Pesti Hirlap Vasárnapja, 1936. július-december (58. évfolyam, 27-51. szám)

1936-07-05 / 27. szám

= 58-1K · ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1 ■ 9 ■ 3 ■ 6 J­ULI­US 5 VASÁRNAP caÉ^^^Sso Pesti Hírlap VASÁRNAPJA­ ESZMÉLET IllTA: SZÉP ERNŐ Kiadom már egyszer ami felől mindig csak hall­gatok: igen, megfordul az én fejemben is mint min­denkiében, aki művészkedik ezen a világon, a hal­hatatlanság. Vannak az embernek, túlzó hívei, rátá­madnak az emberre: a te neved fenn fog maradni. Ne busulj, mert halhatatlan leszel. Remélem, meg vagy győződve róla, hogy szobrot kapsz. Először is az ember (aminőnek én fogom fel az író embert) nem a maga dicsőségéért ír: felsőbb megbízatásból ír, belé ok­tatott valami kis adag az apostolságból. Hiszen ez a legnagyobb hiúság is, nem? Azt képzelni. De így is van, ha képzelem, ha nem. Az iró afféle, mint az apostol. Az iró térítő. Az iró nevelője, vigyázója, bírája, ügyvédje, orvosa, apja anyja az embereknek. Nem a magam rongyos kis életét akarom én boldoggá tenni, mikor a hom­lokom a papiros fölé esik, nem a becses nevem széppé, naggyá tétele lebeg előttem, mikor a szivem vonaglik és mikor a fejemet a gondolat gyötöri. Megbántódtam, megszégyelltem magam kezdő időmben is, ha azt mondta valaki, hogy tehetséges vagyok. Köszönöm, nem azért jöttem. Tehetséges a színész vagy a golfjátékos. Én vagy költő vagyok, vagy nem vagyok az. Vagy mennydörgést, föld­moraját, tengeri kagyló zúgását hoztam és a néma növények és a beszédtelen állatok szószólója vagyok, vagy hitvány hangutánzást adok. Se jeles, se kitűnő, se kiváló, se nagy nem akarok lenni. Nem kérek jelzőket, visszautasítom, mint a tolakodást. Nem sikert akarok, hanem hatást, eredményt, em­berek ocsúdását. Az a sugalmam, hogy minden igém­mel az emberek lelkének, eszének és életének a kí­vánatos változásán munkálok. Hiába nyalogatom a szám. Semmi izét nem sej­tem a halhatatlanságnak. Mit jelent az, hogy a ne­vem fennmarad? Mekkora területen marad fenn ezen a földön? És a magam Földjén, a hazámban hányadrésze lesz az egy kicsi nemzetnek, amelyik a nevemnek szállást ad az eszméletében? Meddig fog ez a név fennmaradni, hány emberöltőn keresz­tül és hány száz esztendeig vagy csak hány évtize­dig? Lehet, hogy egy megfordult ízlésű vagy rossz­akaratú irodalomtörténet elföldeli a munkámat és a nevemet a jövendő elől. Mennyi lehet az életkoruk a kinyomtatott könyveimnek? A famentes papiros száz meg száz esztendeig megmarad. Ebben a mi sze­gényes korunkban a könyveket nem olyan papiros­ból adják, a mi könyveink valami hatvan esztendeig állják az időt, azután megfeketednek a könyv leve­lei s elporlanak lassan, akár a száraz falevél. Ha nem frissítik fel új meg új kiadásokban az ember könyveit, elenyészik az ember élete munkája. S ha a név megmaradna, mit ér az a név, mit jelent az a név? Fennmarad olyan embereknek is a nevük, akik semmit se teremtettek, sőt még csak nem is pusztí­tottak, csak ősei maiaknak, holnapiaknak; az ősök nevét évszázadról évszázadra viszik a nagy nemzet­ségek monográfiái. Ha az én nevem az elevenen ma­radt munkám nélkül lebegne majd itt a lelketlen le­vegőben,­­ de árva volna, de szerencsétlen,­­ csak menekülni s elveszni vágynék az a név, mint a gaz­dátlan pehely, amelynek útja és célja nincsen. És ha elmék nem akarnak itt virrasztani s ha szivek ki­­virágzani, ha az olvasók csak élvezik a szép szót, de meg nem fogadják, akkor ha szobrot is kapok, az a szobor csúfságom lesz, akkor úgy állok márvány­ból vagy bronzból azon a talapzaton, mint akit pel­lengérre állítottak. * Soha a rádiót megszokni nem fogom. Úgy érzem, hogy soha nem hallgatom majd csodálat nélkül, anélkül, hogy az eszem kicsit meg ne állana rajta. Megmagyarázták annak a titkát, hogy a falon átha­tol a hang, azt is megmagyarázták, hogy a futó autón hogy hallhatom megszakítás nélkül a legsebe­sebb vagy leglassabb muzsikát, meg afelől is föl­világosítottak, hogy én itt Pesten hamarabb hallom a milánói Scala tenoristáját, mint ott a Scala ma­gas karzatán leghátul ülő közönség, a hanghullám törvényeinél fogva. Mindent tudok, mindent megér­tek, de minden tudásomat és érzésemet leönti az ámulat. És ö­rök csudálattal és félelemmel hallgatom a gramofon szájából egy afrikai néger törzs ünnepi danolását, azt a jajongást és üvöltözést, meg Caru­­sonak, aki meghalt, a forró és fényes áriáját. De a legmindennapibb telefonon is megakadok néha, be­­szélés közben oly álomszerűnek találom, hogy meg­hallottam egy tíz kilométerre levő valakinek a leg­halkabb nevetését, a torka köszörülését, a sóhaját. A szívem jelentkezik s azt érzem, mintha könny­csepp akarna a szemembe szökni. Az elfogódottság­tól elgyöngül a hangom, alig tudok szólani. De soha a vonat ablakából kinézni se tudok unalommal, vagyis még mindig elámulok és mindig is el fogok ámulni a fákon, ha közelednek arról messziről a fák, amellett távolodnak is, amelyek távolabb álla­nak. Hiába tudom az optikai magyarázatot, örök csuda marad ez a szememben, örökké boldogító. 3

Next