Pesti Hírlap, 1886. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-14 / 45. szám

Pesti Hírlap Budapest, 1886 Vili, évf. 45. (2562) szám. Vasárnap, február 14. Előfizetési árak: Egész évre . . . 1-4 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, ajrár-utca 7. sz. földszint, hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAPJA Szerkesztési iroda: Budapestga, aaflor-utca 7. sz. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. A vallás- és közoktatásügyi budget-vita. Pico di Mirandola hires volt a XV-ik szá­zadban rendkívüli tudományossága által, mert képes volt mindenről értekezni, a­mi tudható s még némely egyéb tárgyakról is. Úgy látszik, hogy ezen olasz four szelleme megszállta a ma­gyar országgyűlést az imént befejezett vallás-és közoktatásügyi költségvetés felett tíz napig tartott vitában. Az elég hosszadalmas általános vita be­fejezése után ez újra meg újra megeredett, az egyes tételek megszavazásánál s volt komoly szó a nemzetiségekről s szemben vele az állam jo­gairól, a katholikus egyház autonómiájáról, a nagyváradi püspök gazdálkodásáról, az erdélyi lutheránusokról, a szászok egyházi pretenzióiról, jezsuitákról, Pázmán Péterről, párbérről és zsi­dókról. A vitának nem volt hossza, vége. Emlékezünk ugyan, hogy tizennégy év előtt is volt már egyszer ily hosszadalmas vita a val­lás- és közoktatásügyi miniszter költségvetése fe­lett, de abban más szellem lengett mint a mos­tani, a közoktatási momentum volt akkor előtér­ben, az ellenzék a népnevelésre s állami isko­lákra fektette a fősúlyt, a miniszter a reformot az egyetem kifejlesztésével s a preparandiákkal kezdte meg, a gimnáziumi és reáliskolai oktatás előnyei felett folyt a vita, de a legnagyobb pa­nasz az volt, hogy a kormány nem veszi elég figyelembe ezen tárcát s nem látja el elégséges költséggel. A felekezeti kérdések nem hozattak előtérbe, Deák szelleme s báró Eötvös nemes lelkesedése adták meg a vitának magasztosabb jellegét. Ettől azután erősen eltért a mostani eljá­rás. Feltűnő volt azon nézetkülönbség — habár ezt senki sem emelte ki — mely a közoktatási és a pénzügyi miniszter nézetei közt a költség­­vetés minden lapján nyomot hagyott s bizony­ságot tett arról, hogy a miniszter­tanács ezen tárcát szemelte ki bűnbakul, itt törölt irgalmat­lanul, míg a többi minisztériumoknak megke­gyelmezett, sőt még túl költségeiket is figyelembe vette és ezekhez képest, például az operánál a dotációt is emelte. A közoktatásnál ellenben ke­resztül nem vihető megtakarításokat parancsolt az egyes intézetekre s például a műegyetem do­logi kiadásait ily megtakarítás által épen a felére szállította le. A miniszter szükségből beleegyezett mind­ezekbe, védte tulajdon­tételeinek azon csonkítá­sát, melyet a pénzügyminiszter rajta véghez vitt s kérte a többséget, ne szavazzon meg neki annyit, a­mennyit ő maga eredetileg szükséges­nek tartott. Szomorú látvány volt ez, de még sokkal szomorítóbb azon felekezeti szellem, mely kü­lönböző oldalról a házban nyilatkozott, úgy, hogy a miniszter joggal kérdezhette, vájjon zsi­nat-e ez, avagy országgyűlés. Minden oldalról s a miniszteri székekről is felhangzott a szó, hogy óvakodjunk minden felekezeti harctól, mert Ma­gyarország nem bírná el az egyházi háborút, de azért mégis mutatkozott mindenütt azon eszme­­áramlat, mely a nyugati nemzeteknél az államot s egyházat ellentétbe hozta egymással. Türelmet prédikáltak, de a türelmetlenség jelei ütötték ki magukat s mindenfelől nyilatkozott a kívánság oly egyházi autonómia után, mely az államot s az állam iránti kötelességet ignorálja, habár az állam védelmét nem nélkülözheti. A kultur­harc, mely Olasz-, Francia- és Németországban dühöng, reánk is vetette árnyé­kát, mintha csak éreznék, hogy mi is közele­dünk azon örvényhez, mely sokkal hatalmasabb országokban mint a mienk, a lakók közti békét a mélységbe sodorta. Nálunk is találkoznak már, kik a konkor­dátum helyreállítását hangoztatják, s az állam minden befolyását az egyházakra tagadják, s igy előkészítik a srarcot, pedig egész Európában nem létezik állam és nemzet, melynél a legkü­lönbözőbb felekezetek minden mesterséges fel­­uszítások dacára oly békésen élnének együtt, oly jól férnének el egymás közt, mint nálunk. Még az antiszemitizmus szégyenletes izgatásai sem voltak képesek komoly s tartóssabb izgal­mat előidézni, az egyháznak pedig volna elég oka tartózkodni a vallási rajongás felébresz­tésétől. Lehetnek ugyan itt ott egyes sérelmek, egyes kihágások az egyházi téren is, de a jelen állapot egészben véve kielégítő e tekintetben s a közbéke szerencséjére a főpapok nagy több­sége átlátja, hogy Magyarországra nézve a leg­jobb politikai elv: „quieta non moveret" nem bántani azt, a­mi nyugszik. Pollszky Fernc: A bűnvádi eljárás tervezete. A törvényszé­kek előtti bűnvádi eljárás tervezetét a javaslat tudós szerzője , C­s­e­m­e­g­i Károly kir. kúriai tanácsel­nök, az igazságügyminiszteri szakértekezlet általános megállapodásai alapján részben átdolgozta s az igaz­ságügyminiszter azt második kiadás alakjában imént újból közrebocsátotta. A javaslat alapelvein tudvale­vőleg változás nem történt, csak némely intézmény került benne átdolgozás alá. Ilyen változások: a kö­telező elővizsgálat némi megszorítása, a felebbezés korlátozása a vádhatározatnál, plaidover a vádtanács előtt, a vádirat ellen írásbeli beadás megengedése, a felek figyelmeztetése az ítélet előtt s a fölebbezési tár­gyalás közelebbi meghatározása. Az új hivatalos ki­adás 199 lapon 675 szakaszt tartalmaz.­­ Mint ér­tesülünk, az igazságügyminiszteri em­ilete még e hó végén egybegyül a tervezet részletes tárgyalása vé­gett s a javaslat valószínűleg még az őszszel a kép­­viselőház asztalára kerül. A fiumei ügyekre vonatkozólag írják nekünk a kikötő­városból: A fiumei közviszonyok még ko­rántsem javultak annyira, mint azt feltüntetni szokás. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy az 1885. év fo­lyamában megürült négy városi képviselői állás be­töltése végett múlt. hó 21-én megejtett pótválasztás A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. „Csak tárcacikk!“ — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A francia akadémia megint egy hírlapírót választott be a negyven halhatatlannak díszes körébe. Hervé Ede, —­kit Pay Léon, a jeles­­nemzetgazda és Leconte de Lisle, az ismeretes lyrikus társaságában ért ez a kitüntetés — nem valami nagy „irodalmi podgyászt“ visz magával az akadémiába. Könyvet csak egy-kettőt irt, magvas esszükben jellemezvén az angol válasz­tásokat és néhány emlegetett britt államférfit. Magyarországon persze ennyi minősítéssel Hervé még csak annyira sem vitte volna, hogy szószámba vétessék az akadémia nagymoguljai által. Egy jól-roszul összekompilált könyv, mely­ben az eredeti eszmék ritkábbak, mint a zsír­­karikák a vendéglői levesekben, többet nyom a mi rettentően komoly és kevés kivétellel retten­tően unalmas akadémikusaink előtt, mint egy hosszú publicistikai pálya összes irodalmi termelése. Egy magyar Joh­n Lemoine előtt, a­ki tel­jes életében „csak“ vezércikkeket irt, sohasem nyitna meg a mi akadémiánk szentélye. Képvi­selő, államtitkár, miniszter — az lehet belőle, ha ugyan tagja a gentrynek is. Hanem az a céh, mely a magyar politikai irálynak mesterét, Kossuth Lajost nem tartotta érdemesnek az akadémiai tagságra, szívósabban őrzi a magyar publicistika képviselői előtt a maga paradicso­mát, mint hajdan Gábor arkangyal az igazit. Könnyű rájönni, hogy ez a tudományos céhrendszer is a germán szellemnek egész mű­velődésünket átható befolyása alatt keletkezett. Az angol­szász és latin fajok nem tekintik a hirlapírást olyan alárendelt irodalmi működés­nek, mely eo ipso kizárná képviselőit azon inté­zetekből, hol együtt találjuk egy-egy ország szel­lemi elite-gárdáját. Nem szokás latolgatni tán sehol annyira, mint nálunk, hogy valaki a hír­lapok vezércikkeiben és tárcáiban adja-e jelét eszmegazdagságnak, formaérzéknek, kimagasló iránynak és tanulmánynak, avagy könyvekben. .­ u - é­s Janin a hétfői tárcái révén jutott abba a társaságba, melyben Thiers és Hu­go Vik­tor mellett foglalt helyet. Németországban ilyesmi persze elképzelhet­­len volna. A doktorok és professzorok hazájá­ban az akadémiák csak a régi foliánsok tárhá­zából merítő céhbeli tudósok számára valók. Ott fölháborodva mozdulna meg valamennyi paróka a kopasz fejeken, ha egy előkelő tollú publicista vagy szellemes tárcaíró kopogtatni merne azon ajtókon, melyek csak „tudomány ő­felsége“ előtt nyílnak meg. Szakasztott így van nálunk is, csakhogy a tudomány köpenye alatt itt a szőke Duna part­ján még sokkal gyakrabban terpeszkedik az üresfejű kompilálás és puszta adatgyűjtés, mint Németországban. A „felség“, melynek akadémi­ánk hódol, sokszor hitvány uzurpátor, a­kinek összes dísze a­­ pávatoll. Mindegy: könyveket irt, tehát számbajövő író. S még ha pusztán mások­ is, vagy az isme­retes recipe szerint húsz régi könyvből egy­ újat csinált, hasonlíthatlanul magasabb fokán áll az írói lajtorjának, mint azok, kik sokszor egy ne­gyed- vagy félszázadig a saját szellemüket fe­csérlik a hírlapok hasábjain. Úgy látszik, hogy Trefort Ágoston igen gyorsan elsajátította akadémiánk elnöki székében azt a felfogást, mely ezen intézet bizonyos kö­reiben uralkodik a hírlapokról és a journalistika munkásairól — kivétel nélkül úgy a lapokat, mint az írókat illetőleg. A Herman Ottóval való viaskodás alkalmával legalább a miniszter úr oly fitymálón szólt a sajtóról és kivált annak tárcaközleményeiről, hogy e tekintetben­ is egé­szen méltónak mutatta magát az akadémiai el­nökségre. Azt szeretném tudni csupán, váljon ez-e a véleménye a lapok tárcarovatjáról az esetben is, midőn azokban az ő akadémiai em­lékbeszédei látnak napvilágot? . Csak annyi bizonyos, hogy sajtónk na­gyobb figyelmet tanúsít a miniszter úr személye. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next