Pesti Hírlap, 1888. április (10. évfolyam, 92-120. szám)

1888-04-01 / 92. szám

Budapest, 1888. X évf. 82. (3329.) szak­» Szombat, április 1. előfizetési árak: Egész évre . . . 141 frt — kr. Félévre 7? . r. 7 » — » Negyedévre 1?. 3 » 50 » Egy hóra. . . 1 » 20 » Egyes szára helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bnflarest b­áowitca 7• st. Msiiii hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendők. Hírlap POLITIKAI NAPILAP. n—i----ngl'" Szerkesztési iroda: Budapester, nádor­ utca 7. sz­ I. «Miét, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelei csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre.­ ­ Kérjük tisztelt vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetést ide­ sok órás szíveskedjenek megújítani, mert különben a lap rendes megküldése fenn­a­ka­­dást szenvedhet.______________________________ Hajdan és most. Midhin keresztfára feszítve vérzett el Je­ruzsálemben a kereszténység megalapítója, az istenember, az ókori világ legnagyobb biro­dalma, a római császárság magában hordotta már föloszlásának csiráit. Óriási volt hatalma, kiapadhatlanok se­gélyforrásai. Királyok remegtek tőle, népek porba sújtva fetrengtek diadalmas hadvezérei előtt., Athén, Syrakuza, Karthago, Memphis, Jeruzsálem egymásután érezték hatalmának fölényét. Gallok, germánok, görögök, thrákok, egyiptomiak, parthusok, karthágóiak, zsidók, majdnem minden ismert nemzete az óvilágnak kincsekkel adózott konzulainak, prokonzulainak, imperatorainak. Miként V. Károly császár biro­dalmában, úgy a hatalma tetőpontján álló ró­mai császárságban sem nyugodott le a nap. Külellenség sohasem győzedelmeskedhetett volna e birodalmon, ha a római nép az ma­rad, a­mi Cincianatus korában volt. Ha meg­őrzi erkölcsi tisztaságát, fajának eredeti eré­­nyeit, a családi élet szeplőtlenségét, a közügy érdekeinek szolgálatában tanúsított önzetlensé­get. Valósággal Rómát nem a barbárok hordái győzték le. A belviszály, az erkölcsök megla­­zulása, a féktelenség szelleme, a hatalomért ví­vott tusák, a polgárháborúk és társadalmi bű­nök ásták meg nagyságának sírját, sokkal előbb, hogysem a betörő barbárok felgyújtották a Ca­­pitoliumot. A 19-ik század végén Róma sorsának vájjon nem kellene-e intő például lebegni bi­zonyos nemzetek előtt? Nemcsak a franciát értjük, mely ép e pillanatban siralmas látvá­nyát nyújtja annak, mily katasztrófák örvénye felé sodorhat egy nagy és művelt nemzetet is az erkölcsi sülyedés és elmérgesedett pártvi­szály. Nem , az ókori világbirodalom hanyatlá­sából és bukásából a jelenkor minden nemzete levonhatja a tanulságot. Le kell vonnunk ne­künk magyaroknak is, szemben azon sivár tü­netekkel, melyek társadalmi életünket jellemzik. Mert van elég. A kasztszellem, az állam­­polgári kötelességek laza teljesítése, a polgári munkának arisztokratikus lenézése, a pazarlásra vezető urhatnámság, a politikai erkölcsök lazu­lása s mind­ennek nyomában az a korrupció, mely közigazgatásunkban terpeszkedik, nem egészséges társadalmi viszonyoknak jelenségei. A pesszimizmus nem kenyerünk. Legye­nek e tünetek még oly sivárak, a nemzet jö­vője miatt aggodalomba nem esünk. Senki sem ostorozta kegyetlenebb sarkazmussal nemzeti hibáinkat, mint gróf Széchenyi István, s mégis ő volt az, ki biztatáskép kiáltotta oda nemze­tének: „Magyarország nem volt, hanem lesz!“ De ha egyrészről feltétlen elismeréssel adózunk annak, a mi az új Magyarországot az egész világ előtt is a legelőnyösebben külöm­­bözteti meg a régitől; ne hunyjunk szemet olyan hibák előtt, melyek e fénynek sötét árnyai. Magyarország alapjában véve minden de­mokratikus intézményei dacára még mindig arisztokratikus ország, s pedig nem a szónak jobb értelmében. Olyan ország, melyben a szü­letés többet nyom, mint a személyes érdem és tehetség. Olyan ország, melyben az úgynevezett régi családok s azok pártfogoltjai osztozkodnak a hatalomban, népesítik be a parlamentet, be­­folyttkotják a kormányzatot és „csinálják“ a a közigazgatást. Hogy miként, azt mutatja ad­minisztrációnk siralmas állapota, melyet Tisza Kálmán erélyes keze is alig tud tűrhetőbbé tenni. Mert nemcsak a megyei rendszer élte ma­gát túl régóta, és satyrája egy jogállam közigaz­gatásának. De nem illenek bele ily állam admi­­nistrációjának keretébe azon elemek sem, melyek a megyékben dominálnak.­­ Az az indolencia, mely nálunk a közü­gyekkel szemben országszerte jelentkezik s annyi mulasztásra, erkölcsi és anyagi kárra vezet,­első­sorban arra vezetendő vissza, hogy a tisztvi­selői kötelességeket ritka hivatalban veszik ko­molyan. S e példa ragadós. Ha a főispán urak egy része nem tesz egyebet, mint ünnepélyes alkalommal fogadni és reprezentálni s legfölebb a választásokat befolyásolni; ha az alispán urak egy része teljhatalmú kormánybiztos kikül­detésére szorul, hogy azok teljesítsék a tizen­kettedik órában azt a feladatot, melyet ők kép­telenek voltak teljesíteni; ha főkapitányok, szol­­gabírák, árvaszéki ülnökök kezei között elkal­lódnak a közpénzek ; ha a közérdek gondo­zásával azok sem törődnek, kiknek az hivata­los kötelességük, ugyan ki szolgáltassa hát akkor a kötelességteljesités s a pontosság elő­képét a nagy tömeg számára? Mindezek, fájdalom, nem képzelt bajok,1, hanem valódiak. Ellenőrzés, rend, fegyelem. „iBiBüTrir­.r- - .m, ..m ■—r~...............­A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Arcéban. — Március I. — Sápadt levelű­ olajfák al­ott, Hegy parton ülök. Idetűz a nap. Fölebb sötétzöld, karcsú ciprusok Boronganak, mint én, ha búsulok-Túlnan regényes várrom néz alá. Emberfiának rég’ nincs gondja rá. Köröttem méla csend. Sütkérezem Meleg sugáron, szép emlékeken. Bolyongtam azelőtt is többször én Erdőmagányban, szellős domb ölén. Csakhogy nem így, hallgatva, csendesen . Sokáig nem volt nyugtom, egy helyen. Szaladtam hegynek föl-le, mint e gyik. Kern olvasóm, a lépés hányadik. Rá sem gondoltam, mert nem érezem, Hogy van tüdőm, májam, szivem, vesém. Akkor hogyan hihettem volna még. Midőn hangomtól reszketett a' jég, És kacajom fölverte a határt, — Hogy énekelni, vígnak lenni árt! "Tilalmas most a hangosabb beszéd; Ének s Kacaj gyors köhögésre készt. Vigyázva járok, csend ül ajkamon; Bőszig tüdőmet így földozgatom. A fakadó rügy, pázsitos mező. Sugárcsillámos, langyos levegő, Kern gyönyöröm, mint volt,csak gyógyszerem, víz orvos szabja meg lélegzetem’. Óh, szép idők, egészség évei! E romlatag test mostan érezi: Akkor becsüljük meg csak életünk’. Ha nyavalyákkal kell megküzdenünk. Reviczky Gyula: Minden asszony, asszony. írta: Mikszáth Kálmán. — A „Pesti Hírlap*" eredeti tárcája. — Furcsa rangok voltak itt valamikor! A szalonokban, a klubbotban azzal mu­tatták be az embert: „X. vagy Y. ur, hat esz­tendeig volt elcsukva.“ Hogy siettek kezet szo­rítani, per tu lenni az ilyennel. Mert az volt az államban a legmagasabb cím „vasban ül­t“... Legott rózsákra ültettek. A második fokozat alá estek a „sokat szenvedett“ emberek gyermekei. Kimeríthetlen dominium volt, ha valakinek az apját felakasz­tották, vagy ha a száműzetés keserű kenyerét ette. A maradékai száját teletömték mindenféle jóval. Belky Ferenc a második osztályba esett. Atyja a szabadságharc alatt titkár volt Duscbek pénzügyminiszternél, a­ki arról nevezetes, hogy krajcáros szivart szitt (a­mi egyébiránt csak látszólagos takarékosság, mert abban az időben könnyebb volt egy tíz forintos bankót nyomatni, mint egy rézkrajcárt veretni). A katasztrófa után kibujdosott az országból a családjával együtt. Londonban tengődött és ott is halt meg. Egy leánya maradt és egy fia. A leány férjhez ment egy kingstreeti kardcsinálóhoz, a fiú pedig írnok volt a Drum­ Lane színháznál, a­mikor megismerkedett Lókyval, szintén egy magyar száműzött fiával. Az beszélte neki, hogy Magyarországon most szabadabb a levegő, megnyílt az alkotmá­nyos élet s eleven színekkel csábította haza. — Ugyan mit csinálnék én otthon? Bir­toka nem volt az apámnak, a­mit visszaadhas­sanak. Hát miből élnék én ott? — A nevedből. Belky a fejét csóválta hitetlenül: — Nem lehet a nevet se megszántani, se bevetni. — Mégis terem, hidd meg. Addig tartotta szép szóval, míg végre is hazajöttek mind a ketten. Épen jókor, itt már a királydombot építették a lánchíddal szemben és a dombból semmi sem hiányzott, csak „a szám­­üzöttek saruján hozott por.“ Nos ezen a négy talpon is volt egy kevés. Csinos fiúk voltak és elegáns ruha volt rajtuk. Ettől függött, mert a kopott kabát is kapott kenyeret, de a jó kabát kalácsot kapott. Senkitől sem kérdezték az itthonvalók „mit tudsz és mit érsz ?“ csak azt kérdezték: „ki vagy és mit igényelsz ?“ Az alkotmány mézes hetei voltak ezek. Ki fösvénykednék ilyenkor ? Volt bőven minden : kedély, bizalom, pénz, remény. Együtt jöttek haza, és együtt látogatták meg apáik hajdani pajtásait, most csupa irány­adó férfiakat és minisztereket. — Hát mi szeretnél lenni? — kérdé az egyik miniszter Lókytól. — Valami olyan állást óhajtanék bátyám, a­hol dolgozni kell, a­hol kitüntethetném ma­gamat. Lapunk mai száma 32 oldalt tartalmaz.

Next