Pesti Hírlap, 1888. december (10. évfolyam, 332-360. szám)

1888-12-01 / 332. szám

1888. december 1. PESTI HÍRLAP részéről sohasem járu­lat oly intézkedéshez, mely a törvényhozási elvekkel ellenkezik. (Helyeslés.) A törvényhatósági városokra vonatkozólag kifejti, h­ogy ezek az adóbevallásnál rendesen az elmúlt év jöve­delmét vették a bevallás alapjául, mi tisztességes és észszerű dolog és semmiesetre sem adóeltitkolás vagy épen csalás, a­minek a vita során némelyek feltüntetni szerették volna. Magyarország városait egy észszerű és szokásos eljárásért meggyalázni nem szabad. Majd összehasonlítja a városoknak adandó kedvezményeket azokkal, melyeket a magánosok fog­nak kapni s kifejti, hogy míg az egyesek irányában tanúsított elnézés az erkölcstelenség magvát hinthetné el, addig az elnézés a városok iránt nem erkölcs­telenség, mert a város jövedelmének esetleges el­­tagadásáért nem a város, hanem valamelyik ille­tékes tisztviselő felelős s ez is érdek nélkül követte el a hamis adóbevallást, ellenben az egyesek öntu­datosan és érdekből val­ották be hamisan adójukat. Foglalkozik ezután ifj. gr. Andrássy Gyula beszédével , annak a nézetének ad kifeje­zést, hogy az oly ember, ki a körülményekből ki­folyólag abban a helyzetben van, hogy már pályája elején hozhat fel oly érveket, a­minőket más em­ber csak egy megfu­ott pálya végén, saját tapaszta­latai alapján mer kockáztatni, jól válogassa meg azt, a­mit mond és ne túlozzon, mert az ő szava messzebb hangzik, mint a másé és meggyűlöltet­­hetné a magyar viszonyokat ott, a­hol ez veszedel­messé vá­hatnék. A­kinek különben is erős hangja van, tudjon rajta uralkodni, mert a kiáltás nála fö­lösleges. Azt hiszi, hogy ebben a miniszterelnök is tovább ment, semmint tanácsos. A nemzet árnyol­dalainak festésében rikító színeket használni nem szabad. Azt a kérdést intézi a pénzügyminiszterhez, hogy engedje magában szóhoz jutni azt a miniszter­elnököt, a­ki úgy kifelé, mint befelé mindenkor meg tudta védeni az ország tekintélyét. A szakaszt elfo­gadja. (Helyeslés jobbfelé.) Miklós Gyula azt az indítványt pártolja, me­lyet ifj. gr. Andrássy Gyula adott be. Pártolja a hangsúlyozott erkölcspolitikai szempontból s párt­­ja reális alapon azért is, mert meggyőződése szerint az eltitkolt adó összege meghaladja a húsz milliót. A városoknál az adóeltitkolás azért vált lehetsé­gessé, mert a pénzügyi adminisztráció nem gyako­rolta szigorúan az ellenőrzést. Andrássy indítványa nem céloz egyebet, mint a rossz szándék 03sorozá­­sát. Polemizál Ugrottnal és Hollóval, kikkel szem­ben azt iparkodik kimutatni, hogy az indítványban célzott intézkedés igazságos és méltányos. Végül röviden vázolja Álláspontját, mely lényegileg meg­egyezik a gr. Andrássy Gyuláéval. Beöthy Ákos a bizottság által ajánlott szö­vegezést fogadja el s nem pártolhatja ifj. Andrássy Gyula gróf javaslatát, bár igazi rokonszenvvel visel­tetik személye a parlamenti föllépése iránt. Fejtegeti azután a regále-megváltás jogalapját, melyből azt a konzekvenciát vonja le, hogy ha az állam és a ma­gánfél kö­­tt differencia támad a megváltásra nézve, akkor ítéljen közöttük a független bíróság. A jogál­lam szigorú elveiből következik, hogy az állam annyit adjon a mangánfélnek, mint a­mennyit elvesz­tő. A visszatérítésnél magát az adót vették alapul, de hiszen vehettek volna mást is, s például ha 48 előtt történik a regále-megváltás, akkor az adót kiontott polgári vér nem nyert elégtételt, ve­gyes nyomozó bizottságot állítottak ugyan be az eset megvizsgálására s dr. Jósika kormány­elnök saját felelősségére kívánta a bűnös grá­nátos zászlóalj áthelyezését és kiszállítását Ko­lozsvárról, de az intézkedést a főhadvezérség nem hagyta jóvá, sőt Kolozsvár helyőrségét újabb csapatokkal szaporította, mindössze is Vidakovich alezredes áthelyezésében nyert olyan szrint az ügy, mintha a sértett polgárság is némi figyelemben részesült volna. Kisebb összekoccanások különben már jó­val előbb is előfordultak a császári katonaság és a kolozsvári forrongó vérű tanuló ifjúság közt, így az 1799-ik évben, midőn az adott alkalmat az összetűzésre, hogy a toborzó katonák beha­toltak a tanodákba s az ifjúság közül sokat zászló alá állásra édesgetvén, ezeket magukkal vitték, etették, itatták s aztán besorozták. Töb­bek közt március 17-én, virág vasárnapján egy Sánta Ferenc nevű konviktusi szolgának saját vallomása szerint kényszeritett besoroztatása idézett elő verekedést. Sánta délután 3 órakor adott kezet s barátságpoharat ürítvén bajtársai­val, felment a Fellegvárba, állítólag hogy meg­vizsgálják, de saját vallomása szerint, hogy erőszakos besorozásáért a toborzó katonák ellen panaszt emeljen. Tény, hogy néhány tanuló még ott helyben fölkereste s karjánál fogva el akarta vinni. De egy tizedes ellenállott s le akarta őt beszélni a visszatérésről. Midőn pedig ez nem sikerült, patrollért indult, de alig ért a vendéglő kapujáig, nyomában egy tanuló jött egy katonától elvett fegyverrel, egy másik pedig doronggal úgy ütötte főbe, hogy menten földre kétségkívül nem lehe­­tt volna a kártalanitás alap­jául venni. S ha ma sem felel meg mindenütt a fizetett adó az igazi értéknek, okvetlenül korrektí­­vumról kell gondoskodni s a kártalanítás kizárólagos alapjául nem lehetett a fizetett adót venni. Vigyázni kell ez esetnél arra különösen, hogy az állam ne éljen vissza helyzetével a ne legyen kizáró a 103 becslési mértékül oly dolgot, melyről tudja, hogy nem igazságos mérték, mert a bevallás alapján ki­vetett adó sehol a világon nem felel meg az igazi vagyon­értéknek. Ha az adóeltitkolások okát keresi szóló, leg­először az általános gazdasági helyzet kedvezőtlen­­ségét találja; nem tudunk jól gazdálkodni, mert hi­szen a kormány sem ad erre jó példát. De csupán a történeti igazság kedvéért konstatálja szóló, hogy ha a régi kiváltságos osztályok romlásnak indultak, ez főképen annak tulajdonítható, hogy kiváltságos jogaik fölé hevezték a haza érdekét. Helyesli azt azt az erkölcspoltikai álláspontot, melyet Andrássy Gyula gróf e foglalt, de az ő inditványa nem felel meg az ország érdekeinek s a logikai egymásután­nak; mert nem itt kell kezdeni az etnikai reformo­kat, hanem politikát és kormányzási rendszert kell változtatni, s ha ebben az irányban kezdeményezne Andrássy gróf, szívesen követné az ellenzék. A szóló szerette volna, ha az itt fölmerült dolgok nem kerültek volna nyilvánosságra, mert itt egy adott helyzettel állunk szemben és a kérdés az, hogy en­nek következtében a törvényhozás letérjen-e a mél­tányosság útjáról, mely ezt a tranzakciót inspirálta s melynek következetes keresztülvitele teszi az egyesekre lehetővé e tranzakciót. Szóló azt mondja, hogy a méltányosság útjáról nem szabad letérni. Ha elfogadjuk Andrássy indítványát, letérnénk erről az u­ró i s akkor az lenne, a­mit a régi róma­ik oly jól fejeztek ki: summum ius, summa iniuria. (Úgy van! Uy van !) Ezért elfogadja szóló az eredeti szöveget. (Élénk helyeslés.) Asbóth János az Andrássy-féle indítvány mellett foglal állást. Kifejti, hogy helytelenül véle­kednek azok, a­kik abban birtokosok és váro­sok szembeállítását látják. Helyesli azt, a­mit Beöthy Ákos állított, hogy az egész indítvány elesnék, ha a megváltás alapjául nem az adó vézetett volna. Helyesli ezt, de hozzáteszi, hogy miután alapul mégis az adót vették, az indítványra tényleg szük­ség volt. Egy jellemző adomát akar elmondani. Egy debreceni embernek szappant adtak el sajt helyett. Mikor később felvilágosították a dologról, azt mondta: sajtnak vettem, sajtnak eszem. S meg is ette. De most a magyar máskép tesz. Mikor arról volt szó, hogy a haza iránti kötelességének eleget tegyen, eltagadta adóját, de most, hogy nem ő fizet, de neki fizetnek, igaz magyar őszintésséggel megvallja, hogy ennyit meg ennyit követel az állam­tól. (Derültség.) Mikor Ő volt köteles fizetni, méltó­­ságosan hallgatott, mikor neki tartoznak fizetni, őszintén vall. Ez nem járja, ez nem igazság. And­rássy indítványa helyes és igazság s ennélfogva a maga részéről is pártolja. Bokros Elek a bizottsági szövegezés szerint fogadja el a szakaszt s csak egy alárendelt módo­sítást javasol a szakasz második alineájához. Mó­­dositványa oda irányul, hogy a második alinea a szakasz végére télessék s rendelkezése ne csak a fogyott; a megérkezett őrjáratot a tanulók szin­tén leverték, sőt az országos pénztár előtt álló őrt is bántalmazták. Egy ekkor érkezett nagyobb katonai őrjárat még általánosabbá tette a vere­kedést. Száz és száz tanuló ragadott kezébe mindenféle áruboltokból kitört fákat, padlábakat, kerti karókat, sőt némelyeknél puska is volt. Ennél az esetnél korrajzilag érdekes, hogy a vallomások szerint a polgárok a németeket hunefut németeknek, kutyáknak szidták. Valamint érdekes a kormányszék íté­lete, mely a zavargó tanulók közül a legvétke­­sebbekre 12 pálcaütés mellett való kiutasítást szabott, néhánynak pedig tartás-javadalmát vé­tette el, vagy borilletményétől fosztotta meg egy évre stb. Különben a katonaság összes, hivatalosan megállapított kára a csetepatéban 3 eltört puskaagy, 1 szurony és csákó-címer, 1 linta-csappantyú volt, mindössze 6 frt 5 kr értékben. Fokozottabb idegenséget hagyott hátra maga után az 1834-diki esemény, melyet mutat az, hogy még ugyanazon évben egy erőszakos gyilkosság és egy nagyobb szabású utcai vere­kedés történt tanulók és katonák közt. Az első szerencsétlenség lefolyása röviden a következő volt: Kis­solymosi Simó József unitárius diák jul. 2-án elment meglátogatni egy külmonostor­­utcai polgár házánál beszállásolt, Izsák Mihály nevű közvitéz földijét, hogy nem üzen-e haza valamit. Mulatás közben Simó a gazda belső szobájából egy zsebórát vett magához, de a gazda észrevette s visszakérte, kérdőre vonva egyszersmind, hogy miért tette ezt, mire a diák azt felelte, hogy más késztetéséből csele­tizedik, hanem a hattól tízig terjedő szakaszok min­denkére kiterjesztessék. Helfy Ignác igen rokonszenvesnek találja ifj. Andrássy Gyula gróf föllépését, de figyelmeztetni akarja, hogy egyről megfeledkezett. Arról ugyanis, hogy ez az egész regále-javaslat csak természetes következménye a szeszadó-javaslatnak. Ha a nem­zettől rossz néven veszik az adóeltitkolást, vegyék rossz néven a kormánytól, hogy egész adórendsze­rét erre hatírozta. Hisz minden egyes adóteher be­hozatalánál azzal az indokolással élt a kormány, hogy úgy sem hajtják be az egészet Az adóéltitko­­lás a magyar nemzetnél nem volt egyéb, mint ön­védelem. Ha rámutattak a létező bajra, szóló ha­zafias közösségének tartja, hogy viszont rámutasson a baj forrására s ez a forrás: a kormány. (E­énk helyeslés a szélsőbalon.) A szakaszt elfogadja. Apponyi Albert gróf nem fogadja el And­rássy Gyula gr. ellenindítványát, hanem pártolja a bizottsági szöveget. Andrássy azt mondta, hogy az, a mi az általa ajánlott szövegben foglaltatik, nem büntetés. Szóló megengedi, hogy nem büntetés a szónak per­ technikai értelmében, de büntetés a szónak közönséges, józan ész szerinti értelmében, mert mégis csak sújtja az Tetőt. (Úgy van­ bal felől.) A­mi a kérdés erkölcspolitikai oldalát illeti: szóló átalánosságban véve egyetért Andrássy inten­cióival és szóló szívesen hozzájárul a közvélemény­nek oly irányba való tereléséhez, hogy a kincstárt megcsalni és oly tisztességtelen dolognak tekintes­sék, mint egyes embert megcsalni. (Általános he­lyeslés.) De hogy ezen törekvéseknek sikere lehes­sen, annak előzményei vannak, melyekre komolyan törekedni kell. Ebben van közte és az indítványozó közt a különbség, hogy szóló e két dolgot egyide­jűleg akarja kezdeményezni. A törvényhozás minden faktorának, de talán első­sorban a képviselőháznak kötelessége minden intézkedésénél oda hatni, hogy a nemzeti élet jö­vőben erkölcsileg oly ép és oly tiszta legyen, mint az emberek közt egyáltalában lehetséges. (Úgy van­ a baloldalon.) — Erre azonban két irányban kell gyakorolnunk befolyást. E­őször arról kell tennünk, hogy maga az állam minden orgánumának tevé­­kenységében az erkölcsi alapot megőrizze és annak magaslatán maradjon. (Helyeslés a bal- és szélső­balon.) Másodszor azon kell lennünk, hogy a pol­gárok körében is a kötelességérzetnek sz­­orú fel­fogása, az állam iránti kötelességeknek mély átér­­zése támadjon. (É­énk tetszés a bal- és szélsőbal­­oldalon.) Az egyiket a másik né­lül nem lehet elérni. De a­midőn azt látjuk, hogy a törvényhvó­­testület arra nézve, a­mi hozzá legközelebb áll saját összealkotására nézve mennyiben tartja szem előtt az erkölcsi elveinek szigorú követelményeit ha azt látjuk, hogy minden szomorú tapasztalások dacára is fentartja közéletünk azon állandó bot­rányát, a divó igazolási eljárást, mely a büntető törvényben börtönnel sújtott cselekvényekig mindent eltűr, mindent igazol, minden felett szemet huny. (Úgy van! balfelől.) akkor, t. hát, méltán kétely ébred azon egymásután helyessége iránt, melylyel Andrássy a nemzeti erkölcs mentése különben helyes és szép utjb­a lép. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) S ha nézzük magának a kormánynak tévé­­------— -ív ' 1 ——— s kedte, a kinek nevét azonban nem akarta meg­mondani. Mikor a deák és katona-barátja eltá­voztak, a gazda ingerültségében megszólította a hátramaradt katonákat, hogy tolvajt a házához ne járassanak. Erre ezek haragra gerjedve, a deák után mentek, visszahozták s kényszeritet­ték, hogy vallja meg, kinek a késztetésére vette el az órát. Hiába vetette magát most már a gazda is közbe, a Krisztus kínszenvedésére kérve a felbőszült katonákat, hogy hagyjanak fel a dologgal, ezek, látva, hogy a deák nem akarja megnevezni a fölbujtót, nekiestek, pofoz­ták, öklelték, majd a szegről levett szuronyok­kal szurdalták át meg­át, s végre a konyhából az udvarra hurcolva ki, addig verték, rugdos­ták, mig állkapcsa összetört s ennek következ­tében kórházba vitetve, tiz nap múlva meghalt. Ez eset lélektanilag is igen érdekes, mert, mint Jakab Elek kifejti, az a gyanú merülhet fel, hogy a lopást Simó csakugyan másnak ösz­tönzésére követte el, ez senki más nem lehe­tett, mint az általa látogatott István nevű gra­­nétéros, a­kiről e perben semmi említés sem történik s a ki, bár Simó őt álhatatosan vona­kodott megnevezni, még sem kelt védelmére, sem önként be nem vallotta a dolgot. Elég az hozzá, hogy a tettesek hadbiróság elé állíttat­ván, a gyilkosságért az akkori katonai törvé­nyek szerint meglakoltak. Egyikük, Szabó Ist­ván, szebeni magyar fiú 300 legény közt tíz­szer fel és alá vesszőfutásra ítéltetett, három­szori vesszőváltással, a másik Theiss György nevű szász ugyanarra, ötszöri vesszőváltással, míg Schemmel tizedesnél, tekintettel hat évi jó

Next