Pesti Hirlap Vasárnapja, 1928. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

1928-07-01 / 27. szám

2 A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 1918 Julius 1. Egyszerűen nélkülözhetetlen. Mert mi is tör­ténne velünk, örök-ambiciózus emberekkel, ha életünk repülőgépét nem fűtené a tudat, hogy igenis megvannak azok az instrumentumok, melyekkel egy magasan Ívelő gépet fel lehet gyújtani és le lehet szedni a levegőből. Ezért kell tökéletesíteni a gépet és olyan tiszta, szép magasságot elérni vele, ahová már nem érnek fel az ellenség golyói és ha felérnek is, a pán­célról, melyet kovácsoltunk magunk körül, szégyenkezve visszapattannak. A kellő magas­sághoz és a páncélhoz is, igenis, kellenek az ellenséges golyók. Én szeretem az ellenségei­met. Életem repülőgépén három kis zászló vé­delmez: a tehetségem, a becsületességem és a testi egészségem. Erős páncél az ellenséges go­lyók számára. De hát kikből is áll az az úgy­nevezett ellentábor? Biztosan ezt kérdezi ma­gában tőlem a Barátom. Azt is megmondom. Ez az én Pestem azokból áll, akik bárhogy, bármi formában, hozzátartoznak a színházhoz. Közvetve vagy közvetlenül. Legjobban akkor tudnám megérttetni, ha azt mondanám: a fő­próba-publikum. Akik a főpróbákra járnak. Mert ez egy teljesen külön világ, teljesen kü­lön agyberendezés, érzés, Ítélet. Még a kinézé­sük is más. Nem is beszélve arról, hogy külön­álló nyelven is beszélnek. Pardon, tisztelet a kivételeknek. Még a szabály alól is van kivé­tel. Ezektől a kivételektől szépen bocsánatot kérek, de ezek a kivételek ezeket a sorokat nem is veszik magukra. Éppen ezek a kivételek tud­ják jól, hogy kikről beszélek. Mondom, akik a szinművészethez tartozóknak érzik magukat, — de bármely irányban — azoknak aztán érde­kük, hogy elindítsák valaki ellen a különböző turbinákat, melyekkel az illetőt a földre lehet teperni. És kik azok, akiknek közük van a szin­művészethez, vagy legalább is azt hiszik ma­gukról, hogy közük van hozzá? Akik a főpró­bákra járnak: a színésznő, a színész, az újság­író, a színésznő barátnője, a sógornője, a sógor­nőjének a barátnője, annak a barátja, a színész­nő testvérének a leánya, annak a férje és a fér­jének az unokatestvére, a szajjónéja, a susztere, a susztere anyósának a barátnője, a fűszeres, ahol vásárolni szokott, annak a nagynénje, a a nagynéninek az udvarlója, a színésznő férje (ezek nagyon veszedelmesek), a színésznő férjé­nek a barátja, annak a barátnője, a legitim és illegitim színházi mamák, nagynénik, nővérek, fivérek, azoknak feleségeik, barátaik, barátnő­jük, elvált férjek, jövendőbeli férjek, a jöven­dőbeli férjeknek jelenlegi felesége ... szóval — a főpróba publikum. Legalább egy jó félóra kel­lene hozzá, mig felsorolhatná az ember. A kö­zönséggel — ismétlem — minden rendben van, mert a közönség, ha valami nem tetszik neki, egyszerűen nem megy el a színházba. De _a főpró­ba-közönség mindig elmegy, akár tetszik neki, akár nem. Sőt rendesen már úgy is megy be, hogy nem fog neki tetszeni. Szóval ez az a Pest, Budapestnek az a pár- száz főnyi igen kis része, mely azonban, mint az ábra mutatja, nagyon veszedelmes tud lenni és nagyon mérges fogakkal harap, amely miatt nekem huszonkét hosszú esztendeig a gyanú rettenetes keresztjét viselnem kellett. Az ellen­nyilatkozatok és cáfolatok előtt meg sem állok. Hol vagyok én már mindettől! Én ezeket a so­rokat a szivem felszakitott sebéből kiszivárgó vérrel Írom. A Bárátom ezt tudja. És én érzem azt, hogy a Barátom mindent tud és mindent megérez, amit leírok neki. Erről a Pestről majd későbben még sokat fogok mesélni. Nem ez volt az egyetlen esetem vele. A Vidor-tragédia után még voltak szép, nagy, komoly kísérletek. Ezekről majd későb­ben. Nagyon érdekesek. Szóval, ez a Pest hin­tette a konkolyt nálam Beöthy ellen és Beöthy- nél ellenem. így történt aztán, hogy árfolyamom tényleg csökkent. Azaz jobban mondva csak csökkent volna, ha a régi alapon kötöttünk volna szerződést. A nagy gázsikat csak a siker duzzaszthatja nagyra és csak a balsiker pofoz­hatja vissza. Nekem például ma is ugyanaz a gázsim van, ami háború előtt volt, ami háború­ban volt, ami háború után volt, a legveszettebb konjunktúra idején, mikor is mindenkinek na­gyobb gázsija volt, mint nekem. Az én gázsim nem változott se felfelé, se lefelé. Nem is fog. Se több nem lett a nagy őrületek idején, se ke­vesebb nem lett, mikor megkezdődött a „sztár“ szó lassú visszaszívása. Ezzel a gázsi-kérdéssel azonban, mikor Beöthy visszaparancsolt a szín­padra, meglehetős bajban voltunk. Mind a ket­ten éreztük, hogy valami nincs rendben. En nem mertem a régi gázsimat kérni, mert érez­tem, hogy az ügyem valahol sántít. Redukált gázsiért nem óhajtottam játszani azon egyszerű okból, mert azt tartottam, hogy abban a perc­ben pedig, mikor gázsiredukció lép elő életem­ben, már nincs is mit keresni a színpadon. Nem vagyok a régi. A redukált gázsi a sikertelensé­get jelenti. Ahol nincs siker, ott nincs pénz és ahol nincs pénz, ott nincs siker. A kettő nincs egymás nélkül. Dacára a fenomenális fogadta­tásnak a János vitézben, mégis úgy éreztem, hogy a talaj megingott a lábaim alatt. Úgy kö­töttük'tehát Beöthyvel a szerződést, hogy két évre szól ugyan, de mégis az 1907 szezonja fogja eldönteni, hogy a következő szezont, 1908-ban, Beöthynél fogom-e tölteni. A szerződést percen- tuális alapon kötöttük. Arra kértem Beöthyt, hogy csináljon egy olyan kulcsot, mely szerint ugyanannyit kereshetek a fellépti dijaim átla­gával, mint amennyi a fix honoráriumom volt. Természetesen csak akkor, ha ezt az átlagot meg tudom csinálni. Ha azonban a régi, íix- gázsiátlagomat nem tudom megcsinálni, az an­nak a jele, hogy nincs meg már a régi népsze­rűségem, nem érdeklem a publikumot, mely esetben levonom a konzekvenciákat és elme­gyek Magyarországról. Ez nagyon rendes és' tisztességes megállapodás volt. Arra azonban többször is figyelmeztettem Beöthyt, hogy ha csak egyetlen korona is hiányozni fog, nem le­het semmivel itt tartani, mert akkor világos az intés a számomra, hogy felülhetek az induló vonatra így történt aztán, hogy 1907 február 21-én felléptem a Csibészkirály cimü operettben. Da­cára a Buttykay felségesen szép muzsikájának, a darab nem aratott valami különösebb sikert. Egy úgynevezett „szép siker“ volt. Megcsinálta a maga rendes, elfogadható átlagát. A második darabom Martos Ferenc és Jacobi Victor Tüske­rózsa cimü operettje volt. Gyönyörű előadás volt, remek kiállítás, nagy siker. A Tüskerőzsá- ban lett mindenki nagyon figyelmes egy Mis­kolcról hozott fiatal színészre, aki egy kis epi­zódszerepet játszott és akit Rátkai Mártonnak hívtak. Akkor kezdődött igaz barátságom Ja­cobi Victorral, melyet semmi sem vághatott

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék