Pesti Hirlap Vasárnapja, 1932. július-december (54. évfolyam, 27-51. szám)

1932-08-14 / 33. szám

BÉRCZY KÁROLY, A CSALÁDAPA. Kevés mű szerzett nekem olyan költői gyönyörűséget, mint az Anyegin Eugén magyar fordítása. Bizonyára nem magam vagyok így vele, és sok olvasómnak lehet kedves emléke ez a brilliáns műfordítás. Aki csinálta, Bérczy Károly, a magyar irodalomtörténet egyik legrokonszenvesebb, legfinomabb alakja volt. Azt gondolom, kevesebbet foglalkozik vele a mai irodalmi köztudat, mint amennyit megérdemelne. Egy életrajzát ismerem, azt Paulovits István írta. Derék és szimpatikus munka, de elég rövid és egy komoly hibájáról nem is tehet: arról, hogy egyetlen. Megérdemelne Bérczy Károly kimerítőbb életírást is, annál inkább, mert nagyon érdekes volt a kor is, melyet végigélt. Fiatal jurátus és helytartósági tisztviselő korában Petőfi Sándor bizalmas jóbarátja volt és végigélte Pesten a márciusi napokat, majd a szabadságharcot. Széchenyi Istvánnak titkára volt az Országos Közlekedési Bizottságnál, benső barátságot tartott fenn báró Kemény Zsigmonddal és Gyulai Pállal. Később titkára volt a Nemzeti Kaszinónak és lelke a magyar sportirodalomnak, ő alapította a Vadászés Versenylapot. Drámabíráló volt a Nemzeti Színháznál, Shakespeare szakértő, akadémiai tag. Ha majd valakinek eszébe jut, hogy megírja ezt az érdekes és gazdag életet, amelynek munkásévei pontosan összeesnek az abszolutizmussal, annak kellemes feladata lesz megrajzolni egy áldott jóságú, idillikus hajlandóságú ember lelki arcképét. Én három levelet adok itt közre, amelyeket Bérczy Károly Marienbadból küldött haza gyerekeinek. Ki lehet olvasni belőlük Bérczy Károlyt, az apát. Az első levél 1863-ból való és így szól: „Édes Margitom és Gézám! Messze, messze vagyok én most tőletek, egy ollyan városban, melly csupa erdővel van körülvéve, a közepén pedig szép nagy kert van. Annak a háznak, a mellyben lakom, zászlót csináltam a födelére a képen; szögletház az, és ablakom az erdőre nyílik. Ezekben az erdőkben szoktam én járkálni: nincs ám itt ollyan lombos cserfa, mint a svábhegyen, hanem csupa egyenes magas fenyőfa, melly mint a torony, nyúlik az ég felé. A kert közepén van egy hosszú fasor, nézzétek meg csak a képen, ott a reggeli vizivás után szokás sétálni, nem messze tőle van a kéttornyú templom, oda is eljárok imádkozni az Istenhez, hogy tartsa meg épségben és egészségben kedves gyermekeimet s adja, hogy jók, kedvesek és okosak legyenek. Küldök nektek és Mariskának marienbadi süteeményt; mama ad majd naponként; többet ne kérjetek, mint amennyit egyszerre ád. Két hét múlva talán már ölemben lesztek, addig is csókol szerető apátok, Bérczy Károly.“ Erre a levélre válasz ment Marienbadba, de nyilván rövidecske. Az apa keveselte. Így ír megint gyerekeinek: „Édes Margitom! Volt egyszer egy nyulacska, annak a nyúlnak pici rövid farka volt, épen olly rövid, mint a te leveled, melynek azonban én mégis nagyon megörültem s a mint látod válaszolok is reá és itt küldöm rajzát a térnek és háznak hol lakom, a házat és ablakomat is veres vonallal jegyezvén meg. Messze vagyok ugyan tőletek, de azért mindennap látlak titeket, nem csak képzeletben, hanem arczképeiteket is, mellyeket magammal hoztam s mellyeknek két csinos fakeretet vettem itt. Mamátok és a ti photographiátok e keretekben az ágyam előtti asztalon áll. Augustus közepén hazatérve, szeretnék veletek egy kis utat tenni, vagy Gyarmathra, vagy ha mama jónak látja akár Kelemérbe is. Beszéljetek erről mamával, kit édes Margitom és Gézám csókoljatok össze helyettem, legyetek szófogadó jó gyermekek, Gézonta, te tartsd magad egyenesen, szemed ne hunyorgasd, fára ne mássz. Csókollak számtalanszor, szerető apátok Károly“. A következő évben megint Marienbadban tart kúrát Bérczy Károly. Megint gyerekeknek való levélpapírt keres, szép képpel. És igy ír nekik 1864 július 4-én: „Édes Margitom és Gézám! Margitkám, olvasd el szépen Gézontának e levelet, mellyet kettőtökhöz irok, óhajtva bár inkább ti volnátok azok a piros ruhás gyermekek, kik ott fenn a képen szaladgálnak, az a magas asszony meg a mamátok, ki velem, a magas kalapos emberrel utánatok sétálgatna. De igy hát nem én vagyok a képen, mert a szobában irok , ti pedig a svábhegyen futostok s nem sokára már Verseghen hova alkalmasint szombaton utaztok el. Mama ezt nekem meg fogja irni s igy legközelebbi levelemet oda fogom küldeni. Édes Margitom, mondd meg a nagyapának, Paulina néninek és Béla bácsinak, hogy mindnyájakat csókolom, Ilonát te csókold meg helyettem; ha elébb nem, Verseghről írjál nekem, ott elég időd lesz. Géza nem tud írni, ő hát mondja meg neked, mit ima nekem, ha tudna, s te írd le. Kedves gyermekeim, hideg idő jár ám itten, mindig köpenyben sétálunk, még az ég is szürke köpenyeget visel; nálatok már aratnak, itt még kalásza is alig van a gabonának s még hire sincs annak a bokor virágnak, mely lakástok előtt a svábhegyen már egy hét előtt virágzott. Én ismét abban a házban lakom, a mellyben tavat laktam; megjelelném megint zászlócskával a házat, de az idén nincs ollyan kép itten. Isten veletek, kedveseim, legyetek egészségesek, viseljétek jól magatokat, Mademoisellenek mondjátok, hogy köszöntetem; titeket pedig összevissza ölel és csókol forrón szerető apátok, Károly“. Akikhez e levelek szóltak, később felcseperedtek. De Bérczy ezt már nem érte meg: 1867-ben meghalt ugyanabban a szívbajban, amely az utolsó levél évében, 1864-ben, Bérczy jóbarátját Madách Imrét, megölte volt. A Bérczy-kislány Bérczy kisasszonnyá serdült, és később feleségül vette mankóbüki Balog Károly, Madách Imre nevelt fia, a költő Mária nevű nővérének árvája. Balogné Madách Máriát 1849-ben menekülés közben román útonállók meggyilkolták, s gyermekeit Madách vette magához. Madách és Bérczy gyerekei összeházasodtak. Az ő családjuk bizalmából kerültek hozzám ezek a kedves levelek, ugyanannak a gyengéd, érzelmes írásnak gyöngybetűivel, amely a híres sorokat írta az Anyeginben: „Tavasz, a szerelem idénye, jötted mi bánatos nekem ...“ Harsányi Zsolt.