Pesti Hírlap, 1885. május (7. évfolyam, 119-148. szám)
1885-05-23 / 141. szám
Budapest, 1885. mi év?. 141. (2299. szám Siirtcai, bájus 23. Előfizetési árak: Egész évre . . . rárt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., légszint, hová az előfizetések és a lap ■szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. in mull ...............■ ■■ —Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. [V »NTW-fc* • J Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz. 1. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. APESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. «”■■■" - —---------— ■ ■ ---------------------------------- — Hugo Viktor „Marion de Lorme“-ja. — Az 1829-iki év egy nyári estéjén ismét öszszegyűjtenek a Notre-Dame-des-Champs-utca egy szerény salonjában az ifjú szörnyetegek, kik néhány év óta összeesküvésben álltak, hogy a klasszikusokat, egyiket a másik után, legyilkolják s egészen más csemetékkel plántálják tele a francia Parnassust. Corneillenek még csak irgalmaztak valamenynyire. Racine azonban már nem talált köztök csodálókra. A tisztes Aristoteles, ki évezredekre állapította meg a költészet szabályait, respektust nem tudott kelteni bennök maga iránt, s az istentelenek a drámaköltés három gráciájára, az ismeretes „hármas egységre“ rá mondták, hogy annyi idő óta megvénülhettek s most már fogatlan öregasszonyok. Szóval irtóztató dolgok mentek végbe az ifjú titánok forradalmi táborában s a negyven halhatatlan ott a Mazarin-palota kupolás fedele alatt nem győzte fejét csóválni a szörnyüködéstől mindama rettenetességekre, amit ezek a „romantikusok“, ahogy magukat elkeresztelték, elkövettek. Tehát a mondott évben és a mondott utcában egy 27 éves költő társalgójában újra együtt üll az akkori „egész Páris“ egy töredéke, hogy meghallgassa az ifjú „kis isten“ egy drámáját, az elsőt, melyet a színpad számára s úgy írt vala, ahogy elő lehessen adni. A dráma neve volt: „Egy párbaj Richelieu alatt“, a költőé: Hugo Viktor, jelenlegi kis publikumáé: Delacroix, Dumas Sándor, de Vigny, Sainte-Beuve, Musset Alfred, Merimée Prosper, Balzac, Dechamps, Lebrune stb. Közönség csupa királyokból, a szellem királyaiból s a költő zengő, tömör hangon szavalta el verseinek dallamos zenéjét, s midőn, már öreg éjjel elhangzott az utolsó páros rim is: kitört a hallgatóság addig elfojtott kebléből a tetszés vihara, pályatársaktól a legritkább elismerés. Ez este pillanta meg Hugo Viktor, mint drámai költő, az isten világát. Első drámája „Cromwell“ inkább polémia volt, mint költemény s drámának egy könyvdráma legföljebb; „Amy Robsert“ pedig nem az övé volt, mert Skott Walterből merítette tárgyát s két előadás után letűnt a színpadról. Csak még ezzel az új darabjával volt először bebizonyítandó, hogy költészete kiállja a lámpafényt. A kritikai areopag, melynek előbb bemutatta, egészen el volt ragadtatva általa s másnap már három színház direktora kapkodta egymás kezéből a darabot, és három primadonna az első szerepet, egy bűnbánó Magdolna szerepét, ki előbbi életét a valódi nemes szerelem tisztitó tüzében akarja megtisztítani s kinek neve a francia bábér botránykrónikájában mindjárt a Ninon d’Enclosé mellett található, Marion Delorme szerepét. Minden ember sejté, hogy az ifjú költő ez uj drámájával ama forradalmi áramlat, mely egy év óta döngeté a régi francia színpadot, célhoz ér s mindenki tanúja vágyott lenni a diadalnak. A küzdelem komoly volt. Arról volt szó, hogy keresztül vigyék, amit a nagy forradalom a politikai téren 35 év előtt végbevitt, az irodalomban is, s amint az a népet, úgy ez a költészetet szabadítsa fel a feudális nyűgtől. S a Hugo Viktor drámájának azt kellett fényesen bebizonyítani, hogy egy színpadra szánt költemény, csupán amiatt, hogy az akadémia kaptafájának meg nem felel, nem épen szükségszerűleg kárhoztatandó a mélységes poklok fenekére. Az új irány híveinek különben sem az volt a célja, hogy a formát a formátlansággal, az edényt cserepekkel pótolja, hanem polgárjogot vívni ki egy új műformának a régi mellett. S ez nem sikerült se Lebrunnak, se Dumasnak: ezt Hugo Viktortól várták, az ő műve sorsához csatolván annak eldülését, lehet-e a költő egész odáig szabad, ahol már megszűnnek szépnek lenni ? A szabadságnak volt hát ez a kérdése. „Marion Delorme“, — mert most már az jön neve, — a Theatre Frangaisben volt színre kerülendő. Taylor báró, a „tout Paris“ egy vezértagja, volt itt az igazgató, azaz hogy királyi kormánybiztos, aki rajongott az új drámáért. Csakhogy az ő feje fölött is ott lógott a cenzúra pallosa, s annak kezelője, Martignac a belügyminiszter, régi és legrégibb irású vandellista s az ifjú romantikusoknak esküdt ellensége volt s fölötte tetszett neki, ha miniszteri hatalmát irodalmi szeszélyei szolgálatában mutogathatta. Ennek sehogyse tetszett az új dráma, s nagyon visszatetszett, kivált negyedik felvonása. A most uralkodó Bourbon egyik ősét, XIII. Lajost a deszkákra állítani, a királyi felséget pedig a maga való történeti hűségében úgy mutatni be, mint Richelieu bíbornok akaratnélküli tehetetlen eszközét, hisz ez büntetésre méltó merénylet, annyival is inkább, mivel akadhatnak emberek, akik a múlt idők történetében a jelen idő satyráját látnák s XIII. Lajost még tán X. Károlynak is nézhetnék. Ezt pedig csak nem engedhetjük! Egy tragoedia története. I HUGO VIKTOR. I Franciaország legnagyobb költője, a világirodalom egyik büszkesége, a szabadság lánglelkü előharcosa — Hugo Viktor meghalt. Tűzzetek fekete gyászfátyolt lengő trikótoraitokra franciák, konditsátok meg busán szabadságharcok viharaiból hires harangjait komor tornyaiban Notre-dame-nak. Hugo Viktor fekszik a ravatalon. Dicsősége a századnak, ragyogó éke a francia nemzetnek. Född el bánatosan magasztos arcodat nemtője a szabadságnak. — Hugo Viktor nincs többé. Kiterítve, hideg koporsóban fekszik a dicső aggastyán, dalnoka a „Század legendáinak.“ Ostorozója minden zsarnokságnak. Hajtsátok meg busán koporsója előtt lobogóitokat magyarok: egy igazi nagy ember és nemzetünk őszinte barátja fekszik abban örökké megmerevült szelíd arcával. Századok fognak eltelni, míg hozzá hasonló nagyot fog megint szülni francia anya. Mert nagy volt mint költő, nagy mint író, nagy mint ember rajongó szeretetével minden iránt, ami nemes és magasztos. Vele föltámadt egész tündöklése és dicsősége a francia irodalom aranykorának. Corneille és Racine, Moliére és Beaumarchais, Voltaire és Rousseau korszaka fölelevenedni látszott az ő lángelméjének műveiben, az ő bűbájos nyelvének utólérhetlen zengzetességében, erőteljességében és művészetében. Kit Chateaubriand, maga is mestere a tollnak, hatvanöt évvel ezelőtt elnevezett „fenséges gyermeknek“, majdnem háromnegyed századon át fényt sugárzott elméjével Franciaországra. Regényei, színművei, költeményei, a Hernani, „A király mulat“, a Századok legendái, a Nyomorultak, Lukrécia Borgia, a Tenger munkásai, 1793, az „Őszi lombok,“ „Sugarak és árnyak“, hogy csak ezeket említsem geniejének alkotásai közül — bejárták a világot, csodálatot és tiszteletet keltve mindenütt fáradhatlanul termelő szerzőjüknek bűvös képzelme, költői ihlete, nemes páthosza, fönséges nyelvezete és magasztos idealizmusa iránt. Ez az idealizmus, ez a rajongó szeretet az emberiség iránt, ez a nemes részvét a szegények, elhagyottak, ügyefogyottak és elnyomottak irányában, ezen erős és mély gyűlölete mindannak, ami aljas, nemtelen, kicsinyes, zsarnoki van az emberben. Hugo Viktort egy sorba állítják minden kornak legfenségesebb gondolkodóival, sőt föléje emelik hozzá hasonló költői géneknek. Alig van műve, melyben e tendenciák ne lépnének előtérbe. Minő megindítón rajzolja a Nyomorultakban a társadalom által megbélyegzettek sorsát, akik számára nincs rehabilitáció. Minő vulkanikus erővel zúditja fölháborodásának láváját a vallás köpenye alatt ámítókra, a hatalommal zsarnokul visszaélőkre! Romanticismusa ifjan a monarchia felé vonzotta, lángoló szabadságszeretete és melegen érző szive a nép ügye iránt férfikorában ellenségévé tették a Caesaroknak és praetoriánus kormányzatuknak. Demokrata lett a szó legnemesebb értelmében, köztársasági mélyen gyökerező elvekből és meggyőződésből. A nagy költő leszállott a politikai küzdelmek arénájába, de nem hogy ott beszennyezze magát a hatalom uszályának hordozásával, hanem hogy folt nélkül őrizze meg politikai tógájának fehérségét a nép ügyének odaadó szolgálata által. Ékesszóló tribunus plebis lett, szemben Bonaparte Lajos perfid fondorlataival, lélekvásárló üzelmeivel, brutális államcsinyjével. A hatalom proskribálta, üldözte, kitagadta. Franciaország koszorús költője hontalan lett, mikor a szerencselovagok va banque-ot játszó bandája pénzzel és pezsgővel vásárolta meg a katonák lelkiismeretét. Mikor a „köztársaság elnöke“, Bonaparte Lajos, szuronyokkal és kartácsokkal némitá el a köztársasági képviselőket. Miként Ovidius Tomiba, úgy vonult Hugo Viktor egy kis darab földre, a csatorna hullámai által övezve. De e kis földdarabot egy szabad nemzet lobogója védte. Jersey-ig nem ért el egyhamar a második császárság emberének keze. Innen szórta villámait a haragos költő a bonapartizmus ellen. Innen röpítette világgá kegyetlen gúnynyal írt „Napoleon le petit“-jét, mely tőrdöfésekként érte a Tuileriák urait. De itt, a kies sziget magányában, fogamzottak meg agyában férfi- és aggkorának legszebb alkotásai is. Ősz hajjal, de örökké ifjú lelkének egész hevével tért vissza szeretett Párisába a költő a második császárság kártyavárának összeomlása után. A néphegy vállaira emelte, mint ritkán más valakit. Tisztelet nem, hódolat környezte a senátus gyűléstermében, az előkelő társaság szalonjaiban, a francia nép minden rétegében. A kegyes sors megengedte, hogy élvezze népszerűségét, gyönyörködjék alkotásai sikereiben, ott fönn lássa magát egy nagy nemzet tiszteletének pajzsán. S ha szava megcsendült — bár utóbbi években egyre ritkábbá váló időközökben — Lapunk mai száma 14 oldalt tartalmaz.