Pesti Hirlap Vasárnapja, 1936. július-december (58. évfolyam, 27-51. szám)
1936-07-05 / 27. szám
= 58-1K · ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1 ■ 9 ■ 3 ■ 6 JULIUS 5 VASÁRNAP caÉ^^^Sso Pesti Hírlap VASÁRNAPJA ESZMÉLET IllTA: SZÉP ERNŐ Kiadom már egyszer ami felől mindig csak hallgatok: igen, megfordul az én fejemben is mint mindenkiében, aki művészkedik ezen a világon, a halhatatlanság. Vannak az embernek, túlzó hívei, rátámadnak az emberre: a te neved fenn fog maradni. Ne busulj, mert halhatatlan leszel. Remélem, meg vagy győződve róla, hogy szobrot kapsz. Először is az ember (aminőnek én fogom fel az író embert) nem a maga dicsőségéért ír: felsőbb megbízatásból ír, belé oktatott valami kis adag az apostolságból. Hiszen ez a legnagyobb hiúság is, nem? Azt képzelni. De így is van, ha képzelem, ha nem. Az iró afféle, mint az apostol. Az iró térítő. Az iró nevelője, vigyázója, bírája, ügyvédje, orvosa, apja anyja az embereknek. Nem a magam rongyos kis életét akarom én boldoggá tenni, mikor a homlokom a papiros fölé esik, nem a becses nevem széppé, naggyá tétele lebeg előttem, mikor a szivem vonaglik és mikor a fejemet a gondolat gyötöri. Megbántódtam, megszégyelltem magam kezdő időmben is, ha azt mondta valaki, hogy tehetséges vagyok. Köszönöm, nem azért jöttem. Tehetséges a színész vagy a golfjátékos. Én vagy költő vagyok, vagy nem vagyok az. Vagy mennydörgést, földmoraját, tengeri kagyló zúgását hoztam és a néma növények és a beszédtelen állatok szószólója vagyok, vagy hitvány hangutánzást adok. Se jeles, se kitűnő, se kiváló, se nagy nem akarok lenni. Nem kérek jelzőket, visszautasítom, mint a tolakodást. Nem sikert akarok, hanem hatást, eredményt, emberek ocsúdását. Az a sugalmam, hogy minden igémmel az emberek lelkének, eszének és életének a kívánatos változásán munkálok. Hiába nyalogatom a szám. Semmi izét nem sejtem a halhatatlanságnak. Mit jelent az, hogy a nevem fennmarad? Mekkora területen marad fenn ezen a földön? És a magam Földjén, a hazámban hányadrésze lesz az egy kicsi nemzetnek, amelyik a nevemnek szállást ad az eszméletében? Meddig fog ez a név fennmaradni, hány emberöltőn keresztül és hány száz esztendeig vagy csak hány évtizedig? Lehet, hogy egy megfordult ízlésű vagy rosszakaratú irodalomtörténet elföldeli a munkámat és a nevemet a jövendő elől. Mennyi lehet az életkoruk a kinyomtatott könyveimnek? A famentes papiros száz meg száz esztendeig megmarad. Ebben a mi szegényes korunkban a könyveket nem olyan papirosból adják, a mi könyveink valami hatvan esztendeig állják az időt, azután megfeketednek a könyv levelei s elporlanak lassan, akár a száraz falevél. Ha nem frissítik fel új meg új kiadásokban az ember könyveit, elenyészik az ember élete munkája. S ha a név megmaradna, mit ér az a név, mit jelent az a név? Fennmarad olyan embereknek is a nevük, akik semmit se teremtettek, sőt még csak nem is pusztítottak, csak ősei maiaknak, holnapiaknak; az ősök nevét évszázadról évszázadra viszik a nagy nemzetségek monográfiái. Ha az én nevem az elevenen maradt munkám nélkül lebegne majd itt a lelketlen levegőben, de árva volna, de szerencsétlen, csak menekülni s elveszni vágynék az a név, mint a gazdátlan pehely, amelynek útja és célja nincsen. És ha elmék nem akarnak itt virrasztani s ha szivek kivirágzani, ha az olvasók csak élvezik a szép szót, de meg nem fogadják, akkor ha szobrot is kapok, az a szobor csúfságom lesz, akkor úgy állok márványból vagy bronzból azon a talapzaton, mint akit pellengérre állítottak. * Soha a rádiót megszokni nem fogom. Úgy érzem, hogy soha nem hallgatom majd csodálat nélkül, anélkül, hogy az eszem kicsit meg ne állana rajta. Megmagyarázták annak a titkát, hogy a falon áthatol a hang, azt is megmagyarázták, hogy a futó autón hogy hallhatom megszakítás nélkül a legsebesebb vagy leglassabb muzsikát, meg afelől is fölvilágosítottak, hogy én itt Pesten hamarabb hallom a milánói Scala tenoristáját, mint ott a Scala magas karzatán leghátul ülő közönség, a hanghullám törvényeinél fogva. Mindent tudok, mindent megértek, de minden tudásomat és érzésemet leönti az ámulat. És örök csudálattal és félelemmel hallgatom a gramofon szájából egy afrikai néger törzs ünnepi danolását, azt a jajongást és üvöltözést, meg Carusonak, aki meghalt, a forró és fényes áriáját. De a legmindennapibb telefonon is megakadok néha, beszélés közben oly álomszerűnek találom, hogy meghallottam egy tíz kilométerre levő valakinek a leghalkabb nevetését, a torka köszörülését, a sóhaját. A szívem jelentkezik s azt érzem, mintha könnycsepp akarna a szemembe szökni. Az elfogódottságtól elgyöngül a hangom, alig tudok szólani. De soha a vonat ablakából kinézni se tudok unalommal, vagyis még mindig elámulok és mindig is el fogok ámulni a fákon, ha közelednek arról messziről a fák, amellett távolodnak is, amelyek távolabb állanak. Hiába tudom az optikai magyarázatot, örök csuda marad ez a szememben, örökké boldogító. 3