza A szabolcsi falu már majdnem elkészült. A kerítések és a gémeskutak híján kereken, harminc épületet lehet összeszámolni. A négy portán pontosan nyomon követhető az egykori differenciálódás — a zsellér szegényes, sötét kunyhójától a kisnemes tágas, építészetileg sokkal igényesebb kúriájáig. A gazdasági és melléképületekről hasonlóan rá lehet ismerni gazdáikra. A portákat jellegzetes kerítés választja el egymástól. A kisnemesi telek előtt állunk meg Szép Géza művezetővel, itt dolgoznak most. Érdekessége ennek a portának, hogy kilencven százaléka egy telekről, Sonkádról érkezett Szentendrére. Egyedül a fafaragásos oszlopokkal díszített szép lakóház jött máshonnan. A sonkádit „Vilma néni semmi pénzért nem engedte lebontani”. A csűr, a disznóól, a sütőház, a góré és az istálló méltó a házhoz. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy igazi falucskát látok, ahol emberek fognak élni, dolgozni. S íme, az istálló egyik tartógerendáján — még a fiatal művezető is meglepődik — igazi fecskefészek tanúskodik az élet jelenlétéről. — Rövidesen megérkeznek a belső berendezési tárgyak is s akkor már csak a gyönyörű nemesborzovai harangtorony (a képen) szomszédságában a Mádról érkező református templomot kell felépíteni. Októberre, a múzeumi hónapra meglesz az is s így nem lesz semmi akadálya a szakmai megnyitásnak. Ahogy mondani szokták, az utolsó simításokat végzik jószagú, szülőhelyétől, a Felső-Tiszavidékről messzire Duna közelébe került kis faluban. K. P. Megszépült környezetben uzsonnáznak a dabasi 1. számú napközi otthonos óvoda lakói. A 75 személyes óvodában jelenleg 86 gyerek kap háromszori étkezést. A tsz segítségével külső és belső tatarozást végeztek az óvodában. Ékes János felvétele ff VÁNDORMADARAK”? Azokat bélyegzi így a közvélemény meglehetősen pontatlanul és nem ritkán kegyetlenül, akik nem tudnak gyökeret ereszteni, gyakran cserélik munkaadóikat, alig melegszenek meg valahol, máris odébb állnak. Pontatlanul, mert a vándormadarak — így idézőjel nélkül — a bölcs életbenmaradás, a fajfenntartás hordozói, örökös visszatérésük a hűség szimbóluma. Kegyetlenül, mert túlságosan egyszerű valakit egy félig vagy akár egészen teleírt munkakönyv alapján megítélni. Túl azon, hogy a „vándormadarak” milyen mérhetetlen kárt okoznak a népgazdaságnak, ritka az olyan munkaügyi előadó, aki azon is elgondolkodik, hogy mi adja újra és újra egy ember kezébe a vándorbotot. — Általában a pénz miatt mennek el az emberek — mondja Horváth István, a Monori Kefegyár igazgatója. — Egy atomfizikus mozgási lehetősége meglehetősen korlátozott, általában minél kvalifikáltabb egy szakember, annál kevesebb lehetősége van a munkahelyek közötti válogatásra, viszont kárpótolja őket a végzett munkájuk szépsége s a hivatásérzet. A segéd-, illetve betanított munkások ezzel szemben jóformán alig kötődnek a meglehetősen kis fantáziát igénylő munkájukhoz. — Nálunk — folytatja a fiatal igazgató — Budapest a fő konkurrencia, annak ellenére, hogy az utóbbi években Monor is szépen iparosodik, s ma már lényegesen több a választási lehetőség, mint korábban volt. Munkaerő-csábítás községen belül, úgy érzem, nincs. A segéd- és betanított munkások egyre kevesebben járnak Pestre dolgozni, hiszen itt helyben hozzávetőlegesen ugyanannyi a jövedelmük s akkor még megspórolják az utazás költségét és idejét. A szakmunkásokról ugyanezt nem mondhatom el, őket a fővárosban jobban megfizetik. Kis Szűcs Istvánná az izmosodó vállalat személyzeti és munkaügyi előadója. — Az ötvenes évek elején sokan adták le nálunk a munkakönyvüket, akkor álltunk át a kétműszakos termelésre. A régiek most kezdenek nyugdíjba menni. Mészáros Sándor kefelevágó negyvennégy évet töltött el a gyárban, Drabik Istvánná gépmunkás pedig harminchetet. Jelenlegi létszámunk 324 fő, ebből 180—200- an törzsgárdatagok. Körülbelül 70—80-ra tehető azoknak a száma, akik állandó mozgásban vannak. Idén eddig 65-en léptek be és 58-an hagyták el a gyárat, főleg segédmunkások és 4—5 szakmunkás. Nagy Imre huszonnégy éves, csaknem két hónapja az egyik gépi fűrész mellett segédmunkás. Szelíd tekintetű, szőke fiú: munka közben cowboykalapot visel, nyakláncán pisztolygolyó hüvelye fityeg, két alsó karján a legtalálékonyabb tetováló művész sem találna már felesleges helyet. Kilenc eddigi munkahelyéről nyolcszor önkényesen kilépett. Itt elég tűrhető a meló, kivéve, amikor a porelszívó nem működik. Emelni ekkorát, mint itt kell, még nem emeltem sehol. Addig nehéz, amíg az ember lehasábol, a többi gyerekjáték. Többnyire az iparban dolgozott, s egyszer a Monori Állami Gazdaságban. Munkásszálláson lakott, vagy lakókocsiban, de volt úgy is, hogy a falujából, Gombáról járt be Budapestre. Vagy mert nehéz azért mentemi el, volt a munka, vagy azért, mert a pénzt keveselltem. De az se volt ritka, hogy nem egyeztem az emberekkel. Ilyenkor mentem egyenesen a könyvemért. A gép mellett 8,11 az órabére, a jövedelme eléri a 2200— 2300 forintot, „ha nincs több, elég". Keresett már ennél kevesebbet, de többet is. — Muszáj dolgozni, a rendőrség is ezt nézi csak. Szeretnék lehúzni itt egyfolytában vagy két évet, hogy ne csak kéthetes, meg kéthónapos munkaviszonyaim legyenek. Lakásom pillanatnyilag nincs, hol itt vagyok, hol ott. Otthon a faluban szűkösen vagyunk, sok testvérem van, meg aztán nem vagyok jóba apámmal. Éppen ezért elhatároztam, hogy keresek már itt Monoron egy albérletet. A tekintélyes fluktuáció előidézői a Monori Kefegyárban a 16—25 éves korú fiatal segédmunkások. Többségük meg se várja az egyhónapos szerződés végét. „Kevés a pénz, nehéz a munka, inkább dolgozunk egy műszakban” — ezek a legfőbb érveik. Akik a véglegesítés után mondanak fel, azokat a vállalat kötelezi a felmondási idő ledolgozására, gyakran eredménytelenül: egy elmarasztaló bejegyzéssel több vagy kevesebb a munkakönyvben már igazán nem számít. Segédmunkásnak így is könnyű bárhová elszegődni. Szűcs Istvánná elmondta, hogy nem ritka az olyan ember, akinek 18—20 munkavállalást jegyeztek már be a könyvébe. A rekorder az a 26 éves ifjú, aki most éppen a 24. helyen próbálkozik. — A munkaközvetítőtől ritkán kapunk embert, pedig nemegyszer kértünk már segédmunkást. Ha viszont nálam jelentkezik valaki felvételre, és látom, hogy az idén harmadszor készül gazdát cserél«