Pesti Hírlap, 1884. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-23 / 53. szám

S$titep«íf 1884. fi. mi, 53. (1852.) szám. Szombat, február 23 Előfizetési árak: _____ Szerkesztési Iroda: lie.«»................H fr. - to lÍÍÉk ES ül Bldip.««., lidw-ltu 7..... L «Mi* ............*. m . m fl mm ä mm m ü li is i m fclu‘* ............................. . M­abellii Eli Jugja IwfygEfc kerektől fogadtatnak al. *gje. .aim helyben­­X ki. g, fja sEpeSSp K| gM JsgjR |kI Zkaiaatek r­aeaa men a dalnak vidéken 5 fa. gg IPS ff §§ §i |$ jj| IpSgk f$ fll fpis^ Kiadóhivatal: ---------- 59 {pl ]|$| ifi l|| Hfl m pl l|l Égj BÚB H toíipeit, aidcr-iíea 7. ifi». X Jttetuemie et a Hagytél if* Hal fill lfm# || S H BBSI H HkoMj MBBBk H tori aa alfffiaetének é. a lap men nagy képei lappal egraH: HH HB Hl Hl Hi H^H9 SbuS H HH eeetn rematkosó felaadlaeaUwk to •«­•t­éne.....................te to. to»«k. «Mn*........................II . __ _ Hirdetések —•••*• POLITIKAI NAPILAP »tsssrsaist*« SlÁtalátt Bim »dalik, A XIXXX XX-lXlaX • V/fö/fmuud­éjr MOBaa-nái pMim, ___________ ^— '' 44, Mmé Hotndaa« ám TiMiim. A bitófa. A fölkelő nap ébresztő sugarai holnap reggel ismét egy rettenetes látványt világítanak meg a magyar főváros falai között. Rettenete­sebbet, mint a korábbiak. Egyszerre három életet olt ki a törvény parancsára a hóhér. A megdöbbenés és szánalom indulata az, ami ilyenkor az ember lelkét eltölti. Még az el­követett bűntett nagyságát sem képes a meg­rendítő esemény súlya alatt mérlegelni. Tudja mindenki, hogy megérdemelték a büntetések legnagyobbját. Kibékült mindenki azzal a gondolattal, hogy minden más kiengesz­­telődés elégtelen. Mégis hányan vannak, akik­nek szemébe könnyek gyülekeznek, mikor az engesztelhetlen törvény fagyos kezével a hóhér­nak int. És hányan vannak, akik a bitófán függő holttestről nem mondják többé, hogy bűnös, hanem hogy áldozat. Csak egy pillanat van e két különböző fogalom között: a halál pilla­nata. Az egyetlen pont, ami fölött a jogászok két vitatkozó tábora nem tud megalkudni , hogy mégis legyen kibontakozás, a szük­ségre utal. A bitófát tehát elvégre is a szükség tá­mogatja. Az emberi bűnök által okozott szük­ség, a társadalom életében rejtező szükség, me­lyet csakis a vér által lehet kielégíteni. Jelkép kell, mely féken tartja az emberi nem söpredé­kének bűnös hajlamait s kevés élet árán meg­váltsa sokak életét. Azt az egyet tagadni nem lehet, hogy csakugyan van is hatása a halálbüntetésnek. A kínos szorongás és lázas érdeklődés, mely az országbíró három gyilkosának kivégzését meg­előzte, élő cáfolata az ellenkezőnek. Utcákon, közhelyeken, a tűzhely körűig napok óta ezzel foglalkoznak a főváros lakosai. Ezzel foglalkoz­nak minden rend- és rangkülönbség nélkül. Még a nagy politikai események érdeke is veszített az izgalomban. A közönség törte magát a je­gyek után. A hírlapokat kapkodják s a vesztő­hely előtt óriási csoportosulások képződnek. Va­lóban van hatása s a hatás ezúttal, ha lehet­séges, még nagyobb, mint a­milyet a vérlázító bűn elkövetése előidézett. Ámde maradandó-e ez a hatás? Képes-e tisztítólag hatni az emberi indulatokra? Féke­zi-e az elvetemedett lelkületű emberek bűnözési hajlamát? Kiöli-e csírájukban a megfogamzott gonosz elhatározásokat? Villámhárító-e a bitó­fa, mely őrzi a társadalom épületét, vagy csak szégyenoszlop, melyet fönn kell tartani, mert hozzátartozik az élethez ? Megannyi kérdés, melyre sokszor válaszolnak ,,nem“-mel az ese­mények. Íme, míg itt, az ország szívében, annyi hír és zaj után siralomházban várja végét a három gyilkos, ugyanakkor Nagy-Szebenben egyszerre négy ember életét oltják ki orvul a gaz kezek. És újra éled folyton-folyvást, itt is, amott is a gyilkosság sötét szelleme. Vagy talán kevés a villámhárítók szá­­ma? — El kell borzadnunk, mikor e kérdéshez elérkezünk. Magyarországon a kivégzések gyorsan szaporodnak, holott a halálbüntetést az új bün­tetőtörvény életbelépése óta ritkábban alkal­mazzák mint valaha. Már a múlt évben is so­kat emlegették a bitófát. Ebben az évben még ennél is rosszabb auspiciumok vannak. Koza­­rek hóhér segédjeit megszaporította. A foltok mind szaporábban jelentkeznek társadalmunk testén. A hatalmas szervezet szövevényeiben mintha fekélyek képződnének. Nagy moralisták tanítják úgy, hogy az al­jas bűnök elszaporodása a szociális betegségek biztos jele szokott lenni. Mikor e sorok szétmennek a magyar fő­városból az ország négy tája felé, három kihűlt testet vesznek le a kerepesi bitófáról. Mennyit kell még tenni a haza minden igaz gyermekének, hogy tűzre kerüljön egykor a társadalom szégyenoszlopa ! A mérsékeltek szervezkednek. Harsona harsog, dob pereg . . . Még nem tudhatni, mikor oszlatják föl az országgyűlést s ehhez képest mikor kezdődnek meg az uj választások és már hallani a harcra hivó riadalt, innen is, amonnan is. A függetlenségi párt volt az első, a­mely a választó közönség előtt szint vallani sietett. Több hete már, hogy kiadta — meglehetősen zagyva — manifesztumát az ország választó polgáraihoz, figyelmeztetve őket az idő közelgé­­sére, a­mikor a nemzet egy kis időre ismét közvetlen ura lesz a saját sorsának s fölhiván párthiveit a kerületekben, hogy szervezkedjenek. Ma a mérsékelt ellenzék közlönye fújja meg a riadót tele tüdőből, akkorra hévvel ro­hanva neki a kormánynak és pártjának mind­járt az első intrádára is, hogy ha így folytatja három-négy hónapon át, vagy a kormánypártot sepri széjjel, mint a hitvány polyvát, vagy ő maga szakad meg, mint a megerőltetett ci­­gányfúvó. Ez első harci kiáltást érdekes leleplezé­sek kisérik egyúttal, melyekkel a harci készség egy része feltáratik, hogy már előre remegje­nek, a­kik megpillantják, sejtelmet meríthetve, hogy mi lehet még ott az arzenálban, a­mit későbbi meglepetések céljából ma még jónak lát­nak titokban tartani. Tudni való, hogy noha Magyarországon minden létező párt többé-kevésbé habarék, ezt a nevet egyik sem érdemelte meg olyan nagy mértékben, mint az az ellenzéki párt, mely ma­gát mérsékeltnek nevezi. Nehéz volna e párt tagjainál meghatározni, hogy mi is hát voltaké­­pen az, a­miben egymás között egyetérten­ek ? Van, igaz, egy közös alapjuk. A közös ügyeket, a­mint azt az 1867: XII. t. c. meg­teremtette, dogmának és érinthetetlennek tartják. Dacára tizenhét esztendő keserves tapasztalatá­nak, ők még mindig arra esküsznek. Tetszik nekik, hogy a magyar fiút olyan zászló alá so­rozzák, mely sem nem magyar, sem nem osz­trák, sem nem közös osztrák-magyar, hanem tisztán osztrák császári zászló s ott német kom­mandóra verik bele a hadi tudományt és egy­séges birodalmi szellemet és szabadkoznak ször­nyen minden gyanúsítás ellen, hogy ők ezen csak egy fikarcnyit is változtatni szándékozná­nak. Nagyon helyén­valónak találják, hogy a magyar állam, mint egyed, ne szerepeljen sehol határain kivül s a magyar állampolgár a kül­földön ne találjon senkit, a­kihez panaszával fordulhasson, ha sérelme van, hanem az osztrák konzulok kénye-kegyére legyen utalva. De azért természetesnek látják, hogy a magyar nemzet vér- és pénzadóval járuljon ahhoz a hadsereghez és ahhoz a külügyi kép­viselethez, melyre nézve nemhogy rendelkezési joga, nemhogy intéző befolyása volna, de még beleszólása sincs s nem sérti nemzeti érzelmei­ket, hogy Magyarország törvényhozásának köré­ből ki van szakasztva a legvitálisabb érdekek fölötti határozás, melylyel a legkisebb állam tör­vényhozása is bír, és át van ruházva egy má­­sodválasztású testületre, egy bizottságra, mely­nek határozatait módosítani a nemzet törvény­­hozásának joga nincs, mely határozatok ennél­fogva a magyar parlament ellenzése dacára is érvényesek lehetnek; de nem lehetnek érvé­nyesek, ha azokkal meg nem egyeznek egy más, egy idegen állam, az osztrák örökös tar­tományok törvényhozása részéről kiküldött ha­sonló bizottság határozatai. Abban, hogy ez így van jól , hogy ezen változtatni se nem szükség, se nem szabad,­­ abban a mérsékelt ellenzék tagjai, igenis, egyet­értenek. Ez különbözteti meg őket a független­ségi párttól, mely minden bajaink legfőbb küt­­forrásának éppen ezeket az állapotokat tartja. De nem különbözteti meg a kormánypárt­tól, mely ugyanezen a hiten van s a­mire nézve tehát nemcsak egymás között, de a kor­mánypárttal is egyetértenek. Ebben a legis leg­­fontosabb dologban a kettő között semmi kü­lönbség s a mérsékelt ellenzéknek a közjogi kérdésekben nincsen oly charakterisztikus jel­lege, mely őt fölismerhetővé s a kormánypárt­tól megkülönböztethetővé tenné. A­mely kérdésekben pedig a mérsékelt ellenzék a kormánypárttól különbözik , azokban egymástól is különböznek tagjai. Alig van egy nevezetes kérdés, melyben egyformán gondol­koznának. Vannak köztük liberálisok, vannak ó­ konzervatívok. Vannak libre penseurök és van­nak ultramontánok. Vannak municipalisták és vannak centralisták. Vannak agráriusok és van­nak a szabad föld hívei. Vannak, a­kik szabad ipart, szabad kereskedést és vannak, a­kik cé­­geket, vámokat akarnak. S vannak végre, a­kiknek külön vámterület és vannak, kiknek vám­­közösség kell, az indirekt adók közösségével egyetemben. És ezek mind ott ülnek egy pártban, hé­ten egymás mellett s teszik magukat a világ előtt, hogy pártjuk egyöntetű. Olykor ugyan, rá egy-egy kérdésre nézve mégis nyilatkozni kell, a pártvezérek megaprehendálnak egymás­ra s kétfejű sast csinálnak, ha egymás mellé kell ülniök, de ez mind nem akadály arra néz­ve, hogy zárt, falanxban nyomuljanak a válasz­tási campagne elé. Mi tartja hát őket össze? Mert csak kell lenni valaminek, a­minek kedvéért erőszakot tesznek magukon. Mai számunk 16 oldalt tartalmazó.

Next