Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-05 / 1. szám

hányszor 1000-nél is több bom­bavető okoz a maga robbanó- és gyújtőbombáival, nemigen lehet eredményesen megfékezni. S a pusztulásnak ez az irama a jövő­ben előreláthatólag fokozódni fog. Nemcsak, mert a németek egyre tömegesebben intézik légi támadásaikat a szigetország el­len, hanem, mert valószínűleg új harci eszközöket is felvonultat­nak ellene. A gáztámadás, igaz, nem szerepelt eddig egyetlen küzdőfél fegyverei között sem. De ez még nem zárja ki, hogy a jövőben a gázbomba, a repülő­gépekről árasztott gázfelhő és méregpermet meg ne jelenjék a légi hadviselés színterein. Már­pedig akkor igen valószínű, hogy a világszerte híres német vegyi­ipar ezen a téren is szolgál meg­lepetéssel az ellenségnek. Cy Caldwell amerikai repülő­szakíró légi dzsindzsikunak ne­vezi a németek mostani légi há­borúját Anglia ellen. Mert mi­ként a birkózó élettanilag érzé­keny pontjain igyekszik támadni és bénítani ellenfelét, úgy roha­mozza a német légi haderő első­sorban Anglia katonai és gazda­sági életközpontjait, hogy így az ország anyagi és erkölcsi ellen­állásának gyors megtörésével, éretté tegye a német partraszál­lásra. • ■* Magát a „partraszállást“, vagy annak legalább is bevezető moz­zanatait, alighanem szintén a légi haderő bonyolítja majd le. Kis­méretű, de vakmerő és elszánt vállalkozások lesznek ezek, repü­lőgépekről lebocsátott ejtőernyős vadászokkal, vagy csapatszállító­kon hozott kötelékekkel, úgy, amint azt a belga, holland és francia hadjáratok idején láttuk. De a vállalkozóknak itt lényege­sen nehezebb dolguk akad. Az angolok bizonyára okultak a kon­tinens­­példán és felkészültek erre az eshetőségre. De a tapasz­talat szerint a „függőleges átka­rolás“, ha ügyesen vezetik, a leg­felkészültebb ellenfél soraiban is okozhat legalább is átmeneti ren­detlenséget. Ezt a németek, a maguk ismeretes leleményességével és harci lendületével, bizonyára jól ki fogják használni. Ha egy ilyen repülőkötelék néhány katonai re­pülőtéren, ipartelepen, vagy vá­rosrészben megveti a lábát, ez­­már magva lehet a további kato­nai terjeszkedésnek az ellenséges ország belsejében. Az idegen erők légi behatolása, kivált, ha egy­idejűleg tucatnyi helyen törté­nik, végzetes csapást jelenthet az ország védelmi rendszerére — fizikailag és lelkileg egyaránt. Különösen, ha a védőműveket, a városokat, a termelőközpontokat, a raktárakat egy tartós és nagy­arányú légiháború anyira elrom­bolta, hogy a meggyengült állami szervezet már nem tud gátat vetni a további légi benyomulá­soknak. Azonfelül a német légi haderő részéről itt is számítha­tunk meglepetésekre, új harci fo­gásokra. Ilyen a „lassan szálló légi erőd“, ejtőernyős vadászo­kat szállító, erős fegyverzetű gép, mely a rendesnél sokkal ki­sebb sebességgel haladhat, míg ejtőernyősei lebocsátkozhatnak. Ezáltal az emberek nem szóród­nak úgy szét, mint mikor a gyor­san rohanó gépről ugornak le; zárt tömegben, kis területen ér­nek földet és nem vesztenek drága másodperceket a csapattá felfejlődésben. Vagy ilyen a „vi­torlázó csapatszállító“, katonák­kal megrakott, nagy motornél­­küli gépek, melyeket motorosok vontatnak, szárnyas uszályok­ként, maguk után. A gépek, adott pillanatban, lekapcsolódnak a vontatóról és zajtalanul, megle­petésszerűen ereszkednek le az ellenséges repülőtéren. Mire a mit sem sejtő őrség felocsúdik, már le is fegyverezték... Efféle újítások, szórványosan, már a belga hadjárat idején is felbuk­kantak s mondják, hogy jórészü­ket Udet tábornok, a legendás­­hírű német repülő eszelte ki. Minthogy a német repülőtech­nika mestere a nagy teherbírású óriásgépeknek, éppen nem lehe­tetlen, hogy nemcsak jelentősebb katonai erők, de tüzérütegek, sőt kisebb, gyorsjáratú harc­kocsik is érkeznek majd, levegőn át, an­gol földre. Az amerikaiak, meg az oroszok már kipróbálták eze­ket a „repülő tankokat“. A kocsi a géptörzs alján függ. Mikor a gép földet ér, a kocsi leválik alóla és tovagördül. A német légi haderő számára nem meg­oldhatatlan feladat egyszerre százával tenni ilyen módon harci­­kocsikat földre egy többszáz egy­ségből álló légirajjal. Micsoda szörnyű rajtaütés lenne ez az el­lenségen — micsoda csata a meg­lepett ország kellős közepén, míg a parti védőrségnek és a hajó­rajnak ugyanakkor a tenger fe­lől kellene állnia a támadásokat! Az ellenség így saját országában két tűz közé szorulna és igen ve­szélyes helyzetbe kerülne. Ha ez a merész terv és a vele­járó katonai meglepetés „beüt", ha az előzetes rendszeres légi tá­madásokkal meggyengített brit légi haderő és a földi légvédelem nem képes a németek légi után­pótlását hatékonyan meggátolni, akkor a légi „partraszállás“ sike­rült. * Komoly megszálló haderő, a technika mai állása mellett, ter­mészetesen mégis csak hajókon kerülhet a brit partokra. A tulaj­donképpeni partraszállást véghez­vinni eszerint a német haditen­gerészet feladata lenne. De ez legalább annyira fogas (ha nem fogasabb) kérdés, mint a légi, mert itt a „Home Fleet“, az an­gol hazai flotta, amellyel a német haditengerészet, számbelileg, nem mérkőzhet. Már­pedig a partra­szállás két alapvető körülményét, az ellenség meglépését és a saját utánpótlás zavartalan biztosítá­sát itt is ki kell elégítenie annak, aki sikerre számít. Ami a meglepetést illeti, né­melyek a búvárhajókban biza­kodnak. Úgy vélik, hogy egy se­reg búvárhajót megraknak kato­nákkal, azok aztán észrevétlenül, a víz alatt közelítvén meg a par­tokat, váratlanul felbukkannak és partrateszik a legénységet. De kevéssé valószínű, hogy a néme­tek ilyen megoldáshoz folyamod­janak. Elsősorban, mert a tenger­alattjáró­ mai alakjában nem al­kalmas csapatszállitásokra. Má­sodszor pedig, a búvárhajók ré­szére sokkal hálásabb feladatkör torpedóvetésekkel gyéríteni és gyengíteni az ellenség tengeri haderejét s igy megkönnyíteni a német hadi- és csapatszállitó­­hajók munkáját. Feladatukban támogathatja őket a légihaderő, aknákkal szórván tele az angol hadikikötők környékét. Ez érzé­kenyen korlátozza az ellenséges hadihajók mozgási szabadságét. A híres „stuká“-k is szóhoz jut­hatnak egy-egy nagy csatahajó ellen. A légi és tengeri bombá­zás együttesen a partvédő ágyú­állások ellen is hatékonyan lép­het fel. Ha pedig mindkét harci­eszköz sikeres együttműködése eredményeképpen valahol gyen­gül egy partrészlet, egy kikötő védelme, ott a csapatokkal tele­zsúfolt gyorsnaszádok, egy torpe­dórombolókkal támogatott vil­lámszerű tengeri roham közepet­te, kikötnek és partrateszik em­bereiket. Azoknak azután csak a kikötő legénységét kell lefegyve­­rezniök és elérték céljukat. Az a partdarabka lehet az a bizonyos archimedesi pont, melynél fogva a támadó kiforgathatja sarkaiból az ellenfél egész védelmi rend­szerét, kivált, ha azt a hónapokig tartó szakadatlan légitámadások és a „függélyes átkarolás“ már amúgy is megbénított. Még né­hány ilyen merész betörés (amit minden esetben torpedórombolók és repülőgépek támogatnak) és az elfoglalt partrészleteken, mint bezúzott kapukon át özönlik a támadó hadsereg az ellenségtől évszázadokon át érintetlen föld­re. Csak még a tengeri utánpót­lás zavartalanságáról kell gon­doskodni. De a norvégiai hadjá­rat bizonyítja, hogy a német ha­ditengerészet a legsúlyosabb kö­rülmények között is képes rá. Az angolok szárazföldi had­ereje a háború kezdetekor vi­szonylag csekély volt. Aligha is lehetett jelentékeny, mert Ang­lia mindig tengeri haderejét te­kintette hatalma alapjának és szárazföldi erejét másodrendű tényezőként kezelte. Azóta ter­mészetesen felkészült, mozgósí­totta erőit, fegyverbe hívott min­den épkézláb embert és elszán­tan várja a nagy leszámolást. Német zuhanóbombázók .Anglia fölött. Német gyorsnaszád-flotilla a Csatornán. — Alsó kép: csapatszállító repülőgépek.

Next