Pesti Hírlap, 1992. június (1. évfolyam, 92-117. szám)
1992-06-13 / 103. szám
1. (151.) ÉVFOLYAM 103. SZÁM 1992. JÚNIUS 13., SZOMBAT Pests Hírlap Ha cinikus volnék, azt is mondhatnám, úgy kell az MDF-nek és az SZDSZ-nek, addig szorongatják egymás torkát, amíg végül mindketten belepusztulnak abba, hogy ennyire nem bírják egymást elviselni. Ha nem vagyok cinikus (s remélem, hogy az elmúlt évtizedek nem tettek azzá), azt kell mondanom, erre a kegyetlen birkózásra rámehet az ország. És már nem mint a küzdelem nézője, hanem a síkját épségéért aggódó polgárként mondom, kiáltom, ordítom kétségbe esve, hogy elég volt. Elég volt! Vegyétek már észre, hogy tízmillióan még mi is itt vagyunk! MDF: bukás előtt Regnálásának félidejéhez érkezve, az elsőrendűen a Magyar Demokrata Fórum tagjaiból rekrutálódott kormány nem csupán népszerűsége mélypontjához jutott el, de annak lehetőségéhez is, hogy minden látványos külső beavatkozás nélkül a rázúduló tömeghatás nyomására megbukjon. Ez önmagában véve nem tragikus, legföljebb csak a párt híveinek és rokonszenvezőinek szomorú eshetőség. Tragikussá, sőt ki merem mondani, végzetessé az a körülmény teszi, hogy az MDF úgy szolgált rá a vereségre, hogy nem követett el semmiféle bűnt. Csak mulasztást, de azt irgalmatlanul nagyot. Magyarország első szabadon választott kormánya gyakorlatlanságból, a taktikai érzék teljes hiányából, túldimenzionált, helyenként már-már gőgös küldetéstudatból, nagy robotolása közben elfelejtkezett a népről. Ennél már csak az volt nagyobb hiba, hogy a kezdeti sikereken felbuzdult párt (joggal) erősnek mutatta magát, rendcsinálást, nagytakarítást ígért, de amikor az ígéreteket be kellett volna váltani, olyan félénknek és erőtlennek bizonyult, ami híveit elbizonytalanította, ellenfeleit fölbátorította. Minden e tényből fakad: az egyébként teljesen normális parlamenti támadásokból következő üldöztetéstudat, a támadásokra válaszképpen indított viszonttámadások átgondolatlansága és sikertelensége, s legfőképpen, hogy a törvényhozással, gazdaságélénkítéssel, külpolitikai manőverezéssel lekötött kormány maradék erejét e parlamenti adok-kapokra fordította, ahelyett, hogy természetes szövetségeséhez, a néphez fordult volna. Ahhoz a néphez, aki bejuttatta őt a parlamentbe. Azt épeszű ember a kezdetkor sem gondolhatta, hogy a szabad választások után itt tejjel és mézzel folyó Kánaán lesz. (Bár azt sem, hogy a környezetéhez képest paradicsomi békében élő ország a lakói szemében pokolnak fog mutatkozni.) Antall József volt olyan tisztességes és okos, hogy már a kezdet kezdetén bejelentette, az elkövetkező évek nehezek lesznek. Olyan taktikus sajnos, már nem volt, hogy világos, mindenki számára jól érthető leltárt csináltatott volna az ország állapotáról. Igaz, elképzelhető, hogy az átadásátvételkor csöppecskét megszépítették az átadók a mérlegadatokat. De ez már a múlté. A jelen mulasztása az, hogy a kormány saját napi robotjába belebonyolódva, a sajtó állandó támadásától megrettenve, visszahúzódott fedezékébe, a minisztériumok csöndes és biztonságos falai közé, s onnan üzenget a népnek. Olyan üzeneteket, amelyektől annak is kinyílik a bicska a zsebében, aki egyébként lángolóan MDF- es. Mert ha a közértben vásárol, vagy cipőt akar venni magának, vagy benzint az autójába, akkor valahogy igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy még mindig szeretni tudja a kormányt. Ráadásul ezek az üzengetések időnként meglehetősen sértő formában jelennek meg. Tessék csak a taxis blokádot kiváltó kormánynyilatkozatra gondolni. A legszebb kádáriánus időkben sem mert volna egy kormány ilyen nyíltan kibabrálni a lakossággal, mint ők tették, amikor az utolsó pillanatban jelentettek be egy gyilkos mértékű áremelést. Lehet, hogy a minisztereknek igazuk volt, lehet, hogy a szakértők diagnózisai helyesek voltak, az is lehet, hogy nem volt más út. Egy biztos, kívülről csak az látszott, ott fent valamit mutyiban eldöntöttek, mi meg itt lent fizetjük az árát. Sajnos, ezen a gyakorlaton az MDF-többségű kormány máig nem tudott változtatni. Egyszerűen nem érti és nem látja, hogy legyen bármennyire is tiszta a lekiismerete, dolgozzon bármilyen keményen (egyébként azért fizetjük őket), érjen el bármilyen nagy eredményeket a makrogazdaság szintjén, ha az egyszerű állampolgár azt látja, hogy a zsebében egyre vékonyabb a pénztárca, akkor dühös. S mert a kormány politikusai semmilyen formáját sem tudták megtalálni annak, hogy nem lelkes párthíveikkel, hanem az egész néppel értelmes, türelmes párbeszédet folytassanak, elszigetelődtek. A végeredmény mindenki előtt ismeretes. Mi itt lent átkozódunk, ők ott fent sértődötten duzzognak. (A profi mesterlövészek pedig köpik a markukat, de róluk majd később.) Az út- és szereptévesztés szemléletes példája volt, amikor a külügyminiszter belebonyolódott egy napilap belső vitájába, s ezért az ellenzék kis híján megbuktatta, vagy a napokban az, amikor a kulturális miniszter egy nyilvánvalóan rosszhiszemű és ostoba cikkecskére a zsurnaliszta lapjában teljes erkölcsi súlyával válaszolt. (A lap a levelezési rovatban adott helyet a miniszter cikkének, sajtólevelezőnek degradálva őt.) A sajtó ugyanis olyan, amilyen. Ráadásul a sajátos történelmi helyzetből fakadóan meglehetősen vörösbe hajlóak a nézetei. De már régen nem egységes, és a magunk vitáit el tudjuk egymás között intézni, sőt jobban el tudjuk intézni, mint az újságírásban járatlan miniszterek. Akik jószándékú közbeszólásaikkal olcsó böffeneteket értékelnek föl politikai tényezővé. Már amennyiben a miniszter önmagát valóban politikai tényezőnek tartja A dolog mélyén persze egy nagyon is jól érthető, de nagyonis rosszul kivitelezett szándék ismerhető fel. Az nevezetesen, hogy nem sikerült félreérthetetlenül világossá tenni, hogy Magyarországot forma szerint koalíciós (MDF-többségű), de a dolog lényege szerint, negyven év után első ízben nemzeti kormány irányítja Holott ez lett volna az a közös nevező, ahol a nemzetet talpra állítani akaró kormányzat, s maga a nemzet szövetséget köthetett volna. Tudomásul véve a kizsebelő áremeléseket, munkanélküliséget és minden olyan kényelmetlenséget, amellyel a negyven évi szocialista pusztítást meg kell fizetni. Mert meg kell fizetni. Az előző rezsim által tökéletesen korrumpált, s ezért már nem is annyira titokban baloldali restaurációban reménykedő sajtó látványosan szabotálta, s szabotálja el ma is, saját jól felfogott érdekében (a nem véletlenül legnagyobb, nem véletlenül szocialista napilap nem véletlenül választott jelmondata szerint), talán nem véletlenül a szövetséget. Csakhogy abban nincs semmi szokatlan, hogy a magyar sajtó nagyobbik része manipulál és hazudik, hiszen ugyanazok a médiumok és azokban ugyanazok az újságírók ugyanott ugyanezt tették évtizedeken át. Az volt ostoba, aki abban reménykedett, hogy nem így történik. (Nem úgy történt, mint a népmesékben: Demokráciakirályfi leszállt fehér lováról, lehajolt az út szélén guggoló rút békához. Megcsókolta és hányingert kapott. Ó is, meg a béka is. Azóta utálják egymást.) A népről bánatában elfeledkezett kormány a sajtó heves támadására is a lehető legrosszabbul reagált. Lapokat gründolt (rosszul és drágán), hogy legyen hol magát a saját hívek előtt kipanaszkodni, holott a sajtó fölött átnyúlva, közvetlenül a néphez, az őt megválasztó néphez kellett volna fordulnia és segítséget kérni tőle. Az a nép, amelyik győztesként juttatta be őt a parlamentbe, megvédte volna a sajtó hazudozásaitól és támadásaitól is. A nép ugyanis nem hülye és nem lehet becsapni. Az első nemzeti kormánynak emlékeznie kellett volna 1956-ra. Nem tudom, hogy van-e még idő szövetséget kötni, azt sem, hogy erre sor kerül-e. Csak azt, hogy már nincs más kiút. A nép elveszítette a bizalmát kormányában. Most már nincs jelentősége annak, hogy ki és miért állt közéjük. Csak annak, hogy a szövetséget a kormánynak kell kezdeményeznie, sőt kérnie kell a néptől. Ugyanis nem a kormány, hanem az ország van veszélyben, a demokrácia, a demokratikus rend, sőt szélsőséges esetben még a területi függetlenség is. (Bős-Nagymaros egy önálló Szlovákiával rossz esetben hadiok lehet. A szlovákoknak nemzeti kérdés az erőmű, de ahhoz kell a Duna. Ami a miénk is, tehát az erőmű elkészültével, ha nem megy másképp, el kell venniük tőlünk. Ha hagyjuk. De mi lesz, ha nem hagyjuk? Szerbia permanens válsággóc, egy kis európai Irak. A Moldáviával egyesülni akaró Románia nagy lesz ugyan, de kétségbeejtően szegény. Vannak lehetőségek...) Egységes nemzetnek és a nemzet bizalmát élvező kormánynak van esélye átvészelni a külső és belső viharokat. Egy szétesett és meghasonlott ország bárki játékszerévé válhat. Az első lépést tehát a kormánynak kell megtenni a nép felé, miután becsületesen és keményen szembenézett önmagával. Ez a lépés a mai ellenséges légkörben nem lesz túl könnyű. De gondoljunk Jézusra! Ő mondta, hogy aki megalázkodik, az fölmagasztosul. SZDSZ: a kommunizmus kísértete Az SZDSZ nagy történelmi tévedése, hogy túlbecsülte saját szürkeállományát, bár ma még úgy tetszik, hogy az idő neki dolgozik. A liberális politikusok kis híján belebolondultak abba, hogy a mucsai bunkók kiszorították őket a hatalomból, ráadásul korántsem elsöprő fölénnyel. Ez a gondolat monomániájukká vált, s attól fogva csak egy cél lebegett a párt vezetőinek szeme előtt: megbuktatni a kormányt. Ez volt Tölgyessy Péter nagy időszaka, a látványos parlamenti szócsatáké, a taxisblokádé, ahol a párt hatalom iránti éhsége és mohósága mindenki előtt nyilvánvalóvá vált. Az SZDSZ sietett is kijelenteni, ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a válságból. A mondat ki nem mondott részét ki lehetett találni, az SZDSZ viszont alkalmas lenne. Ott voltak a barikádokon, ott voltak a köztársasági elnök dolgozószobájában, talán akkor is, amikor az elnök nyilatkozataival hátba támadta a kormányt. Antall József híressé lett pizsamás tévényilatkozata azonban megfordította a közhangulatot: egy igazi államférfi szólt ekkor, első ízben a néphez, és a nép hallgatott rá. Ez volt a liberálisok első nagy bukása, de elég hamar rendezték soraikat, s még arra is volt erejük, hogy belső válságukat tudassák a világgal. Tehették, hiszen példátlan méretű és intenzitású sajtórokonszenv kísérte minden lépésüket. Megengedhették maguknak azt a luxust tehát, hogy őszinték legyenek. Ez a nyilvánosan föltárt, sőt már-már ízléstelenül kitárt válságshow meglepően sokat javított a párt arculatán. (Itt nem lehet elkerülni egy olyan tényt, amelyről nyilvánosan nem esik szó, de nem hivatalos társalgásokban annál inkább. Arról a köztudott vélekedésről van szó, hogy amíg az MDF úgymond a magyarok pártjává az SZDSZ a zsidók pártjává (is) lett. Valamint arról, hogy a magyar sajtóban dolgozó zsidó újságírók, akik közül a dolgok természete szerint ugyancsak a kommunisták kerülhettek pozícióba, az MDF által meghirdetett tavaszi nagytakarítástól mint kommunisták, az ő szemükben antiszemitizmust sejtető magyarkodástól mint zsidók megrettenve, a választások után sokkal szelídebb húrokat pengető liberális párthoz menekültek. Az SZDSZ akkor lépett saját csapdájába, amikor elfogadta a kompromittálódott volt kommunista zsurnaliszták szolgálatait, mert ezzel az ő érdekeik védelmében kellett elvállania, hogy valóban zsidó párt. Hiszen csak így védhette meg őket az MDF radikálisainak támadásaitól, akik expressis verbis a kommunistákat támadták, de vissza kellett hőkölniük az antiszemitizmus vádjától, amit pajzsként tartottak (és tartanak ma is) maguk elé az érintettek. Az SZDSZ így lett kevert tudatú tömegpárt. E vegyes tartalommal lehet népszerűséget szerezni, de nehéz országot kormányozni. Ahhoz kevésbé bonyolult arculat kell. E jelenségtől, amelyet éppen az SZDSZ politikusainak kellene saját érdekükben kielemezni, s a problémák megkülönböztethetősége végett fölmutatni, nos e jelenségtől remélhetően függetlenül ismerte föl az SZDSZ azt a politikai módszert, amely a szuperlojális sajtó felhasználásával számára könnyű sikert ígért. A módszernek azonban az a nagy hibája, ami az előnye is: a kommunisták találták ki és alkalmazták sikerrel nálunk a negyvenes évek végén. Az úgynevezett szalámitaktika módszerét vették át, és vetették be a módszert kiválóan ismerő, s ezért automatikusan jól művelő tömegkommunikáció segítségével. Ennek lényege, hogy konstruktív politikai viták, ne adj' Isten együttműködések helyett ott igyekeztek rombolni a kormánykoalíció tekintélyét, ahol csak lehetett, akár célirányos politikai hazugságokkal is. (Csurka István ott volt az antiszemita színezetű tüntetésen, Horváth Balázs bele akart lövetni a tömegbe, stb.) A liberálisok mindent egy lapra tettek fel ebben a még ma is tartó időszakban. Egyfelől a kézhez igazított közvéleménykutatók segítségével folyamatosan javítgatták népszerűségi mutatóikat, különleges szervezettséggel favorizálják a miniszterelnök ellenében a köztársasági elnököt (aki voltaképpen az SZDSZ frontembere maradt), s indítottak lejáratási akciókat az MDF ellen. Ez a bolsevik típusú öszszeesküvésre emlékeztető propaganda-hadjárat jelentős eredményeket hozott. Az elégedetlen állampolgárok mind nagyobb nosztalgiával tekintenek vissza a késői Kádár korszakra, s mind nagyobb rokonszenvel fordulnak vissza az egyetemes baloldal, élükön a liberálisok felé. Csakhogy a konspirációs módszereknek igen nagy csapdája, hogy egy esetleges hatalomra kerülés után sem lehet abbahagyni. Sőt, igazi tömegbázis nélkül sokkal kiterjedtebben kell folytatni a hatalom megőrzésére, s a kliensek hűségének jutalmazására, hiszen az ország gazdasági mutatói akkor sem lesznek jobbak, ha egy liberális koalíció kormányoz majd, viszont nem lehet többé a mucsai bunkókra mutogatni. Akik viszont ellenzékben, a kormányzás terhétől megszabadulva sokkal nagyobb erővel fordulhatnak a nemzethez, folytathatják (igazából el sem kezdett) nemzeti propagandájukat. Bár veszélyes történelmi analógiákhoz fordulni, az emberben mégis óhatatlanul megképződik egy kép. Az őszirózsás vértelen forradalom révén győztes nemzeti kormányt egy éven belül megbuktatta a Kun Béla-féle bolsevik puccs. Kun Béláék értettek a propagandához, jól meg tudták dolgozni a tömegeket, s ezzel együtt olyan mérhetetlen terrort szabadítottak az országra, amilyenre addig még nem volt példa. A végeredmény mindenki előtt ismeretes, fölösleges elemezni. Számunkra csak az tanulságos, hogy az elitista, szuperszervezett, a propagandát a végletekig kiaknázó, tényleges erejénél messze többet mutató politikai csoport a dolgok természete szerint nem kerülheti el, hogy uralmát diktatórikus eszközökkel tartósítsa, hiszen hatalomra jutását követően túlságosan hamar kiderülhetne, hogy a király meztelen. Márpedig azt le kell szögezni, hogy a szabad demokratáknak nem ez a céljuk. Csak mintha túl önfeledten játszanának a tűzzel. Meglehet, a diagnózis túlzó és kegyetlen, mégis meg kellett tenni, mert az elmúlt hetek, sőt napok történései arra mutatnak, hogy robbanással fenyegeti a Magyar Dráma. Ez már nem belpolitika, ez a legkegyetlenebb élethalál harc. És valakinek le kéne tenni a fegyvert. A legjobb volna, ha mindkét fél belátná tévedéseit, de azt is, hogy tudomásul kell vennie a másikat. Az MDF minden hibájával együtt elegendő tartalék energiával rendelkezik, hogy akár egyedül is kormányozni tudja az országot. Más kérdés, hogyan. Az SZDSZ hiperérzékenységét, taktikai zsenialitását, politikai intelligenciáját azonban nem szabadna sem figyelmen kívül hagyni, sem parlagon hevertetni. Két óriás birkózik egymással a politika porondján, de két éve egyik sem tudja a másikat legyőzni. A liberálisoknak be kéne látniuk, hogy az országnak (és így önmaguknak) okoznak kárt amúgy zseniális konspirációikkal. Az MDF-nek pedig azt, hogy a nép rokonszenvét az ellenfél bizony hatásosabban tudta megnyerni. Vissza Lakitelekhez Az a tragikomikus az egészben, hogy mindkét párt ott ült a lakiteleki sátor alatt. S talán az volna a megoldás, ha egy napra odahagynák a parlamentet, s koalíciós barátaikkal újra kiballagnának oda. Szép volna, ha a sátor alatti lócán a kicsit túl sokat szereplő és utazgató Göncz Árpád és a kicsit túlságosan elzárkózó Antall József egymás mellé ülne. És nem alkotmányértelmezési problémákról beszélgetnének, hanem a magyar hazáról, a magyar nemzetről. Arról a sokat szenvedett nemzetről. Ekről e nagy harc közepette egy kicsit megfeledkezni látszanak. Arról a nemzetről, aki úgy magyar, hogy tud lenni osztrák, mint Pöltenberg Ernő, román, mint József Attila, szerb, mint Damjanich János, zsidó, mint Radnóti Miklós. Népi, mint Csurka István, urbánus, mint Eörsi István, európai, mint Konrád György, száműzött, mint Tollas Tibor, nemzeti, mint Kónya Imre, liberális, mint Pető Iván. Mindnyájan egy hazának a gyermekei. S e hazának holnap nagy szüksége lesz rájuk. SZUBJEKTÍV PORTRÉ PÁRTOKRÓL, SÖTÉTEDŐ HÁTTÉRREL Űzetés a paradicsomban (Vissza Lakitelekhez) Ennek az írásnak a mottójául két megállapítás szolgált Az egyik szerint a ma politikáját meghatározó két nagy és egymással szembenálló párt tragikusan eltévesztette a maga útját. A másik szerint a meglévő konfliktus az ország számára kétféle kibontakozást ígér: az egyre labilisabbá váló térség egyetlen stabil államaként Magyarország kulcsszereplővé léphet elő, ennek minden felelősségével és előnyével, vagy a körülöttünk felsötétlő vihar úgy söpri el Magyarországot, mint történt már nem egy ízben az elmúlt évszázadok során. A két megállapítást egy szubjektív következtetés zárja, amely szerint a lehetséges végkimenetel ma elsőrendűen a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége között lángoló ellentét megoldódásától függ. BENCSIK ANDRÁS PUBLICISZTIKA 13