Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-10 / 83. szám

Új művelődési szakszervezet Segítve a reformot A közgyűjteményekben és a közművelődés területén dol­gozók érdekképviseletére, ér­dekvédelmére szakszervezet alakult szombaton Budapes­ten az ÉDOSZ-székházban. Az alapító kongresszuson , a Közalkalmazottak Szakszer­vezetének Szövetségén belül­­ létrejött szervezet elfogadta a szakszervezet programját, alapszabályát. Vadász János, a Csepeli Művelődési Központ igazgatója, a kongresszusi szerkesztőbizottság tagja vita­indítójában hangoztatta: szakszervezet a művelődés te­­­rületén dolgozók szociális biz­tonságát, a kulturális esély­egyenlőtlenségek megszünte­tését kívánja szolgálni. Fő fel­adatai közé sorolja a műve­lődési reform elősegítését. A szakszervezet olyan új bérrendszer kidolgozását szor­galmazza, amely — a létmini­mum mindenkori biztosítása és a munkával töltött idő ará­nyos elismerése mellett — megszünteti a káros egyenlő­­sítő tendenciákat, lehetővé te­szi a béralkut. Az új szerve­zet arra törekszik, hogy vala­mennyi közgyűjteményi közművelődési dolgozó érde­és keit képviselje, függetlenül at­tól, hogy állami, szakszerve­zeti, társadalmi szervezeti vagy vállalati intézménynél tevékenykednek. A szakszer­vezet szorgalmazza a szociál­politikai juttatások rendsze­rének felülvizsgálatát, s mi­ként a programban is meg­fogalmazták: az állami intéz­ményekben is kezdeményezi a 13. havi fizetés bevezetését. A vitában felszólalók üdvö­zölték, hogy a szakszervezet megalakítását egyéves előké­szítő munka előzte meg, s konszenzus jöhetett létre a levéltárosok, a muzeológusok, a könyvtárosok és a népmű­velők között. Sokan hangoz­tatták a művelődés reformjá­nak szükségességét, ám a prog­ramtól radikálisabb hangú megfogalmazásokat vártak. A küldöttek a kongresszus végén 9 tagú elnökséget vá­lasztottak a szakszervezet élé­re, az országos titkár Vadász János lett. ^%»yjgp Új folyóirat 2000 2000 címmel új irodalmi és társadalmi havilap kerül hét­főtől az újságosstandokra. A folyóiratot pénteken mutatták be a sajtó képviselőinek Bu­dapesten. A lap a magyar és külföldi szép- és tényirodalomnak ad helyet. A szerkesztők elmond­ták: szívesen közölnek majd elsőként közép- és kelet-euró­pai szerzőktől eddig még ki nem adott műveket. A Nyu­gathoz hasonló kivitelű fo­lyóirat a magyar szellemi élet legjobb erőit szeretné meg­nyerni szerzőként. Nem kí­ván csupán egyetlen irodalmi csoport vagy irányzat szócsö­ve lenni; a szépirodalmi anya­gok megjelentetésében fő mér­cének a minőséget tekinti. Az egyelőre 15 ezer példány­ban megjelenő folyóirat ki­adója a Heti Világgazdaság Rt. A 2000 — amelynek Mé­szöly Miklóstól eredő címével utalni kívánnak a közelgő ez­redfordulóra, az eltelt 20 év­század értékeire és a moder­nizáció óhajtására — előfizet­hető minden postahivatalban. Együttműködés a nevelésben Első az egyenlők között Évekkel ezelőtt láttam a kiállítást, amely gyerekek munkáiban igyekezett a zenét a képzőművészettel összekap­csolni. Az alapelv szerint a pontot azonosították a hanggal és így születtek az alkotások. Nem sokkal később láthattam fakultációs osztályokat, ahol drámatörténetet, színháztörté­netet és színházi mozgást is tanultak a diákok. Rövidesen hallottam az elnevezést is: drámapedagógia. — Sokan erősen leegysze­rűsítik a fogalmat, és a sze­repjátékokat azonosítják a drámapedagógiával — mond­ja Kaposi László, a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ népművelője. — Hol­ott ennél sokkal összetettebb dologról van szó, egy szituá­ció megteremtéséről, kidolgo­zásáról. Maga a szerepjáték csupán az egyik eszköz, bár kétségtelenül a legismer­tebb, legelterjedtebb. Valamit csinálni Azon a módszervásáron, amelyen beszélgettünk, való­ban kiderült, hogy ennél sok­kal többrétűek a lehetőségek. Alkalmaznak ma már dráma­­pedagógiát — jobb híján ma­radjunk ennél a megnevezés­nél — a természettudományi tárgyak oktatásában, pél­dául a földrajzban, a zene- és nyelvoktatásban, és termé­szetes módon az irodalom- és történelemórákon. Illetve ne ragadjunk meg a hagyomá­nyos formák keretei között, hiszen ezek a módszerek fel­­bukannak a művelődési há­zak kiscsoportos foglalkozá­saiban ugyanúgy, mint az egyéb — hagyományosan sza­badidősnek nevezett — szak­körökben. Vagyis a drámape­dagógusok között akad tanár, népművelő, rendező és művé­szeti vezető. Céljuk, hogy se­gítsék az iskolai és azon kí­vüli nevelési gyakorlat de­mokratizálódását, a közössé­gek kialakulását, és szeretnék elérni, hogy módszerük beke­rüljön a felsőoktatási intéz­mények tantervébe. — Természetesen a gyakor­latban ez nem ennyire elmé­­letiesen jelentkezik — foly­tatja vendéglátóm. — A moz­galomnak, illetve munkánk­nak elméleti és pszichológiai alapjai egyaránt vannak, vagyis nem a hasunkra ütve kezdtünk valamit csinálni. Már a század elején, az első világháború után foglalkoztak az elképzeléssel az angolszász iskolákban. Jó ötven eszten­dővel később, években kezdődtek a hetvenes meg az első kísérletek idehaza. Or­szágos gyermekszínjátszó-ta­lálkozók szakmai megbeszélé­sein vetődött fel, hogy ezek­nek a csoportoknak nem pro­dukciók létrehozására kellene törekedniük. Sokkal inkább a gyerekek érzéseit, saját véle­ményét kellene tükrözniük bizonyos őket­ érintő problé­mák kapcsán, valamint arra is alkalmas lehetne egy-egy összeállítás, hogy tárgyi isme­reteiket, gondolkodó-, véle­ményformáló képességüket erősítse. Ezt szerettük volna már akkoriban is megvalósí­tani az iskolai nevelésben, de néhány kivételtől eltekintve az oktatásban nem volt rá igény. — Azért szeretem ezeket a foglalkozásokat — mondja egy szentesi kisdiák —, mert nem a tanár bácsi mondja meg, hogy mikor mit kell tennünk, hanem ránk bízza a válasz­tást a lehetséges megoldások közül. És amikor elhatáro­zunk valamit, ő ugyanúgy dolgozik velünk, mint bárki a csoportból. Magam elé képzelem az átlagos iskolai tantermet. Harminc-harmincöt diák, a padok, székek elrendezve, mindenki a tábla felé fordul, ahol a tanári asztal is áll. Az osztálytermek mind a mai napig a frontális oktatás szükségletei szerint épülnek, ahol a tanár nem az első az egyenlők között, hanem azt a bölcs kútfőt személyesíti meg, amelyből a tudás forrása árad. A gyerekeknek pedig nincs más dolguk, mint ezt a tan­anyagot minél tökéletesebben magukba szívni, elsajátítani. Ilyen környezetben érthető, ha a pedagógusok, akik fá­radtak, túlterheltek, nem szí­vesen vállalkoznak a drama­­tikus eszközök alkalmazására, ami kétségtelen rendbontást eredményez. Nem ideális — Vannak más kifogások is — folytatja Kaposi László. — Például nem ideális a tan­órák negyvenöt perces beosz­tása, hiszen az egyik téma feldolgozásához kevesebb is elegendő, a másikhoz pedig szinte a duplája kellene. Az­tán az is gyakori érv, hogy nem egyforma képességűek a tanulók, ha van közöttük ele­venebb, az magához ragadja a kezdeményezést, és mások nem jutnak szóhoz mellette, így a kezdeti tudáskülönbség nemhogy csökkenne, hanem éppen ellenkezőleg, tovább növekszik. Ez a helyzet azon­ban a hagyományos iktatás­ban is, de ez még önmagában nem érv az új eszközök mel­lett. Egyébként a felsorolt problémák megfelelő szakmai felkészültséggel kiküszöböl­hetők. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a dráma­­pedagógiának senki nem akar kizárólagos szerepet biztosíta­ni. Akkor és ott kell alkal­mazni, ahol ehhez a feltéte­lek adottak. A mi célunk a módszervásárral az volt, hogy felhívjuk a figyelmet az ér­dekes elképzelésekre, és hogy az azonos munkát végzők kö­zött kapcsolatot teremtsünk. Hiszen még mindig egymás­tól elszigetelten dolgoznak. Lesz folytatás — Elérték a céljukat? — Az biztos, hogy a gödöl­lői találkozónak lesz folytatá­sa. Ha minden igaz, május végén Békéscsabán. De ren­geteg barátság szövődött itt néhány nap alatt, és kiépül­tek szakmai kapcsolatok is. A legsikeresebb bemutatókat több helyre meghívták az or­szágban. Leginkább az szo­morít el, hogy a helybéli is­kolák képviselőit nem láttam az érdeklődők között. Szabó Z. Levente 1980. Április 16., hétfő Hol vannnak a professzorok? Kincseket őriz a levéltár Nevezetes lesz az idei év a váci fióklevéltár életében: megalakulásuk tízéves jubi­leumához érkeztek. Ebből az alkalomból beszélgettünk az igazgatóval, dr. Horváth Fe­renccel. • Az átlagember elképzelé­sében úgy él, hogy a levéltá­rakba szemüveges, professzor­forma emberek járnak búvár­kodni. Igaz ez? — Sajnálatos, de manapság egyre kevesebben jönnek a hagyományos értelemben vett kutatók hozzánk. De ugyan­ezt mondhatom el az iskolák­ról is. A tanárok ritkábban hozzák el tanulóikat. Csak nagyon kevés pedagógus ve­szi azt a fáradságot, hogy a tanítványaival megismertesse az olyan alapvető művelődési intézmények anyagait, gyűjte­ményeit, mint amilyen a könyvtár, a múzeum vagy a levéltár. A korábbi években, amikor a Lőwy-gimnázium­­ban még volt közgyűjtemény­, illetve könyvtári fakultáció, akkor még el-eljöttek a gyere­kek. — Mostanában kik keresik fel ezt a kellemes, kissé ko­lostori hangulatot árasztó épü­letet, itt a Géza király téren? — Túlnyomó többségben fő­iskolai vagy egyetemi szakdol­gozatukra készülő hallgatók vagy az idősebb generációhoz tartozók közül azok, akik dip­lomamegújító munkájukhoz veszik igénybe gyűjtemé­nyünket. Levéltárunk azonban olyan funkciókat is ellát, ame­lyek nem tartoznak szorosan az alapvető feladatokhoz. Ha bejön hozzánk az utca embere, s mert megsemmisültek a sze­mélyi okmányai, örökösödésről vagy ingatlanvásárlásról szóló dokumentumai, őket is ki kell szolgálnunk, mert máshová nem fordulhatnak. Ez persze igazgatási feladat, a személyi jogbiztosítás egyik részterüle­te. Ugyanakkor e falak között folyik olyan munka is, amely napjaink közéletéhez tartozik, ezért mi helyet biztosítunk hozzá. Tehát mondhatjuk úgy: levéltárunk nyitott mindenki számára. Körülbelül fél éve működik városunkban a Ma­­dách-kör, amelyik kulturális, közéleti és politizáló egyesü­let. Ennek ideiglenes székhe­lye a levéltár. — Megfogalmazná olvasóink számára, hogy mi is egy levél­tár feladata? — A nemzeti kultúra egy részének, a történeti doku­mentumoknak az őrzése, és a kutatók rendelkezésére bocsá­tása. Tudom, az emberek ne­hezen értik meg, hogy az írott forrás éppúgy hozzá tartozik a­­ nemzeti kultúrához, mint az épületek vagy a régészeti le­letek. Pedig a valóság bebizo­nyította: sokszor mindennél többet mond egy-egy korszak­ról. Sőt, vannak olyan idősza­kok történelmünkben, ame­lyekkel kapcsolatban jobb, ha csak ezekre a forrásokra tá­maszkodunk. Ahhoz, hogy — divatosan fogalmazva — a nemzeti indentitásunkat meg tudjuk őrizni, nemzeti kultú­ránk effajta kincseit is őrizni kell. Hát ezt a szerepet látják el a levéltárak. — Hogyan készülnek a tíz­éves jubileum ünneplésére? — A magunk szerény mód­ján szeretnénk egy tudomá­nyos konferenciát tartani az év vége felé, pontosabban no­vemberben. A levéltáros kol­légák számolnak itt be a fiók­levéltárak helyzetéről, szerepé­ről. Én magam a régi városi levéltár történetéből szeretnék jól felkészülni. Erről az írott forrás szálai egészen a XVIII. század elejéig nyúlnak vissza. Egyébként talán nem árt meg­említeni, hogy gyűjtőterüle­tünk nemcsak Vác és környé­ke, hanem Szentendre város, és a volt szentendrei járás is. Az egyik legértékesebb kin­csünk a váci püspöki gazdasá­gi levéltár anyaga, amely sze­rintem országosan egyedülálló — mind terjedelmét, mind ép­ségét tekintve. Ér­ték­ét első­sorban az adja, hogy a XVII. század végétől szinte folyama­tosan gyűjtött anyag, amely nemcsak az uradalom, hanem az egész püspökség területén lévő települések történetével­ kapcsolatos adatokat tartal­mazza. Ezek kultúrtörténeti, gazdaságtörténeti, sőt még po­litikatörténeti szempontokból is rendkívül fontos dokumen­tumok. — Tudjuk, hogy egy levél­tári gyűjteménynek csupán eszmei értéke lehet. Önök az alapítás óta eltelt 10 év alatt folyóméterben számolva há­romszázról kétezer-kétszázra növelték az iratállományukat. Értékes és pótolhatatlan tehát ez az anyag. Úgy véli, mindez a nemzeti kincs teljes bizton­ságban van? — Azt azért nem állítanám. Maga az épület, amely még az 1751-es esztendőben készült — eredetileg ferences rendi szer­zetesek kolostoraként — vi­szonylag jó állapotban van. A levéltár biztonsága azonban megkövetelné, hogy idegenek ne legyenek a házban. A hátsó bejáratnál, a dunai fronton, ahol a fotólabor is működik, pedig még lakások vannak. Antal Piroska Több száz éve őrzött egyházi és urasági iratokat tárolnak a levéltárban. Rauscher Tamás levéltári kezeld az ódon doku­mentumok között (Vimola Károly felvétele) A társadalmunkról szóló vi­tákban eddig kevés szerepe volt az MSZMP új nemzedé­kének. Az ötvenes években született párttagok arcát és gondolkozását nem ismeri a közvélemény. Most egy olyan könyvet ajánlok az olvasók­nak, amelyben egy fiatal párt­értelmiségi, Földes György lép a nyilvánosság elé, vállalva vitatható és vitára szánt gon­dolatait. A Hatalom és moz­galom 1956—1989 című kötet­ről van szó, amelyet a Reform— Kossuth Kiadó jelentetett meg, s amely a magyarországi tár­sadalmi és politikai erőviszo­nyokat méri fel, s egyben rá­mutat azokra a hibákra is, amelyek idáig vezettek. A szerző megpróbálja a vi­szonyokat marxista elmélet szerint értelmezni, s tudomá­nyos igénnyel megírni mon­danivalóját, bár az idő sürget­te, és ezért nem volt módja arra, hogy minden fontos po­litikai eseményt pontosan fel­mérjen, s idézetekkel támassza alá megállapításait. Ehhez ha­talmas kutatómunkát kellett volna elvégeznie, illetve a szö­veget még jobban megterhelő megszorításokkal kellett volna élnie. így is teljes a kötet, mert a lényeges dolgokra irányítja a figyelmet. A fő folyamatokra. Ismert, hogy az elmúlt két évben kiéleződtek a viták az MSZMP politikai irányvonalát érintő kérdésekben. Ennek oka köztudott: a XIII. kongresszus határozatai nem állták ki az idők próbáját. Az ott megfo­galmazott gazdaságpolitikai koncepció hibásnak bizonyult. Túlértékelte az erőforrásokat, az előző évek teljesítményeit, túlzott beruházási célokat tű­zött ki, nem dolgozta ki a fejlődés feltételeit, s nem for­dított kellő gondot és erélyt a hibák kijavítására. A szerző ennek felvázolásá­val kezdi művét, s rámutat, hogy — bár a bajok messzebb­re nyúlnak vissza — ezzel kez­dődtek a gondok, ekkor csap­pant meg a bizalom, illetve kezdődött a bizalmi tőke felélé­se. Közben megindult egy má­sik folyamat, amely a Fordu­lat és reform című anyag köz­zétételével kezdődött, majd folytatódott a Jövőnk a tét cí­mű ifjúsági akcióval, amely már kifejezte azt az igényt, hogy változzon a párt politi­kája. Földes György leírja a tár­sadalmi viszonyokat, azt, hogy melyek voltak a nehéz­ségek okai és milyen társadal­mi hatással voltak a gazdaság­ra, a tömegekre. Elemzi a fá­sultság hátterét s rámutat a tennivalókra is. Megállapítja, hogy a gazdaság átalakítására van szükség, hogy csak előre van menekülés, a piacgazdasá­gi mechanizmus működése felé. Beszél a szociálpolitikai rendszerünk működészavarai­ról, a szakszervezetek gyenge­ségeiről, a reform, a megújulás politikai feltételeiről. Miközben ezeket a dolgokat felvázolja, megállapítja, hogy gazdasági, természettudomá­nyi, technikai, kulturális terü­leten, némely demokratikus vonás tekintetében, az állam­polgári autonómiában előttünk jár a fejlett kapitalizmus. Er­re a kihívásra csakis nehéz­ségeink leküzdésével válaszol­hatunk: úgy, ha a társadalom többsége és a biztonságos jövő érdekében meghonosítjuk az új vívmányokat és megújítjuk önmagunkat és a szocializ­must. Társadalmilag igazságo­sabb jólétet kell teremtenünk, miközben átalakítjuk a terme­lési és politikai viszonyokat. Vagyis el kell érnünk az át­törést és létrehoznunk a de­mokratikus szocializmust, amely gazdaságilag is ver­senyképessé válik. Könyve további részében foglalkozik az 1966—1968-as gazdasági reform sorsával. Hiba volt, hogy megtorpant, illetve­ hagyták megtorpanni. Elemzi az 1956 utáni helyzetet, a párt vezető szerepét, az ebből levont következtetéseket. A ki­alakult nemzeti egységet és ami mögötte volt, a társada­lom strukturális viszonyait a hatvanas években. Kedvezően módosultak az állami tulaj­donlás feltételei, egyszerűbbé vált a gazdaság szervezetrend­szere. Jelentős irányítási ta­pasztalatok halmozódtak fel, lassan, de ellenállhatatlanul zajlott az áru- és pénzviszo­nyok regenerációja, térnyerése. Sajnos, ennek ellenére a párt­vezetés nem tudott ezzel meg­felelően élni. A továbbiakban a gazdasági reform és a társadalmi-politi­kai status quót vizsgálja. Megállapítja, hogy ekkorra már a hagyományos osztály­ellentétek nem működtek, s ezért a politikának új tartal­mat kellett volna adnia, de ez nem történt meg. A munkás­ság (a dolgozók) és az érde­keiket szolgáló hatalom ek­korra elkülönült egymástól. Kettős szétválás történt: egy­részt hierarchikus vezetőréteg jött létre, bürokratikus köz­­igazgatással, másrészt a dol­gozók érdekei is változtak. Minderre nem figyelt fel ide­jében a párt, illetve kettős cé­lú politikát folytatott: időt akart nyerni, hogy rendbe hoz­za a dolgokat, s közben teret veszített, a gazdasági helyze­tet pedig toldozgatta-foltozgat­­ta, de nem adott új, elfogad­ható, célra törő gazdasági programot. Végül elemzi a társadalmi­politikai erőviszonyokat a mai Magyarországon, valamint a gazdasági-társadalmi szerke­zetváltás tartalmát és a meg­újulási politikát. A megoldást a fiatal pártér­telmiségi abban látja, ha a párt képes lesz a reformok út­ján járni, ha további önálló­ságot kapnak a vállalatok, de­­centralizálódik a gazdaság, az önkormányzat nő, ha a belső szervezeti és érdekeltségi rendszert átalakítják; ha a párt mozgalmi jellege növek­szik, ha a társadalmi egyenlő­ség esélye nő, ha a kultúra megkapja a megfelelő támoga­tást, ha gyarapszik az esély­­egyenlőség minden területen. Bízik abban, hogy a párt­nak sikerül áttörnie a közönyt, megújítani a gazdaságot és a társadalmat. Gáli Sándor Hatalom és mozgalom Elérni az áttörést

Next