Pesti Hírlap, 1889. január (11. évfolyam, 1-31. szám)

1889-01-14 / 14. szám

előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .' Tv . '1 7­0 — » Negyedévre EV . 3 » 50 » Egy hóra. . . 1 1 » 20 » Egyes szám helyben ,4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Buffarest nádor­ utca 7. sz., felszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendők. Hétfő, január 14. Budapest, 1889. XI. évf. 13. (3610.) szám. Szerkesztési iroda: BitarestM, nádor­ utca 7. sz. L­emetei, hová a lap szellemi részét illető' minden közlemény intézendő­. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A közmunka-ügy rendezése. Azon régi magyar miniszterünknek, kinek nevére a parlamenti éle viharos napokban azt rímelte, hogy „miniszteri székében ül és p­a u­­z á­l“ . Baross Gábor a legnagyobb ellentéte. Nem gyanúsítjuk a miniszter urat azzal, hogy valami sokat ad a német nyelvre, de azt hisz­­szük, hogy ha különböző nyelvekből választana magának jeligét, a németből mindenesetre ezt a jellemzőt választaná magának: „rast ich, so rost ich“. Csakugyan állásában a pihenést nem is­meri , lénye­gerő ellentéte a „pauzálásnak“. Munkakedve és munkaereje kiapadhatlan. Mi­óta a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium élén áll, erős kézzel belenyúlt tárcája minden ügyének többé-kevésbé bonyolódott természetű kérdéseibe, alkotva, újjászervezve, reformálva. A feladat, hogy sikereket érhessen, külső tényezők által nem épen volt megkönnyítve szá­mára. A népszerűség tőkéjéből, mely a parla­menttel és a közvéleménynyel szemben meg­könnyíti az új miniszterek munkásságát, Baross Gábor keveset birt, midőn elfoglalta elődje he­lyét. Mindjárt eleve a magyar államvasutak igazgatása újjászervezésének kérdése idézett föl éles kontroverziát a közvéleményben. Ehhez já­rult, hogy a közlekedésügyi minisztérium iránt, mely rendszeressé vált hiteláthágásai és túlkia­­dásai által magára vonta a takarékossági poli­tika szószólóinak éles kritikáját, nem épen ural­kodott túlságos rokonszenv. Szóval a közvélemény meglehetősen skep­­likusan fogadta Baross miniszteri munkásságá­nak első tényeit, inkább lévén hajlandó bennük kétes sikerű experimentumokat, mint alaposan megfontolt reformokat látni. A siker — e mérvadó és döntő tényező — azonban nyomon követte Baross reformjait. A m. k. államvasutak, ámbár különböző rend­szabályok, mint pl. vonatok beszüntetése, bizo­nyos beruházásokkal való fölhagyás stb. eleinte elégületlenséget keltettek is föl: csakhamar iga­zolták az új regime elveinek helyességét. A be­vételek növekedtek, a budgetáthágások megszűn­tek, a laza fegyelem helyébe a kezelés rendje és a szolgálat pontossága lépett. Nem tartozik e sorok keretébe, de hosz­­szadalmas is volna fölsorolni mindazon reformo­kat, melyeket a közlekedésügyi tárca vezetője, néhány év alatt részint keresztülvitt, részint az előkészítés stádiumába juttatott. Növeli magán­­vasúttársaságok államosítása által az állami vas­­tak hálózatát. Megkönnyíti a vicinális vasutak hálózatának kiépítését, a kereskedelem és a me­zőgazdaság érdekeinek megfelelő tarifa­politika által. Megkönnyíti nyersterményeink exportját a nyűgöt, iparcikkeink kivitelét pedig a kelet felé. Keresztülviszi a Vaskapu szabályozásának mű­szakilag nehéz, kereskedelmileg szerfölött fontos feladatát. Hozzálát a gigászi munkához : biztosí­tani a veszély ellenében az árvíz pusztításainak kitett óriási területeket. S hogy egyebeket ne említsünk, legújabban a legnagyobb szabású re­formok egyikét tanulmányozza, mely a forgalom terén áldásos forradalmat fog előidézni: az úgy­nevezett zóna-tarifa rendszerét. Ily sokoldalú és részben már sokatmondó pénzügyi és gazdasági eredményektől kísért mun­kásság egyik legjelentősebb műve a közutak­­r­ó­l és vámokról szóló törvényjavaslat, me­lyet Baross Gábor a képviselőház f. hó 8-án tartott ülésében terjesztett az országgyűlés elé. Tárcájának feladataiból kifolyólag a mi­niszter a közutakat — a vasútügy fejlesztésére fordított kiváló gond mellett is — figyelmében részesíté eddigelé, miről többek között 1887-ik évi működéséről a törvényhozás elé terjesztett jelentése is tanúskodik. De be kellett látnia, hogy közutaink kiépítése, javítása és jó karban tartása, általában azon ázsiai állapotok megszüntetése, melyek közutaink tekintetében fönnállanak, múl­hatatlanul föltételezik az országos köz­­m­unk­a-ü­gy rendezését. 1887-ben államutaink hosszúsága ösz­­szesen csak 7200 kilométerre terjedt, melyek­nek kezelésére és fentartására, mint rendes kiadás 2.980,327 forint lett fordítva. Ugyanakkor a ki­épített törvényhatósági utak h­osz­­szasága 21,949 kmt., a kiépítetleneké 11,221 kmt. telt. E több mint 32,000 kilomé­ternyi hosszú hálózat föntartására és kiépítésére pedig összesen — beleszámítva a kézi erő, ille­tőleg napszám vagy igavonó állati­ erő segélyével teljesítendő munka értékét, valamint a közmunka megváltásából befolyó összegeket — ez idő sze­rint csupán mintegy 6 és fél millió forint áll rendelkezésre. Világos, hogy ez az összeg a nevezett célra teljesen elégtelen. Ha 7200 kilométernyi állami útnak csupán föntartására a sokkal taka­rékosabb állami kezelés mellett kerek számban 3 millió forint igényeltetik évenként, akkor csu­pán a 22.000 kilométernyi már kiépített törvény­­hatósági útnak föntartására legalább is 9 millió forint volna szükséges. A létező eszközökkel tehát még csak a törvényhatósági utak jó karban tartása sem le­hetséges. Arra pedig gondolni sem lehet, hogy a közmunkaügy rendezése nélkül sor kerüljön a 11.000 kilométernél hosszabb kiépítetlen törvény­hatósági utak kiépítésére. Egy szót sem akarunk vesztegetni azon közgazdasági hátrányok és károk kiszínezésére, melyek termelőinket és kereskedőinket egyaránt érik a közmondásossá vált magyarországi ulmi- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA, Az udvarló vezeklése. f Egy párisi hirlapiró föl­jegyzéseiből.) 1869. március 2-ának éjjelén fölkért ama lap igazgatója, melynél dolgoztam, hogy vigyek a császár irodafőnökének egy későn érkezett, rendkívül fontos táviratot. Hajnali két óra volt, midőn a Tuileriákba értem. A Pavillon de Thorloge nagy lépcsőjén men­tem föl és egy hosszú, tágas folyosóra léptem, mely — mint a szolgálattevő ajtónálló felv­ilágosított, — az említett úr és az első kamarás lakosztályához ve­zetett. A falra alkalmazott lámpák derengő világos­ságot terjesztettek és a vastag szőnyeg elfojtotta a léptek zaját, úgy, hogy teljes csend honolt a palo­tában. Midőn az irodafőnöknél be akartam lépni, a folyosó ellenkező oldalán három férfit, vettem észre, kik szótlanul és lassan távoztak el tőlem. E csoport pillanatig sem foglalkoztatott. Beléptem és egy az előcsarnokban szundikáló inas, kit előbb föl kellett ráznom álmából, bejelentett uránál. Misszióm be volt fejezve és ugyanazon helyi­ségeken át távoztam, melyeken előbb végighaladtam. A folyosón ugyanazon szótlan személyeket pillan­tottam meg, kik egy másodpercre fölkeltették érdek­lődésemet. Mielőtt a szőnyeghez értem, találkoznunk kellett. Ez meg is történt és sohsem felejtem el azt a látványt, mely ekkor elém tárult. Csukott szemmel, magába összegörnyedtem, két lakáj által karon vezetve, mintegy gépies léptekkel támolygott felém egy úr. Feje, melynek a gázlángok ónos csillogást kölcsönzenek, hol az egyik, hol a má­sik oldalra hanyatlott; fejéről hosszú fekete fürtök lógtak arcába, e fürtök fényes feketesége azonban el­árulta, hogy nem a természettől nyerték azt;­­ jól ápolt, fölfelé, pödrött hasonszinli bajusz és állszakál, rémesen elütöttek a beesett, sovány arc halotti sá­padtságától. Pruházata elegáns szabású felöltőből és bő nadrágból állt, mely a keskeny háziestöket majdnem el­föd le. Csak nagy nehezen ismertem e mozgó holttest­ben K . . . hercegre, az első kamarásra és a csá­szári színházak főintendánsára. Még előző éjjel láttam őt egy ünnepély alkalmával, melyet a felségek egy idegen fejedelem tiszteletére adtak. Egyenes tartással, magasra emelt fővel, ragyogó szemmel haladt végig a termeken s fölügyelt egy hangverseny előkészüle­teire, melynek a bált meg kellett előzni. Azt is tud­tam, hogy egész nap talpon volt, mert ő rajta volt a sor. Elképzelhető tehát az én megdöbbenésem, mi­dőn hajnali 2 órakor ezen állapotban, kisértet mód­jára járva be a Tuilleriák folyosóit, pillantot­tam meg. Mikor nyugszik hát ez az ember? * Néhány nappal később a lapok K . . . herceg elhunytét közölték. Általánosan azt hitték, hogy hir­telen halt meg, de nem úgy volt. Ellenkezőleg ! Mint egy jól értesült barátomtól hallottam, szörnyű hosszú és fájdalmas volt a haláltusa. — Ön tudja, közté velem barátom, mily híre volt a főintendánsnak. Egykor a legszélesebb értelem­ben vett rajongó szépségimádó lévén, öreg napjai­ban is szerette a Don Juan szerepét játszani, de ha becsületesen ki is érdemelte ezt a címet, vénségére kegyetlen magas árt fizetett érte. Életének utolsó éveit szünetlenül vezekléssel sültütte. Ideges baj annyira erőt vett elgyöngült testén, hogy sem aludni, sem pihenni nem bírt. Fekve, vagy karosszékében hátradőlve a boldogtalan rettentő kíno­kat szenvedett, miket csak mozgás által birt legyőzni, így hát éjjel, nappal, mindig talpon volt. Mikor szol­gálattevő kamarási hivatása mozdulatlan állásra kény­szerül, oly kimondhatatlan gyötrelmeket szenvedett, hogy a császár gyakran fölmente ezen kötelessége alól. De a boldogtalan csüngött hivatalos kötelessé­gein és nem hallgatott barátaira, kik azt tanácsolták neki, hogy mondjon le hivataláról és szentelje teljes idejét megroncsolt egészsége helyreállításának. A kínok néha elviselhetetlenek voltak. Egy este Lapunk mai száma 3 oldalt tartalmaz.

Next