Pesti Hirlap Vasárnapja, 1936. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
1936-01-05 / 1. szám
1 . 9 . 3 • 6 JANUÁR 5 VASÁRNAP · 58-IK · ÉVFOLYAM 1. SZÁM c^^SSo Pesti Hírlap VASÁRNAPJA —........ ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ Uraira, bocsissanak meg! Éjfél elmúlt s az uj esztendő elkezdődött; a változást biztosan önök is észrevették, ugyebár? Az emberek kivételes dolgokat engednek meg maguknak ezen az éjszakán. Például azt, hogy őszintén köszöntsék egymást. Most jövök az utcáról önök közé a fényes kávéházba, uraim, s tanúskodhatom, hogy a jókívánságok csak úgy röpködnek odakinnn, mint a galambok, őszintén meg vagyok hatódva. Pedig én nem vagyok sem költő, sem filozófus. És ne higyjék, hogy részeg vagyok. Nekem elveim vannak, uraim. Én a részegségben megvetendő dolgot látok. Nem is részeges-bolond gondolat hozott ide be önökhöz. Nem. Sőt, nem is önökhöz jöttem. Megmondom őszintén. Kávézni akartam eredetileg. Ne nevessenek, uraim, kávézni akartam. Egyszerűen reggelizni a kávéházban, ahogy a főnököm is szokott. De aztán megláttam az önök fényes társaságát s úgy éreztem, hogy köszöntenem kell az ünneplő emberiséget. Bocsánat, önök talán máskép képzelik el az emberiséget, de semmi szerénység! Engedjék meg, hogy ünnepélyesen felköszöntsem itt az emberiséget, az új esztendőnek hajnalán. Bevallom, még sose tartottam szónoklatot. Én, kérem, szerény kis hivatalnok vagyok. S félek, hogy gondolatokban sem vagyok gazdag. Kénytelen vagyok visszatérni arra a megállapításomra, hogy már éjfél elmúlt s az új esztendő elkezdődött. Sőt, ha jól emlékszem, azt is hozzáfűztem, hogy e változást biztosan önök is észrevették. Pedig, ha meggondolom, erre a változásra csak a naptár és az óra figyelmeztette önöket. Látják, kérem, a havas erdők és az erdei állatok nem vettek észre semilyen változást. Semilyent a világon. A költők most azt mondanák, mily nagy és mélységes az ember elméje, az idő sima siklásában megérzi a halk zökkenőt, meglátja az új körforgás kezdetét, látja a világot meg újkodni. S a filozófus is dicsőítené az ember elméjét. Visszaálmodná a kulturhistória csodáit. Leírná az embert, amint a csillagos eget figyeli hosszú unalmas éjszakákon, bonyolult történések visszatérő szakait észleli és felfedezi az évet. S azóta tudja az ember, mikor múlik el s mikor kezdődik az év. Tudja és ünnepli. Kész dolog ez, uraim, csak meg kell gondolni. De a kishivatalnoknak más az álláspontja. Uraim, higgyék el, hogy igazuk van az erdei állatoknak: ők nem vesznek észre semilyen változást, mert nem is változik meg semmi. Talán megváltozik? Mondják, kérem! Megváltozik a világ egy fikarcnyit is? Reméljem, hogy most hazamegyek s a ruhaszekrényem helyett egy teli Wertheiyi-szekrényt fogok otthon találni s a házmester helyett egy csillogó, szárnyas angyalt? Valamin átesik a természet ezen az éjszakán, valami rendkívülin? Talán búgnak a fák, mint a szirénák, vagy eldördülnek a tűzhányók, mint az üdvözlő ágyuk? Beláll valami javulás az emberiség nyavalyáiban? Engem ez fölötte érdekel,, uraim. Én iz ígvérig humanista vagyok. Igazán és nagyon őszintén óhajtom a boldog új évet. De hát ez az év még csak nem is új. Mi van rajta új? A hópelyhek szállingóznak odakünn s ez is olyan régi és olyan közönségesen fizikai, hogy még a részeg ember sem lát benne mannahullást. Agyrém ez az egész új esztendő, uraim, közönséges agyrém. Én ezen az éjszakán sok titokra jöttem rá. A kis szilveszteri társaságban, ahonnan jövök, csenevész képzeletem valamennyire megnőtt s megláttam mellettem ülő könyvkollégámat, amint a házikalácsot ette a világegyetemben. Megláttam, milyen csalóka délibáb az egész boldog szorongás, a remények friss fakadása. Lelkünk olyan volt, mint egy forgalmas iroda, ahol szeretetadományokat osztogatnak. S a jót soron kívül gyakorolják. De éppen a negyedik és ötödik pohár között, amikor egy csodálatos völgybe érkeztem, akkor jöttem rá, hogy mi valamennyien bolondok vagtunk. Bennünket félrevezetett a naptár és az óra. Gyarlóságunkban megújhodni akarunk mindig újra s elhisszük, hogy a természet ad majd bölcsen egy dátumot vagy kényelmes terminust. Az ember süllyed az űrben, uraim, s mesterkéli esési idejét. Itt-ott vígan megállna, komáit szólitgatná és a boldogságról kurjongatna. De a természet nem áll meg. Nem áll meg sem a költők refrénjei kedvéért, sem a filozófusok belső lényegeiért. De most önöknek megmondom : Bennünket elbolondított a naptár és az óra. Hasztalan a szerencse és a jósors hangos idézése; a malac sivit a fülünkbe, nevetségesen, kicsinyesen és csúfondárosan. Malac sikit nekünk s mi azt hisszük, hogy a legszebb ösvényeken haladunk, így volt ez mindig, uraim. Az egész történelem tele van együgyű malacsivitásos ünneppel, képzelt sorsdöntő órával, hazug újjászületéssel. Tudják, uraim, hogy amikor az ezredik esztendő eljött, az emberek őrjöngő félelemmel várták az éjféli óra elmúlását? Őrjöngő táncot jártak Róma főterén. Azt hitték, eljön a végítélet és senki sem volt biztos, hogy nem kerül-e a pokol tornácára? De nem történt semmi. .. természet fütyült az ezres számra! Fütyült a tizes számrendszerre, melyet arab datolyakereskedők honosítottak meg a világban. Fütyült erre a buta kis esetlegességre. Neki mindegy volt, hogy hatszázhetvenhárom, vagy ezer. Az emberek akkor meglepődtek. A természet megmondta nekik nyíltan, hogy felültek egy matematikai ábrándnak. Nem kertelt. De ők nem értették. S látják, kérem, egy kicsit mindig úgy vagyunk, mint az emberek azon a borús, boszorkányégető, mély középkori hajnalon. Hiszünk egy kicsit az ember mesterkélt egységeinek a szentségében. Hiszünk az évben, a méterben, a tizes számrendszerben. Látják, uraim, mi kishivatalnokok éppen ezekben nem hiszünk. Ceruzánk hegyével bökdössük ezeket a szentségeket s elkönyveljük unottan. Bennünket nem rendit meg sem a kerek szám, sem a végtelen tört. Mi látjuk a közönyt, mellyel a vak történés kezeli az ember effajta bolondságait. Mi nem csinálunk a tetszőlegesből titokzatos törvényt. Ezért vagyunk bölcsek, mint az erdőben szökellő állatok, akik szintén nem féltek az ezredik esztendő reggelén. Boldogan futkároztak s lábnyomaikat hóval fújta be a szokott hajnali szél. Itt van a bökkenő, uraim, valami nincs rendben ezzel az új évvel. Pontosan olyan ez, mint az a félelmetes ezredik esztendő volt. És olyan régi is. De hát baj az, kérem? Hát uj kell nekünk? Malacsivitás és ólomöntés kell nekünk? Jó nekünk ez az ezeréves új év is, csak boldog új év legyen. Olyan mindegy, hogy ezt vagy azt a szürke hajnalt választjuk arra, hogy boldogságot kívánjunk egymásnak. De az ember gyarló, neki dátumok kellenek. Nem tud szerencsét kívánni, csak ünnepnapokon, csak vörösbetűs napokon. Ha-ha... Nevetnem kell. A naptár és az óra régi tréfája ez. Adjon Isten, uraim, tartós vigasságot ehhez a tréfához! Prostt! _