Pesti Hírlap, 1883. december (5. évfolyam, 331-359. szám)

1883-12-03 / 333. szám

Mapest, 1883. V. évf. 333. (1773.) SZEi*. Hétfő, december 3 Firifizntéai Szerkesztesi iroda: ^ ^ pef B"* Bndape:;en, autor-ntca 7. is., Z. est •i*. *2^* illtttfl nittrt— lf«u 10­. . . . P.\ ,f M trt. ---------teMndSk. m tm.................... 1# . Hirdeti««* -..... POLITIKAI NAPILAP.«aassTssíst*.. Szizalik mm adata. A X XXXX IX X \X XX I I IX XX ■ V ATV .-.nXÜDOLV ItOSSK-nél PAKIS-baa, x it, Rue Hotred&me des Vic to urea. Horvát ítéletek. A drávántuli lázongásnak most következ­nék törvényes megtorlása. Ha ugyan megtorlás volna az a szelíd kegyesség, melylyel a horvát bíróságok a bűnösöket sújtják. Egyik ítéletet a másik után hozzák, s a vádlottak legnagyobb részét felmentik, alig néhányat ítélnek el pár napi, vagy pár havi fogságra. Hát mi nagyon értjük azt, hogy egy kor­mány, vagy fejt­­elem a lázadók iránt kegyel­met gyakorol. Nagyon helyeseljük, hogy p. o. Milán szerb király a szegény félrevezetett nép­nek átalános amnesztiát ad, s csak a főkolom­posokat sujtatja. Az ellen nem is volna semmi kifogásunk, ha a kormány ő felségénél átalános amnesztiát eszközölne ki, melyből legfelebb szintén csak a vezérek volnának kizárva. A kegyelem a maga idején és helyén al­kalmazva a legjobb politika. Orvosolja a poli­tikai utóbajokat. Az ellentéteket jobban meg­szünteti a bosszúnál. Az erősnek jellemző tu­lajdonsága, hogy a legyőzött ellenfelét nem ül­dözi. Tud megbocsátani, míg a győzelemre jutott tehetetlenség átadja magát a boszu orgiáinak. Az új­bán kinevezése alkalmából mi egye­nesen szükségesnek tartottuk volna az amnesz­tiát, melyből csak a felbujtók leendettek kivéve. Khuen Hédervárynak feladata amúgy is a békí­­tés s az alkotmányos állapotok visszaállítása. Ha tehát ő amnesztiát vinne magával Zágrábba, a kedélyeket annál inkább megnyugtathatná. Az amnestia azonban felségjog, kegyel­met csak a király adhat. A bíróság alkal­mazni tartozik a törvényt, ítéleteibe nem viheti bele a politikát. Nem osztogathat kegyelmet senkinek. És a horvát bíróságok mégis ezt teszik. Hogy a félrevezetettekkel enyhén bánnak, ezt értjük s ennek jogi alapja is van. De hogy a lázadás felbujtóit s oly tömeges felkelés része­seit, melyekben gyilkosság, rablás és lopás for­dult elő, csak legfelebb néhány havi fogsággal sújtja, ez túlmegy minden határon. Ez már azt jelenti, hogy a horvát hatóságok magukhoz ragadták a kegyelmezési jogot. A horvát bíró ugyanis nem bölcs belátása szerint ítél, mint ítélt a codex életbelépte előtt a magyar bíró. Ellőtte törvénykönyv fekszik, mely­nek intézkedései kötik. A legszigorúbb, legdra­­konikusabb törvénykönyv, az osztrák, melyet 1852-ben egyenesen azon célból revideáltak, hogy a politikai bűntetteket rettenetesen meg lehessen torolni. Azért bünteti ez a törvénykönyv már a zendülést is keményen: büntetése felemelkedhe­­tik egész 5—10 évi súlyos börtönre. Azért mondja ugyanezen törvénykönyv, hogy a zen­dülés lázadássá lesz, mihelyt rendkívüli eszkö­zök alkalmaztatnak a forrongás lecsillapítására. Vagyis, mihelyt a katonaság lép fel a zendülők ellen, ezek lázadásban bűnösek. S a lázadás büntetése — ostromállapot idején — a halál, különben a főcinkosokra 10—20 évi, a bűntár­sakra 5—10 évi súlyos börtön. Tehát még a minimum is meg van állapítva. A­ki tehát a horvátországi lázadásban részesnek bizonyult, azt a horvát bíróság legalább 5 évi, a lázadás szervezőit legalább 10 évi súlyos börtönre tar­tozott volna ítélni, mert az osztrák codex bün­tetéstételei, mikor a minimumot megszabják abszolutak. A bíróság tehát csak azt tehette, hogy vagy teljesen felment mindenkit, t. i. azt mondja ki, nem volt lázadás. Vagy ha volt lázadás és abban valakit bűnösnek talált, a büntetés mi­nimumát mindenesetre alkalmaznia kellett vol­na. De egyiket sem tette. Holmi kihágásokban és vétségekben ítél bűnösnek néhány embert, pedig a lázadás bűntettének fenforgása egészen bizonyos. Hisz a fegyveres erő nem csak alkal­maztatott, hanem még oly rendkívüli eszközre is szükség volt, mint a királyi biztosság. Az eddig nyilvánosságra jutott ítéletek te­hát azt bizonyítják, hogy a horvát bíróságok nem akarnak lázadókat kapni, s a codex szi­gorát nem akarják alkalmazni. Magukhoz ragad­ják a király felségjogát. Kegyelmet osztogatnak. S ez mit jelent ? Azt, hogy a magyar állameszmének Drá­­vántúl nincs védelme. Azt, hogy a Magyaror­szág ellen támadó bűntettnek Horvátországban nincs büntetése. A magyar érdeknek Horvátor­szágban van támasza a szuronyban, de nincs az igazságszolgáltatásban. És ez rosszul van így. A horvát bíróságokon mi nem csodálko­­zozunk. Példájukon megbizonyul ismét a tétel, hogy a politikai befolyások elől a rendes bíró­ság sem zárkózhatik el. Betörnek ezek nemcsak az esküdtszék, hanem a rendes bíróság tanács­kozási termébe is, habár az előbbibe nagyobb mérvben. Nem a horvát bíróságok ellen támadunk mi, hanem azok ellen, kik a kiegyezést megkö­tötték Horvátországgal. Akik, mikor az igazság­szolgáltatást kiadták Horvátországnak, autonóm ügygyé tévén ezt, nem gondoskodtak arról, hogy a közjogi kapocsnak legyen igazságügyi orgánuma. Ausztria biztosította állameszméjének vé­delmét az igazságszolgáltatás egységében. A bé­csi legfőbb törvényszék az igazságszolgáltatási kapocs az osztrák állam különböző alkatrészei közt. Németországnak van Reichsgericht­je, mely a „pesti hírlap tárcája. Római képek. .. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — (Regina Viaium. — Monte Pincio. — Fuori le porto.) Az Aurelian ős falának ama rom-kapuja, mely mögött az újkori Róma porta San-Seba­­stianoja emelkedik, ott áll mintegy küszöbén amaz óriási temetőnek, mely hajdan az „utak királynője“ nevet viselte. Két hosszú ezredévnél több vonult el láva­ kövezete fölött s a büszke „regina viarum“, melyen hajdan Róma győze­delmes hadseregei vonultak a porta Capena felé, óriási múzeummá lett, melyben nincs egyéb semmi, csak sírok romjai. S a győzedelmes lé­giók helyett nem tapossa más, csak kiváncsi turisták serege, a­kik a Baedeckerrel kezükben megbámulják a mauzóleumok földön heverő márványdarabjait s betüzgetik a kövek méhlepte föliratait. Alig, hogy átlép az ember a szent Se­bestyén kapuján, már szemébe tűnik a fehér tábla, melyre nagy, szögletes belükkel van rá­­▼ésve :J|f­­ ’y' >• SB& HÉS ,VIA APPIA ANTICA.“ ! Az első, aki üdvözli az embert, egy félkezű nyomorék, a­ki rimánkodva szalad a kocsi mellett, a­míg csak meg nem lopja soldását. Jó darabig zavarják az embert azok a hosszú pre­cessziók, melyekben Róma tömérdek szeminá­riuma küldi ki sétálni ifjú tisztelendő urait, de azután mennél inkább távolodunk a várostól, annál gyérebben akad elénk valaki, és mi há­­boru­lanuul merülhetünk el a hajdan csodáinak nézésébe. Egész a Cacilia Metella sirlakáig jobbára csak falak között visz el az út, mely itt lesz csak egyszerre nyílttá. A hatvan lábnyi magas, kerek épület komoran emelkedik négyszögletű travertin-talapzatán, beletekintve a mérhetet­len síkságba, a­mely néma és regényes, mint az alföld pusztái. Itt kezdődik csak igazán a római „Campagna.“ A merre a szem tekint, mindenütt csak aszott fa borítja a hullámos talajt ; imitt,­amott, nagy távolságban egymástól, egy-egy olajfa ter­jenged kopasz ágait; a pusztaság közepén egy­­egy romhalmaz barnáslik, mely fölött keringve kavarog a sólyommadár; ősi vízvezetékek nagy boltívei tűnnek fel a messzeségben; imitt amott egy-egy kis ér csillog a nap sugarából; a lát­határ szélén pedig az albani hegyek finom haj­­tásai kékellnek, letekintve a via Appia hosszú szalagjára, mely mintegy nyomtalanul vész el a távolban. Az egész képnek valami saját­­szerű mélabús hangulata van; egy elégia, me­lyet a természet költött. A Cacilia Metella sírjával szemben és a mellett is csupa rom. A középkor maradványai, a mikor a Gaetanik nemesi családja rablófé­­szekké változtatta a római mauzóleumot. Ott, a­hova Crassus triumvir felesége hült porait tette örök nyugalomra, hétágú koronás ut­ánállók vertek tanyát, rémületben tartva a környéket Most puszta bent a kerek fal mögött minden és kívül is őrli már a hatalmas alkotmányt az idő. A Cäcilia Metella sírján túl megkezdődik a via Appia temető része. Hosszú, hosszú darab után egyebet se látni mérföldekig nyúló romok­nál, melyek hajdanában mind sírboltok voltak. Emitt egy gazdag római kis aed­culust építtetett valamelyik kedves halottja számára, amott föld­alatti boltozat van a téglahalmaz alatt ; itt egy­szerű sarcophag állott, amott szegényes urna fogadta magába valakinek hamvait. Itt még lát­szik a márvány-domborművek nyoma, melylyel egy mauzóleum külső falai födve maradtak, a­­monnan elhordták minden éket, hogy a közép­kori Róma templomait díszíthessék velők. Ami becses szoborékitmény volt a romok között, azt elhordták mind az örök város mú­zeumába, s a felira­ok közül is csak keveset hagytak meg régi helyén. Ami megmaradt, job­bára össze van rakosgatva kisebb nagyobb hal­mazokba, melyeket buján nőtt be a Cimpagna kövér füve. Néhol látszik a sírkápolna földalatti részé­nek bejárata is , leszálltam egy helyen a sötét űrbe, melyet csak kissé bírt megviágítani a ce­­rinik gyönge fénye A halottas kamarák husz­­huszonöt lábnyira voltak a föld alatt, s még észre lehetett venni bennök a régi falfestések nyomait. Innen is elvittek mindent, sarciphigot, fák­atos követ, stukko-diszitmenyeket Nemetyin helyen már akkor is hiányzott a sarciobag, mikor leg­először hatoltak bele ; a középkor megrabolta még a földalatti sírokat is, csakhogy a templo­mokat ékíthesse. Ami nem kellett a temp’o­mba, «mm B«ai «sár- Ma* szí Mm* 12 o­dsa um tata**.«.

Next