Pesti Hírlap, 1891. október (13. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-01 / 269. szám
a szebben megfogalmazottaknak. A konszolidáció hazafias kívánsága, mely az egésznek vezérlő motívumát képezi, magában a beszéd styljában is oly közvetlen kifejezést talál, hogy az elfogult fejek sem képesek előle elzárkózni, megérteni pedig mindenki könnyen megérti. A volt miniszterelnök ma Nagy-Váradon oly hazafias cselekedetet művelt, mely magasan kiemelkedik aprólékos vergődéseink közül s alkalmas széltében visszaállítani a már-már veszendőbe menő politikai józanságot. Belpolitikai hirek. A közös hadügyminiszter öfölségének legmagasabb elhatározása alapján elrendelte, hogy a mérnökkari csapat megismertetendő a hadi hídépítészeti szerek kezelésével is, s e célból jövőre megfelelő készletével a gyakorló szereknek látandó el. Az e rendszabály foganatosítására szükséges részletes utasításokat a hadügyminiszter már legközelebb ki fogja bocsátani. A békelétszám emelése, mint Bécsből jelentik, jövő évre csak igen csekély lesz és arra fog szorítkozni, hogy a welsi a 15. dragonyos ezredet normális állományra emelik és hglandwehr-hadosztályok részére szánt üteget a csökkentett állományról a normális békelétszámra egészítik ki. A gyalogságnál és vadászcsapatoknál, bár a lövésziskola nagyon ajánlotta, a hadügyminiszter "redukált túlkövetelései folytán 1892-ben még nem szaporítják a lőszereket és katonáink továbbra is 100 tölténynyel indulnak háboruba, mig más hadsereg katonái 150—160 töltényt kapnak. Helfy Ignác Apponyi beszédéről. — Saját tudőnltőnktől. — Lapunk múlt számában közöltük egy tekintélyes szabadelvüpárti képviselő véleményét Apponyi jászberényi beszédéről. Most a másik oldalról, függetlenségi pártból közlünk egy véleményt, ami jelenleg annál érdekesebb, mert az „Egyetértés“ gúnyosan és nagy antipathiával visszautasította Apponyinak a szélsőbal felé nyújtott jobbját. Tudósítónk fölkereste a függetlenségi és 48-as párt egyik tekintélyes vezérférfiát, Helfy Ignácot és megkérdezte véleményét a jászberényi beszámolóról. Az interview itt következik: Helfy Apponyi beszédéről a következőkép nyilatkozott: — Egy szónoklati remekmű, melyre az egész nemzet büszke lehet, a függetlenségi párt pedig egyik nagy diadalát láthatja benne. Kiváló és állandó becset kölcsönöz e beszédnek az a rész, melyben a szónok a megdönthetlen igazság ékesszólásával kimutatja, hogy a nálunk fennálló kormányzati rendszer nem a nemzeti akaratot, hanem a nemzet rezignációját képviseli. A Szapry-krabinet fölött mondott kritikát illetőleg. — Én természetesen csak helyeselhetem, de különösen Apponyi részéről az a kegyetlen kritika nemcsak politikailag, de lélektanilag is érthető, miután az általa elég naivul fölajánlott és adott támogatás oly visszautasításban részesült a kormány és pártja részéről, aminőt egy Apponyinál sokkal kisebb tekintély sem tudna nyugodt lélekkel elviselni. Én e tekintetben nem Apponyi fölháborodásán, hanem a kormány véghetetlen ügyetlenségén csodálkozom. — Apponyinak a közigazgatási vitáról mondott szavairól különösen arról, hogy őt a vita az önkormányzat iránt való lelkesedésében megerősítette. — Erre már bevezető szavaimmal feleltem, midőn Apponyinak e kijelentését a függetlenségi párt diadalául jelzem, mert amit ő férfias nyiltsággal beismert, azt az államosítók túlnyomó nagy része lelke mélyében érzi, habár be nem ismeri. A Tiszáról mondott elismerő szavakat illetőleg, hogy fogadja a párt? — Én ezekban semmi újat, sem meglepőt nem látok. Én a magam részéről is számtalanszor úgy a parlamentben, mint azon kívül elismerésemet fejeztem ki Tiszának fényes, habár szerintem káros irányban érvényesített tehetségei iránt. Az a körülmény, hogy ő többé nem miniszterelnök, mit sem változtathat az elismerésen. Hogy pedig kiváló pártvezér, azt cáfolhatalanul bebizonyította azon tény által, hogy nagy viharok közepette 15 évig bírta magát a kormányon föntartani. Csak természetesnek találom, hogy Apponyi az ellentét szónoki kidomborítása kedvéért szembeállítja őt a jelenlegi kormányelnökkel, aki rövid másfél év alatt megfutotta azt a pályát, amelyre Tiszának 15 esztendő kellett. Arra a kérdésre, mint fogadja a függetlenségi párt Apponyi közeledését: — Erre is megfeleltem már egy fentebbi kérdés alkalmával, amikor csodálkozásomat fejezem ki a kormány és pártja által elkövetett ügyetlenség fölött. Mi ez ügyetlenségbe nem fogunk esni. Kossuth azt mondá egyszer, hogy ő hazája érdekében az ördöggel is szövetkezik, csak arra ügyel, hogy el ne vigye. Apponyi pedig csak a kormánynak lehet ördöge, nekünk nem. A mérsékelt ellenzék jövő helyzetét illetőleg ? — A jelenről szívesen nyilatkozom, a jövőről nem, annál is inkább, mert a pártok életében kis incidensek is képesek nagy változásokat idézni elő. Annyi azonban kétséget nem szenved, hogy ez idő szerint Apponyi e beszédével erősítette pártja helyzetét. — Miként vélekedik képviselő úr az új ülésszak felől s nevezetesen szándékozik-e a párt oly harcot indítani a budget s különösen Fejérváry ellen, mint a közigazgatási javaslat ellen — minthogy ily hírek vannak elterjedve ? — A nemzeti közérzületet bántó oly sok anyag gyülemlett föl az utolsó időkben, miként kétséget nem szenved, hogy lesznek az ülésszaknak is viharos napjai. A költségvetési vita ez idén hihetőleg széles mederben fog mozogni, alaposan fog megvitattatni az államháztartás nagy kérdése, különösen szemben azon veszélyekkel, melyek annak egészséges fejlődését a hadügyi kormányzat részéről fenyegetik. De ha e kérdésével ön talán azt érti, hogy a költségvetési vitát obstrukcióra akarnók fölhasználni, akkor határozottan azt felelem, hogy erre a pártban senki sem gondol. Ezzel csak akkor fenyegetőztünk, mikor a miniszterelnök a közigazgatási vitának novemberig való kihúzásával fenyegetőzött. — Aklotár-javaslat ellen, melyet hír szerint még ez ülésszakban akarnak keresztül hajtani, mely előkészületeket tesz a párt ? — Én e hirlelésnek most sem adok hitelt. Nem azért, mintha a kormány és pártja lelkében nem élne ez a nemes vágy, hanem azért nem, mert ők ép oly jól tudják mint mi, hogy a klotur, noha sok parlamentben meg lett honosítva, hatékonynál sehol sem bizonyult. Ha pedig ennek dacára ily intézkedéssel akarnának a képviselőház elé lépni, bizonyos, hogy az e kérdés feletti vita igénybe venné az egész ülésszakot, még akkor is, ha a javaslat három sorból állana, mert mindegyik szóhoz 90 indítványt nyújtanánk be, amelynek mindegyikéhez 90-en szólanánk. — Apponyi pályázott Jászberényben a ,,Pesti Hírlap"-4 százforintos pályázatára. (Kérdés : hogyan lehetne megmenteni a parlamentarizmust a véderővita és a közigazgatási vita alatt jelentkezett bajoktól a szólásszabadság megszorítása nélkül ?) Várjon képviselő úr nem pályáznék-e a jelen interviewben ? — Nehéz pályázni oly kérdésre, amelyre tulajdonkép csak egy felelet van, amelyet tehát mindenki könnyen eltalálhat. Az egyetlen igaz felelete megrekedt egy szegény törvényszéki kézbesítő sötét szobácskájában, hol a nagy tragikus köhécselve, öszszeesve, ábrándos esztergályos legényeket és szentimentális varrólányokat tanított a drámai szavalás (és gyakran az elemi olvasás) ablakjára. Született Nagy-Váradon, 1830. április 13-án. A szabadságharcot mint tüzér küzdötte végig , a fegyverletétel után fölcsapott színésznek Kilényi és Csabai Váradon működő társulatába. E társulattól csakhamar bujdosva kelle menekülnie, mert a német spiclik fölfedezték benne a volt honvédet. De nemsokára megint fölbukik Kaczvinszky Laczkóczy hires társulatánál s ezután több társulattal járva az erdélyi városokat, két veterán művészszel volt alkalma megismerkedni : az egyik Kantomé volt, az egykori nagy tragika, ki Marosvásárhelyt mint színházi jegyárusné tengette életét, a másik Pergő Celesztin, ki egy marosvásárhelyi hónapos szobában húzta ki öregsége napjait. Árnyként fut át ifjúsága rajongásán e két nevezetes alak sorsa, nem is sejtve, hogy saját életének tükrét tartják elébe. A vidéken csakhamar hirrre kap , 1855-ben már a nemzeti színházhoz kap meghívást vendégszereplésre. Itt játszik is egyet, „Vid“-et, mégpedig csinos sikerrel, de a másik szerepet (Bourignard) tábornok a „Szép marquisnéban“ már nem játszhatta el, mert Felekivel, a színháznak akkor is elsőrendű tagjával összekapott. Ismét a vidékre kerül Láng győri társulatához s nincs oka megbánni, mert a győri közönség tisztult ízlése valóságos fölső iskola számára, kivált oly kitűnő kritikusok megjegyzései hatottak el.— Mit tettél asszony ? rivallt rá rekedt hangon. — Megforgattam a szivében a kést, suttogd Manga. — Az én szivembe verted azt a kést! Hát érdemlettem ezt te tőled „én“ ? Nem voltam én te neked jó fiad, hogy most megtagadsz? Nem voltál te nekem mindig jó anyám. Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskodtál, hogy engem felruházz! ha beteg voltam, öledben tartod a fejem! ha rossz voltam, te akkor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem illettél. Templomba hordtál, imádkozni tanitál. A becsület regulájához szoktatál. Soha egy anya olyan rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te én nekem. S most azt mondod, keressek más anyát, nem vagyok, nem voltam soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? — Nem voltam én tegnapig boldog ember? volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a gunyhómból kizavarsz? Azt mondod menjek palotával cserélni. Hát az én cigányasszonyom. A kis kölykeim ? Az mind nem enyim. Álmodtam, vége van! És a hegedűm? Az sem az enyim ! Törjem össze. (E szónál Pali megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz, nem igaz ! — Mert ha úgy van, ahogy mondod, én inkább megölöm a feleségem és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, mint hogy,másnak adjalak. Folyt. kav.) PESTI HIRLAP 1891. október? Molnár György f. Letette a vándorbotot. Megnyugodott örökre. Illetőleg a vándorbotot már néhány éve kiütötte kezéből az öregség. Koturnus, lárva, taps, hervadt koszorú, szinement szalag már mind csupa lim-lomként hevert körülötte s ami még kezében maradt, s ami most hullt ki reszketeg ujjai közül, az néhány kopott könyv s néhány megfakult szerep volt, melyekből ifjú kasza-kapa és varrótű kerülőket avatott föl provinciális Gringoire-okká, Rómeókká, Dezdemonákká. Ma elszakadt ez az utolsó fonál is, mely egykor fényes, de mindig küzdelmes pályájához kötötte. Molnár György, a legkitűnőbb magyar színművészek egyike, a Szentpéteryek és Egressyek méltó ivadéka, ma délelőtt SU 10 órakor egy kis vas utcai udvari szobácskában meghalt. Mély részvéttel állunk ama kortina előtt, mely e küzdelmes életre leborult a szomorú és kicsinyes utolsó felvonás után. Igen, mert az az alak, aki az elnémult, kiüresedett színpadon holtan fekszik, hogy többé föl ne ébredjen, oly tragikus sors osztályosa volt, hogy a nézők szívében sok hurt rezdit meg. Volt sok hibája, sok emberi fogyatkozása, de még több erénye, érdeme, volt nagy, előkelő talentuma és minden bűnéért százszorosan megszenvedett, megcsalódott, megfizetett. Sokat szenvedett, mert sokat lelkesedett. Sokat csalódott, mert sokat mert. És sokat fizetett, mert nem alkudott meg soha semmi körülmények a közt viszonyokkal. Sorsa örökké kerékben forgott: egyszer fenn volt a dicsőség magas régióiban, másszor lenn gúny, és nyomor sarákja, a frtig végük a kerék