Pesti Hírlap, 1886. december (8. évfolyam, 332-361. szám)

1886-12-03 / 334. szám

Budapest, 1886? Vili, évf. 334. (2851.) szám. Péntek, december 3. Előfizetési árak: _____ _ Szerkesztési iroda: Kiadóhivatal • ^ ^ Hirdetések POLITIKAI NAPILAPKLÁS szétküldésére vonatkozó felszo- # 1 V JJA 1 llvm 11xLjr\.L «(-. ' ban, 31 bis, rue du Faubourg tamulások intézendők. Montmartre.­ ­ IPOLYI ARNOLD.­­ Pályafutása tetőpontján, elhalmozva nem­zete őszinte szeretete által s gyászára minden magyarnak, egy igazán nagy ember zárta ma le szemeit mindörökre. Ipolyi Arnold a magyar tudós, Nagyvárad püspöke, meghalt. A kor, mely mindinkább hozzászokik az érdemek helyett a ragyogást, az igazság helyett a látszatot dicsőíteni s mely oly szívesen veti oda magát lépcső és piedesztál gyanánt a léha befolyás lábai elé; ez a kor meg fog hökkenni egy pillanatra a nagyváradi ravatal előtt. Egy oly ember holtteste nyugszik abban, aki, mig élt, nem vadászta a nagyok kegyét, nem törte magát kincs és hatalom után, nem alázkodott meg, hogy fölebb lépjen, de a becsülettel és szerényen teljesített kötelességek által szerezte meg azon jogot, hogy alakja a magyar nemzet pantheonjában helyet foglaljon. Ipolyiban nem „egy püspök" veszett el, hanem maga Ipolyi. Egy tiszta és nagy név, me­lyet a püspöki méltóság nem tehetett nagyobbá; egy név, mely megtisztelte volna a primási szé­ket is, ha ott ragyog vala egykor. Egy befejezett élet egész történelme tanús­kodik nagy lelke, hűséges hazaszeretete és fé­nyes tehetségei mellett. Egy egész élet, melynek átfutott útján elég göröngy és tövis volt arra, hogy azt mindenki egy nagy ember élet­utjának ismerje föl. Egyszerű család gyermeke. Nevét nem y-al írják. Kezdetben e név nem is volt ma­gyar. Életk­or a Stummer családot azzal mente­getik, hogy hiszen e család mégis nemes volt s össze volt sógorosodva számos nemesi famíliával. Pedig e családnak és névnek nincs nagyobb dicsérete, mint az, hogy abból származott — Ipolyi Arnold. S nagy tény, hogy Ipolyi emel­kedését nem családi összeköttetéseknek, de ön­magának köszönhette. S mennyi szenvedéssel, tűréssel és mennyi becsülettel történt ez az emelkedés. Ipolyi már elismert jelese volt a nemzetnek, már megírta volt korszakos művét a magyar mythológiáról, mikor még ott sanyargott az esztergomi érsek­ség egy félreeső plébániáján : Zohoron. Scitovszky ott feledte s Bartakovics egri érsek volt az, aki utat tört e nagy lánggal égő tehetségnek. S talán hibája is volt ezen kiváló ember­nek ? Igen. Szerette a tudományt és szerette a hazát. Ez nem bűn, az igaz. De hiba lehetett bizonyos körökben akkor, mikor a nemzet az elnyomás láncait viselte s az emelkedés u. n. ildomhoz és tapintathoz volt kötve. Ipolyi pedig mindenekelőtt hazafi volt, az emelkedéshez szükséges ildom és tapintat nélkül. Őt akkor veszedelmes magyarnak tartották s veszedel­­messége indokolva volt nagy tehetsége és tiszta jelleme által. Innen van, hogy Ipolyi nagy művei gyor­sabban törtek utat maguknak a nemzet szivé­hez, mint Ipolyi maga a főpapi székhez. A zo­­bori lelkész azonban mégis emelkedett. De min­den új stallum, a jobb plébánia, a kanonoki szék s később a szerény besztercebányai püs­pökség, egy-egy új állomás volt csak reá nézve, ahol tudománykörét, a magyar művészet törté­netét és múthoszunkat mind szélesebb körben és nagyobb eszközökkel művelhette. Nem kívánt fényt méltóságaiból; előkelő állását személye javára kihasználni nem törekedett, de dúsgazdag kamatokkal fizette vissza a nemzetnek azon szerény jövedelmeket, amelyeket az ország va­gyonából neki juttattak. Valóban ő volt korunk­nak legnagyobb püspöke! Az utolsó évtizedek során ott lehetett ta­lálni e nemesen egyszerű főpapi alakot mindenütt, a­hol a nemzet önbizalmát és műveltségét az ő meggyőződése szerint emelhette. Az akadémiában a magyar ifjúságot gyújtó szavakkal buzdítja a hadi pályára. A mű történelmi mozgalmaknál és kiállításoknál az elsők között áll. A képzőművé­szeti társaságban a nemzeti önérzet mélyebbé és tökéletesebbé tételén dolgozik. A művészetért va­gyoni áldozatokat hoz s egy hatalmas elnöki be­szédben kéri, nem­ szinte követeli a magyar művészektől, a magyar nemzeti irány művelését. A magyar géniusz kifejlesztése, a ma­gyar szellem művelődési mithoszának helyreál­lítása, egy hatalmas kulturmozgalom szilárd nemzeti alapjainak lerakása. Íme ez volt az a hazafias cél, mely ezen nagy lélekben a tudo­mány szeretetével össze volt nőve. Sokat beszélünk önálló magyar nemzeti műveltségről s közben rohamosan sajátítjuk el a külföldi anyagot a külföldi formákkal együtt. Nyelvünk tiszta márványáról le-lekoptat­­nak egy-egy szép szögletet a torlódó idegen eszmék, gondolatok és kifejezések. Nagy szüksé­günk van olyanokra, akik e hatás ellen megvéd­jék a magyar géniuszt s művelődési sejtelme­inknek olyan nemzeti alakot tudjanak adni, mely versenybe szállhasson a külföld erőszakos, szinte ellenállhatlan befolyásával. Kétszeresen fáj, hogy Ipolyi Arnoldot a művelődésnek ezen „forradalmi“ korszakában vesztettük el. S ha körültekintünk, nem találunk olyant nagyjaink közt, aki a kezéből kihullott munkaeszközök felvételére valóban méltónak érezhesse magát. S meglehet, sőt félő, hogy a A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Ipolyi Arnold életéből. (Született 1823. okt. 20, meghalt 1886. dec. 2.) Még nincs egészen öt hónapja, hogy e nevet országszerte emlegették. Akkor történt az, mikor Nagyvárad nagy ünnepélyességgel fo­gadta új püspökét. Nem csupán a katholikus egyház ünnepelte e napot, hanem a magyar tudomány is, valamint mindenki, a­kinek szívé­ben a hazafias érzés lángja ég. S ma ép oly általános a gyász, mint akkor az öröm volt. Az egyház siratja legjelesebb baj­nokainak egyikét, a tudomány a fáradhatlan búvárt és a hazafi a talpig derék magyar em­bert, a ki a legválságosabb időkben s a sors kedvezése közt egyaránt csak hazájának kívánt élni és használni. Íme a nemzet halottjának tettdús életéből egy-két vonás. * Ipolyi Arnold (született Ipoly-Keszin, Hont­­megyében, 1823. október 20-án) családja, Stum­mer neve után ítélve idegen származásúnak mu­tatkoznék ugyan , de kétségtelen, hogy őse, Stummer György, a fü­leki várnak Koháry István gróf kapi­tánysága alatt hadnagya, ki vitézségéért (pro servi­­tiis militaribus) 1741. évi október 28-án Mária­ Te­­réziától nyert címeres nemeslevelet, már teljesen meg­gyökeresedett, tekintélyes, birtokos magyar ember volt, mint ezt a család levéltárában őrzött magyar iratok, nagyobb összegekről szóló kötelezvények ta­núsítják. Emelte a Stummer család tekintélyét tagjai­nak a Bánhidy, Palásthy, Majthényi, Disznósi Hor­­váthy, Péchy, Benedekfalvi Luby, Nádasi Tersz­­tyánszky, Pongrácz, Szmrecsányi családokkal való rokonsága s összeházasodása. Családja e szerint, — ámbár Ipolyi püspök felőle szerényen, mint szegényes, középsorsu nem­zetségről, azt is csak meghittebb körben szokott megemlékezni, — sajátlag a hontmegyei előkelő gen­­tryhöz tartozott s e megyének — úgyszólván — mindannyi előkelő családjával atyafiságban és sógor­­ságban állott És mig családjabeli ősei egymás után főbb megyei hivatalokat viselének, nagyanyja Nádasi Tersztyánszky Anna testvérei: Antal udvari tanácsos és országgyűlési követ, Imre vál. püspök és septem­­vir, Sándor előbb alispán, majd kir. táblabiró és septemvir volt. De Ipolyi keveset adva minderre mellőzőleg szokta említeni, hogy e rokonságában inkább a magyar nemes családok hivalkodó ambí­cióját és pöffeszkedését szemlélte, magas­ hazafias erényeket és lelkesedést nem látott bennök, a­miért példájuk szellemét nem igen emelhette. Kivételt csak néhánynyal tett, igy Pongrácz Lajossal, cs. és kir. kamarással, Hontmegye alispán­jával, kit már gyermek korában mint lelkes hazafit, a külföldi és magyar irodalommal buzgón foglalkozó férfiút bámult. Azonképen Tersztyánszky Bertalant emelte ki, kinél a harmincas évek elején először tanulta ismerni az Aurora-irodalmat, a Jelenkort és Széchényi első munkáit öcscsével Lajossal, ki csa­ládjának Terényi ágát Békés vármegyében folytatva, már ifjú korában e megye alispánja, országgyűlési képviselője, a forradalom alatt kormánybiztosa volt; majd Komárom vára védelmében ezredesi ranggal szolgált, végre mint az országgyűlési határozati párt egyik vezértagja és jelesebb szónoka tűnt ki. Minél kevesebbet emlegető azonban Ipolyi püs­pök őseit, lenézve az üres családi ambíciókat, annál nagyobb kegyelettel és tisztelettel emlegető ős pedig nemcsak enyelegve, de szinte dicsekedve, hogy ősei közt nemcsak hősök, hanem szentek is vannak. Meg­ihletve szokta ilyenkor a vértanuk korszaka szólamá­val mondani: „Filii et haeredes sanctorum sumus, szentek ivadéka vagyunk;“ és meghittebb körben elővette ilyenkor anyai ősei, a Szmrecsányiak né­hány méter hosszú, régi, ékes családfáját, melynek egyik levelén Dénes, a Lapis Refugii szepesi kart­hauzi zárda szerzetese, liptai Bogomér comes (1220) unokája van följegyezve, ki a csodatevő szentség hí­rében hunyt el. Ismertebb és élénkebb emlékben maradt még Ipo­lyi Gáspár esztergomi kanonok és szent-györgymezei prépost, ki testének sanyargatása miatt hasonlón jám­borság hírében állott. Ipolyi püspök sokat fáradott, hogy ez utóbbinak élete adatait és családi származását tisztába hozza. De családi leveles ládájában csak néhány adatot talált Ne­vezetesen egy remek magyarságú levelet 1760-ból. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next