Pesti Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-23 / 300. szám
8 VITA Tisztelt Magyar Kongreszszus! Sok értékes beszéd elhangzott itt ma, sok súlyos probléma felvetődött. Ezek mind igazak. De én természetesen megint szembe megyek az árral. Nem azért, mert annyira különc vagyok, hanem azért, mert rám igaz a szokványos sírfelirat szövege: „csak a teste”. A lelkem valahol otthon található, elszakíthatatlanul, és az agyam úgy gondolkodik, mint az otthoniaké. Egy kerékre jár. Nem biztos, hogy ez jó dolog, de így van. Megírtam én is gondosan a beszédemet, most mégis eltérek tőle, bár az valamivel enyhébb volt, ám itt most oly sok szidást kapott a kormány, hogy — ha „rendezetlenebbül” is — inkább erre adnék magyarázatot. Kérem, sokan támadják a kormányt otthon. Biztos, hogy nekünk is ezt kell tennünk? Beszéltünk itt a súlyos, 20 milliárdos adósságról. Tudják azt, hogy amikor az MDF-et, illetve a keresztény nemzeti vonalat megválasztották, akkor a nemzetközi bankárurak összeültek, éppen Budapesten, és pillanatok alatt kivonták az öszszes pénzt, valutát Magyarországról. Nincs rá jobb kifejezés: kormányunkat megzsarolták. Mit tehetett volna a miniszterelnök úr? Mondhatta volna, hogy nem fizetünk? Van egy „csodálatos” ellenzék, amelyik, ha a kormány jobbra lép, vagy picit előre megy, vagy balra mozdul, akkor a torkának esik, mert tele az ország hataloméhes vércsékkel. Határainkon harcok folynak, körül más ellenség, a románok, a szlovákok, stb., mindenki ugrásra készen vár! Kell ehhez még az, hogy a magyar emigráció segítség helyett szidja a kormányt? (Taps. Nagyon helyes! De legalább bírálni szabad?! — bekiabálások.) (Igen, bírálni szabad, magunk között.) „SARLÓSOK, SOROSOK ÉS DOLLÁRPAPÁK” A másik: egy kicsit azért az emigrációt is szeretném megvigasztalni. Megjelent otthon a Magyar Fórumban Benedek István professzor úr kétrészes írása. Az első rész címe A sértett emigráció (nov. 7.), a másodiké Amit az emigrációtól várunk (nov. 21.). Borzasztóan sajnálom, hogy sokan valóban meg is sértődtek, ezen a cikken még inkább, de voltak torontói magyarok, akik azonnal telefonáltak, felhívták a figyelmemet az írásra, hogy feltétlenül olvassam el, mert összevág a nemrégiben megírt véleményemmel, és kifejezték teljes egyetértésüket a leírtakkal. Ez a Benedek-írás arról szól, hogy mi egy kicsit jogtalanul sértődtünk meg, és kicsit a hazaiak rovására. Pedig bizony nincs igeszünk. Gondoljuk végig a dolgokat, így együtt! Amikor a változások bekövetkeztek, legelőször hazarohant egy csoport, őket én úgy nevezem összefoglaló néven, hogy „a Sarlósok és Sorosok”. Nem tudok jobb nevet. Befektetési jelszóval mentek haza, pillanatok alatt sokkal többet hoztak el, mint amennyit bevittek. Ezt nem kell bizonygatni. Utána következtek a „hídépítők”. Az anyanyelvi konferenciás-világszövetséges-baráti-körös-itt-ottosok nyüzsögtek, dolgoztak, azok, akik — míg mi itt kint minden elérhető fórumon azt igyekeztünk elérni, hogy ne adjanak több hitelt a Kádárbandának, mert rossz helyre megy, és a nép fogja nyögni —, addig ők a hátuk mögé dugdosták az akasztófákat, szépen lemosták vagy inkább lenyaldosták a Kádár-rendszert szalonképesre, minket kiáltottak ki csirkefogóknak, fasisztáknak — nézzék a koromat! — és egyebeknek, amiért „neveletlenül” és „tiszteletlenül” írtunk Kádár elvtársról, holott ő a „második Deák Ferenc, a haza bölcs atyja”! Hátuk mögé dugták nem csak az akasztófákat, de halottainkat is, és hirdették, hogy ők onnan jöttek, oda szaladgáltak, ők bizonyítják, hogy ez a kommunizmus ez nem olyan, sokkal szebb és nagyon megbízható. Most örülhetnénk annak, hogy nekünk lett igazunk, de borzasztó szomorú öröm ez. Túl sokba kerül, és a magyar nép nyögi. Itt most nem beszélek azokról — bár sokat ártottak megítélésünknek —, akiket sohasem tartottunk emigránsoknak, nem is voltak azok, mert már a 60-as években hazajártak. Én őket „dollárpapáknak” hívom, hivatalból játszották meg az urat, és rázták a rongyot otthon, úgy csináltak, hogy ők Amerikában valakik, mert nem voltak senkik — itt sem! Ők jogos irigységet kelthettek. „SZABAD EZÉRT MEGSÉRTŐDNI?” No, ha most mindezeket figyelembe veszi a tisztelt emigrációnak az a része, az a nemzeti része, amelyik remélem, hogy itt ül, akkor már egész más a kép, mert mire mi is elindultunk volna hazafelé, addigra ezek már „bemutattak” minket. Sőt szépen le is járattak! (Úgy van, így igazi bekiabálások.) és most szidjuk a kormányt, hogy nem áll szóba az emigrációval? Holott egyszerűen arról van szó, hogy nem is ismeri az igazit! Másodsorban, ha jól tudom, itt már megint pereskedés zajlik emigrációs körökben, mert a tisztességesebbik részt feljelentették a pozícióért! Nem volt még elég magyar per, sok a pénzünk, és ahelyett hogy segítenénk vele, megint el kell pereskedni, az amerikai ügyvédeket kell hizlalni! Tessék mondani, kivel álljon most szóba a magyar kormány? Mert ha akármelyikkel szóba áll, a „másik” biztosan megsértődik. Sokan azért is megsértődtek, hogy amikor hazamentek, valóban tisztességes emberek — a továbbiakban már róluk beszélek —, tele jó szándékkal, valóban segítőkészséggel, megsértődtek azon, hogy a magyar kormány nem fogadja őket. A miniszterelnök úr, miniszter, de minimum — ha ló nincs, szamár is jó — államtitkár. Tessék kérem számolni! 1 763 000 magyar él csak Amerikában. A többieket nem tudom pontosan. Ha ennek csak egy töredéke megy haza, s a töredéke biztos, hogy tisztességes, és az mind be akar jutni a magyar kormány valamely tagjához, a nap 24 órája kevés a fogadásukra. Segítséget vinnének, no de ez akkor is elképesztő, és akkor még nem foglalkozott a kormány a súlyos adóssággal, az ország ügyeivel, a törvényekkel és egyebekkel. Elvárhatjuk ezt a kormánytól? Szabad ezért megsértődni? De van egy másik fájdalmam is. Mégpedig az, hogy a Kádár-rendszerben mi kimondtuk, és teljes joggal mondtuk ki, hogy semmi közünk a kormányhoz, mi a magyar népet támogatjuk. Most kérem, a helyzet változott, ugye, új kormány van. Egyet azért ne felejtsünk el: ezt a csapatot a nép választotta magának, szabadon! Tehát mi segíthetünk, de nem válthatjuk le a kormányt, nem gyakorolhatunk olyan vad és őrült kritikát, hogy mi besegítsünk az SZDSZ-nek, Fidesznek, MSZ(M)P-nek és a többi ellenségnek a kormány megbuktatására! (Nagy taps, úgy van.) Ha kimondtuk akkor, hogy nem a kormányt támogatjuk, hanem a kormánytól függetlenül a népet, most, amikor leomlottak a szögesdrótok, kivonultak végre az orosz megszállók — és biztos, hogy ez az emigráció is nagyon sokat tett ezek bekövetkezéséért; itt nem is arról van szó, amit megtettünk, hanem amit a továbbiakban tennünk kell(ene) —, tessék mondani, ki gátol meg minket abban, hogy a magyar népet, amelyet elszegényítettek, többszörösen kifosztották, ma szabadon segítsük? Senki, bizony. De most, amikor szabadon segíthetnénk, akkor nagyon sok helyről hallom, hogy csak a pénzünk kell. Mi magunk nem kellünk. Ezt is cáfolom, mert a kormány mellett rengeteg szakértő dolgozik, volt emigránsokból sok tanácsadó van, de kérem, értsük meg, hogy a magyar kormány számára nemcsak az amerikai, németországi és egyéb nyugati emigráció létezik, hanem azok is, akik otthon — például az én korosztályombeliek — 20-25-30 évig nem jutottak szóhoz, pedig semmivel sincs kevesebb szakértelmük, de alkalmuk sem lehetett bizonyítani. Itt a két példa — nincsenek jelen —, dr. Töttösyné vagy Dobos Krisztina államtitkár asszony. Melyik emigránstárs szeretné kirúgatni őket azért, hogy emigráns ülhessen a helyükbe? (Nagy taps. Bekiabálás: De még sok kommunista van!) Igen, igaz, még sok kommunista van, ezt ők is megmondták, tudjuk mi is, de nem erről van szó. Akkor hadd kérdezzek rá: tegye fel a kezét az, aki most hazatelepülne, leváltani a kommunistákat, hogy gürizzen a szegénységben! Hány jelentkező lesz? ... Senki! Ezek szerint én megyek haza, ha Isten segít és a lehetőségeim úgy alakulnak... Nem vezetni, tanácsot osztani, hanem keményen dolgozni. De akkor miért mondjuk azt, hogy nem áll velünk szóba a magyar kormány? Hogy nem veszi igénybe a tudásunkat. Hogy nem ad nekünk tisztségeket. Senki sem akarja vállalni a szegénységet! „MEGKÉRDEZNÉM ROKOP JÓZSEFET...” De most hadd ugorjak egyet és hadd beszéljek a szebb és jobb dolgokról, mert nagyon késő van. Vannak nagyon jó, csodálatos kezdeményezések is az emigrációban. Első, amiről én tudtam, az a Szigethy Attila-alapítvány, amelyet azért hozott létre egy Pittsburgh-i magyar, ’56-os, hogy az ’56-os tevékenységükért meghurcoltakat, a kivégzettek hozzátartozóit, azokat, akik 35 évig szenvedtek, segítse. Ez az alapítvány Mosonmagyaróvár, Győr környékére, a Dunántúlra vonatkozik. Ez a segítség kézből kézbe megy. Tavaly itt szó volt róla, filmet is láthattunk, prospektust is. Én, amerre megyek ünnepi szónoknak, vagy előadónak, mindenütt hirdetem. De nem tudom, ha most megkérdezném az itt ülő Rokop Józsefet, rajta, feleségén és gyermekein kívül, csak a felét összeadta-e már az összemigráció annak, amennyit beletettek ők, mit mondana...? (Rokop József: — Azt mondanám, hogy egy százalékban sem lehetne kifejezni.) Sajnálatos. Ez nem a kormánynak megy, de a kormánynak is segít, ha mi a népen segítünk. Az idén 1 millió 200 ezret osztott ki az alapítvány. Láttam a filmet. Borzalmas, szívszorító, megrázó volt, ahogyan a megnyomorítottak, meghurcoltak, a 35 évig lenyomott fejű, ártatlan „bűnös” ’56-osok átvették ezt a segítséget. Akiket rehabilitált ugyan a kormány, ami nagyon szép dolog, de ha felvetettük itt ma a 22 milliárd dolláros adósság súlyos problémáját, akkor vessük fel mellé azt is, hogy a magyar kormánynak, sajnos, nincs miből megsegítenie még az ’56-osokat sem. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem tartja jogosnak. Hanem talán azt jelenti, hogy azok az ’56-osok, akik kijutottak, tudom, hogy az életüket menteni — félreértés ne essék! —, tudom, hogy itt kint is sokan többször „akartunk” már éhen halni, vagy ha nem is akartunk éppenséggel, de úgy jött ki, de azért mostanában már nemigen halnak éhen sem az amerikai, sem más nyugati magyarok, mert hiszen évente itt is össze tudunk ülni. Talán, ha tényleg csak a báli üveg bor, vagy egykét csomag cigaretta árát ilyen célokra fordítanánk... Otthon van a Lakitelek alapítvány, Lezsák Sándor vezetésével, kiváló célok érdekében. Erről talán Tollas Tibor tudna bővebben beszélni. Beszélni akartam a Márton Áron-alapítványról, de ezzel, hála Istennek, elkéstem, mert nagyon boldogan láttam, hogy dr. Töttösynéhez sokan mennek ki csekkekkel. Kiürült a kasszájuk, nem tudnak gondoskodni az elszakított területekről, nálunk tanuló magyar fiatalokról. De meg kell, hogy mondjam, tavaly, amikor a bálon odaálltam, illetve asztaltól asztalig jártam gyűjteni, hogy beindulhasson a kollégium, akkor nagyon-nagyon megalázó és gúnyos megjegyzéseket kaptam. Ez nem baj, mert lenyeltem, a szent célért, de amikor valaki azt mondta nekem, hogy „mifelénk a bálokon nem szoktak gyűjteni!”, összeszorult a szívem, mert otthon meg már hálózni sem szoktak, díszes gálában! Ám voltak olyan magyar bálok a magyarság köreiben és Magyarországon, amikor a haza bajban volt, és a magyar úriasszonyok a legdrágább ékszereiket is bedobálták a kosárba! Hazaszeretetből! (Nagy taps, úgy van, úgy van.) „A NÉPEN KELL SEGÍTENI!” Küszködünk többen is a Nagycsaládosok Országos Egyesületének, illetve tagjainak megsegítésével. Ruhákat gyűjtünk, gazdagabb magyarjaink pedig pénzt adnak hozzá, hogy haza is tudjuk juttatni. Ez egy olyan szervezet, ahová három- vagy többgyermekes családok léphetnek be, egymás között, agyonmosottan adják tovább a kinőtt ruhákat. Az amerikaiak ruhát mindig nagyon szívesen adnak. Tele van most is a garázsunk — nem kérek rá pénzt, nem kell félreérteni! —, de bizony nagyon súlyos gondot jelent, hogy a postaköltséget, a rávalót összegyűjtsük. Felajánlottam épp ezért a legnagyobbnak hirdetett szervezetnek, az AMOSZ-nak (Amerikai Magyarok Országos Szövetsége Cleveland székhellyel — a szerk.), fogják össze országosan és csinálják, mert ez nagy segítség, oda jut, ahol a legszükségesebb, a jövő nemzedékhez. Nem azért, mert én nem akarom csinálni, hanem azért, mert akkor koordinálni tudtuk volna és egységesíteni, a ládákra ráragasztva: ez az amerikai magyarság ajándéka. Értik ugye, akkor a magyar nép érezte volna, hogy az amerikai magyarság gondol rá és enyhíteni akar gondjain. Mert ha a kormánnyal tárgyalunk, akár jót, akár rosszat, azt a nép nem fogja megérteni, de főleg nem megérezni. És lehet akármilyen jó kormánya, a bajból-nyomorból kilábalás akkor is évekig fog tartani, s mindaddig szükséges a segítség. Nekünk tehát, ha van bennünk magyar érzés, és úgy tudom, tapasztalom, hogy ez az emigráció legnagyobb előnye, hogy a magyarság tudata nagyon mély, nagyon erős, akkor nekünk igenis a legszegényebbeken, a népen kell segíteni! (Nagy taps, egyetértés.) Sok lenne most felsorolni mindent, de ha valaki segíteni akar, szervezetileg is, szívesen adok címeket a rengeteg hozzám érkezett kéréshalmazból. Most is ajánlanék valamit, ha nem felejti el senki, hogy honnan jött, melyik faluból, melyik városból, hogy hol született, és csak annak plébánosát, lelkészét vagy tisztességesebb polgármesterét megkeresné, és egyegy itteni egyesület, csoport, szervezet, vagy akár az egész falu azokat segítené, felmérve az igényeket, már szebb lenne az élet. Tejport kérnek tőlünk, csokoládét, vitaminokat a gyerekeknek, miseruhát, mert az utolsó is leszakadt az egyik kis faluban, civilben misézett a papjuk. Kiáltanak, sokan, sokfelől, és senki nem hallja meg! S akik meghallják, olyan kevesen vannak, hogy lehetelenné válik a munkájuk. Meg kellene talán végre szervezni. Talán ha minden kis faluba eljuthatnánk, kapcsolatba kerülnénk, segítenénk, ha nem is sokkal, de tudnánk, hogy vannak itt amerikai magyarok, akikre számíthatnak. „EZ AZ EMIGRÁCIÓ TETT VALAMIT” Vegyük észre, hogy a magyar nép sosem volt koldus! A magyar nép, ha szegény volt is, alamizsnát nehezen fogadott el. Ne alázzuk meg őket! Ne várjunk könyörgésre! Halljuk meg azt a kérést is, amit nem mondanak ki! Mert ha kérnek, mert most már végszükségben kérniük kell, akkor inkább tőlünk, testvéreiktől kérnek. És most lökjük el a kezüket, amit kényszerűségből kinyújtanak felénk? Azért, mert a kormány nekünk nem a legmegfelelőbb? Ezt nem tehetjük meg, és nagyon remélem, most, hogy ismét megalakult egy új szervezet, felkarolja és összehangolja a segélyakciókat. Mindenki megpróbál valamit tenni, azt, amit a szíve diktál, és az akció láthatóan és érezhetően beindul, ami megyeget most is, sokan csinálunk sok mindent, orvosi műszerek és felszerelések, segédanyagok küldésétől kezdve egyéb csomagokig, de egymástól függetlenül, elszigetelten, nem elég hatásosan, mert nem fogjuk egymás kezét. Azt is tudom, hogy nem mindig jó helyre megy a segély, sokszor vissza is élnek vele, sokan csak azért kérnek, hogy nekik még több legyen, de a többség nem ilyen. És állítom önöknek, hogy ha a segítség hatásos lesz, ha kiteljesítjük, szervezetten, megváltozik a hazaiak véleménye rólunk, s a magyar kormány olyan tisztelettel és elismeréssel fogja kérni a segítségünket, mint ahogyan az AKKOR már elvárható lesz, mert azt mondja: Ja, kérem, ez az emigráció tett valamit. Ott tett valamit, ott segített, ahol a legnagyobb szükség volt rá! Azután követelőzhetünk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! Segítségünk útja-módja 1991. november 28. és december 1. között zajlott le az észak-amerikai Glevelandben a nyugati magyarság legfontosabb idei eseménye, a 31. Magyar Világkongresszus. A nevezetes találkozóról kiküldött munkatársunk számolt be olvasóinknak december 11-i (szerdai) számunkban. Ezt követően kezdtük meg a kongresszuson elhangzott felszólalások publikálását, melyeket az előadók kizárólagos közlési joggal lapunknak engedtek át A jeles nemzetkii jogász, Sasvári László (Svájc) „A Magyar Alkotmánybíróság fonákságai”-t taglaló értekezését december 12-i (csütörtöki), a kiváló történész, Láczay Ervin (USA) „Az erőtlen magyar külpolitika” című előadását december 17-i (keddi) számunkban jelentettük meg. Most Stolmár G. Ilona november 29-én tartott kongresszusi referátumát közöljük. Szerzőnk újságíró, költő, novellista, belső munkatársa a 98. évfolyamát jegyző Katolikus Magyarok Vasárnapjának, a Magyar Értesítőnek és a Hungarian Monthly-nak, s állandó cikkírója a nyugati magyar emigráció többi lapjának is. STOLMÁR G. ILONA Pesti Hírlap II. ÉVFOLYAM 300. SZÁM 1991. DECEMBER 23., HÉTFŐ