Pesti Hírlap, 1992. július (1. évfolyam, 118-144. szám)

1992-07-10 / 126. szám

1. (151.) ÉVFOLYAM 126. SZÁM 1992. JÚLIUS 10., PÉNTEK Pesti­ Hírlap »­ A MAGYAR HÁZ KÖZÖSSÉGE SVÉDORSZÁGBAN Csíkszeredaiak kalákában valahol északon A ház protestáns paplak volt Bromman, Stockholm kül­városában. A hetvenes évek elején a svéd hatóságok le­hetővé tették a magyar közösség számára, hogy létre­hozza saját klubját, közösségi házát. Felajánlottak egy lakhatatlan, használhatatlan paplakot, ami gyönyörű, nagy gyümölcsöskert közepén állt. Egy hétig spekulál­tak a magyar közösség vezetői — végül igent mondtak. Tucatnyi kiváló szakember s másik tucatnyi kisegítő hallatlan nagy munkával három-négy év alatt hozta rendbe az épületet. CSISTTAT GIZELLA — Ez a ház a szíve az egész svédországi magyarságnak. Vezetője most Kalocsai Gitta asszony — meséli Jakabffy Ernő, a Svédországi Magya­rok Országos Szövetségének elnöke.— A Ház „intézmé­nyes” neve: A Magyar Ház Közössége. A hetvenes évek­ben volt vagy öt-hatszáz tag­ja, most a duplája, és tíz egye­sület működik benne. A leg­régibbek és a legnagyobbak a Szabad Magyarok Tömörülé­se, a stockholmi Magyar Ka­tolikus Kör, ami ugyancsak 57 első hónapjaiban alakult. Az újabbak közé tartozik a Protestáns Egyházközösség valamint a cserkészcsapat, melynek száztizen­valahány tagja van. A Magyar Ház leg­fontosabb feladata, hogy koor­dinálja az egyes magyar egyesületek működését. El­sődleges célunk ma is az, hogy a magyar kultúránkat, hadd mondjam így a szót: nemzeti és népi kultúránkat továbbadjuk a fiataloknak, különösen fontosnak ítélve a nyelv és a legszükségesebb nemzeti, történelmi, föld­rajzi, irodalmi ismeretek el­sajátítását... — Sokat segíthet a könyv­tár is, hiszen nagyon szép magyar könyvgyűjteménye van a Háznak. — Sikerült „felépíte­nünk” a könyvtárat, különö­sen most, az utóbbi hat­nyolc, s főként a legutóbbi három esztendőben, amikor Magyarországon számunkra is nagyon értékes könyveket, munkáikat adtak ki. A könyv­tárunk a kezdeti másfélezres állományból hétezer kötetre nőtt... Amit a fiatalokkal kapcsolatban említettem, az az idősebbekre is vonatkozik. A magyarság megőrzéséről, megtartásáról beszélhetünk. Történelmi előadásokat, iro­dalmi esteket tartunk, az utóbbi időben nagy számban politikai előadásokat is, nem propaganda célból, hanem el­sősorban azért, hogy megért­sük az otthoni eseményeket. Ezeket meghívott előadók tartják, az utóbbi négy-öt év­ben Magyarországról is... — Kik jártak itt Magyar­­országról? — Mint ahogy otthon, itt is kialakult két fő vonulat a politikai megújhodást tekint­ve: a liberális és a nemzeti vonal. Mi ebben nem fogla­lunk állást. Senkire nem kényszerítünk semmiféle meggyőződést, ez vonatkozik vallásra, ideológiára, politi­kai ízlésre. Mindenki abban hisz, amiben akar, azt az irányvonalat követi, amelyet jónak tart. Szélsőséges dolgo­kat azonban nem tűrünk meg. Járt nálunk a stockhol­mi Magyar Házban Lezsák Sándor, Csoóri Sándor, Csurka István, Csengey Dé­nes. Most várjuk Kiss Gy. Csabát. De vendégünk volt Solt Ottilia, Nagy András, Petri György is. — Egyedülálló vállalko­zás, hogy a svédországi ma­gyarok ösztöndíjat alapítot­tak a Nyugaton élő magyar­ság élete és kultúrája iránt érdeklődő hazai kutatók szá­mára. Négy éve született a „Stockholm stipendium”... — Az a célja, hogy azok a személyek, akik évente egy­szer eljönnek egy hónapra, és szállást kapnak a Magyar Ház vendégszobájában, vala­milyen kapcsolattartó mun­kát végezhessenek az északi magyarság végbástyája és az otthon között. Hál’ istennek ma már mondhatjuk, hogy otthon... Ennek a kapcsolat­­tartásnak minden ösztöndí­jas egy-egy láncszeme... — Hogyan került ön Svéd­országba? — Gyergyószentmiklóson születtem 1927-ben. Utolsóé­ves hadapród iskolásként ke­rültem a frontra. Németor­szágban estem amerikai fog­ságba. Amikor a fogságból hazakerültem, már várt az üzenet Budapesten, hogy ne menjek haza Gyergyóba, mert nincs miért. Édesapám Oroszországból került elő olyan állapotban, hogy már nem lehetett rajta segíteni. Egyetemre sehova sem vet­tek fel, legkevésbé Sopronba, az erdőmérnökbre, ahová va­lóban szerettem volna men­ni. 56 októberében szervező­je voltam azoknak az önkén­tes, civil mentőszolgálatosok­nak, akik a szétlőtt mentőau­tók helyett személykocsikkal szedték össze a sebesülteket. Amikor minden összeomlott, sikerült rábeszélni édesanyá­mat, hogy jöjjön velem. No­vember 24-én indultunk és sok viszontagság után sike­rült átlépnünk a határt. Két nappal azelőtt, hogy mi oda­értünk, lezárták az oroszok az utat. Amikor kiértünk Ausztriába, azt gondoltam: egy életem, egy halálom, még egyszer megpróbálom, hogy elvégezhessem az erdőmér­nöki kart, ami nálunk családi hagyomány volt. Egyszerű matematika alapján azt mondtam, hogy vagy Svédor­szágba kell menni vagy Ka­nadába, ha az ember erdész akar lenni. Az öreg konti­nenst nem akartam elhagyni. Bármennyire naivan hangzik vagy nevetségesen, akkor volt egy olyan gondolatom, hátha hamarosan haza lehet jönni... így kerültünk aztán Svédországba, ahol a mene­külteknek lejáró maximális humanitást és jóindulatot kaptuk a svédektől. 1957. január 7-én kerül­tem a híres svéd erdők egyi­kébe, ahol napi nyolc órában másfél éven át minden erdei munkát kipróbáltam. Jó elő­­gyakorlat volt ez a főiskolára. Az Erdészeti Főiskolán ter­mészetesen vért izzadtam, mert az akkori nyelvtudá­sommal keményen kellett dolgoznom. Berozsdásodott fejjel, de a Jóka között végez­tem az egyetemet. 1962 óta tizenhét nyarat töltöttem el az északi óriási erdővidéken, a norvég határ közelében. Mikor aztán a hetvenes évek közepén többet voltam Stockholmban és közelében, az itteni magyar életbe is job­ban bekapcsolódtam. Tizen­két évvel ezelőtt a Magyar Ház Közössége tagjaival rá­jöttünk, hogy szükség lenne egy állandó írásos tájékoz­tatóra, hogy ne csak a „dzsungeltelefonra” vagy a gyakorta későn érkező és sokba kerülő levélküldözge­tésekre legyünk ráutalva. Így született meg a Stockholmi Magyar Ház Híradója. A Svédországi Magyarok Or­szágos Szövetsége a hetvenes évek közepén alakult meg, annak következtében, hogy Svédországba egyre nagyobb tömegben jöttek bevándor­lók. Az országos szövetségek felállításának eredeti célja az volt, hogy a svéd állam a be­vándorlóknak nemzeti kultú­rájuk megtartása érdekében bizonyos anyagi támogatást adjon. Ez Európában egyedül­álló, és ez is a svéd állam hu­mánus kultúramegőrző és - teremtő céljait dicséri. — Körülbelül hány ma­gyar él Svédországban ? — Huszonkét-huszonné­­gyezer. Huszonhárom egye­sületünk van, a göteborgi csoport után a legnagyobb a sódert­e­j­es. Harminc kilomé­terre Stockholmtól van egy nagy ipari központ, ahol ren­geteg magyar dolgozik. Lundban is van egy erős ma­gyar közösség. Jumbyban és Jönköpingben komoly erdé­lyi csoport van. — Jönköpingben a csík­szeredaiak telepedtek le! — Róluk mindenképpen érdemes szólni. Igen eredeti társaság. Ma is kalákaszel­lemben dolgoznak, egyszerre vásárolnak például öt-hat disznót, maguk dolgozzák fel, és amikor kész a három mázsa kolbász, viszik eladni. Vagy lemennek Németor­szágba egy teherautóval és három tonna szőlőt hoznak, amiből aztán közösen bort csinálnak. Szüreti felvonu­lást tartanak lovas szekérrel (két lovat összeszedni Svéd­országban nem könnyű do­log, nem is beszélve az alföldi szekérről), arról osztogatják a bort az embereknek. Ez egyébként tilos lenne az itte­ni hülye alkoholtilalom mi­att. De a Csíkszeredai legé­nyek olyan jókedvűen csinál­ják, hogy még a rendőrök sem avatkoznak bele. — Az elmúlt években kik­kel tartották a kapcsolatot az itthoniak közül? — Én a Csoóri—Lezsák­­féle vonalat tartom a szívem­hez közel állónak. Hazajárok Magyarországra és próbálom a kapcsolatokat személyesen is erősíteni. Tíz-tizenkét éve tartjuk a kapcsolatot azokkal a magyar emigráns körökkel is, akikkel egy hullámhosz­­szon vagyunk. Elsősorban Tollas Tiborra gondolok itt, meg Borbándi Gyulára, Nagy Károlyra, Varga Lász­lóra. ők többször jártak ná­lunk, különösen az utóbbi időben, amióta az erdélyi és a magyarországi események megkövetelték a segítséget. HAZAI ÉLET 5 Szembenézni a fénnyel BESZÉLGETÉS PÉLI TAMÁSSAL „A politika sosem állt messze tőlem. Kora ifjúságomban olvastam az Északnyugati átjárót, melynek főhőse, Thomas Landon az amerikai függetlenségi háború idején a halálra ítélt indián kultúrát akarta megmenteni. Úgy éreztem, az ő példáját kell kö­vetnem a cigány kultúra fennmaradása érdekében. Úgy gondoltam, hogy a filmek, a fotók csak kívülről örökítik meg az életünket, de ha megfestem, akkor egy kicsit belülről is be tudom mutatni” — meséli a festőből cigány­ politikussá lett Péli Tamás, aki a Ma­gyar Szocialista Párt színeiben nemrégiben jutott be a parlamentbe. Az alábbi beszélge­tés egyben egy cigánypolitikusokról készített portrésorozat első része. MESTER ZSOLT — Az említett könyv elején af­féle mottóként áll: minél na­gyobbakat álmodunk, annál valószínűbb, hogy nagy dolgo­kat viszünk végbe. Mindig sze­rettem volna olyan helyen ta­nulni, ahol elsajátíthatom a szakma csaját-bírját Anyám bengáli tigris természetének köszönhetem, hogy öt évet Nyugat-Európában tölthet­tem. Még érettségi előtt, 1965- ben jutottam ki Hollandiába. Abban az időben ez a „tízmillió kollaboráns hazájában” nagy port vert fel, különösen tízért, mert nem voltam semmiféle pártfunkcionárius gyermeke. Kint egy családnál laktam, akik látták a festményeimet, és javasolták, hogy felvételizzek a Királyi Akadémiára. A műve­im olyan színvonalúak voltak, hogy elnyertem egy ösztöndí­jat A Reuter Admirális nevű református alapítványtól kap­tam pénzt Az összegről csak annyit: 70 gulden lakbért fizet­tem, s ennek tízszerese volt az ösztöndíjam. Egy előkelő étte­remben 30-40 guldenért már meg lehetett vacsorázni, 500 guldenbe került egy jobb kocsi Amsterdam olyan volt, mint egy felszállópálya, rengeteget utaztam. Amerre csak jártam, mindenhol festettem, kiállítá­saim voltak, így a huszas éveim elejére már eléggé ismertek Európában. Ezekben az évek­ben született egy fiam, aki ma már ugyancsak huszonéves. Sajnos el kellett hagynom, de úgy éreztem, haza kell jönnöm, mert a követe vagyok ennek a kisebbségnek, s ha az első em­ber, aki ilyen lehetőséget kap, lejáratja a cigányokat, akkor mindennek vége. — Most politikusnak vagy inkább festőnek tartja magát? — Ez olyan kérdés, mint az, hogy apámat vagy anyámat szeretem-e jobban. A művész óhatatlanul politikus is, sőt ál­lítom, hogy az első politikusok a művészek, essen belül a festők voltak. Hiszen a társadalmasítás egyik eszköze volt, amikor a barlang falára rajzolták a vadá­szatot, ábrázolták a közös munkát. Ezzel összekovácsol­ták a közösséget. Nekem ilyen szempontból Rubens a példa­képem, aki kiváló nagykövet volt, és fantasztikus festő is. Rettenetesen tisztelem a profi­kat, még a kurvában s a gyil­kosban is. Nekem az a vélemé­nyem: inni szabad, berúgni nem. Politikusnak lenni sza­bad, hazaárulónak lenni nem. Az ember egyébként azt érzi művészetnek, amit ő maga nem tud megcsinálni Ami több, mint amit az átlag produ­kálni képes. Ha arra gondolok, hogy 1948-ban egy fáskamrá­ban láttam meg a napvilágot, és 1992-ben a parlamentben ülök, akkor nem politizáltam rosszul Ha arra gondolok, hogy 1968-ban kijelentettem, hogy lesz Magyarországon ci­gány képzőművészet, és ma vagyunk legalább húszan, nem is beszélve az írókról, költők­ről, akkor jól politizáltam. — Hogyan került kap­csolatba a Magyar Szocia­lista Párttal? — Én mint művész, az aczéli kultúrpolitikában nem voltam sem tűrt, sem tiltott, sem támogatott. Cigány vol­tam. A most hatalmon lévő urak is tudják, hogy cigánynak lenni akkor sem volt könnyű, és most sem az! Baloldali anyám hatására lettem. Apámtól a hazaszeretetét örököltem, és polgári libera­lizmusát. Ő a bolsevikokat csak úgy hívta, hogy „ezek”. Én egyébként, mióta az esze­met tudom, mindig ellenzéki voltam. A szocializmust nem úgy képzeltem el, ahogy meg­valósult, az a rendszer össze­mosta az emberek arcát. Ugyanakkor szimpatikus volt, amikor az úgynevezet reformkommunisták meg­próbálták kiépíteni a plura­lizmust. A választások idején dr. Kerekes György történész­kandidátus, atyai jó barátom kért meg, hogy az országos lis­tán induljak az MSZP színei­ben. Tíz perc gondolkodás és egy fél üveg konyak után azt mondtam, oké. A listán a 36. voltam, de csak 33 szocialista jutott be a parlamentbe. Úgy a 30. és az 50. hely között szere­pelt egy csomó cigány, de ter­mészetes volt, hogy a párt el­őbb a front­ embereit juttatja be a Házba Az SZDSZ ugyan produkált magának két roma képviselőt, de az egyikük fölött azóta elveszítette az irányítást, az illető teljesen öntörvényűvé vált. Szerintem egy cigánypoli­tikusnak a magyar nemzet és a cigányság közötti konszenzu­sért, az igazi kézfogásért kell harcolnia Nekem pedig ehhez jelenleg a szocialisták tudnak programot adni — Duray Miklós, a szlo­vákiai Együttélés Mozga­lom vezetője egyszer azt mondta, a magyar kor­mány kisebbségi törvény­­tervezetének legnagyobb hibája, hogy a kulturális szerveződésekre helyezi a hangsúlyt, ahelyett, hogy a kisebbségek politikai ön­­szerveződését támogatná. — Ez természetes dolog. Nem törekedhetünk politikai autonómiára, mert Magyaror­szág a mi anyanemzetünk. A kultúra, az oktatás a fontos. Nemcsak a cigányoknak, de a magyaroknak is szükségük van egy emberarcú közokta­tásra. Amíg az itt élő németek tudják, honnét jöttek, addig ezt sokszor a legiskolázottabb ci­gány sem tudja. Én például nem vagyok benne biztos, hogy Indiából származunk. A ma­gyarok azonban éppen úgy vannak lemaradva Európától, mint a cigányok a magyarok­tól Tdiát egy hajóban eve­zünk, s a falat két oldalról kell bontani . Ezzel ellentétben az egyik legnagyobb cigány­­szervezet szóvivője nemrég követelte, hogy a magyar kormány kérjen diplomá­ciai nyilatkozatot Indiától arra nézve, hogy az ismerje el magát a cigányság anya­nemzetének. Erre azért lett volna szükség, mert a ki­sebbségi törvény tervezete — az említett szóvivő sze­rint fasisztoid módon — nemzetiségekre és etniku­mokra osztja a hazai ki­sebbségeket, mégpedig aszerint, hogy van-e anya­nemzetük vagy sem. — Nem a szavakon múlnak a dolgok. Én azt mondom: a ci­gányság — nép. És amíg egy nép nem tudja, honnan jött, addig ne kényszerítsék rá. Egy magyarnak se mondják, mond­juk az avarok, hogy merjen vissza Urál-Al­íjba, vagy hogy kérjen onnét anyagi és erkölcsi támogatást A cigányság szere­ti ezt a hazáját Mi itt várunk megoldást nem Indiában, mert igen régi lakosok va­gyunk e honban. Az, hogy van egy őshazánk, egész más do­log. Nem akarunk vissza­menni, India sosem lesz az anyaországunk. Minket Ma­gyarország fogadjon el, s mi­vel le vagyunk maradva, ad­jon nekünk sanszot. Nem a magyar nép vagy a cigány nép tehet arról, hogy ilyen helyzetben vagyunk, nem szabad ezért mocskolni a ma­gyarokat. — Ön szerint mi annak az oka, hogy a hazai ci­gányszervezetek ennyire szemben állnak egymás­sal? — Az „Oszd meg és ural­kodj!” minden hatalomnak ér­deke, nehogy a cigányság egy­séges legyen és politikai nyo­mást tudjon gyakorolni Egyébként sincs történelmi gyakorlatunk abban, hogy egy­ségesen lépjünk fel. A cigány­ság mindig családonként, cso­portonként, törzsenként talál­ta meg a maga boldogulását. Mindig alulról szerveződtek, és maguk választották meg a ve­zetőjüket Ez a folyamat most felülről indult be, ezért vannak a alkuszok. Erről nem a ma­gyar és nem is a cigány nép te­het, hanem a hatalomra jutott cigány vezetők és a hatalomra jutott manipulátorok. Én 1985-től 87-ig a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsé­gének voltam az alelnöke, de azt gittegyletnek tartottam, amely Kádár parancsára jött létre. — Elképzelhető, hogy hamarosan belekóstol még egy szakmába, hiszen a te­levízió cigánymagazinjá­nak egyik főszerkesztője­löltje. Mi a véleménye a tévé körül kialakult vitáról? — Ha egy médium apoliti­­kus, akkor megette a fene az egészet Az a helyes, ha objektí­ven politizál A tv-személyisé­­gek a profizmusukból fakadó­an képesek felülemelkedni a saját pártjuk érdekein. A haza­fiasság motiválja őket és a köz­érdek: az információ tisztasá­ga. Nem tartom összeférhetet­lennek ezt a két tisztséget, sze­rintem az egyik erősíti a mási­kat. Az, hogy Csalog Zsolttal szembekerültünk, már egy le­játszott meccs. Ő már nem me­rül fel mint jelölt Egyébként kiváló szociológusnak tartom, aki mindig jó harcosa volt a ci­gányság ügyének. De az önbe­csülésünket meg kell adni: az első magyar nyelvű cigány tévé­adás főszerkesztője cigányem­ber kell, hogy legyen. A ci­gánymagazin a legnagyobb le­hetőség a kézfogásra, a kon­szenzusra. Szeretnék olyan koncepciójú műsort szerkesz­teni, ami a sírás-rívás, a sebek nyalogatása,­­ a szociográfiai­­szociológiai elemzések helyett egy új cigányképet mutat meg a magyaroknak, a cigányok­nak pedig egy új magyar képet. Mindenki tudja, hogy a cigá­nyok szegények, aki szegény, az lop, aki lop, az börtönbe ke­rül, aki börtönbe kerül az nem lesz egyetemi tanár. Nem erről kell beszélni, hanem ar­ról, hogy ennek ellenére mire vagyunk képesek. Nem a bűn­tudatot kell felébreszteni, hanem meg kell ismertetni a cigányokat a magyarokkal. Meg kell adni a lehetőséget, hogy a cigány nézzen szembe a fénnyel.

Next