Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. február-június (51. évfolyam, 5-26. szám)
1929-04-21 / 16. szám
1929 április 21. A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 11 lévén fegyverem, kissé zavarosak voltak gondolataim, hogy mit fogok tenni, de az a gondolatom támadt, hogy majd valami varázslási komédiát csinálok, úgy, hogy azt fogják hinni, őrült vagyok, vagy varázsló. Az a sok őrszolgálat, amit a tengeren láttam el, kifejlesztette bennem a képességet, hogy akkor tudtam elaludni, — ha fáradt voltam — és felébredni is, amikor akartam, így hát elaludtam és pontosan akkor ébredtem fel, amikor a derengés első szürke árnyalata keresztül tört a trópikus égboltozat fekete bársonyán. Hasrafordultam és fejemet behajtott karomra fektetve, vártam a válságot. Nem soká kellett várnom. Amikor a kelő nap első sugarai tűntek fel az égen, láttam, amint egy csomó dárda bújik elő a bozótokból. A vadembereket magukat elrejtették a bokrok. Oly mereven lestem közeledésüket, hogy elfelejtettem más irányba is nézni. Ekkor hirtelen meghökkentem: megpillantottam a szemem, szögletéből egy meghajolt alakot, hátraemelt kezében dobásra készen tartott, felém irányított dárdával. Annyira megijedtem, hogy felordítottam és a dárda néhány lábnyira én előttem fúródott a földbe. Egy másodpercig galyrecsegést hallottam. A bennszülöttek megugrottak! Borzasztóan dühös voltam magamra, hogy oly kevés önuralmat tanúsítottam, de elhatároztam, hogy most, amikor immár megláttam az őslakókat, követni fogom őket. Nyilvánvaló volt, hogy nem akartak úgy élni, hogy lássam, így hát úgy döntöttem, hogy érintkezésbe lépek velük. Nyomon követtem őket több mérföldön át, folytonosan azt a néhány barátságos szót kiáltozva, amit az ő nyelvükön tudtam. Az emberevők, mint barátok. Végül is eredménnyel járt az üldözés. A vademberek megálltak. Egy szót sem értettek,abból, amit mondtam s egy félórát töltöttem el azzal, hogy jelképes mozdulatokkal igyekeztem velük megértetni irántuk való barátságos hajlamomat. De úgy látszott, nem kívántak erről meggyőződni. Megfordultak és felemelt dárdákkal tovább mentek, egész idő alatt érdes torokhargot hallatva és dárdáikat fenyegető módon rázva. Természetesen észre vettem, hogy épp úgy félnek tőlem, mint én tőlük, de ők nem láthatták, hogy mennyire remegnek térdeim, mert azokat eltakarta nadrágom. Csak amikor megbizonyosodtak afelől, hogy szegény, békés fehér ember vagyok, csillapodtak le és engedték meg, hogy szorosan hozzájuk közeledjem és megérintsem őket. Ezután nem akartam őket elengedni látókörömből. Megtaláltam az én emberevőimet és most már mindent meg akartam tudni róluk. Még aznap későbbi órában a tanyájukhoz értünk és ott más, fajtájukbelieket is találtam, akik közül többen beszéltek egy keveset tört angol nyelven. Az egyik első kérdésem az volt, hogy miért állt el az a két ember attól, hogy megöljön engem? Azoknak a bennszülötteknek a segítségével, akik angolul tudtak, megkérdeztem, hogy miért hagyták abba? Azt felelték, hogy megegyeztek abban, hogy megölnek majd, ha elalszom, de amikor a döntő pillanat eljött, mindegyik azt akarta, hogy a másik kezdje el a vérontást. A tolmács a következő furcsa módon adta ezt vissza: ,,Mindenki, aki itt van, meg akar téged ölni. Két ember azt mondja, hogy valami a belsejükben, — itt a kezét a szívére tette, — nem engedi, hogy megtegye.“ Egészen barátságos viszonyba kerültem ezekkel az emberekkel és két hónapig köztük éltem. Úgy láttam, hogy nem szabad akaratukból emberevők, azaz nem azért esznek emberhúst, mert valami leküzdhetlen vágy hajtja őket rá. Csupán csak akkor eszik meg embertársaikat, amikor a zsiradék utáni vágyat már képtelenek leküzdeni. Az ő országukban nincsenek zsiradékot tartalmazó termékek; a vadállatok közül egynek sincs zsiros husa és nincs olyan növényük sem, amely említésre méltó mértékben tartalmazna növényi zsiradékot, így hát úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Amikor most már befogadtak a törzsükbe, többé nem voltak félelmes vagy aggodalmas perceim. Isten a tanúm, nem is volt szükségem ilyesmire. Az a rémület, amin akkor estem át, amikor az a két harcos mellettem állt egész éltem fogytáig elegendő. Bozzai Pál, 1829-1929. Irta: Károssi Pál. A gondviselés különös kegyelme az, hogy a múlt század gazdag irodalmi, művészeti és politikai virágzásának százados fordulója éppen arra az időre esik, mikor a megcsonkított magyar nemzetnek a legnagyobb szüksége van a múltjából merítendő, öntudattal telített vigasztalásra és buzdításra. A világháború idejére esett Arany Jánosnak, Tompa Mihálynak százados születési évfordulójának ünnepe. A trianoni gyászos korszak pedig egymásután adta az emlékezések nemesítő alkalmait. Büszkeséggel, a jövőbe vetett hit megerősödésével ünnepeltük Petőfi Sándor, Madách Imre, gróf Andrássy Gyula, Lévay József, Jókai Mór, Gyulay Pál centennáriumait. Ezeknek az ünnepléseknek feltétlenül meg volt és még mindig érezhető az a hatása, hogy felhívta a nagy világ figyelmét a magyarság azon nagy értékeire, kik tehetségükkel, dacára a nemzet elnyomatásának, keresztül törték magukat a nagy közönyön, mellyel addig bennünket a Nyugat oly hamar elintézett. Felfigyelt az elszakított magyarság, s kétszeresen érezte fájdalmát a veszteség felett, mellyel az anyaországtól való elsodortatása sújtotta. Nekünk pedig, megcsonkított magyaroknak, meg kell ragadnunk minden alkalmat az ünneplésre, melyből a magyarság hitének erősödése, jövőbeli reménységének megizmosodása remélhető. Alkalom erre ebben az évben Bozzai Pál születésének százados évfordulója. Bozzai Pál nem tartozott a nagy óriások közé, de tehetsége, életének kortörténeti tragikussága predesztinálja őt arra, hogy, emlékével foglakozzunk. Bozzai Pál 1829 január hó 10-én született Kővágóőrsön. Jogi pályára készült, de a magyar szabadságharc kitörésekor katona lett. A világosi fegyverletétel után az osztrák hadseregbe sorozták, ahonnan csak mint gyógyíthatatlan beteg nyert elbocsájtást az 1802-ik év elején, mely év június 21-én meghalt Zánkán huszonhárom éves korában. Már kora ifjúságában foglalkozott az irodalommal. Versei leginkább a Jókai által szerkesztett Életképek- ben jelentek meg. Költészetét mély érzések, izzó hazafiság jellemzik. Voltak önálló gondolatai és technikai készsége tökéletes volt. Költeményeit, leveleit és Kelet népe című, mély gondolatokkal teli elmefuttatásait legjobb barátja és költő társa, Lévay József adta ki. A mindig mélyérzelmű, filozófus lélek sok kedves és népszerű dallal ajándékozta meg költészetünket. Valaha országos hírű volt ez a kis Bozzai-vers: Álltam ablakod alatt Holdvilágos éjjel. Lanyha, szellő suttogott A fák levelével. És a csend jön végtelen, Senki sincsen ébren. Földön csak a szerelem, Csak a hold az égen.