Pesti Hírlap, 1891. október (13. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-01 / 269. szám

a szebben megfogalmazottaknak. A konszoli­dáció hazafias kívánsága, mely az egésznek vezérlő motívumát képezi, magában a beszéd styljában is oly közvetlen kifejezést talál, hogy az elfogult fejek sem képesek előle elzárkózni, megérteni pedig mindenki könnyen megérti. A volt miniszterelnök ma Nagy-Váradon oly hazafias cselekedetet művelt, mely ma­gasan kiemelkedik aprólékos vergődéseink közül s alkalmas széltében visszaállítani a már-már veszendőbe menő politikai józanságot. Belpolitikai hirek. A közös hadügyminiszter ö­fölségének leg­magasabb elhatározása alapján elrendelte, hogy a mérnökkari csapat megismertetendő a hadi hídépíté­­szeti szerek kezelésével is, s e célból jövőre megfe­lelő készletével a gyakorló szereknek látandó el. Az e rendszabály foganatosítására szükséges részletes utasításokat a hadügyminiszter már legközelebb ki fogja bocsátani. A békelétszám emelése, mint Bécsből jelen­tik, jövő évre csak igen­ csekély lesz és arra fog szo­rítkozni, hogy a welsi a 15. dragonyos ezredet normá­lis állományra emelik és hg­­landwehr-hadosztályok ré­szére szánt üteget a csökkentett állományról a nor­mális békelétszámra egészítik ki. A gyalogságnál és vadászcsapatoknál, bár a lövésziskola nagyon aján­lotta, a hadügyminiszter "redukált túlkövetelései foly­tán 1892-ben még nem szaporítják a lőszereket és katonáink továbbra is 100 tölténynyel indulnak há­­boruba, m­ig más hadsereg katonái 150—160 töltényt kapnak. Helfy Ignác Apponyi beszédéről. — Saját tudőnltőnktől. — Lapunk múlt számában közöltük egy te­kintélyes szabadelvüpárti képviselő véleményét Apponyi jászberényi beszédéről. Most a másik oldalról,­­ függetlenségi pártból közlünk egy véleményt, a­mi jelenleg annál érdekesebb, mert az „Egyetértés“ gúnyosan és nagy anti­­pathiával visszautasította Apponyinak a szélső­bal felé nyújtott jobbját. Tudósítónk fölkereste a függetlenségi és 48-as párt egyik tekintélyes vezérférfiát, Helfy Ignácot és megkérdezte véleményét a jászberényi beszámolóról. Az inter­view itt következik: Helfy Apponyi beszédéről a következőkép nyilatkozott: — Egy szónoklati remekmű, melyre az egész nemzet büszke lehet, a függetlenségi párt pedig egyik nagy diadalát láthatja benne. Kiváló és állandó be­cset kölcsönöz e beszédnek az a rész, melyben a szónok a megdönthetlen igazság ékesszólásával ki­mutatja, hogy a nálunk fennálló kormányzati rend­szer nem a nemzeti akaratot, hanem a nemzet rezig­­nációját képviseli. A Szap­­ry-krabinet fölött mondott kri­tikát illetőleg. — Én természetesen csak helyeselhetem, de különösen Apponyi részéről az a kegyetlen kritika nemcsak politikailag, de lélektanilag is érthető, mi­után az általa elég naivul fölajánlott és adott támo­gatás oly visszautasításban részesült a kormány és pártja részéről, a­minőt egy Apponyinál sokkal kisebb tekintély sem tudna nyugodt lélekkel elviselni. Én e tekintetben nem Apponyi fölháborodásán, hanem a kormány véghetetlen ügyetlenségén csodálkozom. — Apponyinak a közigazgatási vitáról mondott szavairól különösen arról, hogy őt a vita az önkormányzat iránt való lelkesedé­­sében megerősítette. —­ Erre már bevezető szavaimmal feleltem, midőn Apponyinak e kijelentését a függetlenségi párt diadalául jelzem, mert a­mit ő férfias nyiltsággal be­ismert, azt az államosítók túlnyomó nagy része lelke mélyében érzi, habár be nem ismeri. A Tiszáról mondott elismerő sza­vakat illetőleg, hogy fogadja a párt? — Én ezekban semmi újat, sem meglepőt nem látok. Én a magam részéről is számtalanszor úgy a parlamentben, mint azon kívül elismerésemet fejeztem ki Tiszának fényes, habár szerintem káros irányban érvényesített tehetségei iránt. Az a körül­mény, hogy ő többé nem miniszterelnök, mit sem változtathat az elismerésen. Hogy pedig kiváló párt­vezér, azt cáfolhatalanul bebizonyította azon tény ál­tal, hogy nagy viharok közepette 15 évig bírta ma­gát a kormányon föntartani. Csak természetesnek ta­lálom, hogy Apponyi az ellentét szónoki kidomborí­­tása kedvéért szembeállítja őt a jelenlegi kormányel­­nökkel, a­ki rövid másfél év alatt megfutotta azt a pályát, a­melyre Tiszának 15 esztendő kellett. Arra a kérdésre, mint fogadja a füg­getlenségi párt Apponyi közeledését: — Erre is megfeleltem már egy fentebbi kér­dés alkalmával, a­mikor csodálkozásomat fejezem ki a kormány és pártja által elkövetett ügyetlenség fö­lött. Mi ez ügyetlenségbe nem fogunk esni. Kossuth azt mondá egyszer, hogy ő hazája érdekében az ör­döggel is szövetkezik, csak arra ügyel, hogy el ne vigye. Apponyi pedig csak a kormánynak lehet ör­döge, nekünk nem. A mérsékelt ellenzék jövő helyzetét illetőleg ? — A jelenről szívesen nyilatkozom, a jövőről nem, annál is inkább, mert a pártok életében kis in­­cidensek is képesek nagy változásokat idézni elő. Annyi azonban kétséget nem szenved, hogy ez idő szerint Apponyi e beszédével erősítette pártja hely­zetét. — Miként vélekedik képviselő úr az új ülésszak felől s nevezetesen szándé­kozik­-e a párt oly harcot indítani a budget s különö­sen Fejérváry ellen, mint a közigazgatási ja­vaslat ellen — minthogy ily hírek vannak elterjedve ? — A nemzeti közérzületet bántó oly sok anyag gyülemlett föl az utolsó időkben, miként kétséget nem szenved, hogy lesznek az ülésszaknak is viharos nap­jai. A költségvetési vita ez idén hihetőleg széles me­derben fog mozogni, alaposan fog megvitattatni az ál­lamháztartás nagy kérdése, különösen szemben azon veszélyekkel, melyek annak egészséges fejlődését a hadügyi kormányzat részéről fenyegetik. De ha e kér­désével ön talán azt érti, hogy a költségvetési vitát obstrukcióra akarnók fölhasználni, akkor határo­zottan azt felelem, hogy erre a pártban senki sem gondol. Ezzel csak akkor fenyegetőztünk, mi­kor a miniszterelnök a közigazgatási vitának novem­berig való kihúzásával fenyegetőzött. — A­­klotár-javaslat ellen, melyet hír szerint még ez ülésszakban akarnak keresz­tül hajtani, mely előkészületeket tesz a párt ? — Én e hirlelésnek most sem adok hitelt. Nem azért, mintha a kormány és pártja lelkében nem élne ez a nemes vágy, hanem azért nem, mert ők ép oly jól tudják mint mi, hogy a klotur, noha sok parlamentben meg lett honosítva, hatékonynál sehol sem bizonyult. Ha pedig ennek dacára ily intéz­kedéssel akarnának a képviselőház elé lépni, bizo­nyos, hogy az e kérdés feletti vita igénybe venné az egész ülésszakot, még akkor is, ha a ja­vaslat három sorból állana, mert mindegyik szó­hoz 90 indítványt nyújtanánk be, a­melynek mindegyi­kéhez 90-en szólanánk. — Apponyi pályázott Jászberényben a ,,Pesti Hírlap"-4 százforintos pályázatára. (Kér­dés : hogyan lehetne megmenteni a parlamentarizmust a véderővita és a közigazgatási vita alatt jelentkezett bajoktól a szólásszabadság megszorítása nélkül ?) Várjon képviselő úr nem pályáznék-e a jelen interviewben ? — Nehéz pályázni oly kérdésre, a­melyre tu­lajdonkép csak egy felelet van, a­melyet tehát min­denki könnyen eltalálhat. Az egyetlen igaz felelet­e megrekedt egy szegény törvényszéki kézbesítő sötét szobácskájában, hol a nagy tragikus köhécselve, ösz­­szeesve, ábrándos esztergályos legényeket és szenti­mentális varrólányokat tanított a drámai szavalás (és gyakran az elemi olvasás) ablakjára. Született Nagy-Váradon, 1830. április 13-án. A szabadságharcot mint tüzér küzdötte végig , a fegyverletétel után fölcsapott színésznek Kilényi és Csabai Váradon működő társulatába. E társulattól csakhamar bujdosva kelle menekülnie, mert a német spiclik fölfedezték benne a volt honvédet. De nemso­kára megint fölbukik Kaczvinszky Laczkóczy hires tár­sulatánál s ezután több társulattal járva az erdélyi váro­sokat, két veterán művészszel volt alkalma megismer­kedni : az egyik Kantomé volt, az egykori nagy tra­­gika, ki Marosvásárhelyt mint színházi jegyárusné tengette életét, a másik Pergő Celesztin, ki egy ma­rosvásárhelyi hónapos szobában húzta ki öregsége napjait. Árnyként fut át ifjúsága rajongásán e két ne­vezetes alak sorsa, nem is sejtve, hogy saját életé­nek tükrét tartják elébe. A vidéken csakhamar hirrre kap , 1855-ben már a nemzeti színházhoz kap meghívást vendégsze­replésre. Itt játszik is egyet, „Vid“-et, még­pedig csi­nos sikerrel, de a másik szerepet (Bourignard) tábor­nok a „Szép marquisnéban“ már nem játszhatta el, mert Felekivel, a színháznak akkor is elsőrendű tagjá­val összekapott. Ismét a vidékre kerül Láng győri tár­sulatához s nincs oka megbánni, mert a győri közön­ség tisztult ízlése valóságos fölső iskola számára, ki­vált oly kitűnő kritikusok megjegyzései hatottak el.­— Mit tettél asszony ? rivallt rá rekedt hangon. — Megforgattam a szivében a kést, sut­togd Manga. — Az én szivembe verted azt a kést! Hát érdemlettem ezt te tőled „én“ ? Nem vol­tam én te neked jó fiad, hogy most megta­gadsz? Nem voltál te nekem mindig jó anyám. Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskod­­tál, hogy engem felruházz! ha beteg voltam, öledben tartod a fejem! ha rossz voltam, te ak­kor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem il­lettél. Templomba hordtál, imádkozni tanitál. A becsület regulájához szoktatál. Soha egy anya oly­an rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te én nekem. S most azt mondod, keres­sek más anyát, nem vagyok, nem voltam soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? — Nem voltam én tegnapig boldog ember? volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a gunyhómból kizavarsz? Azt mondod menjek palotával cserélni. Hát az én cigányasszonyom. A kis kölykeim ? Az mind nem enyim. Álmod­tam, vége van! És a hegedűm? Az sem az enyim ! Törjem össze. (E szónál Pali megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz, nem igaz ! — Mert ha úgy van, a­hogy mondod, én inkább megölöm a feleségem és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, mint hogy,másnak adjalak. Folyt. kav.) PESTI HIR­LAP 1891.­ október­­? Molnár György f. Letette a vándorbotot. Megnyugodott örökre. Illetőleg a vándorbotot már néhány éve kiütötte ke­zéből az öregség. Kot­urnus, lárva, taps, hervadt koszorú, szinement szalag már mind csupa lim-lom­­ként hevert körülötte s ami még kezében maradt, s ami most hullt ki reszketeg ujjai közül, az néhány kopott könyv s néhány megfakult szerep volt, me­lyekből ifjú kasza-kapa és varrótű kerülőket avatott föl provinciális Gringoire-okká, Rómeókká, Dezdemo­­nákká. Ma elszakadt ez az utolsó fonál is, mely egy­kor fényes, de mindig küzdelmes pályájához kötötte. Molnár György, a legkitűnőbb magyar színművészek egyike, a Szentpéteryek és Egressyek méltó ivadéka, ma délelőtt SU 10 órakor egy kis vas­ utcai udvari szobácskában meghalt. Mély részvéttel állunk ama kortina előtt, mely e küzdelmes életre leborult a szomorú és kicsinyes utolsó felvonás után. Igen, mert az az alak,­ a­ki az elnémult, kiüresedett színpadon holtan fekszik, hogy többé föl ne ébredjen, oly tragikus sors osztályosa volt, hogy a nézők szívében sok hurt rezdit meg. Volt sok hibája, sok emberi fogyatkozása, de még több erénye, érdeme, volt nagy, előkelő talentuma és minden bűnéért százszorosan megszenvedett, megcsalódott, megfize­tett. Sokat szenvedett, mert sokat lelkesedett. Sokat csalódott, mert sokat mert. És sokat fizetett, mert nem alkudott meg soha semmi körülmények a közt viszonyokkal. Sorsa örökké kerékben forgott: egyszer fenn volt a dicsőség magas régióiban, másszor lenn gúny, és nyomor sarákja, a frtig végük a kerék

Next