Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)
1889-12-01 / 331. szám
2 Szilágyi Dezső reformalkotásai lassan és nehezen bontakoznak ki. Hogy a joggyakornokok javadalmazását, — jelesli, de szegényebb sorsú uvainknak a birói pályán való maradhatását biztosítandó — emeli, hogy szaktanácskozást tart az elnökök és ügyészek adminisztratív teendőinek egyszerűsítése fölött, visszaadandó őket tulajdonképeni hivatásuknak: mindez megnyugtatóig és világosan jelzik ugyan az irányt és az ezáltal elérni óhajtott célt, de ezek a programmjában csak apró kis adminisztratív morzsák. A bírói szervezet végleges megteremtése, a bírák anyagi függetlenségének biztosítása; az írásbeliség akta-csomagjainak kiirtása és különösen a gyakorlati életet feledő bürokratikus fölfogás helyett egy egészségesebb, de egyúttal fenköltebb s ahol kell, ott elvi alapokból táplálkozó szellem meghonosítása az, amit leginkább a jogászok várnak tőle. A jogászokkal szövetkezett publicisták pedig azt kérdik: lesz-e Magyarországon esküdtszék? Mert talán már itt az ideje, hogy nálunk szintén megkérdezzék a társadalmat, váljon az elkövetett bűntett által valóban sértve érzi-e önmagát is? Csak nekünk volna még szükségünk a bíróságok gondnoki atyáskodásaira, midőn tudva van, hogy a bűn fölismerése nem kiván jogi ismereteket s a bíró is csak belső meggyőződése és nem jogtudománya alapján mondja ki a bűnöst ép úgy, mint az esküdt mondaná ki azt ? De ott vannak, — mondják — a nemzetiségek. Azonban szabad-e föltételeznünk és egyáltalán feltételezhető-e, hogy az a 12 becsületes polgár majd a gyilkossal, a rablóval, a gyújtogatóval, az emberölővel cimborál, mert a tettes az esküdtek nemzetiségéhez tartozik, s mert az áldozat esetleg más nemzetiségű? Vájjon a helyes politika egyáltalán megengedi-e, hogy a Nyugat modern és már egészen Oroszországig hívott intézményeinek meghonosításában, nemzeti,ségeuik ,mttassanak oda akadály gyanánt? Hiszen nyugati szomszédaink helyzete, a nemzetiségeket és aspirációikat tekintve, kedvezőtlenebb a mienknél. Mert nincs-e Ausztriának Csehországa, és erős szlovén törekvése délen? Nincs-e a német birodalomnak Elzász-Lotharingiája és Posene ?• És féltek-e ott behozni az esküdtszéket, vagy a legelkeseredettebb harcok idején, — most — gondolnak-e annak az eltörlésére ? Nem az esküdtszék volna-e, az államalkotó magyar faj hegemóniájának egyik üdvös, föntartó eszköze, amint hogy az angolok kezében is ilyen volt a szigetország nemzeti állammá való megteremtése idején ? Igaz, hogy az esküdtszék politikai jelentősége ma, a sajtószabadság és a minden intézményünkben uralkodó nyilvánosság idején, valamelyest megfogyatkozott, de tagadhatatlan, hogy jogszolgáltatási jelentősége csak erősebszk. Mert tűrhető-e, hogy egy, csak kissé komplikáltabb bűnper továbbra is megélje az eddigi 5 éves átlagot? Hogy a családapát fölserdült suhanckorának egy meggondolatlan tette miatt évek múlva, akkor ragadjuk ki családja köréből és hurcoltassuk a börtönbe, mikor már behegesztette az ejtett sebeket az idő és megbocsátotta a tettet az engesztelő feledés? Igazi megtorlás az ilyen? Kielégítő elégtétele ez a megsértett jogrendnek ? És mégis : ameddig nincsen esküdtszék, addig mindig meg lesz a sok fölebbezés s az aktacsomók alapján ingadozó igazság csak évek múlva fogja lesújtani, legtöbbször már a magába tért és megjavult bűnöst. Szilágyi Dezső maga is kinyilvánította a parlament előtt, hogy esküdtszéki intézmény nélkül, csonkának tartja az igazságügyi szervezetet. Hozzá fűzött reményeiben csalódnék az ország, ha egy nem teljes, de az esküdtszék elejtésével szerinte is csonka szervezetet koncipiálna. Ő nem lehet a félrendszabályok embere. Jól tudjuk, hogy a közvetlenséget veszélyeztető nyelvi nehézségek szolgáltatnak legtöbb aggodalomra okot. De az ország legkedvezőtlenebb, körülbelül 10 törvényszékének területén is mindenütt akad legalább 6—700 oly esküdtképes ember, aki beszéli a magyaron kívül az ott élő más nemiségek nyelvét, ami e területeken is, * az ország túlnyomó részétől eltelveztve, — szintén eloszlatja a közvetlenség veszélyeztetése miatt táplált aggályokat. Nem vélünk csalódni, hogy ebbeli föltevésünket, az ily esküdtképes polgároknak hivatalos utón, próbaképen való összeszámlálása megerősítené. Még az úgynevezett nemzetiségi vármegyék területein is. Uj főrendek élethossziglan. A hivatalos lap mai száma a következő királyi kéziratot közli: A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885: VII.cikk 5. §-a alapján, magyar minisztertanácsom előterjesztésére: Barcsay Domonkos földbirtokost, Gönczy Pál nyugalmazott államtitkárt, Graef Ede lovassági tábornokot és Wenczel Gusztáv nyugalmazott budapesti egyetemi tanárt a magyar országgyűlés főrendi házának élethossziglani tagjává ezennel kinevezem. Kelt Budapesten, 1889. évi november hó 25-én. Ferenc József, a. k. Tisza Kálmán, s. k. A belügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával, — úgy lehet, már hétfőn — Teleki Géza gr. belügyminiszter nyilatkozni fog a közigazgatás államosításáról és általában a célba vett reformokról. kés viszonyt, mely egy időre szórakoztatta, de mely utóbb ostobának, egyhangúnak tűnt föl előtte. Ezek az egyforma, meg megújuló érzékiségek, melyek eleinte csodálatos módon izgatták, a pásztorórák megszokott szentimentalizmusa, a nyíltság, melylyel e tapasztalatlan fiatal ember egész szivét föltárta elötte, utóbb minden ingerüket elvesztették. Szeretett volna szabadulni a kelletlen viszonytól, mely minden tervében meggátolta, ám a professzor megismerkedvén egyszer ezekkel az elragadó gyönyörökkel, semmi hajlamot sem mutatott arra, hogy önkénytesen lemondjon. Kedvtelen, viharos jelenetek törtek ki köztük olykor-olykor, szemrehányások, fenyegetések mind a két részről, de a végleges szakítást mindeddig gátolta a nő szemérme, aki a lefolyt érzéki órák után, bátortalan lett volna bevallani, hogy szerelme örökre elpárolgott. A hidegséget, mely ezzel az ideiglenes kedvessel szemben elfogta, egy ideig a világgal palástolta, a melylyel voltaképen mitsem törődött, de a fiatal ember, érezvén, hogy e kifogások alatt más lappang, majd csaknem kényezett e csodálatos változás láttára, mely minden életkedvétől megfosztotta. Az államtitkárok budavári lakásában, ahol a két nagyobb fiút oktatta, a tehetséges, törekvő ember sötét kétségbeesés közt látta be, hogy ő csábító asszony nélkül nem élhet többé, s iszonyodva gondolt a jövőre, amely ideges rettegéssel töltötte el. S dacára az ígéretnek, hogy a látszatot minden erejével megóvja, újra s újra ellátogatott a Lipót utcai palotába, ahol eleinte közönyösen, de később haraggal, elutasítólag fogadták. E percben, midőn az özvegy a férfias kötelességeket emlegette, Tornay — iszonyodva attól, hogy az együttlétek örökre megszűnjenek — sötét keserűséggel válaszolt: — Hagyd el ezt az üres kifogást, amelyben magad sem tudsz hinni. Törődsz is te a világgal! Mondd ki, mit se kímélj, meguntál. Ez az egész. Ha szabadulni akarsz tőlem, anynyit legalább megkivánhatok, hogy őszinte légy! -- S ha úgy volna? — Tehát beismered? — Ej, a mód nagyon is mellékes. A fődolog az, hogy vége szakadjon egyszer! Egy pillanatra csönd támadt. Mondhatatlan, sivár keserűség lopózott a fiatalember rajongó szivébe s egyszerre világosan látta, hogy ama boldog órák, melyeknek örökösségében hinni mert, mindörökre megszűntek. Gyönge lévén ezt az öldöklő csapást elviselni, egy percig valóban azt hitte, hogy józan eszét azonnal elveszíti. Visszafojtott dühhel — mely beszédjén tökéletesen megérzett — halkan szólalt meg: — És ön elég bátorsággal bir arra, hogy így beszéljen velem? Hát mindent elfelejtett? Egyszerű kacérság, játék volt csupán, amit csak szórakozásból kezdett meg ? S én puszta időtöltésül, tárgyul szolgáltam önnek, hogy idejét valahogy megölhesse? Van önnek elég bátorsága arra, hogy mindezt a szemembe mondja? — Gondolja azt, amit jónak lát! Ideges rövidséggel mondta ezt is a könyvet, melyet a kezében tartott, szórakozottan dobta maga elé. Helyéből fölugorva, gyorsan járt aztán föl meg alá a puha szőnyegeken, melyeknek mythologiai istenei valaha édes, érzéki perceknek voltak a tanúi. — Amit jónak látok? folytatta a fiatalember hevesen. Tudja-e, micsoda véleményem van az ön eljárása felől ? Nem törődik vele ? Szabadulni akar? Megint? Hát ön egy olyan emberrel szemben, akit nem ismer, így viselte magát? S nem szégyelli ezt a szemembe mondani ? Ej, hiszen önből minden nőiesség kiveszett ! — Dy hangon mer beszélni velem ? — Oh, ez a hang nagyon is gyöngéd !... A becstelen nők, akikhez ön is tartozik, nem érdemelnek kíméletet! Ideges, őrült volt most már. Szivét, mely rendesen jó és elnéző volt a szenvedők iránt, rideg gyűlölet fogta el. Érezvén, hogy e méltatlan nőt örökre, szenvedéllyel szereti, elviselhetetlen volt a gondolat, hogy tőle szabadulni kívánnak. Helyéből fölugorva, teljes erejével ragadta meg e könnyelmű asszonyt, aki minden izében remegett. — Oh, ne féljen, nem fogom megölni ök, szólt lihegve. De oly könnyű szerrel, ahogy képzelte, nem fog megszabadulni tőlem. Meg kell hallgatnia, amit mondok, bármilyen kínokat szerzek is önnek. Gyalázatosan viselte magát velem szemben, mint egy rossz, becstelen asszony, a kinek mi sem drága, hogy szórakozzék. Én szerettem önt s azt hittem, hogy FÜSTI HÍRLAP 1889. december, Belpolitikai hírek»1 . nov. 30. Minisztertanács. Ma este több óráig tartó minisztertanács volt. Országgyűlés. 1. A vita már csöndesebben halad, noha a közbeszólók még nem csüggedtek el. Az érdeklődés is megcsappant az általános vita befejeztével, sőt az ülés elején az elnök kénytelen volt a tárgyalást felfüggeszteni, mert a ház nem volt határozatképes. Az elnöknek ma nem sok dolga akadt, csak Orbán Balázzsal gyűlt meg a baja, ki a részletes tárgyalás „királyi udvartartás“ címénél mérgesen ment a miniszterelnöknek, „denunciáns“, „agylágyulás“ s többféle kifejezéseket használt. Az elnök, ki most jobban megfeszítve tartja a gyeplőt, nem oly lazán mint egyébkor, erélyesen csapott le mindannyiszor a nagybajszú honatyára. Az állandó országház tételénél pécskai Gaál Jenő szólalt föl, a takarékosságot hangsúlyozva ; a tételhez Horánszky Nándor, gróf Tisza Lajos és a miniszterelnök (ki ma többször beszélt, anélkül, hogy különösebbet ?■&várták Vobiát is hozzászóltak. A tételt változatlanul elfogadták. Az ülés nem érdektelen részét Pázmándy Dénes felszólalása képezte a közös kiadásoknál, ki szóba hozta azon esetét, midőn a delegációk alkalmával őt és Linder Györgyöt nem bocsátották be az albizottságba hallgatókként, Tisza és Wekerle a delegáció eljárását védték, míg Beöthy Ákos azt hangoztatta, hogy a törvényhozás tagjait egy országos bizottság tanácskozásaiból kizárni nem lehet. Nagy derültséget keltett Asbóth János egy csípős megjegyzése, ki azt mondta, hogy az albizottság ülése bizalmas jellegű volt s ha Pázmándy azon részt vett volna, ki hiszi el, hogy az ülés megtarthatta volna bizalmas jellegét. Pázmándy a tréfa ellenében megjegyezte, hogy őt az ülésre a külügyminisztérium osztálytanácsosa hívta meg, tehát kompetens emberek nincsenek Asbóthtal egy véleményen.