Pesti Hírlap, 1886. február (8. évfolyam, 32-59. szám)
1886-02-14 / 45. szám
Pesti Hírlap Budapest, 1886 Vili, évf. 45. (2562) szám. Vasárnap, február 14. Előfizetési árak: Egész évre . . . 1-4 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, ajrár-utca 7. sz. földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAPJA Szerkesztési iroda: Budapestga, aaflor-utca 7. sz. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. A vallás- és közoktatásügyi budget-vita. Pico di Mirandola hires volt a XV-ik században rendkívüli tudományossága által, mert képes volt mindenről értekezni, ami tudható s még némely egyéb tárgyakról is. Úgy látszik, hogy ezen olasz four szelleme megszállta a magyar országgyűlést az imént befejezett vallás-és közoktatásügyi költségvetés felett tíz napig tartott vitában. Az elég hosszadalmas általános vita befejezése után ez újra meg újra megeredett, az egyes tételek megszavazásánál s volt komoly szó a nemzetiségekről s szemben vele az állam jogairól, a katholikus egyház autonómiájáról, a nagyváradi püspök gazdálkodásáról, az erdélyi lutheránusokról, a szászok egyházi pretenzióiról, jezsuitákról, Pázmán Péterről, párbérről és zsidókról. A vitának nem volt hossza, vége. Emlékezünk ugyan, hogy tizennégy év előtt is volt már egyszer ily hosszadalmas vita a vallás- és közoktatásügyi miniszter költségvetése felett, de abban más szellem lengett mint a mostani, a közoktatási momentum volt akkor előtérben, az ellenzék a népnevelésre s állami iskolákra fektette a fősúlyt, a miniszter a reformot az egyetem kifejlesztésével s a preparandiákkal kezdte meg, a gimnáziumi és reáliskolai oktatás előnyei felett folyt a vita, de a legnagyobb panasz az volt, hogy a kormány nem veszi elég figyelembe ezen tárcát s nem látja el elégséges költséggel. A felekezeti kérdések nem hozattak előtérbe, Deák szelleme s báró Eötvös nemes lelkesedése adták meg a vitának magasztosabb jellegét. Ettől azután erősen eltért a mostani eljárás. Feltűnő volt azon nézetkülönbség — habár ezt senki sem emelte ki — mely a közoktatási és a pénzügyi miniszter nézetei közt a költségvetés minden lapján nyomot hagyott s bizonyságot tett arról, hogy a minisztertanács ezen tárcát szemelte ki bűnbakul, itt törölt irgalmatlanul, míg a többi minisztériumoknak megkegyelmezett, sőt még túl költségeiket is figyelembe vette és ezekhez képest, például az operánál a dotációt is emelte. A közoktatásnál ellenben keresztül nem vihető megtakarításokat parancsolt az egyes intézetekre s például a műegyetem dologi kiadásait ily megtakarítás által épen a felére szállította le. A miniszter szükségből beleegyezett mindezekbe, védte tulajdontételeinek azon csonkítását, melyet a pénzügyminiszter rajta véghez vitt s kérte a többséget, ne szavazzon meg neki annyit, amennyit ő maga eredetileg szükségesnek tartott. Szomorú látvány volt ez, de még sokkal szomorítóbb azon felekezeti szellem, mely különböző oldalról a házban nyilatkozott, úgy, hogy a miniszter joggal kérdezhette, vájjon zsinat-e ez, avagy országgyűlés. Minden oldalról s a miniszteri székekről is felhangzott a szó, hogy óvakodjunk minden felekezeti harctól, mert Magyarország nem bírná el az egyházi háborút, de azért mégis mutatkozott mindenütt azon eszmeáramlat, mely a nyugati nemzeteknél az államot s egyházat ellentétbe hozta egymással. Türelmet prédikáltak, de a türelmetlenség jelei ütötték ki magukat s mindenfelől nyilatkozott a kívánság oly egyházi autonómia után, mely az államot s az állam iránti kötelességet ignorálja, habár az állam védelmét nem nélkülözheti. A kulturharc, mely Olasz-, Francia- és Németországban dühöng, reánk is vetette árnyékát, mintha csak éreznék, hogy mi is közeledünk azon örvényhez, mely sokkal hatalmasabb országokban mint a mienk, a lakók közti békét a mélységbe sodorta. Nálunk is találkoznak már, kik a konkordátum helyreállítását hangoztatják, s az állam minden befolyását az egyházakra tagadják, s igy előkészítik a srarcot, pedig egész Európában nem létezik állam és nemzet, melynél a legkülönbözőbb felekezetek minden mesterséges feluszítások dacára oly békésen élnének együtt, oly jól férnének el egymás közt, mint nálunk. Még az antiszemitizmus szégyenletes izgatásai sem voltak képesek komoly s tartóssabb izgalmat előidézni, az egyháznak pedig volna elég oka tartózkodni a vallási rajongás felébresztésétől. Lehetnek ugyan itt ott egyes sérelmek, egyes kihágások az egyházi téren is, de a jelen állapot egészben véve kielégítő e tekintetben s a közbéke szerencséjére a főpapok nagy többsége átlátja, hogy Magyarországra nézve a legjobb politikai elv: „quieta non moveret" nem bántani azt, ami nyugszik. Pollszky Fernc: A bűnvádi eljárás tervezete. A törvényszékek előtti bűnvádi eljárás tervezetét a javaslat tudós szerzője , Csemegi Károly kir. kúriai tanácselnök, az igazságügyminiszteri szakértekezlet általános megállapodásai alapján részben átdolgozta s az igazságügyminiszter azt második kiadás alakjában imént újból közrebocsátotta. A javaslat alapelvein tudvalevőleg változás nem történt, csak némely intézmény került benne átdolgozás alá. Ilyen változások: a kötelező elővizsgálat némi megszorítása, a felebbezés korlátozása a vádhatározatnál, plaidover a vádtanács előtt, a vádirat ellen írásbeli beadás megengedése, a felek figyelmeztetése az ítélet előtt s a fölebbezési tárgyalás közelebbi meghatározása. Az új hivatalos kiadás 199 lapon 675 szakaszt tartalmaz. Mint értesülünk, az igazságügyminiszteri emilete még e hó végén egybegyül a tervezet részletes tárgyalása végett s a javaslat valószínűleg még az őszszel a képviselőház asztalára kerül. A fiumei ügyekre vonatkozólag írják nekünk a kikötővárosból: A fiumei közviszonyok még korántsem javultak annyira, mint azt feltüntetni szokás. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy az 1885. év folyamában megürült négy városi képviselői állás betöltése végett múlt. hó 21-én megejtett pótválasztás A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. „Csak tárcacikk!“ — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A francia akadémia megint egy hírlapírót választott be a negyven halhatatlannak díszes körébe. Hervé Ede, —kit Pay Léon, a jelesnemzetgazda és Leconte de Lisle, az ismeretes lyrikus társaságában ért ez a kitüntetés — nem valami nagy „irodalmi podgyászt“ visz magával az akadémiába. Könyvet csak egy-kettőt irt, magvas esszükben jellemezvén az angol választásokat és néhány emlegetett britt államférfit. Magyarországon persze ennyi minősítéssel Hervé még csak annyira sem vitte volna, hogy szószámba vétessék az akadémia nagymoguljai által. Egy jól-roszul összekompilált könyv, melyben az eredeti eszmék ritkábbak, mint a zsírkarikák a vendéglői levesekben, többet nyom a mi rettentően komoly és kevés kivétellel rettentően unalmas akadémikusaink előtt, mint egy hosszú publicistikai pálya összes irodalmi termelése. Egy magyar John Lemoine előtt, aki teljes életében „csak“ vezércikkeket irt, sohasem nyitna meg a mi akadémiánk szentélye. Képviselő, államtitkár, miniszter — az lehet belőle, ha ugyan tagja a gentrynek is. Hanem az a céh, mely a magyar politikai irálynak mesterét, Kossuth Lajost nem tartotta érdemesnek az akadémiai tagságra, szívósabban őrzi a magyar publicistika képviselői előtt a maga paradicsomát, mint hajdan Gábor arkangyal az igazit. Könnyű rájönni, hogy ez a tudományos céhrendszer is a germán szellemnek egész művelődésünket átható befolyása alatt keletkezett. Az angolszász és latin fajok nem tekintik a hirlapírást olyan alárendelt irodalmi működésnek, mely eo ipso kizárná képviselőit azon intézetekből, hol együtt találjuk egy-egy ország szellemi elite-gárdáját. Nem szokás latolgatni tán sehol annyira, mint nálunk, hogy valaki a hírlapok vezércikkeiben és tárcáiban adja-e jelét eszmegazdagságnak, formaérzéknek, kimagasló iránynak és tanulmánynak, avagy könyvekben. . u - és Janin a hétfői tárcái révén jutott abba a társaságba, melyben Thiers és Hugo Viktor mellett foglalt helyet. Németországban ilyesmi persze elképzelhetlen volna. A doktorok és professzorok hazájában az akadémiák csak a régi foliánsok tárházából merítő céhbeli tudósok számára valók. Ott fölháborodva mozdulna meg valamennyi paróka a kopasz fejeken, ha egy előkelő tollú publicista vagy szellemes tárcaíró kopogtatni merne azon ajtókon, melyek csak „tudomány őfelsége“ előtt nyílnak meg. Szakasztott így van nálunk is, csakhogy a tudomány köpenye alatt itt a szőke Duna partján még sokkal gyakrabban terpeszkedik az üresfejű kompilálás és puszta adatgyűjtés, mint Németországban. A „felség“, melynek akadémiánk hódol, sokszor hitvány uzurpátor, akinek összes dísze a pávatoll. Mindegy: könyveket irt, tehát számbajövő író. S még ha pusztán mások is, vagy az ismeretes recipe szerint húsz régi könyvből egy újat csinált, hasonlíthatlanul magasabb fokán áll az írói lajtorjának, mint azok, kik sokszor egy negyed- vagy félszázadig a saját szellemüket fecsérlik a hírlapok hasábjain. Úgy látszik, hogy Trefort Ágoston igen gyorsan elsajátította akadémiánk elnöki székében azt a felfogást, mely ezen intézet bizonyos köreiben uralkodik a hírlapokról és a journalistika munkásairól — kivétel nélkül úgy a lapokat, mint az írókat illetőleg. A Herman Ottóval való viaskodás alkalmával legalább a miniszter úr oly fitymálón szólt a sajtóról és kivált annak tárcaközleményeiről, hogy e tekintetben is egészen méltónak mutatta magát az akadémiai elnökségre. Azt szeretném tudni csupán, váljon ez-e a véleménye a lapok tárcarovatjáról az esetben is, midőn azokban az ő akadémiai emlékbeszédei látnak napvilágot? . Csak annyi bizonyos, hogy sajtónk nagyobb figyelmet tanúsít a miniszter úr személye. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.