Pesti Hírlap, 1888. december (10. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-01 / 332. szám
1888. december 1. PESTI HÍRLAP részéről sohasem járulat oly intézkedéshez, mely a törvényhozási elvekkel ellenkezik. (Helyeslés.) A törvényhatósági városokra vonatkozólag kifejti, hogy ezek az adóbevallásnál rendesen az elmúlt év jövedelmét vették a bevallás alapjául, mi tisztességes és észszerű dolog és semmiesetre sem adóeltitkolás vagy épen csalás, aminek a vita során némelyek feltüntetni szerették volna. Magyarország városait egy észszerű és szokásos eljárásért meggyalázni nem szabad. Majd összehasonlítja a városoknak adandó kedvezményeket azokkal, melyeket a magánosok fognak kapni s kifejti, hogy míg az egyesek irányában tanúsított elnézés az erkölcstelenség magvát hinthetné el, addig az elnézés a városok iránt nem erkölcstelenség, mert a város jövedelmének esetleges eltagadásáért nem a város, hanem valamelyik illetékes tisztviselő felelős s ez is érdek nélkül követte el a hamis adóbevallást, ellenben az egyesek öntudatosan és érdekből valották be hamisan adójukat. Foglalkozik ezután ifj. gr. Andrássy Gyula beszédével , annak a nézetének ad kifejezést, hogy az oly ember, ki a körülményekből kifolyólag abban a helyzetben van, hogy már pályája elején hozhat fel oly érveket, aminőket más ember csak egy megfuott pálya végén, saját tapasztalatai alapján mer kockáztatni, jól válogassa meg azt, amit mond és ne túlozzon, mert az ő szava messzebb hangzik, mint a másé és meggyűlöltethetné a magyar viszonyokat ott, ahol ez veszedelmessé váhatnék. Akinek különben is erős hangja van, tudjon rajta uralkodni, mert a kiáltás nála fölösleges. Azt hiszi, hogy ebben a miniszterelnök is tovább ment, semmint tanácsos. A nemzet árnyoldalainak festésében rikító színeket használni nem szabad. Azt a kérdést intézi a pénzügyminiszterhez, hogy engedje magában szóhoz jutni azt a miniszterelnököt, aki úgy kifelé, mint befelé mindenkor meg tudta védeni az ország tekintélyét. A szakaszt elfogadja. (Helyeslés jobbfelé.) Miklós Gyula azt az indítványt pártolja, melyet ifj. gr. Andrássy Gyula adott be. Pártolja a hangsúlyozott erkölcspolitikai szempontból s pártja reális alapon azért is, mert meggyőződése szerint az eltitkolt adó összege meghaladja a húsz milliót. A városoknál az adóeltitkolás azért vált lehetségessé, mert a pénzügyi adminisztráció nem gyakorolta szigorúan az ellenőrzést. Andrássy indítványa nem céloz egyebet, mint a rossz szándék 03sorozását. Polemizál Ugrottnal és Hollóval, kikkel szemben azt iparkodik kimutatni, hogy az indítványban célzott intézkedés igazságos és méltányos. Végül röviden vázolja Álláspontját, mely lényegileg megegyezik a gr. Andrássy Gyuláéval. Beöthy Ákos a bizottság által ajánlott szövegezést fogadja el s nem pártolhatja ifj. Andrássy Gyula gróf javaslatát, bár igazi rokonszenvvel viseltetik személye a parlamenti föllépése iránt. Fejtegeti azután a regále-megváltás jogalapját, melyből azt a konzekvenciát vonja le, hogy ha az állam és a magánfél kött differencia támad a megváltásra nézve, akkor ítéljen közöttük a független bíróság. A jogállam szigorú elveiből következik, hogy az állam annyit adjon a mangánfélnek, mint amennyit elvesztő. A visszatérítésnél magát az adót vették alapul, de hiszen vehettek volna mást is, s például ha 48 előtt történik a regále-megváltás, akkor az adót kiontott polgári vér nem nyert elégtételt, vegyes nyomozó bizottságot állítottak ugyan be az eset megvizsgálására s dr. Jósika kormányelnök saját felelősségére kívánta a bűnös gránátos zászlóalj áthelyezését és kiszállítását Kolozsvárról, de az intézkedést a főhadvezérség nem hagyta jóvá, sőt Kolozsvár helyőrségét újabb csapatokkal szaporította, mindössze is Vidakovich alezredes áthelyezésében nyert olyan szrint az ügy, mintha a sértett polgárság is némi figyelemben részesült volna. Kisebb összekoccanások különben már jóval előbb is előfordultak a császári katonaság és a kolozsvári forrongó vérű tanuló ifjúság közt, így az 1799-ik évben, midőn az adott alkalmat az összetűzésre, hogy a toborzó katonák behatoltak a tanodákba s az ifjúság közül sokat zászló alá állásra édesgetvén, ezeket magukkal vitték, etették, itatták s aztán besorozták. Többek közt március 17-én, virág vasárnapján egy Sánta Ferenc nevű konviktusi szolgának saját vallomása szerint kényszeritett besoroztatása idézett elő verekedést. Sánta délután 3 órakor adott kezet s barátságpoharat ürítvén bajtársaival, felment a Fellegvárba, állítólag hogy megvizsgálják, de saját vallomása szerint, hogy erőszakos besorozásáért a toborzó katonák ellen panaszt emeljen. Tény, hogy néhány tanuló még ott helyben fölkereste s karjánál fogva el akarta vinni. De egy tizedes ellenállott s le akarta őt beszélni a visszatérésről. Midőn pedig ez nem sikerült, patrollért indult, de alig ért a vendéglő kapujáig, nyomában egy tanuló jött egy katonától elvett fegyverrel, egy másik pedig doronggal úgy ütötte főbe, hogy menten földre kétségkívül nem lehett volna a kártalanitás alapjául venni. S ha ma sem felel meg mindenütt a fizetett adó az igazi értéknek, okvetlenül korrektívumról kell gondoskodni s a kártalanítás kizárólagos alapjául nem lehetett a fizetett adót venni. Vigyázni kell ez esetnél arra különösen, hogy az állam ne éljen vissza helyzetével a ne legyen kizáró a 103 becslési mértékül oly dolgot, melyről tudja, hogy nem igazságos mérték, mert a bevallás alapján kivetett adó sehol a világon nem felel meg az igazi vagyonértéknek. Ha az adóeltitkolások okát keresi szóló, legelőször az általános gazdasági helyzet kedvezőtlenségét találja; nem tudunk jól gazdálkodni, mert hiszen a kormány sem ad erre jó példát. De csupán a történeti igazság kedvéért konstatálja szóló, hogy ha a régi kiváltságos osztályok romlásnak indultak, ez főképen annak tulajdonítható, hogy kiváltságos jogaik fölé hevezték a haza érdekét. Helyesli azt azt az erkölcspoltikai álláspontot, melyet Andrássy Gyula gróf e foglalt, de az ő inditványa nem felel meg az ország érdekeinek s a logikai egymásutánnak; mert nem itt kell kezdeni az etnikai reformokat, hanem politikát és kormányzási rendszert kell változtatni, s ha ebben az irányban kezdeményezne Andrássy gróf, szívesen követné az ellenzék. A szóló szerette volna, ha az itt fölmerült dolgok nem kerültek volna nyilvánosságra, mert itt egy adott helyzettel állunk szemben és a kérdés az, hogy ennek következtében a törvényhozás letérjen-e a méltányosság útjáról, mely ezt a tranzakciót inspirálta s melynek következetes keresztülvitele teszi az egyesekre lehetővé e tranzakciót. Szóló azt mondja, hogy a méltányosság útjáról nem szabad letérni. Ha elfogadjuk Andrássy indítványát, letérnénk erről az uró i s akkor az lenne, amit a régi rómaik oly jól fejeztek ki: summum ius, summa iniuria. (Úgy van! Uy van !) Ezért elfogadja szóló az eredeti szöveget. (Élénk helyeslés.) Asbóth János az Andrássy-féle indítvány mellett foglal állást. Kifejti, hogy helytelenül vélekednek azok, akik abban birtokosok és városok szembeállítását látják. Helyesli azt, amit Beöthy Ákos állított, hogy az egész indítvány elesnék, ha a megváltás alapjául nem az adó vézetett volna. Helyesli ezt, de hozzáteszi, hogy miután alapul mégis az adót vették, az indítványra tényleg szükség volt. Egy jellemző adomát akar elmondani. Egy debreceni embernek szappant adtak el sajt helyett. Mikor később felvilágosították a dologról, azt mondta: sajtnak vettem, sajtnak eszem. S meg is ette. De most a magyar máskép tesz. Mikor arról volt szó, hogy a haza iránti kötelességének eleget tegyen, eltagadta adóját, de most, hogy nem ő fizet, de neki fizetnek, igaz magyar őszintésséggel megvallja, hogy ennyit meg ennyit követel az államtól. (Derültség.) Mikor Ő volt köteles fizetni, méltóságosan hallgatott, mikor neki tartoznak fizetni, őszintén vall. Ez nem járja, ez nem igazság. Andrássy indítványa helyes és igazság s ennélfogva a maga részéről is pártolja. Bokros Elek a bizottsági szövegezés szerint fogadja el a szakaszt s csak egy alárendelt módosítást javasol a szakasz második alineájához. Módositványa oda irányul, hogy a második alinea a szakasz végére télessék s rendelkezése ne csak a fogyott; a megérkezett őrjáratot a tanulók szintén leverték, sőt az országos pénztár előtt álló őrt is bántalmazták. Egy ekkor érkezett nagyobb katonai őrjárat még általánosabbá tette a verekedést. Száz és száz tanuló ragadott kezébe mindenféle áruboltokból kitört fákat, padlábakat, kerti karókat, sőt némelyeknél puska is volt. Ennél az esetnél korrajzilag érdekes, hogy a vallomások szerint a polgárok a németeket hunefut németeknek, kutyáknak szidták. Valamint érdekes a kormányszék ítélete, mely a zavargó tanulók közül a legvétkesebbekre 12 pálcaütés mellett való kiutasítást szabott, néhánynak pedig tartás-javadalmát vétette el, vagy borilletményétől fosztotta meg egy évre stb. Különben a katonaság összes, hivatalosan megállapított kára a csetepatéban 3 eltört puskaagy, 1 szurony és csákó-címer, 1 linta-csappantyú volt, mindössze 6 frt 5 kr értékben. Fokozottabb idegenséget hagyott hátra maga után az 1834-diki esemény, melyet mutat az, hogy még ugyanazon évben egy erőszakos gyilkosság és egy nagyobb szabású utcai verekedés történt tanulók és katonák közt. Az első szerencsétlenség lefolyása röviden a következő volt: Kissolymosi Simó József unitárius diák jul. 2-án elment meglátogatni egy külmonostorutcai polgár házánál beszállásolt, Izsák Mihály nevű közvitéz földijét, hogy nem üzen-e haza valamit. Mulatás közben Simó a gazda belső szobájából egy zsebórát vett magához, de a gazda észrevette s visszakérte, kérdőre vonva egyszersmind, hogy miért tette ezt, mire a diák azt felelte, hogy más késztetéséből cseletizedik, hanem a hattól tízig terjedő szakaszok mindenkére kiterjesztessék. Helfy Ignác igen rokonszenvesnek találja ifj. Andrássy Gyula gróf föllépését, de figyelmeztetni akarja, hogy egyről megfeledkezett. Arról ugyanis, hogy ez az egész regále-javaslat csak természetes következménye a szeszadó-javaslatnak. Ha a nemzettől rossz néven veszik az adóeltitkolást, vegyék rossz néven a kormánytól, hogy egész adórendszerét erre hatírozta. Hisz minden egyes adóteher behozatalánál azzal az indokolással élt a kormány, hogy úgy sem hajtják be az egészet Az adóéltitkolás a magyar nemzetnél nem volt egyéb, mint önvédelem. Ha rámutattak a létező bajra, szóló hazafias közösségének tartja, hogy viszont rámutasson a baj forrására s ez a forrás: a kormány. (Eénk helyeslés a szélsőbalon.) A szakaszt elfogadja. Apponyi Albert gróf nem fogadja el Andrássy Gyula gr. ellenindítványát, hanem pártolja a bizottsági szöveget. Andrássy azt mondta, hogy az, a mi az általa ajánlott szövegben foglaltatik, nem büntetés. Szóló megengedi, hogy nem büntetés a szónak per technikai értelmében, de büntetés a szónak közönséges, józan ész szerinti értelmében, mert mégis csak sújtja az Tetőt. (Úgy van bal felől.) Ami a kérdés erkölcspolitikai oldalát illeti: szóló átalánosságban véve egyetért Andrássy intencióival és szóló szívesen hozzájárul a közvéleménynek oly irányba való tereléséhez, hogy a kincstárt megcsalni és oly tisztességtelen dolognak tekintessék, mint egyes embert megcsalni. (Általános helyeslés.) De hogy ezen törekvéseknek sikere lehessen, annak előzményei vannak, melyekre komolyan törekedni kell. Ebben van közte és az indítványozó közt a különbség, hogy szóló e két dolgot egyidejűleg akarja kezdeményezni. A törvényhozás minden faktorának, de talán elsősorban a képviselőháznak kötelessége minden intézkedésénél oda hatni, hogy a nemzeti élet jövőben erkölcsileg oly ép és oly tiszta legyen, mint az emberek közt egyáltalában lehetséges. (Úgy van a baloldalon.) — Erre azonban két irányban kell gyakorolnunk befolyást. Eőször arról kell tennünk, hogy maga az állam minden orgánumának tevékenységében az erkölcsi alapot megőrizze és annak magaslatán maradjon. (Helyeslés a bal- és szélsőbalon.) Másodszor azon kell lennünk, hogy a polgárok körében is a kötelességérzetnek szorú felfogása, az állam iránti kötelességeknek mély átérzése támadjon. (Éénk tetszés a bal- és szélsőbaloldalon.) Az egyiket a másik nélül nem lehet elérni. De amidőn azt látjuk, hogy a törvényhvótestület arra nézve, ami hozzá legközelebb áll saját összealkotására nézve mennyiben tartja szem előtt az erkölcsi elveinek szigorú követelményeit ha azt látjuk, hogy minden szomorú tapasztalások dacára is fentartja közéletünk azon állandó botrányát, a divó igazolási eljárást, mely a büntető törvényben börtönnel sújtott cselekvényekig mindent eltűr, mindent igazol, minden felett szemet huny. (Úgy van! balfelől.) akkor, t. hát, méltán kétely ébred azon egymásután helyessége iránt, melylyel Andrássy a nemzeti erkölcs mentése különben helyes és szép utjba lép. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) S ha nézzük magának a kormánynak tévé------— -ív ' 1 ——— s kedte, a kinek nevét azonban nem akarta megmondani. Mikor a deák és katona-barátja eltávoztak, a gazda ingerültségében megszólította a hátramaradt katonákat, hogy tolvajt a házához ne járassanak. Erre ezek haragra gerjedve, a deák után mentek, visszahozták s kényszeritették, hogy vallja meg, kinek a késztetésére vette el az órát. Hiába vetette magát most már a gazda is közbe, a Krisztus kínszenvedésére kérve a felbőszült katonákat, hogy hagyjanak fel a dologgal, ezek, látva, hogy a deák nem akarja megnevezni a fölbujtót, nekiestek, pofozták, öklelték, majd a szegről levett szuronyokkal szurdalták át megát, s végre a konyhából az udvarra hurcolva ki, addig verték, rugdosták, mig állkapcsa összetört s ennek következtében kórházba vitetve, tiz nap múlva meghalt. Ez eset lélektanilag is igen érdekes, mert, mint Jakab Elek kifejti, az a gyanú merülhet fel, hogy a lopást Simó csakugyan másnak ösztönzésére követte el, ez senki más nem lehetett, mint az általa látogatott István nevű granétéros, akiről e perben semmi említés sem történik s a ki, bár Simó őt álhatatosan vonakodott megnevezni, még sem kelt védelmére, sem önként be nem vallotta a dolgot. Elég az hozzá, hogy a tettesek hadbiróság elé állíttatván, a gyilkosságért az akkori katonai törvények szerint meglakoltak. Egyikük, Szabó István, szebeni magyar fiú 300 legény közt tízszer fel és alá vesszőfutásra ítéltetett, háromszori vesszőváltással, a másik Theiss György nevű szász ugyanarra, ötszöri vesszőváltással, míg Schemmel tizedesnél, tekintettel hat évi jó