Pesti Hírlap, 1883. február (5. évfolyam, 32-59. szám)

1883-02-14 / 45. szám

Budapest, 1883. V. évf. 45. (1485.) szám. Szerda, február 14. „ .... . Szerkesztési iroda: Előfizetési árak. M Budipester,, »ito­ute» ?. ti., I. raelit, éTTM...................Y frt — fa. j|| m h0Tk»Up welUmi réeiít Illet« »Imié» ©géa* érré.....................20 frt. ro ^ ^ félévre............................10 . ^ ^ . _. . . . _ ^ Hir.lelM.ck . POLITIKAI NAPILAP. Alizaiéi ma aittik. VjmN'i »o, Bu. k,mu. vtotoir#.. A békekötés. (h.) A függetlenségi párt, ma este befejezte házi civódását. Nem pártszakadás történt, hanem ki­békülés. A mai értekezleten ratifikálva lett a békekötés. Egy határozati javaslat lett elfogadva, mely szerint a párt nem látja szükségét annak, hogy újabb programmszerű nyilatkozatot tegyen. Az a nézet, hogy a párt programmja a perszo­nális unió alapján valósíttassék, tehát elejtetett. A vajúdó hegy valósággal egeret szült. Annyi tanácskozás, annyi készülődés, annyi föl­kavart por után a függetlenségi párt ott van, a­hol volt. Irányadó elvei e határozati javaslat után ép oly kevéssé vannak szigorúan preci­­zírozva, mint azelőtt. A cél, mely után a párt törekszik, minden magyar előtt becses, a magyar államiság meg­szilárdítása minden hazafi benső óhaja. De egy politikai pártnak nem elég hangoztatni az or­szág függetlenségét, hanem kijelölni kell azon formát is, melyben a függetlenséget valósítani akarja. A perszonál­unió kérdésének fölvetése te­hát értelemmel bírt. Elfogadása tisztázta volna a függetlenségi párt, közjogi helyzetét s lehetet­lenné tette volna a párt uszályába való kapasz­kodást azoknak, kik rázkódásokat keresnek. Nem úgy történt, miként, a kilépni szán­dékozók akarták s miként a párt jövője érdeké­ben történni kellett volna. A ma elfogadott ha­tározati javaslat létrehozta ugyan az utóbbi na­pokban a párt két töredéke által élénken han­goztatott kibékülést, de a nagy elvi ellentétek nem enyésztek el, a haladás és maradás embe­rei ugyanoly mereven állanak egymással szem­ben a pártban, mint azelőtt. Méltányolni tudjuk az örömet, melyet Mocsáry a kibékülés tényé­nek megtörténte után érzett és melynek meleg szavakban adott kifejezést ; de az egymásnak nyújtott békejobb csak azt jelentheti, hogy ideig-óráig meg lesz a látszólagos egyetértés a pártkörben. Csak ennyit és nem többet jelent a mai határozat. Mert ezen békének nincs azon értelme a gyakorlatban (csak a papíron jelentheti), hogy a függetlenségi párt modern emberei magukkal ra­gadták a maradiakat, a felvilágosultak az ob­­skuránsokat, a tettvágyók a hazafias frázisok gyártóit. Ellenkező fog történni. A modern, a felvilágosodott, a tettvágyó párttagokat megbé­nítja a maradiak, obskuránsok és frázisgyártók vis m­ertiae-je, vagy intrigája. Mi a függetlenségi pártra, sőt a magyar parlamentarizmusra nézve nevezetes haladásnak tartottuk volna, ha a szélsőbal a perszonál-unió alapján konstituálta volna magát, nemcsak pa­pirosokon, de a politikai harcokban. A szélsőbal eddig nem számolt le jól a perszonál-unió kérdésével. Nem számolt le való­jában ma este sem. A­kik a perszonál-unió jel­szavát elfogadják, még ezek közül is kevesen értik annak valódi jelentőségét. A perszonál-unió benne van törvényeink­ben egész 1848-ig. Maga a pragmatika szankció nem más, mint a személyi unió alapvető törvé­nye. Hasztalan akart bárki e törvénybe reál-uniót beleokoskodni. Nincs benne. Megcáfolja az 1790. X. t. c., meg a diploma inaugurálok egész sorozata, melyek, a pragmatika szankciót, magyarázva, annak világosan a személyi unió jellegét tulajdonítják. Egyedül az 1848. III. t. c. képez némi eltérést a perszonál uniótól. Ebben a törvénycikkben már benne lappanganak a közös ügyek. Csak nem fej­tettek ki. A perszonál-unió hive volt mégis 1848-ban Kossuth és az egész liberális párt. A perszonál-unió alapján állt 1861-ben Deák Fe­renc. A felirati és határozati párt egyaránt. A perszonál-unió követelése, vagy az an­nak törvényes eszközökkel leendő létesítésére való törekvés még nem egyértelmű a forrada­lommal. Sőt ez uniót csak keskeny határvonal vá­lasztja el az 1867-diki kiegyezéstől, a mai köz­jogi alaptól. Az okoskodás következő : Két egymásra utalt állam közt a perszonál­­unió mellett is léteznek bizonyos közös ügyek. Léteztek 1848 előtt is, csakhogy nem a papír­­törvényekben, hanem a gyakorlati életben. A perszonál­unió mégis fennállhatott látszólag, mert Magyarország alkotmányos, Ausztria pedig ab­szolút állam volt. A közös ügyek a király személyében összpontosultak. A felségjogok­ban rejtőztek el. A hadügy és külügy intézése a fejedelem praerogativái közé tartozott. Az újonc és hadi­adó megszavazásán kívül a pozsonyi diétának egyébhez még a papíron sem volt joga. Vagyis a perszonál­unió kedvéért Magyarország tényleg nem volt legfontosabb alkotmányos jogainak gyakorlatában. Mióta azonban Ausztria is alkotmányos állam, az azelőtt az uralkodó személyében ösz­­pontosuló közös ügyek alkotmányos elbánás tár­gyát képezik. A hadügy, külügy nem kizárólag a felség prerogativája többé. Ez ügyek alkotmányos elintézésére találta ki Deák Ferenc a delegációkat. A szélsőbalnak, ha a perszonál­unió alap­ján építi fel közjogi elméletét, szabad kitalálnia mást. Szabad annak a kitalálandó valaminek megvalósítására is törekednie, persze alkotmá­nyos eszközökkel. De habár felmondhatja a közösséget a vámterület kérdésében, mely kö­zösség egyébiránt csak időleges szerződésen alapszik, a közös ügygyel okvetlenül találkozni fog a kü­l- és hadügyek terén. Ezeket, habár a független Magyarországot képviseli, meg kell ol­dania. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Gróf Festetich György. (A »P­e­s­t­i H­i­r­l­a­p” eredeti tárcája.) Az­ „Andrássy-miniszteriumnak“, melyet a „nagyok minisztériumának“ szeretünk nevezni, mert ott majdnem a legfényesebb nyolc név van koszorúba szedve azon időkből, egyik tagja is­mét a ravatalon fekszik. Nem a legnagyobbak közül való, de nem is a legutolsó. Azon a bi­zonyos vonalon esik túl, ahol már nincs mérté­künk, a­hol csak a képzelődés kicsinyit vagy nagyit már. Mert mind jelesek voltak ők, kapa­citások, karakterek, hazafiak, gentlemanek, gyanú nélkül, tiszták és ragyogók, semmi, de semmi közönségeset nem találhattunk bennük. Most már távolabb esnek . . . sokkal tá­volabb, és elmúlt a nymbusz is, mely a piros székeket övezte akkor és az alkotmányos élet azóta igen sok embert fogyasztott el (mert a parlamen­tarizmus ezekkel táplálkozik s némelykor igen jó étvágya van) egyszóval a „maiak“ miatt más szemmel nézzük azt­ a nyolc arcot azon a képen, melyet akkor igen sok szobában akasztottak fel Magyarországon ékességnek aranyozott keretben. Az arany keretek megkoptak, a rózsaszínű köd szétfoszlott, sokat elfelejtettünk, a­mire em­lékezni illenék és sokat megtanultunk, a­mire nem lett volna szükség, hogy tudjuk. De a halál nem felejt . . . eljön s ezek a régi ismerős arcok egymásután megjelennek mégegyszer a képes lapokban, átvonulnak on­nan emlékezetünkben, tanúságokat hagyva itt. Nem tart már sokáig ez se. Még csak a fele maradt itt a nagy névsornak s most ez a fele is meg van kezdve Festetich György ha­lálával. Eötvöst csakhamar követte Mikó Imre, majd Wenckheim Béla következett s kevés vártatva Gorove István. Csak hárman vannak még életben : Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért és Horváth Boldizsár, Festetich György, kinek elhunytát gyászol­juk ma, a nagy Festetich Györgynek a keszthelyi Georgikon alapítójának unokája. Életrajzi ada­tait lapunk múlt számában közöltük , de mélta­tása még ezzel nem lehet kimerítve. Sokkal na­gyobb, díszesebb helyet foglalt el ő közéletünk­ben, mint­sem egykönnyen napirendre térhetne fölötte a közvélemény, mely egyedüli igaz ko­­szorúzója az érdemeknek. Szerény, igénytelen ember volt a saját körében, ki sohasem tolakodott előtérbe, hiúság nem volt benne semmi. Minden dologban higgadt, megfontoló és korrekt. Az első minisztériumba is csak Andrássy­­nak a legnagyobb rábeszélésére lépett be. So­káig szabadkozott, hogy ő nem érzi magát ké­pesnek egy ilyen állást betölteni. Mikor pedig el­vállalta, mindenben félénk óvatossággal járt el s úgy, hogy tán ő volt az egyedüli, ki soha sem­minemű megtámadásoknak nem volt kitéve sem az országgyűlésen sem a sajtóban. Hazafiasságát igen jellemzi az, hogy nagy óvatossággal bánt a resszortjába tartozó kitünte­tésekkel. Például igen nehezen volt rávehető, hogy azokat, a mágnásokat, akik az osztrák nera alatt kapták a kilencágú koronát — magyar grófi rangra ajánlja. Még szebb vonás benne, hogy igen gyak­ran jegyze meg kedvetlenül minisztertársainak: — Sajnálom, hogy elvállaltam a tárcát.. Lássátok én alattam lett az olyan jelentéktelen. Ha más, erősebb ember kezdi vala, nem zsu­gorodik ilyen kicsinyre. Mert sok függ a kez­dettől. Meglehet, hogy igaza volt, de alig hi­hető. Később e tárca jelentősége még inkább csökkent, s az első időkben, midőn a király és a nemzet közötti érintkezés még mézes heteit élte — nem kis fontosságú dolog volt, hogy egy olyan finom, nemes, minden izében előkelő alak egyengesse ki a támadó differenciákat s elosz­lassa a hidegségnek utóizét. Festetich Györgynek nagy része van a ki­békülés megteremtésében. A " Deák-politikának egyik buzgó hive és támogatója volt s a­hol kellett, készen volt minden áldozatra. Festetichről mondta egyszer: ,,Az ő erszé­nye és szíve mindig nyitva van — de ő magát gyakran szeretné tőlünk elzárni.“ És ez jellemzi őt. Valóban ő róla nem je­gyezhetünk fel sem apróságokat, sem adomákat, mint más nevezetességekről. Ritkán szállott le a mindennapi élet szereplői közé, de nem azért.

Next