Pesti Hirlap Vasárnapja, 1932. július-december (54. évfolyam, 27-51. szám)
1932-07-03 / 27. szám
számolja, melyet azelőtt sohasem ismert és amelynek neve: deficit. Én nem tudom, miért van ez így, de senki sem tudja, így van. Az aratás, mely valamikor diadalünnep volt, ma nem több a tartozik követelkönyv bármely másik oldalánál. És bármely más legyintésnél, mely a rosszra azt mondja: most már úgyis mindegy, ...a jóra pedig: úgyis hiába... * Pedig: mégsem igaz, hogy „úgyis hiába“. Nem igaz, nem lehet igaz! A föld még itt van a lábaink alatt és ez a föld, ha szeszélyes is, de áldott. Ezer esztendőn át áldott és bőségesen adakozó volt ez a föld, most egyszerre mostohánkká vált volna? Az ég itt kéklik még a fejünk felett, zengő napfénnyel és muzsikáló tavaszi záporokkal. Ezer esztendő óta nem hagyott bennünket napfény és eső nélkül ez az égbolt, most egyszerre börtönünkké súlyosodott volna, ólomfalakkal, ólomtetővel? A magyar karokban itt van még az acélos izom, a munka beidegződött lendülete és ezeknek a karoknak, ezeknek az izmoknak munkás lendülete ezer esztendőn át sem bágyadt el, — most egyszerre aláhanyatlanék a lemondás halálos zsibbadásában? Nem, — ez nem lehet, mert ellentmondana az élet örök és csodálatos folyamatosságának. Amig a föld minden esztendőben megújul és aranysárga hajzatot növel, amig az égbolt beleolvasztja a maga aranyát és zamatát, levét és erejét a földek termésébe, amig magyar karok vannak, melyek kaszát foghatnak és magyar szivek, melyekből ma sem halt ki a föld szerelme, ... addig nincs, nem lehet, minden hiába ... úgyis hiába ... Addig reménykedni kell, hinni kell, vetni kell és aratni kell! Majd akkor, ha a magyar föld is kiszikkad, mint odafenn a kihűlt hold sötét üregei, majd akkor, ha a magyar ég is elborul örökre, mint ahogy elmerült szigetek fölött összecsapott az örök sötétség, majd akkor, ha a magyar karokból is kifogy az erő, magyar szivekből is a hit, mint az eltemetett Pompeji kővémeredt lakóinak karjából, szivéből elmúlt az élet, majd akkor... — elmondhatjuk: úgyis hiába.. De addig nem. Addig vetnünk kell, hogy arathassunk, aratnunk kell, hogy élhessünk és élnünk kell, hogy betölthessük nagy hivatásunkat, melyre bennünket sorsunk, magyarságunk, Istenünk kijelölt... Még nem végeztük el dolgunkat e földön, magyarok. Ezer esztendőn át meg tudtuk tartani ezt a földet, hogy elveszítsük drága részeit a második ezredév küszöbén. Más, boldogabb nemzetek, még azt a kényelmességet is megengedhetik maguknak, hogy meghaljanak. Mi nem. Nekünk élnünk kell, akarattal, vagy akaratlan, de élnünk, mert nekünk nemcsak jövendőnkkel szemben vannak kötelességeink, hanem felelősségünk is van, a múlttal szemben. Minden magyar munka, minden magyar aratás, életerőnk igazolása a jelennek, egy lépés a jövő felé és ígéret a múltnak, hogy amit reánk hagyott, azt nem hagyhatjuk elveszni, ebek harmincadjára jutni. Nekünk vetnünk kell és aratnunk, újra vetni és újra aratni, addig a nagy-nagy dicső aratásig, amely a régi határaink között a mi karjainkba emeli minden kicsépelt arany kalászát, a mi magtárainkba ömleszti minden arany gabonáját. És akkor ... megpihenhetünk. De nem a halál, nem a betöltött élethivatás nyugalmában, hanem az újrakezdődő élet csodálatos kikötőjéből indulva el egyre újabb horizontok felé... F. J. MAGYAR VERSEK. Árvaság. Árvatölgyet ültettem, Árnyában sem ülhettem. Árvaleányt szerettem. Árnyéka se lehettem. Árnyak után futottam. Árvaságra jutottam. őszi alkony. Padka alatt, a kuckón, Tücsök citerál buzgón, Cifrázgatja nagyvigan: Csak azt nézi, ami van. Meleg kuckó zugában Vén csont dünnyög subában, Zörög, mint a fakilincs, Csak azt nézi, ami nincs. Az ég vándora. Csillagtalan éjszakában Megy a vándor, egymagában. Előtte a vak reménység. Mögötte a béna kétség. Nincsen célja, nincsen útja. Mivégre megy? . . . Isten tudja! Beburkolódzik búvába: Köd előtte, köd utána . . . Te, meg én. Te az enyém lettél, Én a tiéd lettem, Te is mást szerettél, Én is mást szerettem. Én egy szót se szóltam, Te egy szót se szóltál: Én a tiéd voltam, Te az enyém voltál. Almavirágzás. Almavirág gyöngye szirmát hullatja, öreg legény búbánatát múlatja. Mért búsulna, hogy a virág hullandó. Hogy a tavasz, fiatalság múlandó! Piros alma gyönge fehér virágból, Tavaszból nyár, menyecske lesz a lányból, Kínálkozik, hogy valaki leszedje: Akkor áll az öreg legény szürettel Ördögszekér. Ördögszekér, puszták avarja, Viszi a szél, űzi, zavarja, Viszi a szél úton-útfélen, Akár a szivet a szerelem. Ördögszekér, megy a világba, Se levele nincs, se virágja. Nem ver semmi földben gyökeret, Akár a bolond szív, ha szeret. Jászay-Horváth Elemér.