Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. január-május (57. évfolyam, 1-21. szám)

1935-01-06 / 1. szám

"vagy egy római szellemes társalgóvá, aki hiába él szabin birtokán, tiburi nyaralójában — procus negotiis — vadvirágok és ökrök között, hirtelen fővárosivá vedlik és úgy beszél, hogy megjelenhet­nek ma is akármelyik szalonban, az ötórai teán és órákig szórakoztathatná pletykáival, tréfáival, ötleteivel az elkényeztetett irodalmi hölgyeket. Ez a meghittség még mindig szinte kávéházi, szinte párizsi, nem hiába őse a franciáknak- Hallunk gyorsan hajtó kocsisokról, akik folyton előzik egy­mást, akár a mi gépkocsisaink, zugügyvédekről, akik ügyfeleket keresnek a Fórumon, vagy tanu­kat, megérintve fülüket, törleszkedőkről, akik Maecenas kegyébe akarnak férkőzni s megveszte­getik rabszolgáit, mint a mai törtetők a hatalmas bankigazgatók titkárjait, hogy mennél előbb szí­nük elé kerülhessenek. Hallunk a csipás Crispi­­nusról, Balbinusról, aki kedvesének még az orr­polipját is imádja, Fanniusról, a költőről, aki arc­képével adatja ki éktelenül rossz verseit, a köny­vesboltok kirakatába téteti, aztán társairól, a fűzfapoétákról, akik a gőzfürdőben bömbölik el verseiket, hogy a bolthajtások megöblösítsék hangjukat. A latin élet, amely addig csak vértben és sisakban mutatkozik, itt a maga közvetlen­ségében tárul föl. A Mars-mezőn labdáznak, a hozományvadászok koros, gazdag özvegyek után futnak, a fecsegők pedig lyukat beszélnek ha­sunkba és nem engednek el semmi áron. Ezek rossz, gyűrött „vidéki“ tógát viselnek, azok reme­kül szabott Ehiton-okat. Olvassuk, hogy a nagy ebédektől a dőzsölök „halványan“ kelnek föl. Olvassuk, hogy borban főtt tyúkot esznek, lucani vadkant, melyet „enyhe déli szélben fogtak el“, halat, melynek mártása hülléből, olajból, ötéves spanyol borból és bogyókból áll, aztán májat is esznek, fehér májat annak a libának, melyet fü­gén hizlaltak és mézalmát, mely azért olyan illa­tos és édes, mert ujholdkor szedték. Olvassuk, hogy kell a bort deríteni, hogy a reggelihez leg­jobb a fekete szeder s hogy a szorulás ellen kagyló és csiga ajánlatos. Azok az ételek, melye­ket ön leír, 2000 év múlva is csiklandják ínyün­ket, úgyhogy összeszalad szájunkban a nyál. Még valami rendkívül közvetlenné és ottho­nossá teszi az ön költészetét. Az, hogy öntudatos művész s mesterségünk titkairól egy szakértő cin­kos szemhunyorintásával beszél nekünk, többnyire csak jelekkel, ön az irás arbiter elegantiarum-­e.. Az Ars­­poetica tanácsai ma se penészedtek meg. Az azóta elmúlt évszázadok csak aláírhatták, anélkül, hogy valami ujjal megszerezhették volna. Nyelve az ereje, a bája, a humora által él­ Kötetei, melyeket a pogányüldözés idején a ke­resztény szerzetesek kincsként rejtegettek a kolos­torokban, ránk szálltak s mi majd tovább adjuk utódainknak. Megindultan gondolok, erre s arra, hogy „mit ért el“ a fölszabadított rabszolga fia, akit szegény önfeláldozó atyja valaha Athénben neveltetett. Érzései, gondolatai megmaradtak, mint azok a rovarok, melyek egy ókori borostyán­kőbe estek és mindörökre élnek rebbenő szár­nyukkal, utolsó, eleven mozdulatukkal, ön, aki annyit elmélkedett a múlandóságról, az évek el­­röppenéséről, most mosolyoghat­ott túl, az árnyak birodalmában. Létünk csakugyan arasznyi, 50—60 év. De a hírnév, a dicsőség csak ujjnyi s az örök­kévalóság többnyire csak hüvelyknyi, 20—30 év­ Az a költeménye, az ódák harmadik könyvéből, melyet e levelem elé iktattam s én, a magyari költő, Pannonia nyelvére bátorkodtam tenni, ma is szóról-szóra igaz és helytálló, minden tárgyi­lagos önérzetében. Mit mondjak még? Azt, amit születésnapokon szokás kívánni: hosszú életet, sok-sok új ezerévet. Alázatos szolgája: Kosztolányi Dezső. DUNÁN INNEN, DUNÁN TÚL... IRTA: NURÁNYI MIKLÓS Dunán innen, Dunán túl . . . mintha nem is a Duna, hanem egy egész világ választaná el ezt a két országrészt. Olyanféle különbség van a két vidék lelke között, mint aminő az angolét elválasztja a skótétól, a lombardiai olaszét a szicíliaiétól, vagy a bajorét a poroszétól. Az elkülönülés a reformáció idejében kezdődött, Dunántúl katolikus maradt, az Alföld és Erdély reformátussá lett. Az utóbbi két he­lyen százötven évig török volt az úr; százötven esz­tendő alaposan rányomta a bélyegét az alföldi és az erdélyi magyar lélekre. A Dunántúl Bécsből kapta a kultúrát; lakói nagyrészt városlakók; a városokban a polgárság kezében van a hatalom, tehát nagyobb ott a demokrácia is. Dunántúl földjét valamikor Pannóniának hívták; még a XV. században is azo­kon az országutakon jártak a magyar szekerek, amelyeket római katonák építettek; a dunántúli em­ber latinos műveltségű volt, büszke volt a múltjára, a régi dicsőséget zengte, a németektől szorgalmat és kultúrát tanult, Szombathely, Sopron, Győr, Székes­­fehérvár, Buda, Pécs aránylag közel feküsznek egy­máshoz, könnyű volt az ide-oda utazgatás, sűrű és nyüzsgő volt az élet, az Esterházyak, Festetichek, Széchenyiek európai fényűzést, művészetet, gazda­sági életet, irodalmat, szokásokat és világnézetet te­remtettek a változatos, erdős, dombos dunántúli tá­jon, a Balaton mint valami kis magyar tenger, ro­mantikus partvidékével, szőlőhegyeivel külön dunán­túli romantikát lehelít. És évszázadokon keresztül milyen messze esett ettől még földrajzilag is Debre­cen, vagy Brassó! Még Csokonai korában is alig ismerték a dunántúliakat az ország keleti részén. Debrecenből Pécsre néha egy hónapig is uton voltak a levelek. Kazinczy tíz napig utazott Széphalomról Pestre. A Tisza áradása alkalmával Kölcsey hóna­pokig postát nem kapott, vendégeket sem tudott fo­gadni és valósággal rabságban élt a maga portáján. 4

Next