Pesti Hirlap Vasárnapja, 1928. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

1928-07-01 / 27. szám

, melyet még ellenségeim is hajlandók elismerni és tartozom a színháznak, melynek exponált helyzetemben csak hasznára vagy kárára lehetek. Megyek. Magamnak új teret keresek a továbbhaladásra, a színházat pedig felszabadítom a személyemhez kötött sorsától. Érzem és tudom, hogy ennek így kell lennie. Nagyon kérlek tehát, bocsáss utamra és bontsuk fel barátsággal a szerződést, mely még egy évre színházadhoz köt. Hagyj távoznom minél előbb és minden színpadi búcsú nélkül, csendesen, észrevétlenül. Mégis, nehogy repertoár-zavarokat okozzak nagy munkával ellátott színházadnak, kijelentem, hogy a jövő hét végéig, a Varázskeringő akkorra kitűzött első előadásáig, rendelkezésedre állok. Azt is kijelentem, különben ez magától értetődik, hogy szerződésem tartama alatt Budapesten sehol sem fogok fellépni, úgy lehet, ez az utolsó írásom, melyet neked mint igazgatómnak írok. Mit mondjak? Köszöntelek baráti kézszorítással. Láttunk együtt szép napokat és látunk még szebbeket is, ha külön-külön is. Akik előre törnek, nem érnek rá keseregni. Köszöntöm édes jó anyádat soha el nem múló szeretettel, a társulatot pajtás ragaszkodással. És a közönséget is. Ne váljunk el haraggal, mert bizony szép is volt az, amikor még virított. Szíves válaszodat kért Fedák Sári.“ Ezek után pedig az következett, hogy miután a lapok megírták, hogy elmegyek Budapestről a Falusi madonna harmdik háza már teljesen zsúfolva volt és zsúfolva is maradt, napokra előre eladott jegyekkel, amíg csak játszottam. íme a Nagy Barát! Azonnal jelentkezett, mikor komolyan bajban voltam. Tizenkilencszer játszottam még ez után a levél után. Utolsó este a nézőtérről felkiabáltak a színpadra: „Ne menjen el! Jöjjön hamar vissza! Ne hagyjon el bennünket! Isten áldja meg! Isten vezérelje!“ Ilyeneket kiabáltak és kendőket lobogtattak. Utolsó este a következő levelet kaptam Beöthytől: „Kedves Zsuzsám! E hó 13-án kelt becses leveledre szándékosan késtem a válasszal: mind e mai napig abban a reményben, hogy eloszlik rólad a felhő, amely lelkedet befogta, színjátszó kedvedet elhomályosította, egyszóval mindaz a rosszkedv, amelyből a magyar színpadot elhagyó elhatározásod fakadt. Fájdalom, hiába vártam a fordulásra:" A mai utolsó este beköszöntött és te ma is el vagy határozva arra az áldozatra, amit nagy tehetségedtől, teljes erőben lévő munkabírásodtól és fiatalságodtól — szerinted — a körülmények kívánnak. Én nem egészen így látom a helyzetet: meg vagyok győződve róla, hogy a te művészeted mélyebben gyökeredzik s igy szilárdabban áll, semhogy a közönség kedvefordulását ideig-óráig el ne bírná, éppen ma, mikor ebben az országban, ahol eddig uralkodtál, veled mérhető trónkövetelő meg nem jelent. De, mint szóval megmondtam, megígértem, elhatározásod elé akadályt nem vetek, mert szerintem sok mindent lehet kedv nélkül, vagy kedvünk ellenére csinálni, de színházat játszani nem lehet. Számomra nem marad más hátra, mint megköszönni neked azt a nagy és dicsőségteljes munkát, melyet ebben a színházban végeztél , amely munkának a legnagyobb része van abban, hogy ez a színház melledes Soha el nem múló emlékek fűznek téged ide meg vagyok róla győződve, hogy ezek az embékék tehenned is örökké élni fognak, de hidd , hogy a mi számunkra nem elfelejthetők. Ez a egyik mondanivalóm. A másik az, hogy mindenütt érhetnek csalódások. Az Isten őrizze, meg tőlük, de ha mégis úgy esnék, el ne feledt hogy sehol úgy nem szeretnek, sehováig vissza nem várnak, sehol annyi jogod ninc helyet kérni magadnak és munkádnak, mint Király Színházban. Az Isten áldjon és segítsen meg, édes szívem. Szerződésed alól, mely ideköt, leveled értelmében és kívánságod szerint, felmentelek. Budapest, 1907 nov. 24. Beöthy László:“ Huszonegy évvel ezelőtt íródtak ezek levelek. Huszonegy év... Szép idő. Majdnem egy egész emberöltő. Most, hogy megint átolvastam a Beöthy levelét és újra átviharzol bennem az a feneketlen igazságtalanság, amit egy pár ember a földhöz vágott és valósággá a sírba fektetett, vénszamár fejjel itt ülök , az írógépembe potyognak a könnyeim. Jóformán nem is tudom, miért sírok. Talán mé most is azt az elhagyott, megkínzott, igazságtalanul halálraítélt lányt siratom, aki ennek levélnek a vétele után egész éjszaka szűnteknül és keservesen zokogott és egyre csak a., nyögte: „én ezt, ami velem történt, nem érdemeltem meg... én ezt nem érdemeltem meg" Én most is azt a szegény lányt siratom, az összetört hittel, vörösre dagadt, kisírt szemekkel, rengeteg adóssággal a vállán, rengeteg bánattal a szivében, utolsó pár ezer koronájárt a zsebében, a berlini gyorsvonaton elhagyt Budapestet. XLII „Servus Elnökem T‘ Berlinbe Julia nevű komornámmal és egorma nevű német kisasszopnyal utaztam. Juli több volt, mint komornám. Hűséges baráton Derék, megbízható barát akinek a szemébe mennyei magaslaton állottam, aki nem túl volna egy helytelen lépésemet és kutyahüsésgel vigyázott rám. Fräulein Irma szintén nagyon derék lány volt, aki valóságos életcélt tűzte ki magának, hogy engem németül megtanítson. Ez a két kitűnő teremtés olyan szereettel vett körül Berlinben, amit soha sem leht elfelejteni. Volt akkor még Berlinben az Unter de Linden-en, az Adlon és a Bristol között eg nagyon finom kis hotel, Hotel Westminst. Abban laktunk a negyedik emeleten, egészen sarokban. Irma Júliával egy udvarra nyíló szobában, én mellettük egy nagyobb szobába mely a Lindenre nyílt. Nekivágtam a néma nyelvnek, magam sem tudom, miért. Csak kezdtem tanulni. Mikor Berlinbe érkeztem egyetlen szót nem tudtam németül. Soha se hittem életemben, hogy valaha is meg fog tanulni. Soha sem volt szabad jelenlétembe egyetlen német szót kiejteni, annyira belén nevelte apám az osztrák Wirtschaft elleni ézelmeket. Szörnyűséges volt a beregszászi filmnek a német nyelv, amely pontosan preile tété a mi nyelvünknek. Bárd Mór nevű stunhá A PESTI HÍRLAP VAS*PMNAPJA 18?8 JUrÍMS 1.