Pesti Hirlap Vasárnapja, 1928. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-01 / 1. szám
Ejteli kilenc óra volt, mikor Kamuthy Péter úrral bedöcögött a vonat Kiskamutra. Az ösmerős, füstös pályaudvar gyéren pislákoló lámpáin túl a falusi éjszaka hatalmas, meleg csöndje várta. A kis állomás előtt négy-öt árnyékszerü alak csetlett-botlott. — Parancsol kocsit? — Nem, Péter úr nem parancsolt kocsit. Könnyű útitáskáját a kezébe kapta és szapora ballagással nekivágott az éj ölén aluszkáló falunak, Az ősi szülőfalujának. Az elnyúlt, szélesen terjedő alföldi község álmos utcái üresek voltak, miként Péter úr zsebe a hónap második felében; másodikától következő elsejéig. Jelenleg azonban elseje volt és az álmatag csönd barátságos, a csillaggyűjtó sötétség hívogató hangon duruzsolt a kései hazatérő fülébe. Péter úr kerek húsz esztendeje nem látta már szülőfaluját, ifjú, szilaj éveinek szárnyrakaparó fészkét. Huszonötéves, hetyke legény volt, mikor az ősi Kamuthy-birtok utolsó darabja is kiszaladt a lábuk alól, ők meg utána, ész nélkül, pénz nélkül. Most aztán,negyvenötéves, deresedő fejjel, gyerekesen rááhítozott még egyszer a régi akácméz izére, a rég elfonnyadt bazsalikomok, kakukfüvek illatára. A vámhivatal tintafoltos, dimmn íróasztala mellett görbedező teste pogányul megkívánta a nagybékéjü, falusias kinyujtózást, baráti kezek barátságos ropogtatását, kenyérlágy kacsák szerelmetes simogatását. S hogy im valamelyes váratlan pénzecske is csöppent szűkös életébe: elhatározta, hogy kéthetes szabadságát ott lent tölti el. Odahaza. A nagyvendéglő felé tartott egyenest. Jól ismerte az útját. Lélek se járt már a halott utcákon, döngő lépte mégis hajdani lelkeket költögetett az éjszaka sírcsöndjében. A hallgatag házak ünnepies némasággal köszöntötték Péter urat. Vén, poroslevelü fák komolyan bólongattak feléje. De a gondosan elzárt kapukon, ablakokon pajkos emlékek manói surrantak ki-be; a ház előtti kis kertek paraszti virágaiból kecses illatu tündérkék lebegtek elő. És fönt az égen égtek az örök csillagok, mutatván az utat a nagyvendéglő felé, akárcsak húsz évnek előtte. A pufók hold pedig sandán somolygott. A sötét piactéren az egyetlen világos folt a nagyvendéglő zömök épülete. Hajh, sokszáz szál gyertyát gyújtatott abban valaha Péter urfi muzsikás kedve. Ha azt most mind egyszerre jobbot vetné, föllángolna: olyan fényesség kerekednék belőle, mnnt csak... Nos, mint csak a temetőkertben Halottak-napján. Belépett. Átment a homályos, hűvös, boltos folyosón, az étterem felé. Szobát váltani ráér később is, nem igen szoktak azok itt megtelni. Előbb körülnéz, megvacsorál. Hunyorogva lépett be a széles, alacsony, füstös terembe. Alig egy-két asztalnál gebbeszkedett néhány szárnyaszegett kedvű vendég, egyet sem ismert közülük. A pincér sem a régi. A banda is más, fiatal, kinyalt cigány a prímás. Hja, húsz év nagy idő! Elkoptatja a régi bútorzatot, régi személyzetet-Leült az egyik újmódi asztalkához, vacsorát rendelt. «Arra persze várnia kellett, mert a „kész" már elfogyott. Itt korán vacsoráznak ám, uram és kevésre főznek. De azért majd csak kerül valami... Az a kis várakozás meg arra is jó, hogy közben a pincér megismerkedjék kissé a vendéggel. Jó azt tudni, mi lakik benne, már csak a fizetség okából is. — Uraságod idegen minálunk? Péter urban nagyot lobbant a régi Kamuthy-vér. Ön idegen — Kiskamuton! Mikor még a hetvenhetedik öregapja is örökös földesura volt ennek a rongyos porfészeknek! Fölütötte a fejét, de aztán csak meghorgasztotta megint A vére is lehiggadt. Mert hát nőit ér a hetvenhét ük büszke urasága, ha az unoka, a hetvennyolcadik, hátán hordja házát, keblén kenyerét Azért hát csak lenyelte a melléből kikevélykedő választ és csöndeskén, közönyösen felelt: — Voltam itt már egyszer-másszor, régebben. Kié most a vendéglő? A pincér valami vadidegen nevet mondott. — Biztosan vigéc, a lecsúszottabb fajtából, — gondolta magában lenézőleg. — Hát azok kik ottan, a hosszú asztalnál? — A polgári iskolai tanár urak, meg a járásbiró úr- A törzsvendégeink! — ereszkedett le a felelettel a pincér és hozzágondolta: — Azokkal ugyan nem csinálsz boltot, vigéc barátom! A banda méla kegyetlenséggel riszált valami divatos négernótát. A nagyasztalnál álmos, fáradt diskurzus duruzsolt, mint a beteg dongólégy zsongása. Kihozták a vacsorát is. Péter úr bort rendelt és savanyú is, meg keserű is lett a szájaize. Nagytestű, vadászruhás férfi ment át a termen, kerékkötőnyi arany óralánc a pocakján. Ránézett, aztán fütyörészve elhaladt mellette. Péter is ráismert: a szomszédos bérlő fia, aki valaha majd széthasadt a boldog büszkeségtől, ha befogadta a mulató társaságába. Most bizonyára az is vigécnek nézi. Szivarra gyújtott, ivott. És a füst fakó felhőzetéből reszkető képek bomlottak káprázó szeme elé. Roppant mutatások, dáridós csaták, palacktörő, szék asztalroggyantó veszett viharzások, melyeknek hőse, vezére, fejedelme ő volt: a daliás Kamuthy Péter. Ömlött a pezsgő és a cigány szárazfájából hullámosan csobogott a csábító nóta: — Nincs cserepes tanyám... Pedig akkor még volt.