Képes Vasárnap, 1938. január-június (59. évfolyam, 1-26. szám)
1938-02-06 / 6. szám
nem volt mindig ilyen. Nevezték cintányérnak, eydami sajtnak, ezüst gyümölcsnek, égi tallérnak. A hold, az összes versekben, mindig „olyan, mint“. De a valóságban — most látom — nem is „olyan, mint“. Egyszerűen csak olyan. JÓZSEF ATTILA Versei hangjában van valami gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől és vadászoktól hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, s természetesen valami emberi is, valami sértett és tetemrehivó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abból az időből, mikor „Pán“-t irta és a „Misztériumok“-at. A SZÉPSÉG. Leirni és rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az anyagból és lélekből égetett tünemény, mely törékeny és zománcszerű, cserepekre törik egy asszony arcában, mert felbomlott a léleknek és a jellemnek az az összetétele, melynek a szépség csak következménye volt. „Furcsa, megcsunyult!“ — mondják az emberek és vállat vonnak. Igen, megcsunyult, mert belülről elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint ártatlannak lenni, a szó hősies értelmében Minden más csak kozmetika. VELENCE. Velencébe idegesen érkeztem és folyton ettem. Scampi-val kezdtem, a Cavaletto-nál, aztán valami édeset ettem Florian-nál, aztán valami sziruposat a Merceria egyik cukrászdájában, aztán véres húst a Lido egyik divatos vendéglőjében. Közben a múzeumokat jártam és Verdi-t hallgattam a Szent Márk-tér kávéházai előtt. Mindebben volt valami édes és csömörre ingerlő, valami, amit nem bírtam egészen megemészteni, valami állott és gyomorrontásra késztetően erjedő, a Tintorettoban is, a scampiban is, a dózsék dísztermében is, még Goldoniban is. Az ember körülnéz Velencében az utcán, akárhol, s rögtön utána szeretne szódabikarbónát bevenni. VELENCE, MÁSODSZOR. Velence, mindenki számára, az örökké elmulasztott nászút, azok számára is, akik ott jártak nászúton. Igen, gondolják egy életen át, pontosan így kellett volna: Velencében, a Danieli-ben, a galambokkal, a gondolásokkal és a megfelelő nővel. Mindenki így érzi: tíz év múltán azok is, akik a megfelelő nővel voltak ott. VELENCE, HARMADSZOR. Vannak szavak, melyeket egy magasabbrendű illemtan szabályai szerint Velencében sem illik elmondani. Például ez: — Szeretlek. DANDY. A nagy dandy-k, — Fox, d’Orsay, VIII. Edward, Baudelaire, Justh Zsigmond, d’Israeli — elmélyítették egy kor ízlését, mikor a különcségből valami általánosat pároltak le a tömegek számára; fehér nadrággal és vöröstalpú cipővel kezdték, s munkájuk végső eredménye, hogy térdnadrágot már csak az angol királyi udvarban viselnek, s a végrehajtók is elolvassák Franciaországban Proust műveit. A dandy, az igazi, a majomparádéból, melyet a tömeg joggal kifütyöl, életmódot csiszol a tömeg számára, a rikító ünnepből emberibb és emberhez méltóbb hétköznapot csinál, az ízlést megriasztva szelídíti a józan és fantáziátlan ízléstelenséget, gyertyaláng fölött pirított fürjet eszik vacsorára, de neki köszönhetjük, hogy a nagy tömegek megtanultak bánni késsel és villával. A dandy, aki szemtelen, soha nem neveletlen, a dandy, aki tiszteletlen, végül önmaga tiszteletére neveli a tömegembert. A dandy nevel, mikor pontosan ellenkezőjét csinálja annak, amire nevelték. Ez az emberfajta kiveszett. Nagy kár érte. Népszerű moziszínészek maradtak helyette. Báthory István király síremléke a krakkói székesegyházban. 4