Pesti Hírlap, 1887. december (9. évfolyam, 330-359. szám)
1887-12-03 / 332. szám
Budapest, 1887. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . .. . 7 » — » Negyedévre . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor-utca 7. száflásirat, hová az előfizetések és a lapátküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP, IX. évf. 332. (3210.) szám. Szombat, december 3. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz. L emelet hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A megtért őrjöngök. Ha nem volna oly véghetetlenül sajnálni való, kacagásra késztetné a nézőt az a kép, melyet most a világnak a párisi állapotok nyújtanak. Teljesen igaza lenne Larochefoucauld hercegnek, aki azt kiáltotta a törvényhozó gyűlésen, hogy „egy hét óta nevetséges szerepet játszunk.“ A civilizáció élén haladó városban, a jó manierek középpontján minden, de minden fejtetőre fordult. Avagy lehet-e elképzelni nevetségesebb valamit, mint egy olyan törvényhozó gyűlést, mely a nemzet választottjaiból áll, akik azért ülnek és tanácskoznak együtt, hogy rendezzék az ország viszonyait, erősítsék intézményeit s a közállapotokban rendet és állandóságot teremtsenek , most pedig tomboló tumultusokban törnek ki, éktelen dühhel rontanak le mindent, aminek konstansnak kellene maradnia, percrőlpercre lesik, várják, követelik, sürgetik az államfő lemondását, lezúgják, lepisszegik azt a kormányt, mely azzal a hirrel érkezik, hogy az elnök lemondása még nincs zsebükben, ellenben tapsolnak neki, amikor hozzá teszi, hogy mivel az elnök lemondani késik, hát ő, a kormány tekinti magát lemondottnak ! S lehet-e képzelni szánandóbb szerepet, mint egy oly kormányét, mely az elnök kezéből elfogadta kineveztetését, aztán egy formakérdés miatt lemondott, utóbb megint visszavonta lemondását, de egy huszonnégy óra múlva ismét csak lemond, nem nyújtva semmi garanciát az iránt, hogy ez a lemondása komolyabb lesz az előbbinél ? Hát ezeknél is lehet még nevetségesebb és szánandóbb valami: az a radikális párt, mely Gambetta halála óta mind több és több tért foglalva a törvényhozásban, nagyra nőtt befolyását soha nem használta arra, hogy programmszerű eszményét, a köztársasági államformát erősítse, hanem esztelenül mindig az ellen támadt, ami ezt az erősítést lehetővé tette volna: a közönség közt folyton izgatott s szította az elégületlenséget a fönnálló republikánus állapotokkal, nyakra-főre buktatott kormányt kormány után, s e célra még a köztársaság nyil ellenségeivel is örömest cimboráit és szövetkezett s űzte a hajszát olyan hévvel, oly jobb ügyre méltó kitartással, hogy a köztársaság megszilárdulására soha pihenést nem engedett, míg végre oda vitte a dolgot, hogy nincs már ember a francia republikánus államférfiak táborában, akit el ne koptatott, el ne keserített, lehetetlenné ne tett volna. Ez a párt, mely odáig keserítette a kedélyeket, hogy most már Franciaországban össze nem lehet állítani egy köztársasági kabinetet, s hogy ennélfogva a köztársaság elnöke nem csak erkölcsileg, de fizikailag is kényszerítve van a távozásra : ez a párt játssza most Parisban a legnevetségesebb szerepet. Clémenceau úr meghőkölt a felelősség nagy súlyától, mikor Grévy őt, a nagy buktatót kínálta meg a kabinet megalakításával, melyet mindenki másnak lehetetlenné tett. S most, mikor Grévy minden posszibilis kísérlet megtétele, hosszú tépelődés és lelkiismereti harc után végre levonja a helyzet elkerületetlen konzekvenciáit s lemondani kész, akkor a radikális nagy hazafiak oda rohannak az általuk mindig piszkok, mindig menesztett Grévy lábaihoz, kabátjába kapaszkodnak s összetett kézzel kérik, maradjon, ne távozzék. Valóban megható! Rochefort, a véres tollú publicista, a barrikádok és botrányok hőse, aki most a szelíd, szerény öreg elnököt maradásra akarja rábírni, miután annyiszor marta meg s annyiszor dobálta meg sárral. Dérouléde, a véres szájú utazó demagóg, a revanche-eszme poétája, a muszka szövetség főapostola, most az utcán szónokol, hogy Grévy minő derék egy ember, a miért aztán most ő ellene bőszül föl a botrányt hajhászó tömeg, agyonverné s a Szajnába dobná talán, ha az őt imént még istenítő nép dühétől meg nem óvnak annak az állami rendnek az őrei, mely ellen annyit dühöngött és őrjöngött ő maga versben és prózában. Michel Lujza, e hisztérikus nő, ki varázserőt tud gyakorolni szónoklatával az alsó osztályokra, mikor kommunizmust, anarchiát, felforgatást hirdet, — most az elnök maradása mellett szólva, népszerűségét veszti s a boszorkányok halálával vesztenék el, ha oltalmába nem venné a rendőrség. Nem tud ezekből az alapotokból eligazodn senki. Eszékre tértek volna a féktelenkedő elemek s belátva magatartásuk következményeit, most visszafelé kívánnák hengeríteni a lezudított lavinát? Lehet, hogy úgy is van. De már, minden arra mutat, késő. Mire a radikálisoknak megjött az eszük, a többieké elment. Most már a mérsékeltek, az opportunisták, az unionisták vették át szerepüket s a monarchisták örömmel láthatják vetésük növését.______________ Iz „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Don Gunáresz. (Felolvasás a Petőfi-Társaság jövő századbeli ülésén.) De mortuis nil, nisi verum! Jövel tehát donok legbüszkébbike s légyen néked a te igéd szerint. Tisztelt hallgatóság ! Fölöttébb unalmas valakit dicsérni. Jó tulajdonságok felsorolása nem a nyilvánosság elé való. Követem tehát szóban levő nagyemlékű humoristánk példáját és különös tekintettel a jelenlevő fiatal hölgyekre, bátor leszek Guszta bátyánk gyöngéiről és apró csínyeiről megemlékezni. Bátyánk, noha Ágoston vala, ritkán ágaskodott s Gusztávnak irá magát; de átalánosságban Gusztának hivták és csak kevesen használták vele szemben a közönségesebb hangzású Guszti nevet. Ő Ninon de l’ Enclos volt hím kiadásban. A kilencven éves ifjú ép annyi bájjal bővelkedett, mint a mennyivel fiatalabb korában. A hegyek mindenkor ellentállhatlannak találták s hajba is kaptak értte, ami egy temetés alkalmával tényleg megtörtént. Nem csoda. Deli termete, kacér öltözéke, elegánciája, előkelő bicegése és spanyol büszkesége varázserővel birt. Mert ő nem volt kevély, de büszke a szónak legspanyolabb értelmében. Büszkeségét korántsem ősi származására, legkevésbé koszorús irói mivoltára alapitá; mindez fizifitty volt az ő szemében. Guszti bátyánk büszkeségének fundamentoma az a lovagkereszt vala, melynek piros szalagját gomblyukában mindenkor láhhatólag viselte. E viselkedés idült náthának volt ugyan szülője, mert a nemes dán téli kabátját a legnagyobb hidegben sem látta begombolva senki, hanem mi egy nátha, a dicsőséghez? — Barátom, ezt a pántlikát még a lóvasuton is respektálják ! — szólt a lovag s tetszett neki, ha kincsén megakadt a szem. A múlt század utósó tizedeiben történt, hogy mint aféle vékonypénzű irodalmár magam is az olcsó vendéglőket keresve, a krisztinavárosi „Három alma“ című vendéglőben ahoz az asztalhoz kerültem, melynél a nemes dán elnöklete alatt egy íróművészi kompánia fogyasztá a hegy levét. Guszta bátyánk, Balázs Sándor, a régebben elhunyt nagy humorista, Sipi a művész, Józso a professzor és Vili, a hölgyek lapjának szende szerkesztője valának akkor együtt. Máskor mások is jöttek : színészek, művészek és írók. De a társaság magva a két elválhatlan jóbarát Guszta bátyánk és Balás Sándor voltak. A „Három almától“ a „Rongyos papucsig“ minden jóravaló budai hotel volt egyszer s másszor a kompánia gyülhelye.A vezér, az mi tagadás, Guszta bátyánk volt; nemcsak azért, mert jobban győzte mint korábban boldogult humorista kollégája, de azért is, mert ő tudta mindenkor legilletékesebben: hol a jó bor, hol a jó hal, hol a szép leány ? Tudniillik nagy hatalmasság volt akkoriban a nemes dán. A legfőbb polkcájnak volt a jobb keze. Mások azt mondták: ugyan, hogy a bal keze volt, de végre is ez mindegy. Annyi tény, hogy Guszta bátyánk kitűnően volt informálva a legtitkosabb status-dolgokról. Egy szót sem árult el soha, csak vezetett bennünket ahelyiekre. Ő fedezte föl s tette közkedveltté a „Trombitáshoz“ címzett nyári vendéglőt, ott valahol a fogaskerekű vasút körül, a városmajor táján. Egy nyáron nagy meleg volt. — Jöttek a Trombitáshoz — mondá — akkora árnyék van ott, hogy nem látjátok az eget. Árnyék ugyan nem volt, de jó ebéd az volt s mindnyájan meg voltunk elégedve. Mert föl kel jegyeznem a történelem részére, hogy Guszta bátyánkat azon időtájt csak Komócsy József bátyánk pipáltae ínyencség dolgában, beszélve néha olyan ételekről, minőkhöz a keletindiai fecskefészek csak babcsuspájz. Valamelyik budai kiskocsmában főzték ki a Guszta bácsi híres jubileumát, persze az ő közreműködése nélkül, mert ő csak annyit mondott: — No gyerekek, aztán csináljatok ám valamit. Bizony megérdemelt volna ő százszor fényesebb jubileumot is. Nagyobb rendjel is reáfért volna, azokhoz az érdemekhez képest, melyeket becsülettel szerzett a hazai irodalom parlagán. Az elnyomatás szomorú korszakában Guszta bátyánk nevettette meg az országot. Butter Flóriánja közszájon forgott s el lehetett róla mondani: van-e ki e nevet nem ismeri? Kétségkívül a nemes dán volt iroda.- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. Belpolitikai hírek. — dec. 2. A közmunka-törvényjavaslat alapelvei és főbb rendelkezései meg vannak immár állapítva a közlekedési minisztériumban , tekintettel az