Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-10 / 83. szám
Új művelődési szakszervezet Segítve a reformot A közgyűjteményekben és a közművelődés területén dolgozók érdekképviseletére, érdekvédelmére szakszervezet alakult szombaton Budapesten az ÉDOSZ-székházban. Az alapító kongresszuson , a Közalkalmazottak Szakszervezetének Szövetségén belül létrejött szervezet elfogadta a szakszervezet programját, alapszabályát. Vadász János, a Csepeli Művelődési Központ igazgatója, a kongresszusi szerkesztőbizottság tagja vitaindítójában hangoztatta: szakszervezet a művelődés területén dolgozók szociális biztonságát, a kulturális esélyegyenlőtlenségek megszüntetését kívánja szolgálni. Fő feladatai közé sorolja a művelődési reform elősegítését. A szakszervezet olyan új bérrendszer kidolgozását szorgalmazza, amely — a létminimum mindenkori biztosítása és a munkával töltött idő arányos elismerése mellett — megszünteti a káros egyenlősítő tendenciákat, lehetővé teszi a béralkut. Az új szervezet arra törekszik, hogy valamennyi közgyűjteményi közművelődési dolgozó érdeés keit képviselje, függetlenül attól, hogy állami, szakszervezeti, társadalmi szervezeti vagy vállalati intézménynél tevékenykednek. A szakszervezet szorgalmazza a szociálpolitikai juttatások rendszerének felülvizsgálatát, s miként a programban is megfogalmazták: az állami intézményekben is kezdeményezi a 13. havi fizetés bevezetését. A vitában felszólalók üdvözölték, hogy a szakszervezet megalakítását egyéves előkészítő munka előzte meg, s konszenzus jöhetett létre a levéltárosok, a muzeológusok, a könyvtárosok és a népművelők között. Sokan hangoztatták a művelődés reformjának szükségességét, ám a programtól radikálisabb hangú megfogalmazásokat vártak. A küldöttek a kongresszus végén 9 tagú elnökséget választottak a szakszervezet élére, az országos titkár Vadász János lett. ^%»yjgp Új folyóirat 2000 2000 címmel új irodalmi és társadalmi havilap kerül hétfőtől az újságosstandokra. A folyóiratot pénteken mutatták be a sajtó képviselőinek Budapesten. A lap a magyar és külföldi szép- és tényirodalomnak ad helyet. A szerkesztők elmondták: szívesen közölnek majd elsőként közép- és kelet-európai szerzőktől eddig még ki nem adott műveket. A Nyugathoz hasonló kivitelű folyóirat a magyar szellemi élet legjobb erőit szeretné megnyerni szerzőként. Nem kíván csupán egyetlen irodalmi csoport vagy irányzat szócsöve lenni; a szépirodalmi anyagok megjelentetésében fő mércének a minőséget tekinti. Az egyelőre 15 ezer példányban megjelenő folyóirat kiadója a Heti Világgazdaság Rt. A 2000 — amelynek Mészöly Miklóstól eredő címével utalni kívánnak a közelgő ezredfordulóra, az eltelt 20 évszázad értékeire és a modernizáció óhajtására — előfizethető minden postahivatalban. Együttműködés a nevelésben Első az egyenlők között Évekkel ezelőtt láttam a kiállítást, amely gyerekek munkáiban igyekezett a zenét a képzőművészettel összekapcsolni. Az alapelv szerint a pontot azonosították a hanggal és így születtek az alkotások. Nem sokkal később láthattam fakultációs osztályokat, ahol drámatörténetet, színháztörténetet és színházi mozgást is tanultak a diákok. Rövidesen hallottam az elnevezést is: drámapedagógia. — Sokan erősen leegyszerűsítik a fogalmat, és a szerepjátékokat azonosítják a drámapedagógiával — mondja Kaposi László, a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ népművelője. — Holott ennél sokkal összetettebb dologról van szó, egy szituáció megteremtéséről, kidolgozásáról. Maga a szerepjáték csupán az egyik eszköz, bár kétségtelenül a legismertebb, legelterjedtebb. Valamit csinálni Azon a módszervásáron, amelyen beszélgettünk, valóban kiderült, hogy ennél sokkal többrétűek a lehetőségek. Alkalmaznak ma már drámapedagógiát — jobb híján maradjunk ennél a megnevezésnél — a természettudományi tárgyak oktatásában, például a földrajzban, a zene- és nyelvoktatásban, és természetes módon az irodalom- és történelemórákon. Illetve ne ragadjunk meg a hagyományos formák keretei között, hiszen ezek a módszerek felbukannak a művelődési házak kiscsoportos foglalkozásaiban ugyanúgy, mint az egyéb — hagyományosan szabadidősnek nevezett — szakkörökben. Vagyis a drámapedagógusok között akad tanár, népművelő, rendező és művészeti vezető. Céljuk, hogy segítsék az iskolai és azon kívüli nevelési gyakorlat demokratizálódását, a közösségek kialakulását, és szeretnék elérni, hogy módszerük bekerüljön a felsőoktatási intézmények tantervébe. — Természetesen a gyakorlatban ez nem ennyire elméletiesen jelentkezik — folytatja vendéglátóm. — A mozgalomnak, illetve munkánknak elméleti és pszichológiai alapjai egyaránt vannak, vagyis nem a hasunkra ütve kezdtünk valamit csinálni. Már a század elején, az első világháború után foglalkoztak az elképzeléssel az angolszász iskolákban. Jó ötven esztendővel később, években kezdődtek a hetvenes meg az első kísérletek idehaza. Országos gyermekszínjátszó-találkozók szakmai megbeszélésein vetődött fel, hogy ezeknek a csoportoknak nem produkciók létrehozására kellene törekedniük. Sokkal inkább a gyerekek érzéseit, saját véleményét kellene tükrözniük bizonyos őket érintő problémák kapcsán, valamint arra is alkalmas lehetne egy-egy összeállítás, hogy tárgyi ismereteiket, gondolkodó-, véleményformáló képességüket erősítse. Ezt szerettük volna már akkoriban is megvalósítani az iskolai nevelésben, de néhány kivételtől eltekintve az oktatásban nem volt rá igény. — Azért szeretem ezeket a foglalkozásokat — mondja egy szentesi kisdiák —, mert nem a tanár bácsi mondja meg, hogy mikor mit kell tennünk, hanem ránk bízza a választást a lehetséges megoldások közül. És amikor elhatározunk valamit, ő ugyanúgy dolgozik velünk, mint bárki a csoportból. Magam elé képzelem az átlagos iskolai tantermet. Harminc-harmincöt diák, a padok, székek elrendezve, mindenki a tábla felé fordul, ahol a tanári asztal is áll. Az osztálytermek mind a mai napig a frontális oktatás szükségletei szerint épülnek, ahol a tanár nem az első az egyenlők között, hanem azt a bölcs kútfőt személyesíti meg, amelyből a tudás forrása árad. A gyerekeknek pedig nincs más dolguk, mint ezt a tananyagot minél tökéletesebben magukba szívni, elsajátítani. Ilyen környezetben érthető, ha a pedagógusok, akik fáradtak, túlterheltek, nem szívesen vállalkoznak a dramatikus eszközök alkalmazására, ami kétségtelen rendbontást eredményez. Nem ideális — Vannak más kifogások is — folytatja Kaposi László. — Például nem ideális a tanórák negyvenöt perces beosztása, hiszen az egyik téma feldolgozásához kevesebb is elegendő, a másikhoz pedig szinte a duplája kellene. Aztán az is gyakori érv, hogy nem egyforma képességűek a tanulók, ha van közöttük elevenebb, az magához ragadja a kezdeményezést, és mások nem jutnak szóhoz mellette, így a kezdeti tudáskülönbség nemhogy csökkenne, hanem éppen ellenkezőleg, tovább növekszik. Ez a helyzet azonban a hagyományos iktatásban is, de ez még önmagában nem érv az új eszközök mellett. Egyébként a felsorolt problémák megfelelő szakmai felkészültséggel kiküszöbölhetők. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a drámapedagógiának senki nem akar kizárólagos szerepet biztosítani. Akkor és ott kell alkalmazni, ahol ehhez a feltételek adottak. A mi célunk a módszervásárral az volt, hogy felhívjuk a figyelmet az érdekes elképzelésekre, és hogy az azonos munkát végzők között kapcsolatot teremtsünk. Hiszen még mindig egymástól elszigetelten dolgoznak. Lesz folytatás — Elérték a céljukat? — Az biztos, hogy a gödöllői találkozónak lesz folytatása. Ha minden igaz, május végén Békéscsabán. De rengeteg barátság szövődött itt néhány nap alatt, és kiépültek szakmai kapcsolatok is. A legsikeresebb bemutatókat több helyre meghívták az országban. Leginkább az szomorít el, hogy a helybéli iskolák képviselőit nem láttam az érdeklődők között. Szabó Z. Levente 1980. Április 16., hétfő Hol vannnak a professzorok? Kincseket őriz a levéltár Nevezetes lesz az idei év a váci fióklevéltár életében: megalakulásuk tízéves jubileumához érkeztek. Ebből az alkalomból beszélgettünk az igazgatóval, dr. Horváth Ferenccel. • Az átlagember elképzelésében úgy él, hogy a levéltárakba szemüveges, professzorforma emberek járnak búvárkodni. Igaz ez? — Sajnálatos, de manapság egyre kevesebben jönnek a hagyományos értelemben vett kutatók hozzánk. De ugyanezt mondhatom el az iskolákról is. A tanárok ritkábban hozzák el tanulóikat. Csak nagyon kevés pedagógus veszi azt a fáradságot, hogy a tanítványaival megismertesse az olyan alapvető művelődési intézmények anyagait, gyűjteményeit, mint amilyen a könyvtár, a múzeum vagy a levéltár. A korábbi években, amikor a Lőwy-gimnáziumban még volt közgyűjtemény, illetve könyvtári fakultáció, akkor még el-eljöttek a gyerekek. — Mostanában kik keresik fel ezt a kellemes, kissé kolostori hangulatot árasztó épületet, itt a Géza király téren? — Túlnyomó többségben főiskolai vagy egyetemi szakdolgozatukra készülő hallgatók vagy az idősebb generációhoz tartozók közül azok, akik diplomamegújító munkájukhoz veszik igénybe gyűjteményünket. Levéltárunk azonban olyan funkciókat is ellát, amelyek nem tartoznak szorosan az alapvető feladatokhoz. Ha bejön hozzánk az utca embere, s mert megsemmisültek a személyi okmányai, örökösödésről vagy ingatlanvásárlásról szóló dokumentumai, őket is ki kell szolgálnunk, mert máshová nem fordulhatnak. Ez persze igazgatási feladat, a személyi jogbiztosítás egyik részterülete. Ugyanakkor e falak között folyik olyan munka is, amely napjaink közéletéhez tartozik, ezért mi helyet biztosítunk hozzá. Tehát mondhatjuk úgy: levéltárunk nyitott mindenki számára. Körülbelül fél éve működik városunkban a Madách-kör, amelyik kulturális, közéleti és politizáló egyesület. Ennek ideiglenes székhelye a levéltár. — Megfogalmazná olvasóink számára, hogy mi is egy levéltár feladata? — A nemzeti kultúra egy részének, a történeti dokumentumoknak az őrzése, és a kutatók rendelkezésére bocsátása. Tudom, az emberek nehezen értik meg, hogy az írott forrás éppúgy hozzá tartozik a nemzeti kultúrához, mint az épületek vagy a régészeti leletek. Pedig a valóság bebizonyította: sokszor mindennél többet mond egy-egy korszakról. Sőt, vannak olyan időszakok történelmünkben, amelyekkel kapcsolatban jobb, ha csak ezekre a forrásokra támaszkodunk. Ahhoz, hogy — divatosan fogalmazva — a nemzeti indentitásunkat meg tudjuk őrizni, nemzeti kultúránk effajta kincseit is őrizni kell. Hát ezt a szerepet látják el a levéltárak. — Hogyan készülnek a tízéves jubileum ünneplésére? — A magunk szerény módján szeretnénk egy tudományos konferenciát tartani az év vége felé, pontosabban novemberben. A levéltáros kollégák számolnak itt be a fióklevéltárak helyzetéről, szerepéről. Én magam a régi városi levéltár történetéből szeretnék jól felkészülni. Erről az írott forrás szálai egészen a XVIII. század elejéig nyúlnak vissza. Egyébként talán nem árt megemlíteni, hogy gyűjtőterületünk nemcsak Vác és környéke, hanem Szentendre város, és a volt szentendrei járás is. Az egyik legértékesebb kincsünk a váci püspöki gazdasági levéltár anyaga, amely szerintem országosan egyedülálló — mind terjedelmét, mind épségét tekintve. Értékét elsősorban az adja, hogy a XVII. század végétől szinte folyamatosan gyűjtött anyag, amely nemcsak az uradalom, hanem az egész püspökség területén lévő települések történetével kapcsolatos adatokat tartalmazza. Ezek kultúrtörténeti, gazdaságtörténeti, sőt még politikatörténeti szempontokból is rendkívül fontos dokumentumok. — Tudjuk, hogy egy levéltári gyűjteménynek csupán eszmei értéke lehet. Önök az alapítás óta eltelt 10 év alatt folyóméterben számolva háromszázról kétezer-kétszázra növelték az iratállományukat. Értékes és pótolhatatlan tehát ez az anyag. Úgy véli, mindez a nemzeti kincs teljes biztonságban van? — Azt azért nem állítanám. Maga az épület, amely még az 1751-es esztendőben készült — eredetileg ferences rendi szerzetesek kolostoraként — viszonylag jó állapotban van. A levéltár biztonsága azonban megkövetelné, hogy idegenek ne legyenek a házban. A hátsó bejáratnál, a dunai fronton, ahol a fotólabor is működik, pedig még lakások vannak. Antal Piroska Több száz éve őrzött egyházi és urasági iratokat tárolnak a levéltárban. Rauscher Tamás levéltári kezeld az ódon dokumentumok között (Vimola Károly felvétele) A társadalmunkról szóló vitákban eddig kevés szerepe volt az MSZMP új nemzedékének. Az ötvenes években született párttagok arcát és gondolkozását nem ismeri a közvélemény. Most egy olyan könyvet ajánlok az olvasóknak, amelyben egy fiatal pártértelmiségi, Földes György lép a nyilvánosság elé, vállalva vitatható és vitára szánt gondolatait. A Hatalom és mozgalom 1956—1989 című kötetről van szó, amelyet a Reform— Kossuth Kiadó jelentetett meg, s amely a magyarországi társadalmi és politikai erőviszonyokat méri fel, s egyben rámutat azokra a hibákra is, amelyek idáig vezettek. A szerző megpróbálja a viszonyokat marxista elmélet szerint értelmezni, s tudományos igénnyel megírni mondanivalóját, bár az idő sürgette, és ezért nem volt módja arra, hogy minden fontos politikai eseményt pontosan felmérjen, s idézetekkel támassza alá megállapításait. Ehhez hatalmas kutatómunkát kellett volna elvégeznie, illetve a szöveget még jobban megterhelő megszorításokkal kellett volna élnie. így is teljes a kötet, mert a lényeges dolgokra irányítja a figyelmet. A fő folyamatokra. Ismert, hogy az elmúlt két évben kiéleződtek a viták az MSZMP politikai irányvonalát érintő kérdésekben. Ennek oka köztudott: a XIII. kongresszus határozatai nem állták ki az idők próbáját. Az ott megfogalmazott gazdaságpolitikai koncepció hibásnak bizonyult. Túlértékelte az erőforrásokat, az előző évek teljesítményeit, túlzott beruházási célokat tűzött ki, nem dolgozta ki a fejlődés feltételeit, s nem fordított kellő gondot és erélyt a hibák kijavítására. A szerző ennek felvázolásával kezdi művét, s rámutat, hogy — bár a bajok messzebbre nyúlnak vissza — ezzel kezdődtek a gondok, ekkor csappant meg a bizalom, illetve kezdődött a bizalmi tőke felélése. Közben megindult egy másik folyamat, amely a Fordulat és reform című anyag közzétételével kezdődött, majd folytatódott a Jövőnk a tét című ifjúsági akcióval, amely már kifejezte azt az igényt, hogy változzon a párt politikája. Földes György leírja a társadalmi viszonyokat, azt, hogy melyek voltak a nehézségek okai és milyen társadalmi hatással voltak a gazdaságra, a tömegekre. Elemzi a fásultság hátterét s rámutat a tennivalókra is. Megállapítja, hogy a gazdaság átalakítására van szükség, hogy csak előre van menekülés, a piacgazdasági mechanizmus működése felé. Beszél a szociálpolitikai rendszerünk működészavarairól, a szakszervezetek gyengeségeiről, a reform, a megújulás politikai feltételeiről. Miközben ezeket a dolgokat felvázolja, megállapítja, hogy gazdasági, természettudományi, technikai, kulturális területen, némely demokratikus vonás tekintetében, az állampolgári autonómiában előttünk jár a fejlett kapitalizmus. Erre a kihívásra csakis nehézségeink leküzdésével válaszolhatunk: úgy, ha a társadalom többsége és a biztonságos jövő érdekében meghonosítjuk az új vívmányokat és megújítjuk önmagunkat és a szocializmust. Társadalmilag igazságosabb jólétet kell teremtenünk, miközben átalakítjuk a termelési és politikai viszonyokat. Vagyis el kell érnünk az áttörést és létrehoznunk a demokratikus szocializmust, amely gazdaságilag is versenyképessé válik. Könyve további részében foglalkozik az 1966—1968-as gazdasági reform sorsával. Hiba volt, hogy megtorpant, illetve hagyták megtorpanni. Elemzi az 1956 utáni helyzetet, a párt vezető szerepét, az ebből levont következtetéseket. A kialakult nemzeti egységet és ami mögötte volt, a társadalom strukturális viszonyait a hatvanas években. Kedvezően módosultak az állami tulajdonlás feltételei, egyszerűbbé vált a gazdaság szervezetrendszere. Jelentős irányítási tapasztalatok halmozódtak fel, lassan, de ellenállhatatlanul zajlott az áru- és pénzviszonyok regenerációja, térnyerése. Sajnos, ennek ellenére a pártvezetés nem tudott ezzel megfelelően élni. A továbbiakban a gazdasági reform és a társadalmi-politikai status quót vizsgálja. Megállapítja, hogy ekkorra már a hagyományos osztályellentétek nem működtek, s ezért a politikának új tartalmat kellett volna adnia, de ez nem történt meg. A munkásság (a dolgozók) és az érdekeiket szolgáló hatalom ekkorra elkülönült egymástól. Kettős szétválás történt: egyrészt hierarchikus vezetőréteg jött létre, bürokratikus közigazgatással, másrészt a dolgozók érdekei is változtak. Minderre nem figyelt fel idejében a párt, illetve kettős célú politikát folytatott: időt akart nyerni, hogy rendbe hozza a dolgokat, s közben teret veszített, a gazdasági helyzetet pedig toldozgatta-foltozgatta, de nem adott új, elfogadható, célra törő gazdasági programot. Végül elemzi a társadalmipolitikai erőviszonyokat a mai Magyarországon, valamint a gazdasági-társadalmi szerkezetváltás tartalmát és a megújulási politikát. A megoldást a fiatal pártértelmiségi abban látja, ha a párt képes lesz a reformok útján járni, ha további önállóságot kapnak a vállalatok, decentralizálódik a gazdaság, az önkormányzat nő, ha a belső szervezeti és érdekeltségi rendszert átalakítják; ha a párt mozgalmi jellege növekszik, ha a társadalmi egyenlőség esélye nő, ha a kultúra megkapja a megfelelő támogatást, ha gyarapszik az esélyegyenlőség minden területen. Bízik abban, hogy a pártnak sikerül áttörnie a közönyt, megújítani a gazdaságot és a társadalmat. Gáli Sándor Hatalom és mozgalom Elérni az áttörést