Pesti Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-23 / 300. szám

8 VITA Tisztelt Magyar Kongresz­­szus! Sok értékes beszéd el­hangzott itt ma, sok súlyos probléma felvetődött. Ezek mind igazak. De én termé­szetesen megint szembe me­gyek az árral. Nem azért, mert annyira különc vagyok, hanem azért, mert rám igaz a szokványos sírfelirat szöve­ge: „csak a teste”. A lelkem valahol otthon található, el­­szakíthatatlanul, és az agyam úgy gondolkodik, mint az ott­honiaké. Egy kerékre jár. Nem biztos, hogy ez jó dolog, de így van. Megírtam én is gondosan a beszédemet, most mégis elté­rek tőle, bár az valamivel eny­hébb volt, ám itt most oly sok szidást kapott a kormány, hogy — ha „rendezetleneb­­bül” is — inkább erre adnék magyarázatot. Kérem, sokan támadják a kormányt otthon. Biztos, hogy nekünk is ezt kell ten­nünk? Beszéltünk itt a sú­lyos, 20 milliárdos adósság­ról. Tudják azt, hogy amikor az MDF-et, illetve a keresz­tény nemzeti vonalat megvá­lasztották, akkor a nemzet­közi bankárurak összeültek, éppen Budapesten, és pilla­natok alatt kivonták az ösz­­szes pénzt, valutát Magyaror­szágról. Nincs rá jobb kifeje­zés: kormányunkat megzsa­rolták. Mit tehetett volna a miniszterelnök úr? Mondhat­ta volna, hogy nem fizetünk? Van egy „csodálatos” el­lenzék, amelyik, ha a kor­mány jobbra lép, vagy picit előre megy, vagy balra moz­dul, akkor a torkának esik, mert tele az ország hatalomé­hes vércsékkel. Határainkon harcok folynak, körül más el­lenség, a románok, a szlová­kok, stb., mindenki ugrásra készen vár! Kell ehhez még az, hogy a magyar emigráció segítség helyett szidja a kor­mányt? (Taps. Nagyon he­lyes! De legalább bírálni sza­bad?! — bekiabálások.) (Igen, bírálni szabad, ma­gunk között.) „SARLÓSOK, SOROSOK ÉS DOLLÁRPAPÁK” A másik: egy kicsit azért az emigrációt is szeretném meg­vigasztalni. Megjelent otthon a Magyar Fórumban Benedek István professzor úr kétré­szes írása. Az első rész címe A sértett emigráció (nov. 7.), a másodiké Amit az emigráció­tól várunk (nov. 21.). Borzasz­tóan sajnálom, hogy sokan valóban meg is sértődtek, ezen a cikken még inkább, de voltak torontói magyarok, akik azonnal telefonáltak, felhívták a figyelmemet az írásra, hogy feltétlenül olvas­sam el, mert összevág a nem­régiben megírt véleményem­mel, és kifejezték teljes egyet­értésüket a leírtakkal. Ez a Benedek-írás arról szól, hogy mi egy kicsit jogtalanul sér­tődtünk meg, és kicsit a hazai­ak rovására. Pedig bizony nincs igeszünk. Gondoljuk vé­gig a dolgokat, így együtt! Amikor a változások bekövet­keztek, legelőször hazaro­hant egy csoport, őket én úgy nevezem összefoglaló néven, hogy „a Sarlósok és Sorosok”. Nem tudok jobb nevet. Befek­tetési jelszóval mentek haza, pillanatok alatt sokkal többet hoztak el, mint amennyit be­vittek. Ezt nem kell bizony­gatni. Utána következtek a „híd­építők”. Az anyanyelvi konfe­­renciás-világszövetséges-ba­ráti-körös-itt-ottosok nyü­zsögtek, dolgoztak, azok, akik — míg mi itt kint min­den elérhető fórumon azt igyekeztünk elérni, hogy ne adjanak több hitelt a Kádár­bandának, mert rossz helyre megy, és a nép fogja nyögni —, addig ők a hátuk mögé dug­­dosták az akasztófákat, szé­pen lemosták vagy inkább le­nyaldosták a Kádár-rend­szert szalonképesre, minket kiáltottak ki csirkefogóknak, fasisztáknak — nézzék a ko­romat! — és egyebeknek, amiért „neveletlenül” és „tiszteletlenül” írtunk Kádár elvtársról, holott ő a „máso­dik Deák Ferenc, a haza bölcs atyja”! Hátuk mögé dugták nem csak az akasztófákat, de halottainkat is, és hirdették, hogy ők onnan jöttek, oda szaladgáltak, ők bizonyítják, hogy ez a kommunizmus ez nem olyan, sokkal szebb és nagyon megbízható. Most örülhetnénk annak, hogy ne­künk lett igazunk, de bor­zasztó szomorú öröm ez. Túl sokba kerül, és a magyar nép nyögi. Itt most nem beszélek azokról — bár sokat ártottak megítélésünknek —, akiket sohasem tartottunk emigrán­soknak, nem is voltak azok, mert már a 60-as években ha­zajártak. Én őket „dollárpa­páknak” hívom, hivatalból játszották meg az urat, és ráz­ták a rongyot otthon, úgy csi­náltak, hogy ők Amerikában valakik, mert nem voltak sen­kik — itt sem! Ők jogos irigy­séget kelthettek. „SZABAD EZÉRT MEGSÉRTŐDNI?” No, ha most mindezeket fi­gyelembe veszi a tisztelt emigrációnak az a része, az a nemzeti része, amelyik remé­lem, hogy itt ül, akkor már egész más a kép, mert mire mi is elindultunk volna hazafelé, addigra ezek már „bemutat­tak” minket. Sőt szépen le is járattak! (Úgy van, így igazi bekiabálások.) és most szid­juk a kormányt, hogy nem áll szóba az emigrációval? Holott egyszerűen arról van szó, hogy nem is ismeri az igazit! Másodsorban, ha jól tudom, itt már megint pereskedés zajlik emigrációs körökben, mert a tisztességesebbik részt feljelentették a pozí­cióért! Nem volt még elég ma­gyar per, sok a pénzünk, és ahelyett hogy segítenénk ve­le, megint el kell pereskedni, az amerikai ügyvédeket kell hizlalni! Tessék mondani, ki­vel álljon most szóba a ma­gyar kormány? Mert ha akár­melyikkel szóba áll, a „má­sik” biztosan megsértődik. Sokan azért is megsértőd­tek, hogy amikor hazamen­tek, valóban tisztességes em­berek — a továbbiakban már róluk beszélek —, tele jó szándékkal, valóban segítő­készséggel, megsértődtek azon, hogy a magyar kor­mány nem fogadja őket. A mi­niszterelnök úr, miniszter, de minimum — ha ló nincs, sza­már is jó — államtitkár. Tes­sék kérem számolni! 1 763 000 magyar él csak Amerikában. A többieket nem tudom pontosan. Ha en­nek csak egy töredéke megy haza, s a töredéke biztos, hogy tisztességes, és az mind be akar jutni a magyar kor­mány valamely tagjához, a nap 24 órája kevés a fogadá­sukra. Segítséget vinnének, no de ez akkor is elképesztő, és akkor még nem foglalko­zott a kormány a súlyos adós­sággal, az ország ügyeivel, a törvényekkel és egyebekkel. Elvárhatjuk ezt a kormány­tól? Szabad ezért megsér­tődni? De van egy másik fájdal­mam is. Mégpedig az, hogy a Kádár-rendszerben mi ki­mondtuk, és teljes joggal mondtuk ki, hogy semmi kö­zünk a kormányhoz, mi a ma­gyar népet támogatjuk. Most kérem, a helyzet változott, ugye, új kormány van. Egyet azért ne felejtsünk el: ezt a csapatot a nép választotta magának, szabadon! Tehát mi segíthetünk, de nem vált­hatjuk le a kormányt, nem gyakorolhatunk olyan vad és őrült kritikát, hogy mi bese­gítsünk az SZDSZ-nek, Fi­desznek, MSZ(M)P-nek és a többi ellenségnek a kormány megbuktatására! (Nagy taps, úgy van.) Ha kimondtuk ak­kor, hogy nem a kormányt tá­mogatjuk, hanem a kormány­tól függetlenül a népet, most, amikor leomlottak a szöges­drótok, kivonultak végre az orosz megszállók — és biztos, hogy ez az emigráció is na­gyon sokat tett ezek bekövet­kezéséért; itt nem is arról van szó, amit megtettünk, hanem amit a továbbiakban tennünk kell(ene) —, tessék mondani, ki gátol meg minket abban, hogy a magyar népet, amelyet elszegényítettek, többszörö­sen kifosztották, ma szaba­don segítsük? Senki, bizony. De most, amikor szabadon se­gíthetnénk, akkor nagyon sok helyről hallom, hogy csak a pénzünk kell. Mi magunk nem kellünk. Ezt is cáfolom, mert a kor­mány mellett rengeteg szak­értő dolgozik, volt emigrán­sokból sok tanácsadó van, de kérem, értsük meg, hogy a magyar kormány számára nemcsak az amerikai, német­­országi és egyéb nyugati emigráció létezik, hanem azok is, akik otthon — példá­ul az én korosztályombeliek — 20-25-30 évig nem jutottak szóhoz, pedig semmivel sincs kevesebb szakértelmük, de alkalmuk sem lehetett bizo­nyítani. Itt a két példa — nin­csenek jelen —, dr. Töttösyné vagy Dobos Krisztina állam­titkár asszony. Melyik emig­ránstárs szeretné kirúgatni őket azért, hogy emigráns ül­hessen a helyükbe? (Nagy taps. Bekiabálás: De még sok kommunista van!) Igen, igaz, még sok kommunista van, ezt ők is megmondták, tudjuk mi is, de nem erről van szó. Akkor hadd kérdezzek rá: tegye fel a kezét az, aki most hazatelepülne, leváltani a kommunistákat, hogy güriz­zen a szegénységben! Hány jelentkező lesz? ... Senki! Ezek szerint én megyek haza, ha Isten segít és a lehetősége­im úgy alakulnak... Nem ve­zetni, tanácsot osztani, ha­nem keményen dolgozni. De akkor miért mondjuk azt, hogy nem áll velünk szóba a magyar kormány? Hogy nem veszi igénybe a tudásunkat. Hogy nem ad nekünk tisztsé­geket. Senki sem akarja vál­lalni a szegénységet! „MEGKÉRDEZNÉM ROKOP JÓZSEFET...” De most hadd ugorjak egyet és hadd beszéljek a szebb és jobb dolgokról, mert nagyon késő van. Vannak na­gyon jó, csodálatos kezdemé­nyezések is az emigrációban. Első, amiről én tudtam, az a Szigethy Attila-alapítvány, amelyet azért hozott létre egy Pittsburgh-i magyar, ’56-os, hogy az ’56-os tevékenységü­kért meghurcoltakat, a kivég­zettek hozzátartozóit, azo­kat, akik 35 évig szenvedtek, segítse. Ez az alapítvány Mo­sonmagyaróvár, Győr kör­nyékére, a Dunántúlra vonat­kozik. Ez a segítség kézből kézbe megy. Tavaly itt szó volt róla, filmet is láthattunk, prospektust is. Én, amerre megyek ünnepi szónoknak, vagy előadónak, mindenütt hirdetem. De nem tudom, ha most megkérdezném az itt ülő Rokop Józsefet, rajta, fe­leségén és gyermekein kívül, csak a felét összeadta-e már az összemigráció annak, amennyit beletettek ők, mit mondana...? (Rokop József: — Azt mondanám, hogy egy száza­lékban sem lehetne kifejez­ni.) Sajnálatos. Ez nem a kor­mánynak megy, de a kor­mánynak is segít, ha mi a né­pen segítünk. Az idén 1 millió 200 ezret osztott ki az alapít­vány. Láttam a filmet. Borzal­mas, szívszorító, megrázó volt, ahogyan a megnyomorí­tottak, meghurcoltak, a 35 évig lenyomott fejű, ártatlan „bűnös” ’56-osok átvették ezt a segítséget. Akiket rehabili­tált ugyan a kormány, ami na­gyon szép dolog, de ha felve­tettük itt ma a 22 milliárd dolláros adósság súlyos prob­lémáját, akkor vessük fel mel­lé azt is, hogy a magyar kor­mánynak, sajnos, nincs miből megsegítenie még az ’56-oso­­kat sem. Ám ez nem azt jelen­ti, hogy nem tartja jogosnak. Hanem talán azt jelenti, hogy azok az ’56-osok, akik kijutot­tak, tudom, hogy az életüket menteni — félreértés ne es­sék! —, tudom, hogy itt kint is sokan többször „akartunk” már éhen halni, vagy ha nem is akartunk éppenséggel, de úgy jött ki, de azért mostaná­ban már nemigen halnak éhen sem az amerikai, sem más nyugati magyarok, mert hiszen évente itt is össze tu­dunk ülni. Talán, ha tényleg csak a báli üveg bor, vagy egy­két csomag cigaretta árát ilyen célokra fordítanánk... Otthon van a Lakitelek alapítvány, Lezsák Sándor vezetésével, kiváló célok ér­dekében. Erről talán Tollas Tibor tudna bővebben beszél­ni. Beszélni akartam a Már­ton Áron-alapítványról, de ezzel, hála Istennek, elkés­tem, mert nagyon boldogan láttam, hogy dr. Töttösyné­­hez sokan mennek ki csek­kekkel. Kiürült a kasszájuk, nem tudnak gondoskodni az elszakított területekről, ná­lunk tanuló magyar fiatalok­ról. De meg kell, hogy mond­jam, tavaly, amikor a bálon odaálltam, illetve asztaltól asztalig jártam gyűjteni, hogy beindulhasson a kollégium, akkor nagyon-nagyon meg­alázó és gúnyos megjegyzése­ket kaptam. Ez nem baj, mert lenyeltem, a szent célért, de amikor valaki azt mondta ne­kem, hogy „mifelénk a bálo­kon nem szoktak gyűjteni!”, összeszorult a szívem, mert otthon meg már hálózni sem szoktak, díszes gálában! Ám voltak olyan magyar bálok a magyarság köreiben és Ma­gyarországon, amikor a haza bajban volt, és a magyar úri­asszonyok a legdrágább ék­szereiket is bedobálták a ko­sárba! Hazaszeretetből! (Nagy taps, úgy van, úgy van.) „A NÉPEN KELL SEGÍTENI!” Küszködünk többen is a Nagycsaládosok Országos Egyesületének, illetve tagjai­nak megsegítésével. Ruhákat gyűjtünk, gazdagabb ma­gyarjaink pedig pénzt adnak hozzá, hogy haza is tudjuk juttatni. Ez egy olyan szerve­zet, ahová három- vagy több­­gyermekes családok léphet­nek be, egymás között, agyonmosottan adják tovább a kinőtt ruhákat. Az amerika­iak ruhát mindig nagyon szí­vesen adnak. Tele van most is a garázsunk — nem kérek rá pénzt, nem kell félreérteni! —, de bizony nagyon súlyos gon­dot jelent, hogy a postaköltsé­get, a rávalót összegyűjtsük. Felajánlottam épp ezért a leg­nagyobbnak hirdetett szerve­zetnek, az AMOSZ-nak (Amerikai Magyarok Orszá­gos Szövetsége Cleveland székhellyel — a szerk.), fog­ják össze országosan és csi­nálják, mert ez nagy segítség, oda jut, ahol a legszüksége­sebb, a jövő nemzedékhez. Nem azért, mert én nem akarom csinálni, hanem azért, mert akkor koordinál­ni tudtuk volna és egységesí­teni, a ládákra ráragasztva: ez az amerikai magyarság ajándéka. Értik ugye, akkor a magyar nép érezte volna, hogy az amerikai magyarság gondol rá és enyhíteni akar gondjain. Mert ha a kor­mánnyal tárgyalunk, akár jót, akár rosszat, azt a nép nem fogja megérteni, de főleg nem megérezni. És lehet akármilyen jó kormánya, a bajból-nyomorból kilábalás akkor is évekig fog tartani, s mindaddig szükséges a segít­ség. Nekünk tehát, ha van bennünk magyar érzés, és úgy tudom, tapasztalom, hogy ez az emigráció legna­gyobb előnye, hogy a magyar­ság tudata nagyon mély, na­gyon erős, akkor nekünk igenis a legszegényebbeken, a népen kell segíteni! (Nagy taps, egyetértés.) Sok lenne most felsorolni mindent, de ha valaki segíte­ni akar, szervezetileg is, szí­vesen adok címeket a renge­teg hozzám érkezett kérés­halmazból. Most is ajánlanék valamit, ha nem felejti el sen­ki, hogy honnan jött, melyik faluból, melyik városból, hogy hol született, és csak an­nak plébánosát, lelkészét vagy tisztességesebb polgár­­mesterét megkeresné, és egy­­egy itteni egyesület, csoport, szervezet, vagy akár az egész falu azokat segítené, felmér­ve az igényeket, már szebb lenne az élet. Tejport kérnek tőlünk, csokoládét, vitamino­kat a gyerekeknek, miseru­hát, mert az utolsó is lesza­kadt az egyik kis faluban, ci­vilben misézett a papjuk. Ki­áltanak, sokan, sokfelől, és senki nem hallja meg! S akik meghallják, olyan kevesen vannak, hogy lehetelenné vá­lik a munkájuk. Meg kellene talán végre szervezni. Talán ha minden kis faluba eljut­hatnánk, kapcsolatba kerül­nénk, segítenénk, ha nem is sokkal, de tudnánk, hogy vannak itt amerikai magya­rok, akikre számíthatnak. „EZ AZ EMIGRÁCIÓ TETT VALAMIT” Vegyük észre, hogy a magyar nép sosem volt koldus! A ma­gyar nép, ha szegény volt is, alamizsnát nehezen fogadott el. Ne alázzuk meg őket! Ne várjunk könyörgésre! Halljuk meg azt a kérést is, amit nem mondanak ki! Mert ha kér­nek, mert most már végszük­ségben kérniük kell, akkor inkább tőlünk, testvéreiktől kérnek. És most lökjük el a kezüket, amit kényszerűség­ből kinyújtanak fe­lénk? Azért, mert a kormány ne­künk nem a legmegfelelőbb? Ezt nem tehetjük meg, és nagyon remélem, most, hogy ismét megalakult egy új szer­vezet, felkarolja és összehan­golja a segélyakciókat. Min­denki megpróbál valamit ten­ni, azt, amit a szíve diktál, és az akció láthatóan és érezhe­tően beindul, ami megyeget most is, sokan csinálunk sok mindent, orvosi műszerek és felszerelések, segédanyagok küldésétől kezdve egyéb cso­magokig, de egymástól füg­getlenül, elszigetelten, nem elég hatásosan, mert nem fog­juk egymás kezét. Azt is tudom, hogy nem mindig jó helyre megy a se­gély, sokszor vissza is élnek vele, sokan csak azért kérnek, hogy nekik még több legyen, de a többség nem ilyen. És ál­lítom önöknek, hogy ha a se­gítség hatásos lesz, ha kitelje­sítjük, szervezetten, megvál­tozik a hazaiak véleménye ró­lunk, s a magyar kormány olyan tisztelettel és elisme­réssel fogja kérni a segítsé­günket, mint ahogyan az AK­KOR már elvárható lesz, mert azt mondja: Ja, kérem, ez az emigráció tett valamit. Ott tett valamit, ott segített, ahol a legnagyobb szükség volt rá! Azután követelőzhe­tünk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! Segítségünk útja-módja 1991. november 28. és december 1. között zajlott le az észak-amerikai Glevelandben a nyugati magyarság legfontosabb idei eseménye, a 31. Magyar Világkongresszus. A nevezetes találkozóról kiküldött munkatársunk számolt be olva­sóinknak december 11-i (szerdai) számunkban. Ezt követően kezdtük meg a kongresszuson elhangzott felszólalások publikálását, melyeket az előadók kizárólagos közlési joggal lapunknak engedtek át A jeles nemzetkii jogász, Sasvári László (Svájc) „A Magyar Alkotmánybíróság fonákságai”-t taglaló értekezését december 12-i (csütörtöki), a kiváló tör­ténész, Láczay Ervin (USA) „Az erőtlen magyar külpolitika” című előadását december 17-i (keddi) számunkban je­lentettük meg. Most Stolmár G. Ilona november 29-én tartott kongresszusi referátumát közöljük. Szerzőnk újságíró, költő, novellista, belső munkatársa a 98. évfolyamát jegyző Katolikus Magyarok Vasárnapjának, a Magyar Értesítőnek és a Hungarian Monthly-nak, s állandó cikkírója a nyugati magyar emigráció többi lapjának is. STOLMÁR G. ILONA Pesti­ Hírlap II. ÉVFOLYAM 300. SZÁM 1991. DECEMBER 23., HÉTFŐ

Next