Pesti Hírlap, 1885. május (7. évfolyam, 119-148. szám)

1885-05-23 / 141. szám

Budapest, 1885. mi év?. 141. (2299. szám Si­irtcai, b­ájus 23. Előfizetési árak: Egész évre . . . rá­­rt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., légszint, hová az előfizetések és a lap ■szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k. in mull ...............■ ■■ —Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. [V »NTW-fc* • J Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz. 1. emelet, hová a lap szellemi részét illető­ minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. A­­PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. «”■■■" - —---------— ■ ■ ----------------------------------­ — Hugo Viktor „Marion de Lorme“-ja. — Az 1829-iki év egy nyári estéjén ismét ösz­­szegyűjtenek a Notre-Dame-des-Champs-utca egy sze­rény salonjában az ifjú szörnyetegek, kik néhány év óta összeesküvésben álltak, hogy a klasszikuso­kat, egyiket a másik után, legyilkolják s egészen más csemetékkel plántálják tele a francia Parnas­­sust. Corneillenek még csak irgalmaztak valameny­­nyire. Racine azonban már nem talált köztök cso­­dálókra. A tisztes Aristoteles, ki évezredekre álla­pította meg a költészet szabályait, respektust nem tudott kelteni bennök maga iránt, s az istentelenek a drámaköltés három gráciájára, az ismeretes „hár­mas egységre“ rá mondták, hogy annyi idő óta megvénülhettek s most már fogatlan öregasszonyok. Szóval irtóztató dolgok mentek végbe az ifjú titá­nok forradalmi táborában s a negyven halhatatlan ott a Mazarin-palota kupolás fedele alatt nem győzte fejét csóválni a szörnyüködéstől mindama rettene­tességekre, amit ezek a „romantikusok“, ahogy ma­gukat elkeresztelték, elkövettek. Tehát a mondott évben és a mondott utcá­ban egy 27 éves költő társalgójában újra együtt üll az akkori „egész Páris“ egy töredéke, hogy meghallgassa az ifjú „kis isten“ egy drámáját, az elsőt, melyet a színpad számára s úgy írt vala, ahogy elő lehessen adni. A dráma neve volt: „Egy párbaj Richelieu alatt“, a költőé: Hugo Viktor, je­lenlegi kis publikumáé: Delacroix, Dumas Sándor, de Vigny, Sainte-Beuve, Musset Alfred, Merimée Prosper, Balzac, Dechamps, Lebrune stb. Közön­ség csupa királyokból, a szellem királyaiból s a költő zengő, tömör hangon szavalta el verseinek dallamos zenéjét, s midőn, már öreg éjjel elhang­zott az utolsó páros rim is: kitört a hallgatóság addig elfojtott kebléből a tetszés vihara, pályatár­saktól a legritkább elismerés. Ez este pillanta meg Hugo Viktor, mint drá­mai költő, az isten világát. Első drámája „Crom­well“ inkább polémia volt, mint költemény s drá­mának egy könyvdráma legföljebb; „Amy Robsert“ pedig nem az övé volt, mert Skott Walterből me­rítette tárgyát s két előadás után letűnt a színpad­ról.­­ Csak még ezzel az új darabjával volt először bebizonyítandó, hogy költészete kiállja a lám­pafényt. A kritikai areopag, melynek előbb bemu­tatta, egészen el volt ragadtatva általa s másnap már három színház direktora kapkodta egymás ke­zéből a darabot, és három primadonna az első szerepet, egy bűnbánó Magdolna szerepét, ki előbbi életét a valódi nemes szerelem tisztitó tüzében akarja megtisztítani s kinek neve a francia bábér botránykrónikájában mindjárt a Ninon d’Enclos­é mellett található, Marion Delorme szerepét. Min­den ember sejté, hogy az ifjú költő ez uj drámá­jával ama forradalmi áramlat, mely egy év óta döngeté a régi francia színpadot, célhoz ér s min­denki tanúja vágyott lenni a diadalnak. A küzdelem komoly volt. Arról volt szó, hogy keresztül vigyék, a­mit a nagy forrada­lom a politikai téren 35 év előtt végbevitt, az irodalomban is, s a­mint az a népet, úgy ez a költészetet szabadítsa fel a feudális nyűgtől. S a Hugo Viktor drámájának azt kellett fényesen bebizonyítani, hogy egy színpadra szánt költe­mény, csupán a­miatt, hogy az akadémia kapta­fájának meg nem felel, nem épen szükség­szerűleg kárhoztatandó a mélységes poklok fe­nekére. Az új irány híveinek különben sem az volt a célja, hogy a formát a formátlansággal, az edényt cserepekkel pótolja, hanem polgárjogot vívni ki egy új műformának a régi mellett. S ez nem sikerült se Lebrunnak, se Dumasnak: ezt Hugo Viktortól várták, az ő műve sorsához csatolván annak eldü­­lését, lehet-e a költő egész odáig szabad, a­hol már megszűnnek szépnek lenni ? A szabadságnak volt hát ez a kérdése. „Marion Delorme“, —­ mert most már az jön neve, — a Theatre Frangaisben volt színre ke­rülendő. Taylor báró, a „tout Paris“ egy vezértagja, volt itt az igazgató, azaz hogy kirá­lyi kormánybiztos, a­ki rajongott az új drámáért. Csakhogy az ő feje fölött is ott lógott a cenzúra pallosa, s annak kezelője, Martignac a belügyminisz­ter, régi és legrégibb irású vandellista s az ifjú roman­tikusoknak esküdt ellensége volt s fölötte tetszett neki, ha miniszteri hatalmát irodalmi szeszélyei szolgálatában mutogathatta. Ennek sehogyse tet­szett az új dráma, s nagyon visszatetszett, kivált negyedik felvonása. A most uralkodó Bourbon egyik ősét, XIII. Lajost a deszkákra állítani, a ki­rályi felséget pedig a maga való történeti hűségé­­ben úgy mutatni be, mint Richelieu bíbornok aka­ratnélküli tehetetlen eszközét, hisz ez büntetésre méltó merénylet, annyival is inkább, mivel akad­hatnak emberek, a­kik a múlt idők történetében a jelen idő satyráját látnák s XIII. Lajost még tán X. Károlynak is nézhetnék. Ezt pedig csak nem engedhetjük! Egy tragoedia története. I HUGO VIKTOR. I Franciaország legnagyobb költője, a világ­­irodalom egyik büszkesége, a szabadság láng­­lelkü előharcosa — Hugo Viktor meghalt. Tűzzetek fekete gyászfátyolt lengő trikó­­toraitokra franciák, konditsátok meg busán sza­badságharcok viharaiból hires harangjait komor tornyaiban Notre-dame-nak. Hugo Viktor fekszik a ravatalon. Dicsősége a századnak, ragyogó éke a francia nemzetnek. Född el bánatosan magasztos arcodat nem­tője a szabadságnak. — Hugo Viktor nincs többé. Kiterítve, hideg koporsóban fekszik a di­cső aggastyán, dalnoka a „Század legendáinak.“ Ostorozója minden zsarnokságnak. Hajtsátok meg busán koporsója előtt lo­bogóitokat magyarok: egy igazi nagy ember és nemzetünk őszinte barátja fekszik abban örök­ké megmerevült szelíd arcával. Századok fognak eltelni, míg hozzá ha­sonló nagyot fog megint szülni francia anya. Mert nagy volt mint költő, nagy mint író, nagy mint ember rajongó szeretetével minden iránt, a­mi nemes és magasztos. Vele föltámadt egész tündöklése és dicső­sége a francia irodalom aranykorának. Cor­neille és Racine, Moliére és Beaumarchais, Voltaire és Rousseau korszaka fölelevenedni lát­szott az ő lángelméjének műveiben, az ő bű­bájos nyelvének utólérhetlen zengzetességében, erő­teljességében és művészetében. Kit Chateaubriand, maga is mestere a toll­nak, hatvanöt évvel ezelőtt elnevezett „fensé­­ges gyermeknek“, majdnem háromnegyed szá­zadon át fényt sugárzott elméjével Franciaor­szágra. Regényei, színművei, költeményei, a Hernani, „A király mulat“, a Századok legendái, a Nyomorultak, Lukrécia Borgia, a Tenger mun­kásai, 1793, az „Őszi lombok,“ „Sugarak és árnyak“, hogy csak ezeket említsem geniejének alkotásai közül — bejárták a világot, csodála­tot és tiszteletet keltve mindenütt fáradhatlanul termelő szerzőjüknek bűvös képzelm­e, költői ih­lete, nemes páthosza, fönséges nyelvezete és magasztos idealizmusa iránt. Ez az idealizmus, ez a rajongó szeretet az emberiség iránt, ez a nemes részvét a sze­gények, elhagyottak, ügyefogyottak és elnyomo­t­­tak irányában, ezen erős és mély gyűlölete mind­annak, a­mi aljas, nemtelen, kicsinyes, zsarnoki van az emberben. Hugo Viktort egy sorba ál­lítják minden kornak legfenségesebb gondolko­dóival, sőt föléje emelik hozzá hasonló költői gén­eknek. Alig van műve, melyben e tendenciák ne lépnének előtérbe. Minő megindítón rajzolja a Nyomorultakban a társadalom által megbélyeg­zettek sorsát, a­kik számára nincs rehabilitáció. Minő vulkanikus erővel zúditja fölháborodásá­­nak láváját a vallás köpenye alatt ámítókra, a hatalommal zsarnokul visszaélőkre! Romanticismusa ifjan a monarchia felé vonzotta, lángoló szabadságszeretete és melegen érző szive a nép ügye iránt férfikorában ellen­ségévé tették a Caesaroknak és praetoriánus kormányzatuknak. Demokrata lett a szó legnemesebb ér­telmében, köztársasági mélyen gyökerező elvekből és meggyőződésből. A nagy költő leszállott a politikai küzdel­mek arénájába, de nem hogy ott beszennyezze magát a hatalom uszályának hordozásával, ha­nem hogy folt nélkül őrizze meg politikai tó­gájának fehérségét a nép ügyének odaadó szol­gálata által. Ékesszóló tribunus plebis lett, szemben Bo­naparte Lajos perfid fondorlataival, lélekvásárló üzelmeivel, brutális államcsinyjével. A hatalom proskribálta, üldözte, kitagadta. Franciaország koszorús költője hontalan lett, mikor a szerencselovagok va banque-ot játszó bandája pénzzel és pezsgővel vásárolta meg a katonák lelkiismeretét. Mikor a „köztársaság el­nöke“, Bonaparte Lajos, szuronyokkal és kartá­csokkal némitá el a köztársasági képviselőket. Miként Ovidius Tomiba, úgy vonult Hugo Viktor egy kis darab földre, a csatorna hullámai által övezve. De e kis földdarabot egy szabad nemzet lobogója védte. Jersey-ig nem ért el egy­hamar a második császárság emberének keze. Innen szórta villámait a haragos költő a bonapartizmus ellen. Innen röpítette világgá kegyetlen gúnynyal írt „Napoleon le petit“-jét, mely tőrdöfésekként érte a Tuileriák urait. De itt, a kies sziget magányában, fogam­­­zottak meg agyában férfi- és aggkorának leg­szebb alkotásai is. Ősz hajjal, de örökké ifjú lelkének egész hevével tért vissza szeretett Párisába a költő a második császárság kártyavárának összeom­lása után. A néphegy vállaira emelte, mint ritkán más valakit. Tisztelet­­ nem, hódolat környezte a se­­nátus gyűléstermében, az előkelő társaság sza­lonjaiban, a francia nép minden rétegében. A kegyes sors megengedte, hogy élvezze népszerűségét, gyönyörködjék alkotásai sikerei­ben, ott fönn lássa magát egy nagy nemzet tisz­teletének pajzsán. S ha szava megcsendült — bár utóbbi években egyre ritkábbá váló időközökben — Lapunk mai száma 14 oldalt tartalmaz.

Next