Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. január-május (57. évfolyam, 1-21. szám)
1935-01-06 / 1. szám
"vagy egy római szellemes társalgóvá, aki hiába él szabin birtokán, tiburi nyaralójában — procus negotiis — vadvirágok és ökrök között, hirtelen fővárosivá vedlik és úgy beszél, hogy megjelenhetnek ma is akármelyik szalonban, az ötórai teán és órákig szórakoztathatná pletykáival, tréfáival, ötleteivel az elkényeztetett irodalmi hölgyeket. Ez a meghittség még mindig szinte kávéházi, szinte párizsi, nem hiába őse a franciáknak- Hallunk gyorsan hajtó kocsisokról, akik folyton előzik egymást, akár a mi gépkocsisaink, zugügyvédekről, akik ügyfeleket keresnek a Fórumon, vagy tanukat, megérintve fülüket, törleszkedőkről, akik Maecenas kegyébe akarnak férkőzni s megvesztegetik rabszolgáit, mint a mai törtetők a hatalmas bankigazgatók titkárjait, hogy mennél előbb színük elé kerülhessenek. Hallunk a csipás Crispinusról, Balbinusról, aki kedvesének még az orrpolipját is imádja, Fanniusról, a költőről, aki arcképével adatja ki éktelenül rossz verseit, a könyvesboltok kirakatába téteti, aztán társairól, a fűzfapoétákról, akik a gőzfürdőben bömbölik el verseiket, hogy a bolthajtások megöblösítsék hangjukat. A latin élet, amely addig csak vértben és sisakban mutatkozik, itt a maga közvetlenségében tárul föl. A Mars-mezőn labdáznak, a hozományvadászok koros, gazdag özvegyek után futnak, a fecsegők pedig lyukat beszélnek hasunkba és nem engednek el semmi áron. Ezek rossz, gyűrött „vidéki“ tógát viselnek, azok remekül szabott Ehiton-okat. Olvassuk, hogy a nagy ebédektől a dőzsölök „halványan“ kelnek föl. Olvassuk, hogy borban főtt tyúkot esznek, lucani vadkant, melyet „enyhe déli szélben fogtak el“, halat, melynek mártása hülléből, olajból, ötéves spanyol borból és bogyókból áll, aztán májat is esznek, fehér májat annak a libának, melyet fügén hizlaltak és mézalmát, mely azért olyan illatos és édes, mert ujholdkor szedték. Olvassuk, hogy kell a bort deríteni, hogy a reggelihez legjobb a fekete szeder s hogy a szorulás ellen kagyló és csiga ajánlatos. Azok az ételek, melyeket ön leír, 2000 év múlva is csiklandják ínyünket, úgyhogy összeszalad szájunkban a nyál. Még valami rendkívül közvetlenné és otthonossá teszi az ön költészetét. Az, hogy öntudatos művész s mesterségünk titkairól egy szakértő cinkos szemhunyorintásával beszél nekünk, többnyire csak jelekkel, ön az irás arbiter elegantiarum-e.. Az Arspoetica tanácsai ma se penészedtek meg. Az azóta elmúlt évszázadok csak aláírhatták, anélkül, hogy valami ujjal megszerezhették volna. Nyelve az ereje, a bája, a humora által él Kötetei, melyeket a pogányüldözés idején a keresztény szerzetesek kincsként rejtegettek a kolostorokban, ránk szálltak s mi majd tovább adjuk utódainknak. Megindultan gondolok, erre s arra, hogy „mit ért el“ a fölszabadított rabszolga fia, akit szegény önfeláldozó atyja valaha Athénben neveltetett. Érzései, gondolatai megmaradtak, mint azok a rovarok, melyek egy ókori borostyánkőbe estek és mindörökre élnek rebbenő szárnyukkal, utolsó, eleven mozdulatukkal, ön, aki annyit elmélkedett a múlandóságról, az évek elröppenéséről, most mosolyoghatott túl, az árnyak birodalmában. Létünk csakugyan arasznyi, 50—60 év. De a hírnév, a dicsőség csak ujjnyi s az örökkévalóság többnyire csak hüvelyknyi, 20—30 év Az a költeménye, az ódák harmadik könyvéből, melyet e levelem elé iktattam s én, a magyari költő, Pannonia nyelvére bátorkodtam tenni, ma is szóról-szóra igaz és helytálló, minden tárgyilagos önérzetében. Mit mondjak még? Azt, amit születésnapokon szokás kívánni: hosszú életet, sok-sok új ezerévet. Alázatos szolgája: Kosztolányi Dezső. DUNÁN INNEN, DUNÁN TÚL... IRTA: NURÁNYI MIKLÓS Dunán innen, Dunán túl . . . mintha nem is a Duna, hanem egy egész világ választaná el ezt a két országrészt. Olyanféle különbség van a két vidék lelke között, mint aminő az angolét elválasztja a skótétól, a lombardiai olaszét a szicíliaiétól, vagy a bajorét a poroszétól. Az elkülönülés a reformáció idejében kezdődött, Dunántúl katolikus maradt, az Alföld és Erdély reformátussá lett. Az utóbbi két helyen százötven évig török volt az úr; százötven esztendő alaposan rányomta a bélyegét az alföldi és az erdélyi magyar lélekre. A Dunántúl Bécsből kapta a kultúrát; lakói nagyrészt városlakók; a városokban a polgárság kezében van a hatalom, tehát nagyobb ott a demokrácia is. Dunántúl földjét valamikor Pannóniának hívták; még a XV. században is azokon az országutakon jártak a magyar szekerek, amelyeket római katonák építettek; a dunántúli ember latinos műveltségű volt, büszke volt a múltjára, a régi dicsőséget zengte, a németektől szorgalmat és kultúrát tanult, Szombathely, Sopron, Győr, Székesfehérvár, Buda, Pécs aránylag közel feküsznek egymáshoz, könnyű volt az ide-oda utazgatás, sűrű és nyüzsgő volt az élet, az Esterházyak, Festetichek, Széchenyiek európai fényűzést, művészetet, gazdasági életet, irodalmat, szokásokat és világnézetet teremtettek a változatos, erdős, dombos dunántúli tájon, a Balaton mint valami kis magyar tenger, romantikus partvidékével, szőlőhegyeivel külön dunántúli romantikát lehelít. És évszázadokon keresztül milyen messze esett ettől még földrajzilag is Debrecen, vagy Brassó! Még Csokonai korában is alig ismerték a dunántúliakat az ország keleti részén. Debrecenből Pécsre néha egy hónapig is uton voltak a levelek. Kazinczy tíz napig utazott Széphalomról Pestre. A Tisza áradása alkalmával Kölcsey hónapokig postát nem kapott, vendégeket sem tudott fogadni és valósággal rabságban élt a maga portáján. 4