Pesti Hírlap, 1992. július (1. évfolyam, 118-144. szám)
1992-07-10 / 126. szám
1. (151.) ÉVFOLYAM 126. SZÁM 1992. JÚLIUS 10., PÉNTEK Pesti Hírlap » A MAGYAR HÁZ KÖZÖSSÉGE SVÉDORSZÁGBAN Csíkszeredaiak kalákában valahol északon A ház protestáns paplak volt Bromman, Stockholm külvárosában. A hetvenes évek elején a svéd hatóságok lehetővé tették a magyar közösség számára, hogy létrehozza saját klubját, közösségi házát. Felajánlottak egy lakhatatlan, használhatatlan paplakot, ami gyönyörű, nagy gyümölcsöskert közepén állt. Egy hétig spekuláltak a magyar közösség vezetői — végül igent mondtak. Tucatnyi kiváló szakember s másik tucatnyi kisegítő hallatlan nagy munkával három-négy év alatt hozta rendbe az épületet. CSISTTAT GIZELLA — Ez a ház a szíve az egész svédországi magyarságnak. Vezetője most Kalocsai Gitta asszony — meséli Jakabffy Ernő, a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének elnöke.— A Ház „intézményes” neve: A Magyar Ház Közössége. A hetvenes években volt vagy öt-hatszáz tagja, most a duplája, és tíz egyesület működik benne. A legrégibbek és a legnagyobbak a Szabad Magyarok Tömörülése, a stockholmi Magyar Katolikus Kör, ami ugyancsak 57 első hónapjaiban alakult. Az újabbak közé tartozik a Protestáns Egyházközösség valamint a cserkészcsapat, melynek száztizenvalahány tagja van. A Magyar Ház legfontosabb feladata, hogy koordinálja az egyes magyar egyesületek működését. Elsődleges célunk ma is az, hogy a magyar kultúránkat, hadd mondjam így a szót: nemzeti és népi kultúránkat továbbadjuk a fiataloknak, különösen fontosnak ítélve a nyelv és a legszükségesebb nemzeti, történelmi, földrajzi, irodalmi ismeretek elsajátítását... — Sokat segíthet a könyvtár is, hiszen nagyon szép magyar könyvgyűjteménye van a Háznak. — Sikerült „felépítenünk” a könyvtárat, különösen most, az utóbbi hatnyolc, s főként a legutóbbi három esztendőben, amikor Magyarországon számunkra is nagyon értékes könyveket, munkáikat adtak ki. A könyvtárunk a kezdeti másfélezres állományból hétezer kötetre nőtt... Amit a fiatalokkal kapcsolatban említettem, az az idősebbekre is vonatkozik. A magyarság megőrzéséről, megtartásáról beszélhetünk. Történelmi előadásokat, irodalmi esteket tartunk, az utóbbi időben nagy számban politikai előadásokat is, nem propaganda célból, hanem elsősorban azért, hogy megértsük az otthoni eseményeket. Ezeket meghívott előadók tartják, az utóbbi négy-öt évben Magyarországról is... — Kik jártak itt Magyarországról? — Mint ahogy otthon, itt is kialakult két fő vonulat a politikai megújhodást tekintve: a liberális és a nemzeti vonal. Mi ebben nem foglalunk állást. Senkire nem kényszerítünk semmiféle meggyőződést, ez vonatkozik vallásra, ideológiára, politikai ízlésre. Mindenki abban hisz, amiben akar, azt az irányvonalat követi, amelyet jónak tart. Szélsőséges dolgokat azonban nem tűrünk meg. Járt nálunk a stockholmi Magyar Házban Lezsák Sándor, Csoóri Sándor, Csurka István, Csengey Dénes. Most várjuk Kiss Gy. Csabát. De vendégünk volt Solt Ottilia, Nagy András, Petri György is. — Egyedülálló vállalkozás, hogy a svédországi magyarok ösztöndíjat alapítottak a Nyugaton élő magyarság élete és kultúrája iránt érdeklődő hazai kutatók számára. Négy éve született a „Stockholm stipendium”... — Az a célja, hogy azok a személyek, akik évente egyszer eljönnek egy hónapra, és szállást kapnak a Magyar Ház vendégszobájában, valamilyen kapcsolattartó munkát végezhessenek az északi magyarság végbástyája és az otthon között. Hál’ istennek ma már mondhatjuk, hogy otthon... Ennek a kapcsolattartásnak minden ösztöndíjas egy-egy láncszeme... — Hogyan került ön Svédországba? — Gyergyószentmiklóson születtem 1927-ben. Utolsóéves hadapród iskolásként kerültem a frontra. Németországban estem amerikai fogságba. Amikor a fogságból hazakerültem, már várt az üzenet Budapesten, hogy ne menjek haza Gyergyóba, mert nincs miért. Édesapám Oroszországból került elő olyan állapotban, hogy már nem lehetett rajta segíteni. Egyetemre sehova sem vettek fel, legkevésbé Sopronba, az erdőmérnökbre, ahová valóban szerettem volna menni. 56 októberében szervezője voltam azoknak az önkéntes, civil mentőszolgálatosoknak, akik a szétlőtt mentőautók helyett személykocsikkal szedték össze a sebesülteket. Amikor minden összeomlott, sikerült rábeszélni édesanyámat, hogy jöjjön velem. November 24-én indultunk és sok viszontagság után sikerült átlépnünk a határt. Két nappal azelőtt, hogy mi odaértünk, lezárták az oroszok az utat. Amikor kiértünk Ausztriába, azt gondoltam: egy életem, egy halálom, még egyszer megpróbálom, hogy elvégezhessem az erdőmérnöki kart, ami nálunk családi hagyomány volt. Egyszerű matematika alapján azt mondtam, hogy vagy Svédországba kell menni vagy Kanadába, ha az ember erdész akar lenni. Az öreg kontinenst nem akartam elhagyni. Bármennyire naivan hangzik vagy nevetségesen, akkor volt egy olyan gondolatom, hátha hamarosan haza lehet jönni... így kerültünk aztán Svédországba, ahol a menekülteknek lejáró maximális humanitást és jóindulatot kaptuk a svédektől. 1957. január 7-én kerültem a híres svéd erdők egyikébe, ahol napi nyolc órában másfél éven át minden erdei munkát kipróbáltam. Jó előgyakorlat volt ez a főiskolára. Az Erdészeti Főiskolán természetesen vért izzadtam, mert az akkori nyelvtudásommal keményen kellett dolgoznom. Berozsdásodott fejjel, de a Jóka között végeztem az egyetemet. 1962 óta tizenhét nyarat töltöttem el az északi óriási erdővidéken, a norvég határ közelében. Mikor aztán a hetvenes évek közepén többet voltam Stockholmban és közelében, az itteni magyar életbe is jobban bekapcsolódtam. Tizenkét évvel ezelőtt a Magyar Ház Közössége tagjaival rájöttünk, hogy szükség lenne egy állandó írásos tájékoztatóra, hogy ne csak a „dzsungeltelefonra” vagy a gyakorta későn érkező és sokba kerülő levélküldözgetésekre legyünk ráutalva. Így született meg a Stockholmi Magyar Ház Híradója. A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége a hetvenes évek közepén alakult meg, annak következtében, hogy Svédországba egyre nagyobb tömegben jöttek bevándorlók. Az országos szövetségek felállításának eredeti célja az volt, hogy a svéd állam a bevándorlóknak nemzeti kultúrájuk megtartása érdekében bizonyos anyagi támogatást adjon. Ez Európában egyedülálló, és ez is a svéd állam humánus kultúramegőrző és - teremtő céljait dicséri. — Körülbelül hány magyar él Svédországban ? — Huszonkét-huszonnégyezer. Huszonhárom egyesületünk van, a göteborgi csoport után a legnagyobb a sódertejes. Harminc kilométerre Stockholmtól van egy nagy ipari központ, ahol rengeteg magyar dolgozik. Lundban is van egy erős magyar közösség. Jumbyban és Jönköpingben komoly erdélyi csoport van. — Jönköpingben a csíkszeredaiak telepedtek le! — Róluk mindenképpen érdemes szólni. Igen eredeti társaság. Ma is kalákaszellemben dolgoznak, egyszerre vásárolnak például öt-hat disznót, maguk dolgozzák fel, és amikor kész a három mázsa kolbász, viszik eladni. Vagy lemennek Németországba egy teherautóval és három tonna szőlőt hoznak, amiből aztán közösen bort csinálnak. Szüreti felvonulást tartanak lovas szekérrel (két lovat összeszedni Svédországban nem könnyű dolog, nem is beszélve az alföldi szekérről), arról osztogatják a bort az embereknek. Ez egyébként tilos lenne az itteni hülye alkoholtilalom miatt. De a Csíkszeredai legények olyan jókedvűen csinálják, hogy még a rendőrök sem avatkoznak bele. — Az elmúlt években kikkel tartották a kapcsolatot az itthoniak közül? — Én a Csoóri—Lezsákféle vonalat tartom a szívemhez közel állónak. Hazajárok Magyarországra és próbálom a kapcsolatokat személyesen is erősíteni. Tíz-tizenkét éve tartjuk a kapcsolatot azokkal a magyar emigráns körökkel is, akikkel egy hullámhoszszon vagyunk. Elsősorban Tollas Tiborra gondolok itt, meg Borbándi Gyulára, Nagy Károlyra, Varga Lászlóra. ők többször jártak nálunk, különösen az utóbbi időben, amióta az erdélyi és a magyarországi események megkövetelték a segítséget. HAZAI ÉLET 5 Szembenézni a fénnyel BESZÉLGETÉS PÉLI TAMÁSSAL „A politika sosem állt messze tőlem. Kora ifjúságomban olvastam az Északnyugati átjárót, melynek főhőse, Thomas Landon az amerikai függetlenségi háború idején a halálra ítélt indián kultúrát akarta megmenteni. Úgy éreztem, az ő példáját kell követnem a cigány kultúra fennmaradása érdekében. Úgy gondoltam, hogy a filmek, a fotók csak kívülről örökítik meg az életünket, de ha megfestem, akkor egy kicsit belülről is be tudom mutatni” — meséli a festőből cigány politikussá lett Péli Tamás, aki a Magyar Szocialista Párt színeiben nemrégiben jutott be a parlamentbe. Az alábbi beszélgetés egyben egy cigánypolitikusokról készített portrésorozat első része. MESTER ZSOLT — Az említett könyv elején afféle mottóként áll: minél nagyobbakat álmodunk, annál valószínűbb, hogy nagy dolgokat viszünk végbe. Mindig szerettem volna olyan helyen tanulni, ahol elsajátíthatom a szakma csaját-bírját Anyám bengáli tigris természetének köszönhetem, hogy öt évet Nyugat-Európában tölthettem. Még érettségi előtt, 1965- ben jutottam ki Hollandiába. Abban az időben ez a „tízmillió kollaboráns hazájában” nagy port vert fel, különösen tízért, mert nem voltam semmiféle pártfunkcionárius gyermeke. Kint egy családnál laktam, akik látták a festményeimet, és javasolták, hogy felvételizzek a Királyi Akadémiára. A műveim olyan színvonalúak voltak, hogy elnyertem egy ösztöndíjat A Reuter Admirális nevű református alapítványtól kaptam pénzt Az összegről csak annyit: 70 gulden lakbért fizettem, s ennek tízszerese volt az ösztöndíjam. Egy előkelő étteremben 30-40 guldenért már meg lehetett vacsorázni, 500 guldenbe került egy jobb kocsi Amsterdam olyan volt, mint egy felszállópálya, rengeteget utaztam. Amerre csak jártam, mindenhol festettem, kiállításaim voltak, így a huszas éveim elejére már eléggé ismertek Európában. Ezekben az években született egy fiam, aki ma már ugyancsak huszonéves. Sajnos el kellett hagynom, de úgy éreztem, haza kell jönnöm, mert a követe vagyok ennek a kisebbségnek, s ha az első ember, aki ilyen lehetőséget kap, lejáratja a cigányokat, akkor mindennek vége. — Most politikusnak vagy inkább festőnek tartja magát? — Ez olyan kérdés, mint az, hogy apámat vagy anyámat szeretem-e jobban. A művész óhatatlanul politikus is, sőt állítom, hogy az első politikusok a művészek, essen belül a festők voltak. Hiszen a társadalmasítás egyik eszköze volt, amikor a barlang falára rajzolták a vadászatot, ábrázolták a közös munkát. Ezzel összekovácsolták a közösséget. Nekem ilyen szempontból Rubens a példaképem, aki kiváló nagykövet volt, és fantasztikus festő is. Rettenetesen tisztelem a profikat, még a kurvában s a gyilkosban is. Nekem az a véleményem: inni szabad, berúgni nem. Politikusnak lenni szabad, hazaárulónak lenni nem. Az ember egyébként azt érzi művészetnek, amit ő maga nem tud megcsinálni Ami több, mint amit az átlag produkálni képes. Ha arra gondolok, hogy 1948-ban egy fáskamrában láttam meg a napvilágot, és 1992-ben a parlamentben ülök, akkor nem politizáltam rosszul Ha arra gondolok, hogy 1968-ban kijelentettem, hogy lesz Magyarországon cigány képzőművészet, és ma vagyunk legalább húszan, nem is beszélve az írókról, költőkről, akkor jól politizáltam. — Hogyan került kapcsolatba a Magyar Szocialista Párttal? — Én mint művész, az aczéli kultúrpolitikában nem voltam sem tűrt, sem tiltott, sem támogatott. Cigány voltam. A most hatalmon lévő urak is tudják, hogy cigánynak lenni akkor sem volt könnyű, és most sem az! Baloldali anyám hatására lettem. Apámtól a hazaszeretetét örököltem, és polgári liberalizmusát. Ő a bolsevikokat csak úgy hívta, hogy „ezek”. Én egyébként, mióta az eszemet tudom, mindig ellenzéki voltam. A szocializmust nem úgy képzeltem el, ahogy megvalósult, az a rendszer összemosta az emberek arcát. Ugyanakkor szimpatikus volt, amikor az úgynevezet reformkommunisták megpróbálták kiépíteni a pluralizmust. A választások idején dr. Kerekes György történészkandidátus, atyai jó barátom kért meg, hogy az országos listán induljak az MSZP színeiben. Tíz perc gondolkodás és egy fél üveg konyak után azt mondtam, oké. A listán a 36. voltam, de csak 33 szocialista jutott be a parlamentbe. Úgy a 30. és az 50. hely között szerepelt egy csomó cigány, de természetes volt, hogy a párt előbb a front embereit juttatja be a Házba Az SZDSZ ugyan produkált magának két roma képviselőt, de az egyikük fölött azóta elveszítette az irányítást, az illető teljesen öntörvényűvé vált. Szerintem egy cigánypolitikusnak a magyar nemzet és a cigányság közötti konszenzusért, az igazi kézfogásért kell harcolnia Nekem pedig ehhez jelenleg a szocialisták tudnak programot adni — Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Mozgalom vezetője egyszer azt mondta, a magyar kormány kisebbségi törvénytervezetének legnagyobb hibája, hogy a kulturális szerveződésekre helyezi a hangsúlyt, ahelyett, hogy a kisebbségek politikai önszerveződését támogatná. — Ez természetes dolog. Nem törekedhetünk politikai autonómiára, mert Magyarország a mi anyanemzetünk. A kultúra, az oktatás a fontos. Nemcsak a cigányoknak, de a magyaroknak is szükségük van egy emberarcú közoktatásra. Amíg az itt élő németek tudják, honnét jöttek, addig ezt sokszor a legiskolázottabb cigány sem tudja. Én például nem vagyok benne biztos, hogy Indiából származunk. A magyarok azonban éppen úgy vannak lemaradva Európától, mint a cigányok a magyaroktól Tdiát egy hajóban evezünk, s a falat két oldalról kell bontani . Ezzel ellentétben az egyik legnagyobb cigányszervezet szóvivője nemrég követelte, hogy a magyar kormány kérjen diplomáciai nyilatkozatot Indiától arra nézve, hogy az ismerje el magát a cigányság anyanemzetének. Erre azért lett volna szükség, mert a kisebbségi törvény tervezete — az említett szóvivő szerint fasisztoid módon — nemzetiségekre és etnikumokra osztja a hazai kisebbségeket, mégpedig aszerint, hogy van-e anyanemzetük vagy sem. — Nem a szavakon múlnak a dolgok. Én azt mondom: a cigányság — nép. És amíg egy nép nem tudja, honnan jött, addig ne kényszerítsék rá. Egy magyarnak se mondják, mondjuk az avarok, hogy merjen vissza Urál-Alíjba, vagy hogy kérjen onnét anyagi és erkölcsi támogatást A cigányság szereti ezt a hazáját Mi itt várunk megoldást nem Indiában, mert igen régi lakosok vagyunk e honban. Az, hogy van egy őshazánk, egész más dolog. Nem akarunk visszamenni, India sosem lesz az anyaországunk. Minket Magyarország fogadjon el, s mivel le vagyunk maradva, adjon nekünk sanszot. Nem a magyar nép vagy a cigány nép tehet arról, hogy ilyen helyzetben vagyunk, nem szabad ezért mocskolni a magyarokat. — Ön szerint mi annak az oka, hogy a hazai cigányszervezetek ennyire szemben állnak egymással? — Az „Oszd meg és uralkodj!” minden hatalomnak érdeke, nehogy a cigányság egységes legyen és politikai nyomást tudjon gyakorolni Egyébként sincs történelmi gyakorlatunk abban, hogy egységesen lépjünk fel. A cigányság mindig családonként, csoportonként, törzsenként találta meg a maga boldogulását. Mindig alulról szerveződtek, és maguk választották meg a vezetőjüket Ez a folyamat most felülről indult be, ezért vannak a alkuszok. Erről nem a magyar és nem is a cigány nép tehet, hanem a hatalomra jutott cigány vezetők és a hatalomra jutott manipulátorok. Én 1985-től 87-ig a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének voltam az alelnöke, de azt gittegyletnek tartottam, amely Kádár parancsára jött létre. — Elképzelhető, hogy hamarosan belekóstol még egy szakmába, hiszen a televízió cigánymagazinjának egyik főszerkesztőjelöltje. Mi a véleménye a tévé körül kialakult vitáról? — Ha egy médium apolitikus, akkor megette a fene az egészet Az a helyes, ha objektíven politizál A tv-személyiségek a profizmusukból fakadóan képesek felülemelkedni a saját pártjuk érdekein. A hazafiasság motiválja őket és a közérdek: az információ tisztasága. Nem tartom összeférhetetlennek ezt a két tisztséget, szerintem az egyik erősíti a másikat. Az, hogy Csalog Zsolttal szembekerültünk, már egy lejátszott meccs. Ő már nem merül fel mint jelölt Egyébként kiváló szociológusnak tartom, aki mindig jó harcosa volt a cigányság ügyének. De az önbecsülésünket meg kell adni: az első magyar nyelvű cigány tévéadás főszerkesztője cigányember kell, hogy legyen. A cigánymagazin a legnagyobb lehetőség a kézfogásra, a konszenzusra. Szeretnék olyan koncepciójú műsort szerkeszteni, ami a sírás-rívás, a sebek nyalogatása, a szociográfiaiszociológiai elemzések helyett egy új cigányképet mutat meg a magyaroknak, a cigányoknak pedig egy új magyar képet. Mindenki tudja, hogy a cigányok szegények, aki szegény, az lop, aki lop, az börtönbe kerül, aki börtönbe kerül az nem lesz egyetemi tanár. Nem erről kell beszélni, hanem arról, hogy ennek ellenére mire vagyunk képesek. Nem a bűntudatot kell felébreszteni, hanem meg kell ismertetni a cigányokat a magyarokkal. Meg kell adni a lehetőséget, hogy a cigány nézzen szembe a fénnyel.