Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. február-június (51. évfolyam, 5-26. szám)

1929-04-21 / 16. szám

1929 április 21. A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 11 lévén fegyverem, kissé zavarosak voltak gondolataim, hogy mit fogok tenni, de az a gondolatom támadt, hogy majd valami varázslási komédiát csinálok, úgy, hogy azt fogják hinni, őrült vagyok, vagy varázsló. Az a sok őrszolgálat, amit a tengeren láttam el, kifejlesztette bennem a képességet, hogy akkor tud­tam elaludni, — ha fáradt voltam — és felébredni is, amikor akartam, így hát elaludtam és pontosan ak­kor ébredtem fel, amikor a derengés első szürke ár­nyalata keresztül tört a trópikus égboltozat fekete bársonyán. Hasrafordultam és fejemet behajtott ka­romra fektetve, vártam a válságot. Nem soká kellett várnom. Amikor a kelő nap első sugarai tűntek fel az égen, láttam, amint egy csomó dárda bújik elő a bo­zótokból. A vadembereket magukat elrejtették a bok­rok. Oly mereven lestem közeledésüket, hogy elfelej­tettem más irányba is nézni. Ekkor hirtelen meghök­kentem: megpillantottam a szemem, szögletéből egy meghajolt alakot, hátraemelt kezében dobásra készen tartott, felém irányított dárdával. Annyira megijedtem, hogy felordítottam és a dárda néhány lábnyira én előttem fúródott a földbe. Egy másodpercig galyrecsegést hallottam. A benn­szülöttek megugrottak! Borzasztóan dühös voltam magamra, hogy oly kevés önuralmat tanúsítottam, de elhatároztam, hogy most, amikor immár meglát­tam az őslakókat, követni fogom őket. Nyilvánvaló volt, hogy nem akartak úgy élni, hogy lássam, így hát úgy döntöttem, hogy érintkezésbe lépek velük. Nyomon követtem őket több mérföldön át, folytono­san azt a néhány barátságos szót kiáltozva, amit az ő nyelvükön tudtam. Az emberevők, mint barátok. Végül is eredménnyel járt az üldözés. A vadem­berek megálltak. Egy szót sem értettek,abból, amit mondtam s egy félórát töltöttem el azzal, hogy jelké­pes mozdulatokkal igyekeztem velük megértetni irán­­tuk való barátságos hajlamomat. De úgy látszott, nem kívántak erről meggyőződni. Megfordultak és felemelt dárdákkal tovább mentek, egész idő alatt ér­des torokhargot hallatva és dárdáikat fenyegető mó­don rázva. Természetesen észre vettem, hogy épp úgy félnek tőlem, mint én tőlük, de ők nem láthatták, hogy mennyire remegnek térdeim, mert azokat elta­karta nadrágom. Csak amikor megbizonyosodtak afe­lől, hogy szegény, békés fehér ember vagyok, csilla­podtak le és engedték meg, hogy szorosan hozzájuk­ közeledjem és megérintsem­ őket. Ezután nem akartam őket elengedni látóköröm­ből. Megtaláltam az én emberevőimet és most már mindent meg akartam tudni róluk. Még aznap ké­sőbbi órában a tanyájukhoz értünk és ott más, faj­­tájukbelieket is találtam, akik közül többen beszéltek egy keveset tört angol nyelven. Az egyik első kérdé­sem az volt, hogy miért állt el az a két ember attól, hogy megöljön engem? Azoknak a bennszülötteknek a segítségével, akik angolul tudtak, megkérdeztem, hogy miért hagyták abba? Azt felelték, hogy meg­egyeztek abban, hogy megölnek majd, ha elalszom, de amikor a döntő pillanat eljött, mindegyik azt akarta, hogy a másik kezdje el a vérontást. A tolmács a kö­vetkező furcsa módon adta ezt vissza: ,,Mindenki, aki itt van, meg akar téged ölni. Két ember azt mondja, hogy valami a belsejükben, — itt a kezét a szívére tette, — nem engedi, hogy megtegye.“ Egészen barátságos viszonyba kerültem ezekkel az emberekkel és két hónapig köztük éltem. Úgy lát­tam, hogy nem szabad akaratukból emberevők, azaz nem azért esznek emberhúst, mert valami leküzdhet­­len vágy hajtja őket rá. Csupán csak akkor eszik meg embertársaikat, amikor a zsiradék utáni vágyat már képtelenek leküzdeni. Az ő országukban nincsenek zsiradékot tartalmazó termékek; a vadállatok közül egynek sincs zsiros husa és nincs olyan növényük­ sem, amely említésre méltó mértékben tartalmazna növényi zsiradékot, így hát úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Amikor most már befogadtak a törzsükbe, többé nem voltak félelmes vagy aggodalmas perceim. Is­ten a tanúm, nem is volt szükségem ilyesmire. Az a rémület, amin akkor estem át, amikor az a két har­cos mellettem állt egész éltem fogytáig elegendő. Bozzai Pál, 1829-1929. Irta: Károssi Pál. A gondviselés különös kegyelme az, hogy a múlt század gazdag irodalmi, művészeti és politikai virág­zásának százados fordulója éppen arra az időre esik, mikor a megcsonkított magyar nemzetnek a legna­gyobb szüksége van a múltjából merítendő, öntudat­tal telített vigasztalásra és buzdításra. A világháború idejére esett Arany Jánosnak, Tompa Mihálynak százados születési évfordulójának ünnepe. A trianoni gyászos korszak pedig egymás­után adta az emlékezések nemesítő alkalmait. Büsz­keséggel, a jövőbe vetett hit megerősödésével ünne­peltük Petőfi Sándor, Madách Imre, gróf Andrássy Gyula, Lévay József, Jókai Mór, Gyulay Pál centen­­náriumait. Ezeknek az ünnepléseknek feltétlenül meg volt és még mindig érezhető az a hatása, hogy felhívta a nagy világ figyelmét a magyarság azon nagy értékeire, kik tehetségükkel, dacára a nemzet elnyomatásának, keresztül törték magukat a nagy közönyön, mellyel addig bennünket a Nyugat oly hamar elintézett. Felfigyelt az elszakított magyar­ság, s kétszeresen érezte fájdalmát a veszteség felett, mellyel az anyaországtól való elsodortatása sújtotta. Nekünk pedig, megcsonkított magyaroknak, meg kell ragadnunk minden alkalmat az ünneplésre, melyből a magyarság hitének erősödése, jövőbeli reménysé­gének megizmosodása remélhető. Alkalom erre eb­­ben az évben Bozzai Pál születésének százados évfor­dulója. Bozzai Pál nem tartozott a nagy óriások közé, de tehetsége, életének kortörténeti tragikussága pre­desztinálja őt arra, hogy, emlékével foglakozzunk. Bozzai Pál 1829 január hó 10-én született Kő­vágóőrsön. Jogi pályára készült, de a magyar szabad­ságharc kitörésekor katona lett. A világosi fegyver­­letétel után az osztrák hadseregbe sorozták, ahonnan csak­ mint gyógyíthatatlan beteg nyert elbocsájtást az 1802-ik év elején, mely év június 21-én meghalt Zánkán huszonhárom éves korában. Már kora ifjúságában foglalkozott az irodalom­mal. Versei leginkább a Jókai által szerkesztett Élet­képek- ben jelentek meg. Költészetét mély érzések, izzó hazafiság jellemzik. Voltak önálló gondolatai és technikai készsége tökéletes volt. Költeményeit, leve­leit és Kelet népe című, mély gondolatokkal teli el­­mefuttatásait legjobb barátja és költő társa, Lévay József adta ki. A mindig mélyérzelmű, filozófus lélek sok ked­ves és népszerű dallal ajándékozta meg költészetün­ket. Valaha országos hírű volt ez a kis Bozzai-vers: Álltam ablakod alatt Holdvilágos éjjel. Lanyha, szellő suttogott A fák levelével. És a csend jön végtelen, Senki sincsen ébren. Földön csak a szerelem, Csak a hold az égen.

Next