Pesti Hírlap, 1992. június (1. évfolyam, 92-117. szám)

1992-06-13 / 103. szám

1. (151.) ÉVFOLYAM 103. SZÁM 1992. JÚNIUS 13., SZOMBAT Pests Hírlap H­a cinikus volnék, azt is mondhatnám, úgy kell az MDF-nek és az SZDSZ-nek, addig szoron­gatják egymás torkát, amíg végül mindketten belepusz­tulnak abba, hogy ennyire nem bírják egymást elvisel­ni. Ha nem vagyok cinikus (s remélem, hogy az elmúlt év­tizedek nem tettek azzá), azt kell mondanom, erre a ke­gyetlen birkózásra rámehet az ország. És már nem mint a küzdelem nézője, hanem a síkját épségéért aggódó pol­gárként mondom, kiáltom, ordítom kétségbe esve, hogy elég volt. Elég volt! Vegyétek már észre, hogy tízmillióan még mi is itt vagyunk! MDF: bukás előtt Regnálásának félidejéhez ér­kezve, az elsőrendűen a Ma­gyar Demokrata Fórum tag­jaiból rekrutálódott kormány nem csupán népszerűsége mélypontjához jutott el, de annak lehetőségéhez is, hogy minden látványos külső be­avatkozás nélkül a rázúduló tömeghatás nyomására meg­bukjon. Ez önmagában véve nem tragikus, legföljebb csak a párt híveinek és rokonszen­­vezőinek szomorú eshetőség. Tragikussá, sőt ki merem mondani, végzetessé az a kö­rülmény teszi, hogy az MDF úgy szolgált rá a vereségre, hogy nem követett el semmi­féle bűnt. Csak mulasztást, de azt irgalmatlanul nagyot. Ma­gyarország első szabadon vá­lasztott kormánya gyakorlat­lanságból, a taktikai érzék teljes hiányából, túldimenzi­onált, helyenként már-már gőgös küldetéstudatból, nagy robotolása közben elfelejtke­zett a népről. Ennél már csak az volt na­gyobb hiba, hogy a kezdeti si­kereken felbuzdult párt (jog­gal) erősnek mutatta magát, rendcsinálást, nagytakarí­tást ígért, de amikor az ígére­teket be kellett volna váltani, olyan félénknek és erőtlen­nek bizonyult, ami híveit el­bizonytalanította, ellenfeleit fölbátorította. Minden e tényből fakad: az egyébként teljesen normá­lis parlamenti támadásokból következő üldöztetéstudat, a támadásokra válaszképpen indított viszonttámadások átgondolatlansága és sikerte­lensége, s legfőképpen, hogy a törvényhozással, gazdaság­­élénkítéssel, külpolitikai ma­nőverezéssel lekötött kor­mány maradék erejét e parla­menti adok-kapokra fordítot­ta, ahelyett, hogy termé­szetes szövetségeséhez, a néphez fordult volna. Ahhoz a néphez, aki bejuttatta őt a parlamentbe. Azt épeszű ember a kez­detkor sem gondolhatta, hogy a szabad választások után itt tejjel és mézzel folyó Kánaán lesz. (Bár azt sem, hogy a környezetéhez képest paradicsomi békében élő or­szág a lakói szemében pokol­nak fog mutatkozni.) Antall József volt olyan tisztességes és okos, hogy már a kezdet kezdetén bejelentette, az el­következő évek nehezek lesz­nek. Olyan taktikus sajnos, már nem volt, hogy világos, mindenki számára jól érthe­tő leltárt csináltatott volna az ország állapotáról. Igaz, elképzelhető, hogy az átadás­átvételkor csöppecskét meg­szépítették az átadók a mér­legadatokat. De ez már a múlté. A jelen mulasztása az, hogy a kormány saját napi robotjába belebonyolódva, a sajtó állandó támadásától megrettenve, visszahúzódott fedezékébe, a minisztériu­mok csöndes és biztonságos falai közé, s onnan üzenget a népnek. Olyan üzeneteket, amelyektől annak is kinyílik a bicska a zsebében, aki egyébként lángolóan MDF- es. Mert ha a közértben vásá­rol, vagy cipőt akar venni magának, vagy benzint az autójába, akkor valahogy igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy még mindig szeretni tudja a kormányt. Ráadásul ezek az üzenge­tések időnként meglehetősen sértő formában jelennek meg. Tessék csak a taxis blo­kádot kiváltó kormánynyi­latkozatra gondolni. A leg­szebb kádáriánus időkben sem mert volna egy kormány ilyen nyíltan kibabrálni a la­kossággal, mint ők tették, amikor az utolsó pillanatban jelentettek be egy gyilkos mértékű áremelést. Lehet, hogy a miniszte­reknek igazuk volt, lehet, hogy a szakértők diagnózisai helyesek voltak, az is lehet, hogy nem volt más út. Egy biztos, kívülről csak az lát­szott, ott fent valamit mutyi­­ban eldöntöttek, mi meg itt lent fizetjük az árát. Sajnos, ezen a gyakorla­ton az MDF-többségű kor­mány máig nem tudott vál­toztatni. Egyszerűen nem ér­ti és nem látja, hogy legyen bármennyire is tiszta a leki­­ismerete, dolgozzon bármi­lyen keményen (egyébként azért fizetjük őket), érjen el bármilyen nagy eredménye­ket a makrogazdaság szint­jén, ha az egyszerű állampol­gár azt látja, hogy a zsebében egyre vékonyabb a pénztár­ca, akkor dühös. S mert a kormány politikusai semmi­lyen formáját sem tudták megtalálni annak, hogy nem lelkes párt­hí­veikkel, hanem az egész néppel értelmes, tü­relmes párbeszédet folytas­sanak, elszigetelődtek. A vég­eredmény mindenki előtt is­meretes. Mi itt lent átkozó­­dunk, ők ott fent sértődötten duzzognak. (A profi mesterlö­vészek pedig köpik a marku­kat, de róluk majd később.) Az út- és szereptévesztés szemléletes példája volt, ami­kor a külügyminiszter bele­bonyolódott egy napilap bel­ső vitájába, s ezért az ellen­zék kis híján megbuktatta, vagy a napokban az, amikor a kulturális miniszter egy nyilvánvalóan rosszhiszemű és ostoba cikkecskére a zsur­naliszta lapjában teljes erköl­csi súlyával válaszolt. (A lap a levelezési rovatban adott helyet a miniszter cikkének, sajtólevelezőnek degradálva őt.) A sajtó ugyanis olyan, amilyen. Ráadásul a sajátos történelmi helyzetből faka­dóan meglehetősen vörösbe hajlóak a nézetei. De már ré­gen nem egységes, és a ma­gunk vitáit el tudjuk egymás között intézni, sőt jobban el tudjuk intézni, mint az újság­írásban járatlan miniszterek. Akik jószándékú közbeszólá­saikkal olcsó böffeneteket ér­tékelnek föl politikai ténye­zővé. Már amennyiben a mi­niszter önmagát valóban po­litikai tényezőnek tartja A dolog mélyén persze egy nagyon is jól érthető, de na­­gyonis rosszul kivitelezett szándék ismerhető fel. Az ne­vezetesen, hogy nem sikerült félreérthetetlenül világossá tenni, hogy Magyarországot forma szerint koalíciós (MDF-többségű), de a dolog lényege szerint, negyven év után első ízben nemzeti kor­mány irányítja Holott ez lett volna az a közös nevező, ahol a nemze­tet talpra állítani akaró kor­mányzat, s maga a nemzet szövetséget köthetett volna. Tudomásul véve a kizsebelő áremeléseket, munkanélkü­liséget és minden olyan ké­nyelmetlenséget, amellyel a negyven évi szocialista pusz­títást meg kell fizetni. Mert meg kell fizetni. Az előző rezsim által töké­letesen korrumpált, s ezért már nem is annyira titokban baloldali restaurációban re­ménykedő sajtó látványosan szabotálta, s szabotálja el ma is, saját jól felfogott érdeké­ben (a nem véletlenül legna­gyobb, nem véletlenül szocia­lista napilap nem véletlenül választott jelmondata sze­rint­), talán nem véletlenül a szövetséget. Csakhogy abban nincs semmi szokatlan, hogy a magyar sajtó nagyobbik ré­sze manipulál és hazudik, hi­szen ugyanazok a médiumok és azokban ugyanazok az új­­ságírók ugyanott ugyanezt tették évtizedeken át. Az volt ostoba, aki abban reményke­dett, hogy nem így történik. (Nem úgy történt, mint a népmesékben: Demokrácia­­királyfi leszállt fehér lováról, lehajolt az út szélén guggoló rút békához. Megcsókolta és hányingert kapott. Ó is, meg a béka is. Azóta utálják egy­mást.) A népről bánatában elfeledkezett kormány a sajtó heves támadására is a lehető legrosszabbul reagált. Lapo­kat gründolt (rosszul és drá­gán), hogy legyen hol magát a saját hívek előtt kipanasz­kodni, holott a sajtó fölött át­nyúlva, közvetlenül a nép­hez, az őt megválasztó nép­hez kellett volna fordulnia és segítséget kérni tőle. Az a nép, amelyik győztesként juttatta be őt a parlamentbe, megvédte volna a sajtó hazu­­dozásaitól és támadásaitól is. A nép ugyanis nem hülye és nem lehet becsapni. Az első nemzeti kormánynak emlé­keznie kellett volna 1956-ra. Nem tudom, hogy van-e még idő szövetséget kötni, azt sem, hogy erre sor kerül-e. Csak azt, hogy már nincs más kiút. A nép elveszítette a bizalmát kormányában. Most már nincs jelentősége annak, hogy ki és miért állt közéjük. Csak annak, hogy a szövetséget a kormánynak kell kezdeményeznie, sőt kérnie kell a néptől. Ugyanis nem a kormány, hanem az ország van veszély­ben, a demokrácia, a demok­ratikus rend, sőt szélsőséges esetben még a területi füg­getlenség is. (Bős-Nagyma­ros egy önálló Szlovákiával rossz esetben hadiok lehet. A szlovákoknak nemzeti kér­dés az erőmű, de ahhoz kell a Duna. Ami a miénk is, tehát az erőmű elkészültével, ha nem megy másképp, el kell venniük tőlünk. Ha hagyjuk. De mi lesz, ha nem hagyjuk? Szerbia permanens válság­góc, egy kis európai Irak. A Moldáviával egyesülni akaró Románia nagy lesz ugyan, de kétségbeejtően szegény. Van­nak lehetőségek...) Egységes nemzetnek és a nemzet bizal­mát élvező kormánynak van esélye átvészelni a külső és belső viharokat. Egy szét­esett és meghasonlott ország bárki játékszerévé válhat. Az első lépést tehát a kor­mánynak kell megtenni a nép felé, miután becsü­letesen és keményen szembe­nézett önmagával. Ez a lépés a mai ellenséges légkörben nem lesz túl könnyű. De gon­doljunk Jézusra! Ő mondta, hogy aki megalázkodik, az fölmagasztosul. SZDSZ: a kommunizmus kísértete Az SZDSZ nagy történelmi tévedése, hogy túlbecsülte saját szürkeállományát, bár ma még úgy tetszik, hogy az idő neki dolgozik. A liberális politikusok kis híján belebo­londultak abba, hogy a mu­­csai bunkók kiszorították őket a hatalomból, ráadásul korántsem elsöprő fölénnyel. Ez a gondolat monomániá­jukká vált, s attól fogva csak egy cél lebegett a párt vezető­inek szeme előtt: megbuktat­ni a kormányt. Ez volt Töl­­gyessy Péter nagy időszaka, a látványos parlamenti szó­csatáké, a taxisblokádé, ahol a párt hatalom iránti éhsége és mohósága mindenki előtt nyilvánvalóvá vált. Az SZDSZ sietett is kijelenteni, ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kive­zesse a válságból. A mondat ki nem mondott részét ki le­hetett találni, az SZDSZ vi­szont alkalmas lenne. Ott voltak a barikádokon, ott vol­tak a köztársasági elnök dol­gozószobájában, talán akkor is, amikor az elnök nyilatko­zataival hátba támadta a kormányt. Antall József hí­ressé lett pizsamás tévényi­latkozata azonban megfordí­totta a közhangulatot: egy igazi államférfi szólt ekkor, első ízben a néphez, és a nép hallgatott rá. Ez volt a liberálisok első nagy bukása, de elég hamar rendezték soraikat, s még ar­ra is volt erejük, hogy belső válságukat tudassák a világ­gal. Tehették, hiszen példát­lan méretű és intenzitású sajtórokonsz­env kísérte min­den lépésüket. Megengedhet­ték maguknak azt a luxust tehát, hogy őszinték legye­nek. Ez a nyilvánosan föltárt, sőt már-már ízléstelenül ki­tárt válságshow meglepően sokat javított a párt arcula­tán. (Itt nem lehet elkerülni egy olyan tényt, amelyről nyilvánosan nem esik szó, de nem hivatalos társalgások­ban annál inkább. Arról a köztudott vélekedésről van szó, hogy amíg az MDF úgy­mond a magyarok pártjává az SZDSZ a zsidók pártjává (is) lett. Valamint arról, hogy a magyar sajtóban dolgozó zsidó újságírók, akik közül a dolgok természete szerint ugyancsak a kommunisták kerülhettek pozícióba, az MDF által meghirdetett ta­vaszi nagytakarítástól mint kommunisták, az ő szemük­ben antiszemitizmust sejtető magyarkodástól mint zsidók megrettenve, a választások után sokkal szelídebb húro­kat pengető liberális párthoz menekültek. Az SZDSZ ak­kor lépett saját csapdájába, amikor elfogadta a kompro­mittálódott volt kommunista zsurnaliszták szolgálatait, mert ezzel az ő érdekeik vé­delmében kellett elvállania, hogy valóban zsidó párt. Hi­szen csak így védhette meg őket az MDF radikálisainak támadásaitól, akik expressis verbis a kommunistákat tá­madták, de vissza kellett hő­kölniük az antiszemitizmus vádjától, amit pajzsként tar­tottak (és tartanak ma is) maguk elé az érintettek. Az SZDSZ így lett kevert tudatú tömegpárt. E vegyes tarta­lommal lehet népszerűséget szerezni, de nehéz országot kormányozni. Ahhoz kevésbé bonyolult arculat kell.­ E jelenségtől, amelyet ép­pen az SZDSZ politikusainak kellene saját érdekükben ki­elemezni, s a problémák meg­­különböztethetősége végett fölmutatni, nos e jelenségtől remélhetően függetlenül is­merte föl az SZDSZ azt a po­litikai módszert, amely a szu­­perlojális sajtó felhasználá­sával számára könnyű sikert ígért. A módszernek azonban az a nagy hibája, ami az előnye is: a kommunisták találták ki és alkalmazták sikerrel ná­lunk a negyvenes évek végén. Az úgynevezett szalámitakti­ka módszerét vették át, és ve­tették be a módszert kiváló­an ismerő, s ezért automati­kusan jól művelő tömegkom­munikáció segítségével. En­nek lényege, hogy konstruk­tív politikai viták, ne adj' Is­ten együttműködések helyett ott igyekeztek rombolni a kormánykoalíció tekintélyét, ahol csak lehetett, akár cél­irányos politikai hazugsá­gokkal is. (Csurka István ott volt az antiszemita színezetű tüntetésen, Horváth Balázs bele akart lövetni a tömegbe, stb.) A liberálisok mindent egy lapra tettek fel ebben a még ma is tartó időszakban. Egy­felől a kézhez igazított közvé­leménykutatók segítségével folyamatosan javítgatták népszerűségi mutatóikat, különleges szervezettséggel favorizálják a miniszterelnök ellenében a köztársasági el­nököt (aki voltaképpen az SZDSZ frontembere ma­radt), s indítottak lejáratási akciókat az MDF ellen. Ez a bolsevik típusú ösz­­szeesküvésre emlékeztető propaganda-hadjárat jelen­tős eredményeket hozott. Az elégedetlen állampolgárok mind nagyobb nosztalgiával tekintenek vissza a késői Ká­dár korszakra, s mind na­gyobb rokonszenvel fordul­nak vissza az egyetemes bal­oldal, élükön a liberálisok felé. Csakhogy a konspirációs módszereknek igen nagy csapdája, hogy egy esetleges hatalomra kerülés után sem lehet abbahagyni. Sőt, igazi tömegbázis nélkül sokkal ki­­terjedtebben kell folytatni a hatalom megőrzésére, s a kli­ensek hűségének jutalmazá­sára, hiszen az ország gazda­sági mutatói akkor sem lesz­nek jobbak, ha egy liberális koalíció kormányoz majd, vi­szont nem lehet többé a mu­­csai bunkókra mutogatni. Akik viszont ellenzékben, a kormányzás terhétől meg­szabadulva sokkal nagyobb erővel fordulhatnak a nem­zethez, folytathatják (igazá­ból el sem kezdett) nemzeti propagandájukat. Bár veszélyes történelmi analógiákhoz fordulni, az emberben mégis óhatatlanul megképződik egy kép. Az őszirózsás vértelen forrada­lom révén győztes nemzeti kormányt egy éven belül megbuktatta a Kun Béla-féle bolsevik puccs. Kun Béláék értettek a propagandához, jól meg tudták dolgozni a töme­geket, s ezzel együtt olyan mérhetetlen terrort szabadí­tottak az országra, amilyenre addig még nem volt példa. A végeredmény mindenki előtt ismeretes, fölösleges elemez­ni. Számunkra csak az tanul­ságos, hogy az elitista, szu­perszervezett, a propagandát a végletekig kiaknázó, tény­leges erejénél messze többet mutató politikai csoport a dolgok természete szerint nem kerülheti el, hogy ural­mát diktatórikus eszközök­kel tartósítsa, hiszen hata­lomra jutását követően túlsá­gosan hamar kiderülhetne, hogy a király meztelen. Már­pedig azt le kell szögezni, hogy a szabad demokraták­nak nem ez a céljuk. Csak mintha túl önfeledten játsza­nának a tűzzel. Meglehet, a diagnózis túl­zó és kegyetlen, mégis meg kellett tenni, mert az elmúlt hetek, sőt napok történései arra mutatnak, hogy robba­nással fenyegeti a Magyar Dráma. Ez már nem belpoli­tika, ez a legkegyetlenebb élethalál harc. És valakinek le kéne tenni a fegyvert. A legjobb volna, ha mind­két fél belátná tévedéseit, de azt is, hogy tudomásul kell vennie a másikat. Az MDF minden hibájával együtt ele­gendő tartalék energiával rendelkezik, hogy akár egye­dül is kormányozni tudja az országot. Más kérdés, ho­gyan. Az SZDSZ hiperérzé­­kenységét, taktikai zseniali­tását, politikai intelligenciá­ját azonban nem szabadna sem figyelmen kívül hagyni, sem parlagon hevertetni. Két óriás birkózik egy­mással a politika porondján, de két éve egyik sem tudja a másikat legyőzni. A liberáli­soknak be kéne látniuk, hogy az országnak (és így önma­guknak) okoznak kárt amúgy zseniális konspiráció­ikkal. Az MDF-nek pedig azt, hogy a nép rokonszenvét az ellenfél bizony hatásosabban tudta megnyerni. Vissza Lakitelekhez Az a tragikomikus az egész­ben, hogy mindkét párt ott ült a lakiteleki sátor alatt. S talán az volna a megoldás, ha egy napra odahagynák a par­lamentet, s koalíciós baráta­ikkal újra kiballagnának oda. Szép volna, ha a sátor alatti lócán a kicsit túl sokat szerep­lő és utazgató Göncz Árpád és a kicsit túlságosan elzárkózó Antall József egymás mellé ül­ne. És nem alkotmányértel­mezési problémákról beszél­getnének, h­anem a magyar hazáról, a magyar nemzetről. Arról a sokat szenvedett nemzetről. E­k­ről e nagy harc közepette egy kicsit megfe­ledkezni látszanak. Arról a nemzetről, aki úgy magyar, hogy tud lenni osztrák, mint Pöltenberg Ernő, román, mint József Attila, szerb, mint Damjanich János, zsi­dó, mint Radnóti Miklós. Né­pi, mint Csurka István, urbá­nus, mint Eörsi István, euró­pai, mint Konrád György, száműzött, mint Tollas Ti­bor, nemzeti, mint Kónya Imre, liberális, mint Pető Iván. Mindnyájan egy hazának a gyermekei. S e hazának holnap nagy szüksége lesz rájuk. SZUBJEKTÍV PORTRÉ PÁRTOKRÓL, SÖTÉTEDŐ HÁTTÉRREL Űzetés a paradicsomban (Vissza Lakitelekhez) Ennek az írásnak a mottójául két megállapítás szolgált Az egyik szerint a ma politikáját meghatározó két nagy és egymással szembenálló párt tragikusan eltévesztette a maga útját. A másik szerint a meglévő konfliktus az ország számára kétféle kibontakozást ígér: az egyre labilisabbá váló térség egyetlen stabil államaként Magyarország kulcsszereplővé léphet elő, ennek minden felelősségével és előnyével, vagy a körülöttünk felsötétlő vihar úgy söp­ri el Magyarországot, mint történt már nem egy ízben az elmúlt évszázadok során. A két megállapítást egy szub­jektív következtetés zárja, amely szerint a lehetséges végkimenetel ma elsőrendűen a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége között lángoló ellentét megoldódásától függ. BENCSIK ANDRÁS PUBLICISZTIKA 13

Next