Pesti Hírlap, 1887. december (9. évfolyam, 330-359. szám)

1887-12-03 / 332. szám

Budapest, 1887. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . .. . 7 » — » Negyedévre . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor-utca 7. szá­flásirat, hová az előfizetések és a lap­­átküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendők. pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP, IX. évf. 332. (3210.) szám. Szombat, december 3. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz. L emelet hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A megtért őrjöngök. Ha nem volna oly véghetetlenül sajnálni való, kacagásra késztetné a nézőt az a kép, melyet most a világnak a párisi állapotok nyúj­tanak. Teljesen igaza lenne Larochefoucauld hercegnek, a­ki azt kiáltotta a törvényhozó gyű­lésen, hogy „egy hét óta nevetséges szerepet játszunk.“ A civilizáció élén haladó városban, a jó manierek középpontján minden, de minden fej­tetőre fordult. Avagy lehet-e elképzelni nevetségesebb valamit, mint egy olyan törvényhozó gyűlést, mely a nemzet választottjaiból áll, a­kik azért ülnek és tanácskoznak együtt, hogy rendezzék az ország viszonyait, erősítsék intézményeit s a közállapotokban rendet és állandóságot teremt­senek , most pedig tomboló tumultusokban tör­nek ki, éktelen dühhel rontanak le mindent, a­minek konstansnak kellene maradnia, percről­­percre lesik, várják, követelik, sürgetik az ál­lamfő lemondását, lezúgják, lepisszegik azt a kormányt, mely azzal a hirrel érkezik, hogy az elnök lemondása még nincs zsebükben, ellenben tapsolnak neki, a­mikor hozzá teszi, hogy mivel az elnök lemondani késik, hát ő, a kormány tekinti magát lemondottnak ! S lehet-e képzelni szánandóbb szerepet, mint egy o­ly kormányét, mely az elnök kezéből elfogadta kineveztetését, aztán egy formakérdés miatt lemondott, utóbb megint visszavonta le­mondását, de egy huszonnégy óra múlva ismét csak lemond, nem nyújtva semmi garanciát az iránt, hogy ez a lemondása komolyabb lesz az előbbinél ? Hát ezeknél is lehet még nevetségesebb és szánandóbb valami: az a radikális párt, mely Gambetta halála óta mind több és több tért fog­lalva a törvényhozásban, nagyra nőtt befolyását soha nem használta arra, hogy programmszerű­ eszményét, a köztársasági államformát erősítse, hanem esztelenül mindig az ellen támadt, a­mi ezt az erősítést lehetővé tette volna: a közön­ség közt folyton izgatott s szította az elégület­­lenséget a fönnálló republikánus állapotokkal, nyakra-főre buktatott kormányt kormány után, s e célra még a köztársaság nyil ellenségeivel is örömest cimboráit és szövetkezett s űzte a hajszát olyan hévvel, oly jobb ügyre méltó ki­tartással, hogy a köztársaság megszilárdulására soha pihenést nem engedett, míg végre oda vitte a dolgot, hogy nincs már ember a francia republikánus államférfiak táborában, a­kit el ne koptatott, el ne keserített, lehetetlenné ne tett volna. Ez a párt, mely odáig keserítette a ke­délyeket, hogy most már Franciaországban össze nem lehet állítani egy köztársasági kabinetet, s hogy ennélfogva a köztársaság elnöke nem csak erkölcsileg, de fizikailag is kényszerítve van a távozásra : ez a párt játssza most Parisban a legnevetségesebb szerepet. Cl­émenceau úr meghőkölt a felelősség nagy súlyától, mikor Grévy őt, a nagy buktatót kí­nálta meg a kabinet megalakításával, melyet mindenki másnak lehetetlenné tett. S most, mikor Grévy minden posszibilis kísérlet megté­tele, hosszú tépelődés és lelkiismereti harc után végre levonja a helyzet elkerü­letetlen konzek­venciáit s lemondani kész, akkor a radikális nagy hazafiak oda rohannak az általuk mindig piszkok, mindig menesztett Grévy lábaihoz, ka­bátjába kapaszkodnak s összetett kézzel kérik, maradjon, ne távozzék. Valóban megható! Rochefort, a véres tollú publicista, a barrikádok és botrányok hőse, a­ki most a szelíd, szerény öreg elnököt mara­dásra akarja rábírni, miután annyiszor marta meg s annyiszor dobálta meg sárral. Dérouléde, a véres szájú utazó demagóg, a revanche-eszme poétája, a muszka szövetség főapostola, most az utcán szónokol, hogy Grévy minő derék egy ember, a miért aztán most ő ellene bőszül föl a botrányt hajhászó tömeg, agyonverné s a Szajnába dobná talán, ha az őt imént még istenítő nép dühétől meg nem óvnak annak az állami rendnek az őrei, mely ellen annyit dü­höngött és őrjöngött ő maga versben és prózá­ban. Michel Lujza, e hisztérikus nő, ki varázs­erőt tud gyakorolni szónoklatával az alsó osz­tályokra, mikor kommunizmust, anarchiát, fel­forgatást hirdet, — most az elnök maradása mellett szólva, népszerűségét veszti s a boszor­kányok halálával vesztenék el, ha oltalmába nem venné a rendőrség. Nem tud ezekből az alapotokból eligazodn senki. Eszékre tértek volna a féktelenkedő ele­mek s belátva magatartásuk következményeit, most visszafelé kívánnák hengeríteni a lezudí­tott lavinát? Lehet, hogy úgy is van. De már, minden arra mutat, késő. Mire a radikálisoknak megjött az eszük, a többieké elment. Most már a mér­sékeltek, az opportunisták, az unionisták vették át szerepüket s a monarchisták örömmel láthat­ják vetésük növését.______________ Iz „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Don Gunáresz. (Felolvasás a Petőfi-Társaság jövő századbeli ülésén.) De mortuis nil, nisi verum! Jövel tehát donok legbüszkébbike s légyen néked a te igé­d szerint. Tisztelt hallgatóság ! Fölöttébb unalmas va­lakit dicsérni. Jó tulajdonságok felsorolása nem a nyilvánosság elé való. Követem tehát szóban levő nagyemlékű humoristánk példáját és külö­nös tekintettel a jelenlevő fiatal hölgyekre, bá­tor leszek Guszta bátyánk gyöngéiről és apró csínyeiről megemlékezni. Bátyánk, noha Ágoston vala, ritkán ágas­­kodott s Gusztávnak irá magát; de átalános­­ságban Gusztának hivták és csak kevesen hasz­nálták vele szemben a közönségesebb hangzású Guszti nevet. Ő Ninon de l’ Enclos volt hím kiadásban. A kilencven éves ifjú ép annyi bájjal bővelke­dett, mint a mennyivel fiatalabb korában. A he­gyek mindenkor ellentállhatlannak találták s hajba is kaptak értte, a­mi egy temetés alkal­mával tényleg megtörtént. Nem csoda. Deli termete, kacér öltözéke, elegánciája, előkelő bicegése és spanyol büsz­kesége varázserővel birt. Mert ő nem volt kevély, de büszke a szónak legspanyolabb értelmében. Büszkeségét korántsem ősi származására, legkevésbé koszo­rús irói mivoltára alapitá; mindez fizifitty volt az ő szemében. Guszti bátyánk büszkeségének fundamen­­toma az a lovag­kereszt vala, melynek piros szalagját gomblyukában mindenkor láhhatólag vi­selte. E viselkedés idült náthának volt ugyan szülője, mert a nemes dán téli kabátját a leg­nagyobb hidegben sem látta begombolva senki, hanem mi egy nátha, a dicsőséghez? — Barátom, ezt a pántlikát még a lóva­­suton is respektálják ! — szólt a lovag s tet­szett neki, ha kincsén megakadt a szem. A múlt század utósó tizedeiben történt, hogy mint aféle vékonypénzű irodalmár magam is az olcsó vendéglőket keresve, a krisztinavá­rosi „Három alma“ című vendéglőben ahoz az asztalhoz kerültem, melynél a nemes dán el­nöklete alatt egy íróművészi kompánia fogyasztá a hegy levét. Guszta bátyánk, Balázs Sándor, a régebben elhunyt nagy humorista, Sipi a művész, Józso a professzor és Vili, a hölgyek lapjának szende szerkesztője valának akkor együtt. Máskor má­sok is jöttek : színészek, művészek és írók. De a társaság magva a két elválhatlan jóbarát Guszta bátyánk és Balás Sándor voltak. A „Három almától“ a „Rongyos papucsig“ minden jóravaló budai hotel volt egyszer s más­szor a kompánia gyülhelye.A vezér, az mi taga­dás, Guszta bátyánk volt; nemcsak azért, mert jobban győzte mint korábban boldogult humo­rista kollégája, de azért is, mert ő tudta min­denkor legilletékesebben: hol a jó bor, hol a jó hal, hol a szép leány ? Tudniillik nagy hatalmasság volt akkoriban a nemes dán. A legfőbb polkcájnak volt a jobb keze. Mások azt mondták: ugyan, hogy a bal­­ keze volt, de végre is ez mindegy. Annyi tény, hogy Guszta bátyánk kitűnően volt informálva a legtitkosabb status-dolgokról. Egy szót sem árult el soha, csak vezetett bennünket a­­helyiekre. Ő fedezte föl s tette közkedveltté a „Trom­bitáshoz“ címzett nyári vendéglőt, ott valahol a fogaskerekű vasút körül, a városmajor táján. Egy nyáron nagy meleg volt. — Jöttek a Trombitáshoz — mondá — akkora árnyék van ott, hogy nem látjátok az eget. Árnyék ugyan nem volt, de jó ebéd az volt s mindnyájan meg voltunk elégedve. Mert föl ke­l jegyeznem a történelem részére, hogy Guszta bátyánkat azon időtájt csak Komócsy József bátyánk pipálta­­e ínyencség dolgában, beszélve néha olyan ételekről, minőkhöz a ke­letindiai fecskefészek csak babcsuspájz. Valamelyik budai kiskocsmában főzték ki a Guszta bácsi híres jubileumát, persze az ő közreműködése nélkül, mert ő csak annyit mondott: — No gyerekek, aztán csináljatok ám valamit. Bizony megérdemelt volna ő százszor fényesebb jubileumot is. Nagyobb rendjel is reáfért volna, azokhoz az érdemekhez képest, melyeket becsülettel szerzett a hazai irodalom parlagán. Az elnyomatás szomorú korszakában Guszta bátyánk nevettette meg az országot. Butter Flóriánja közszájon forgott s el lehetett róla mondani: van-e ki e nevet nem is­meri? Kétségkívül a nemes dán volt iroda.- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. Belpolitikai hírek. — dec. 2. A közmunka-törvényjavaslat alapelvei és főbb rendelkezései meg vannak immár állapítva a közlekedési minisztériumban , tekintettel az

Next