Képes Vasárnap, 1944 (66. évfolyam, 1-50. szám)

1944-01-04 / 1. szám

nyugati invázió valószínűleg az új esztendő igazi nagy eseménye, a háború új korszakának megnyitása s egyben a nyugateurópai nagyszabású hadműveletek újrakezdése lesz. Ezt ma már mindkét küzdő fél magatartása megerősíteni látszik. A szövetségesek részéről erre vallanak a különböző hivatalos nyilatkozatokon (lásd Roosevelt karácsonyi beszédét) és a mármár minden eddigi hírverést felülmúló „inváziós sajtóhadjáraton“ kívül azok a méltó feltűnést keltett kinevezések is, melyek következtében az egész világ jóelőre megismerhette az inváziós támadó hadműveletek vezéreit. Nézzük, kik ezek a vezérek? * Az amerikai Dwight D. Eisenhower, aki az olasz földön harcoló szövetséges haderők főparancsnokából most a tervezett inváziós hadműveletek legfőbb irányítója lett, ötvenhároméves bajor szavazású. Kitűnő sportember s emellett nagy buzgalommal készült katonai hivatására. Már az első világháborúban — fiatal századosként — felismerte a páncélos fegyvernem fontosságát és oda helyeztette át magát. Az Ardennesekben megsebesült, kitüntették s mint a Pershing-hadsereg legfiatalabb alezredese tért haza New Yorkba. A washingtoni nagyvezérkar kötelékében ismerkedett össze Mac Arthur tábornokkal, aki máig legjobb barátja maradt. 1935-ben mindketten a Fülöpszigetekre mentek s együtt szervezték át az ottani hadsereget. Eisenhower ugyanekkor letette a pilótavizsgát is. Corregidor szigeterődjéből visszahívták Washingtonba és csakhamar megbízták az Európába küldendő amerikai expedíciós hadsereg főparancsnokságával. Kezdettől ő volt a „második front“ egyik legkitartóbb követelője. Szerepe az északafrikai partraszállás és a későbbi földközitengeri hadműveletek során ismeretes. Mint a szövetségesek teljhatalmú megbízottja, ő kötötte meg a Badoglio-kormánnyal a fegyverszünetet s mindmáig ő irányította az olaszországi előnyomulást, melyet legutóbb algíri nyilatkozatában saját maga „nagyon lassúnak“ minősített. A szövetségesek terveire jellemző, hogy helyettes inváziósfőparancsnokká egy repülő tábornagyot neveztek ki. Ebből is kiviláglik, milyen nagy szerepet szánnak elgondolásaik kivitelében a repülőerő bevetésének. Ami az 53 éves, brit születésű Sir Arthur William Tedder-t illeti, róla eddig aránylag kevesebbet hallottunk. A Cambridge-egyetemen történelmi tanulmányokat végzett, majd 1914-ben a Fidzsiszigeteken gyarmati szolgálatba lépett. De már az első világháborúban a repülőkhöz osztatta be magát s azóta nemcsak hű maradt ehhez a fegyvernemhez, hanem — angol felfogás szerint — ennek egyik legtapasztaltabb szervezőjévé és szakértőjévé fejlődött. Ő irányította 1940 őszén a R. A. F. honi védekező harcát, majd közelkeleti repülőfőparancsnoki minőségben állítólag oroszlánrésze volt az El Alameinnél megindult északafrikai előnyomulásban. Neki tulajdonítottak egy nagy horderejű újítást, mely alapjában egyszerű, mint a Kolumbus tojása: ő alkalmazott először a brit légierő kötelékében gyorsvadászgépeket szükség bombázóként, megoldva ezzel, legalább részben, a bombázóhiányt és ellensúlyozva a német Stukák fölényét. Az 55 éves, ugyancsak brit születésű Bernard Law Montgomery, az inváziós szárazföldi hadműveletek kijelölt végrehajtója, indiai szolgálata után a mostani háború kitörésekor a portsmouthi helyőrség felett parancsnokolt, s ő szervezte meg Dél-Anglia védelmét. Szerencsecsillaga tulajdonképpen akkor tűnt fel, amikor Ritchie katasztrofális veresége után őt bízták meg az északafrikai hadjárat folytatásával. A legóvatosabb hadvezérek egyike. Nyilatkozataiban számtalanszor hangsúlyozta, hogy a modern hadviselés egyik alapfeltétele a zavartalan utánpótlás, a haderők matematikai pontossággal keresztülvitt felvonultatása. Mit sem ad az úgynevezett „presztízs-sikerekre“, lépésről-lépésre halad előre, nem törődik az idő múlásával, a lehetőségig kíméli embereit. Módszerére jellemző a mostani olaszországi „csiga-offenzíva“ is. Még két név bukkant fel az invázióban résztvevő amerikai haderő parancsnokságával kapcsolatban. Előbb úgy hirsett, ezt a tisztet az alig 48 éves Patton tábornok tölti majd be, aki már az első háborúban is az akkor tanknak hívott páncélosoknál szolgált, ő volt az egyik Szicíliában küzdő amerikai hadsereg vezetője s akkor egy közkatona szigorú megfenyítésével kapcsolatban halra-Jobboldali kép: szövetséges katonák inváziós gyakorlata valahol Észak-Angliába utott magáról. Az eset nagy port vert fel, szóba került az amerikai kongresszuson is és Patton-nak bocsánatot kellett kérnie igaztalanul megbántott alantasától. Lehet, hogy ez a „sajnálatos incidens" nehezíti meg további emelkedését, mert a legújabb hírek szerint az inváziós amerikai csapatokat nem ő, hanem honfitársa, a vele körülbelül egykorú Charles Spaatz tábornok fogja vezényelni. Érdekes, hogy ez utóbbi szintén a repülőkhöz tartozik, akár Tedder már az első világháborúban több légi győzelmet aratott s a tengerentúl őt tartják a legkitűnőbb repülésügyi szakértőnek. Egy ideig az amerikai bombázók európai bevetését irányította Angliából, majd Eisenhower mellé került, mint az északafrikai amerikai légierők főparancsnoka. Kik állanak majd az angolamerikai hadvezérekkel német részről szemben ? Erről hírforrásaink jóformán nem mondanak semmit. Csak annyit tudunk, hogy a most 67 éves Gerd von Rundstaedt, a német hadsereg egyik legkiválóbb vezértábornagya, akinek nevéhez mind a nyugati villámháborúban, mind az oroszországi hadjáratban számos kiemelkedő haditény fűződik — vérbeli stratéga, hideg, megfontolt, a döntő pillanatokban villámgyorsan cselekszik — már évek óta szervezi főparancsnoki minőségben a nyugateurópai „Westwallt“, a németek által francia, belga és holland földön létesített, hatalmas védőfalat A napokban arról érkezett híradás, hogy ezt a nyugati erődmű-rendszert megszemlélte a legendáshírű Erwin Rommel vezértábornagy is, akit olvasóinknak igazán nem kell külön bemutatnunk, hiszen több ízben ismertettük már részletes életrajzát a Képes Vasárnap hasábjain, a német hadsereg „páncélos ökle“, a nyugati villámhadjáratban olyan elképesztő eredményeket ért el, hogy maguk az angolok „kísértet-generálisnak“ nevezték, Afrika földjén pedig Alexandria kapujáig tört előre. Ma mindössze 52 éves, erejének teljében van s bizonnyal nagy feladatok várnak még rá. Az ő fent említett szemleútja után emelték ki német katonai megfigyelők: az Atlanti-fal elég erős ahhoz, hogy a támadók számára halálfallá váljék... Ugyanekkor egy svéd lap arról ír, hogy Németországban a most elrendelt utazási tilalom ideje alatt rendkívül nagyszabású katonai átcsoportosítás folyik s így az elözönlésre készülő ellenségnek semmi támpontja sem lesz a védelem helyzetéről. Ennek ellenére, a németek a legkomolyabban számot vetnek az invázióval, amely már szerintük sem késhet sokáig. Erre vall a délangliai kikötőkben mutatkozó nagy hajófelvonuláson kívül az Anglia délkeleti partvidékén most folyó inváziós hadgyakorlat is. Ezen a hadgyakorlaton az egyik hadcsoport a tenger felől érkezik, a másik a megerősített parti védőművek között várja. A terepet az „Atlanti-fal“ mintájára igyekeztek kiépíteni. A tenger felől hajókon és bárkákon közelítő csapatok partraszállását a védők meg akarják hiúsítani. E gyakorlaton szerzett tapasztalatok alapján szerveznék meg aztán az angolszászok az igazi elözönlő támadást. Berlin mind e hírekre eggyel felel: „Jöjjenek, már több mint egy éve felkészülten várjuk őket!”